Új Kelet, 2017 (98. évfolyam, 20643-20648. szám)

2017-06-01 / 20645. szám

A szamárlétra ismert szó, máig sokat használjuk, ám eredetét kevesen ismerik. Mai jelentése szerint automatikus előrejutás a hivatali ranglétrán, amihez nem kell semmi­féle szellemi képesség - érdemes azonban egy kicsit alaposabban szemügyre venni e különös kifejezés eredetét. • • • • • Halmos Sándor • • • • A 13. század utolsó harmadától kezd­ve a 16. század végéig németorszá­gi, majd franciaországi és olaszor­szági héber kéziratokban nagyon gyakori a következő betoldás: „Befejeztetett. A má­solónak ne essék baja soha, amíg fel nem megy a szamár a létrán, amelyről Jákob ős­apánk álmodott." A szólásban sokszor más állat neve szerepelt. Néhány kézirat pedig még a szamarat is ábrázolja, ahogy fel akar menni a létrán. A milánói Ambrosiana egy Szentírás kéziratában Jeremiás 10.16-nál a következő szöveg látható: „Erősödj és erősödjünk! A másolónak ne essék baja. Jehuda másolót és családját ne lehessen megszámolni sokasága miatt. Ő (a máso­ló) Oroszlánnak neveztetik, örökké éljen, s menekedjék meg minden bajtól, amíg fel nem jut a tehén a létrafokon a mennyeze­tig." Az illusztrátor azonban nem tehenet, hanem szamarat rajzolt, amint a létra­fokra akar lépni. Héberül írja alá: h­ámor b'szulám (szamár a létrán). A szólást sokan félreértelmezték, s azt hitték, hogy a másolóknak a lehetetlenség kifejezésére alkotott önkényes hasonlata: szamárnak nincs esze, a létrajárás pedig észt igényel. A szamár sohasem juthat fel a létrára - tehát a másolónak nem esik baja. Sokan a lehetetlenség érzékelteté­sére használt talmudi példaszóval hoz­ták kapcsolatba, amit R. Séset (3. század) mondott R. Amramnak: „Te bizonyára Rumbeditából való vagy, ahol átviszik az elefántot a tó fokán". Ezt a közmondást az Evangélium (Máté 19:24, Márk 10:25, Lu­kács 18:25) tevére változtatva népszerűsí­tette. (A Koránban ez az egyetlen egyenes idézet az Újtestamentumból: 7:38) Közelebbi párhuzamot az aggádóban találhatunk: „Négy dolgot mondtak a bölcsek: ahogyan az ember fehérre tudja mosni a zsákot, úgy lehet tudást találni a bárgyaknál: ha felmegy a szamár a létrá­ra, akkor találsz értelmet a balgáknál: ha megfér a gödölye a párduccal, akkor fér meg a meny az anyósával, s ha fogsz ta­lálni teljesen fehér hollót, akkor lelsz ren­des asszonyra is." A közmondás a zsidóktól az arabok­hoz is eljutott: „Amíg meg nem őszül a holló, s fel nem megy a szamár a létrá­ra." Aleppo lakóiról csodás dolgokat me­séltek, s azért járhatta náluk a következő arab közmondás: „Aleppóban a szamár is fel tud mászni a létrára." Így közelebb jutunk a mi szólásunk­hoz is: a szamárlétra a hivatali előrejutás olyan módja, amihez semmi észbeli ké­pesség nem kell. Még a szamár is meg­járhatná. A héber forrás ismeri a szólás­nak ezt a magyar értelmét is. Elijáhu b. Selómó Ábrahám Hákohen Szmirnából (17-18. sz.) így ír: „S ha ösztönöd arra csábítana, hogy lázadozz sorsod ellen, mondván (...) miért nem születtem olyan szerencsésnek, mint ama gazdagnak fia, mintha olyan üresfejű lennék is,mint ő, mivel üressége emeli őt, míg tökéletes tudásom engem a pokolba visz alá. Miért nem választom inkább a halált, mikor lá­tom, hogy a szamár felmegy a létrán, s én a siralom völgyében vagyok." Hogy magyar földre hogy jutott, arra csak halvány nyomokból lehet követ­keztetni. Egy Bártfán készült 15. századi ősnyomtatványban olvasható humoros záradék a szamárlétráról. A héberből el­jutott a német nyelvbe, és innen vehet­tük át papok és vándordiákok közvetíté­sével. A régi magyar nyelv nem ismerte, csak a 19. században került a magyar szókincsbe, ahol ma is népszerű, eredete azonban feledésbe merült. Végül álljon itt néhány idézet, mely­ben a magyar irodalom jeles szerzői a szamárlétrát említik. Széchenyi István „közönséges és any­­nyiszor a hányszor felhasznált szamárlaj­­torjá"-ról beszél 1857-ben. A Bolond Istók Naptárában az áll: „Szélszerű, ha az úr isten hivatalt ad. De csak úgy megysz fel­fele a szamarak lajtorjáján, ha eszet nem ad hozzá." Kozma Andor 1898-ban így ír Szatírák című művében: „Szamár­létra - mily unalmas! Végig mászni - hosszadalmas. Mint kiváló szellem szokott, Ugróm, mindig öt-hat fokot." „A magyar diák az életre készült, erre a szép, magyar életre, ahol mindenki csak a sima, és egyenes utat