Új Kelet, 2017 (98. évfolyam, 20643-20648. szám)
2017-06-01 / 20645. szám
A szamárlétra ismert szó, máig sokat használjuk, ám eredetét kevesen ismerik. Mai jelentése szerint automatikus előrejutás a hivatali ranglétrán, amihez nem kell semmiféle szellemi képesség - érdemes azonban egy kicsit alaposabban szemügyre venni e különös kifejezés eredetét. • • • • • Halmos Sándor • • • • A 13. század utolsó harmadától kezdve a 16. század végéig németországi, majd franciaországi és olaszországi héber kéziratokban nagyon gyakori a következő betoldás: „Befejeztetett. A másolónak ne essék baja soha, amíg fel nem megy a szamár a létrán, amelyről Jákob ősapánk álmodott." A szólásban sokszor más állat neve szerepelt. Néhány kézirat pedig még a szamarat is ábrázolja, ahogy fel akar menni a létrán. A milánói Ambrosiana egy Szentírás kéziratában Jeremiás 10.16-nál a következő szöveg látható: „Erősödj és erősödjünk! A másolónak ne essék baja. Jehuda másolót és családját ne lehessen megszámolni sokasága miatt. Ő (a másoló) Oroszlánnak neveztetik, örökké éljen, s menekedjék meg minden bajtól, amíg fel nem jut a tehén a létrafokon a mennyezetig." Az illusztrátor azonban nem tehenet, hanem szamarat rajzolt, amint a létrafokra akar lépni. Héberül írja alá: hámor b'szulám (szamár a létrán). A szólást sokan félreértelmezték, s azt hitték, hogy a másolóknak a lehetetlenség kifejezésére alkotott önkényes hasonlata: szamárnak nincs esze, a létrajárás pedig észt igényel. A szamár sohasem juthat fel a létrára - tehát a másolónak nem esik baja. Sokan a lehetetlenség érzékeltetésére használt talmudi példaszóval hozták kapcsolatba, amit R. Séset (3. század) mondott R. Amramnak: „Te bizonyára Rumbeditából való vagy, ahol átviszik az elefántot a tó fokán". Ezt a közmondást az Evangélium (Máté 19:24, Márk 10:25, Lukács 18:25) tevére változtatva népszerűsítette. (A Koránban ez az egyetlen egyenes idézet az Újtestamentumból: 7:38) Közelebbi párhuzamot az aggádóban találhatunk: „Négy dolgot mondtak a bölcsek: ahogyan az ember fehérre tudja mosni a zsákot, úgy lehet tudást találni a bárgyaknál: ha felmegy a szamár a létrára, akkor találsz értelmet a balgáknál: ha megfér a gödölye a párduccal, akkor fér meg a meny az anyósával, s ha fogsz találni teljesen fehér hollót, akkor lelsz rendes asszonyra is." A közmondás a zsidóktól az arabokhoz is eljutott: „Amíg meg nem őszül a holló, s fel nem megy a szamár a létrára." Aleppo lakóiról csodás dolgokat meséltek, s azért járhatta náluk a következő arab közmondás: „Aleppóban a szamár is fel tud mászni a létrára." Így közelebb jutunk a mi szólásunkhoz is: a szamárlétra a hivatali előrejutás olyan módja, amihez semmi észbeli képesség nem kell. Még a szamár is megjárhatná. A héber forrás ismeri a szólásnak ezt a magyar értelmét is. Elijáhu b. Selómó Ábrahám Hákohen Szmirnából (17-18. sz.) így ír: „S ha ösztönöd arra csábítana, hogy lázadozz sorsod ellen, mondván (...) miért nem születtem olyan szerencsésnek, mint ama gazdagnak fia, mintha olyan üresfejű lennék is,mint ő, mivel üressége emeli őt, míg tökéletes tudásom engem a pokolba visz alá. Miért nem választom inkább a halált, mikor látom, hogy a szamár felmegy a létrán, s én a siralom völgyében vagyok." Hogy magyar földre hogy jutott, arra csak halvány nyomokból lehet következtetni. Egy Bártfán készült 15. századi ősnyomtatványban olvasható humoros záradék a szamárlétráról. A héberből eljutott a német nyelvbe, és innen vehettük át papok és vándordiákok közvetítésével. A régi magyar nyelv nem ismerte, csak a 19. században került a magyar szókincsbe, ahol ma is népszerű, eredete azonban feledésbe merült. Végül álljon itt néhány idézet, melyben a magyar irodalom jeles szerzői a szamárlétrát említik. Széchenyi István „közönséges és anynyiszor