szerette mindig. A protekcióval elérhető, a szamárlétrán megjárható, a rokonság árnyas alléjával oly elegánssá tett utakat." (Móricz Zsig­mond: Forra bor, Bp. 1931) Hogy e szólás mai korunkban aktuá­­lis-e, azt döntse el a kedves olvasó. ■ O­tt volt az utca túloldalán a sötétbe burkolózva, úgy, hogy a kocsmaaj­tót jól láthassa. Várt. Kabátja gallérját felhajtotta, fejét a vállai közé húzta, már amennyire tehet­te, kezével nem tudott mit kezdeni, így a zsebébe dugta. Türelmesen állt a ház­falnak dőlve, vagy pár lépést tett jobbra, balra, még a járda széléről rá-rálépett az úttestre, és számolgatta félhangosan a perceket. A Hold csak néha kukkantott ki a fel­hők mögül, és sietve távozott. Karcsi éppen rágyújtott, amikor ki­nyílt a kocsmaajtó, megcsapta az alko­holszagtól fülledt levegő, a fénycsóva megvilágította a fénylő úttestet. Egy nő és egy férfi hagyták el a kocsmát. Nevet­géltek, átölelték egymást. A nő pincérnő volt a kiskocsmában, és ő fülig szerelmes belé, pedig azt hit­te, soha többé az életben nem lesz helye senkinek a szívében, amióta elvesztette feleségét, akibe még a gimnáziumban szeretett bele. Sajnos gyerekük nem le­hetett, de talán jobb is. Ki mondaná meg, hogy az élet várat­lan, fájdalmas fordulatában a kocsmaaj­tó, a szemben levő házak ablakai, sőt az egész utca szerelemről álmodozik, amíg benne a szerelem a kétellyel vívja harcát, a kétellyel, amely szilárd fészket épített az agytekervények közé, amit kalapáccsal sem lehetne szétverni. Valóban igaz szerelmet érez? Ha igen, akkor a lány távozása miért nem elég ok arra, hogy ne sóvárogjon utána? A ketté­szelt kenyeret sem lehet összeragasztani. Mindennek ellenére Karcsi úgy döntött: nem adja fel. Visszaszerzi magának, még akkor is, ha hazug az a szerelem. Fájda­lom nyilallt belé, és félhangosan rebegte: miért tud ilyen szörnyű lenni ez az érze­lem? Ha visszajön a lány, hol a garancia, hogy ismét szó nélkül nem hagyja őt el? Ahogy így elmélkedett, felerősödött a szél. Ő ezt természetesnek könyvelte el magában. Égi háborúból záporeső ke­rekedett. A cikázó villámok keresztezték egymást, bevilágították az egész utcát, az eláztatott aszfalt szürkén fénylett, és Kar­csi nevetségesnek érezte magát. Valóban ő lenne ez? A zuhogó eső bőrig áztatta nemcsak a ruháját, de a lelkét is. Ismét nyílt a kocsmaajtó. Egy férfi ro­hant az autóhoz, beugrott az ülésre, fel­villantak a fények, és eltűnt a sűrű eső­ben. Most kétség gyötri. Várjon? Ne várjon? Döntést hozott. Ha eddig kitartott, a zár­óra közeledik. Talán lesz szerencséje, és legalább megkérdezheti: miért? A másik mivel különb? Biztos a döntésében? Igen. Akármennyire fájó lesz a válasz, akkor is tudnia kell. A vihar lassan húzódott a város fölül, a dörgés még tompán hallatszott, végül a villámok aranysárga fénnyel vonták be a távoli eget. Nyílt a kocsmaajtó, kilépett a lány, szőke haján megtört a halványan égő lámpa fénye. Amint pár lépést tett az út széle felé, már ott termett a taxi. Gyors mozdulattal kinyitotta az autó ajtaját, be­ült, és eltávozott. Karcsi szólni szeretett volna, de hang nem hagyta el a torkát. A lába mintha földbe gyökerezett volna. Magába roskadt, és úgy tűnt neki, nagyon sokáig, pedig csak pár percig állt mozdulatlanul, ott, a kocsmaajtóval szemben, egyhelyben, majd elindult az ellenkező irányba. Rótta az utcákat, maga sem tudta, miért. Bele­rúgott egy letört gallyba, úgy ösztönösen. Hajnalodott, amikor a városi parkban találta magát. Leült egy padra. Ki tudná megmondani, hogy a pad vagy a kabát­ja volt-e vizesebb? Lucskos haját ujjaival néhányszor hátra fésülte. Nekidőlt a pad támlájának, és nem gondolt semmire. Nézte a felkelő napot, aminek sugaraitól csillogtak a vízcseppek a bokrokon, a fák levelein, a virágok szirmai élettől duz­zadtak, a fű, a föld és minden friss illatot árasztott. Az egész parkot betöltötte a friss, eső utáni levegő, Karcsi tüdejét te­leszívta ezzel a csodálatos, éltető erővel. Körülötte minden olyan furcsa, megma­gyarázhatatlan nyugalmat árasztott. Jó érzés töltötte be az egész lényét. Felkelt, és gyors léptekkel elindult ha­zafelé. Igen, haza, ahol még látja volt fe­lesége mosolyát, akivel szép volt az élet, aki nélkül is szép az élet, mint a parki haj­nal, eső után. ■ Panki tuyna£ Radmila Markovic elbeszélése 2017. MÁJUS-JÚNIUS ÚJKELET 21

Next