a hányszor felhasznált szamárlajtorjá"-ról beszél 1857-ben. A Bolond Istók Naptárában az áll: „Szélszerű, ha az úr isten hivatalt ad. De csak úgy megysz felfele a szamarak lajtorjáján, ha eszet nem ad hozzá." Kozma Andor 1898-ban így ír Szatírák című művében: „Szamárlétra - mily unalmas! Végig mászni - hosszadalmas. Mint kiváló szellem szokott, Ugróm, mindig öt-hat fokot." „A magyar diák az életre készült, erre a szép, magyar életre, ahol mindenki csak a sima, és egyenes utat szerette mindig. A protekcióval elérhető, a szamárlétrán megjárható, a rokonság árnyas alléjával oly elegánssá tett utakat." (Móricz Zsigmond: Forra bor, Bp. 1931) Hogy e szólás mai korunkban aktuális-e, azt döntse el a kedves olvasó. ■ Ott volt az utca túloldalán a sötétbe burkolózva, úgy, hogy a kocsmaajtót jól láthassa. Várt. Kabátja gallérját felhajtotta, fejét a vállai közé húzta, már amennyire tehette, kezével nem tudott mit kezdeni, így a zsebébe dugta. Türelmesen állt a házfalnak dőlve, vagy pár lépést tett jobbra, balra, még a járda széléről rá-rálépett az úttestre, és számolgatta félhangosan a perceket. A Hold csak néha kukkantott ki a felhők mögül, és sietve távozott. Karcsi éppen rágyújtott, amikor kinyílt a kocsmaajtó, megcsapta az alkoholszagtól fülledt levegő, a fénycsóva megvilágította a fénylő úttestet. Egy nő és egy férfi hagyták el a kocsmát. Nevetgéltek, átölelték egymást. A nő pincérnő volt a kiskocsmában, és ő fülig szerelmes belé, pedig azt hitte, soha többé az életben nem lesz helye senkinek a szívében, amióta elvesztette feleségét, akibe még a gimnáziumban szeretett bele. Sajnos gyerekük nem lehetett, de talán jobb is. Ki mondaná meg, hogy az élet váratlan, fájdalmas fordulatában a kocsmaajtó, a szemben levő házak ablakai, sőt az egész utca szerelemről álmodozik, amíg benne a szerelem a kétellyel vívja harcát, a kétellyel, amely szilárd fészket épített az agytekervények közé, amit kalapáccsal sem lehetne szétverni. Valóban igaz szerelmet érez? Ha igen, akkor a lány távozása miért nem elég ok arra, hogy ne sóvárogjon utána? A kettészelt kenyeret sem lehet összeragasztani. Mindennek ellenére Karcsi úgy döntött: nem adja fel. Visszaszerzi magának, még akkor is, ha hazug az a szerelem. Fájdalom nyilallt belé, és félhangosan rebegte: miért tud ilyen szörnyű lenni ez az érzelem? Ha visszajön a lány, hol a garancia, hogy ismét szó nélkül nem hagyja őt el? Ahogy így elmélkedett, felerősödött a szél. Ő ezt természetesnek könyvelte el magában. Égi háborúból záporeső kerekedett. A cikázó villámok keresztezték egymást, bevilágították az egész utcát, az eláztatott aszfalt szürkén fénylett, és Karcsi nevetségesnek érezte magát. Valóban ő lenne ez? A zuhogó eső bőrig áztatta nemcsak a ruháját, de a lelkét is. Ismét nyílt a kocsmaajtó. Egy férfi rohant az autóhoz, beugrott az ülésre, felvillantak a fények, és eltűnt a sűrű esőben. Most kétség gyötri. Várjon? Ne várjon? Döntést hozott. Ha eddig kitartott, a záróra közeledik. Talán lesz szerencséje, és legalább megkérdezheti: miért? A másik mivel különb? Biztos a döntésében? Igen. Akármennyire fájó lesz a válasz, akkor is tudnia kell. A vihar lassan húzódott a város fölül, a dörgés még tompán hallatszott, végül a villámok aranysárga fénnyel vonták be a távoli eget. Nyílt a kocsmaajtó, kilépett a lány, szőke haján megtört a halványan égő lámpa fénye. Amint pár lépést tett az út széle felé, már ott termett a taxi. Gyors mozdulattal kinyitotta az autó ajtaját, beült, és eltávozott. Karcsi szólni szeretett volna, de hang nem hagyta el a torkát. A lába mintha földbe gyökerezett volna. Magába roskadt, és úgy tűnt neki, nagyon sokáig, pedig csak pár percig állt mozdulatlanul, ott, a kocsmaajtóval szemben, egyhelyben, majd elindult az ellenkező irányba. Rótta az utcákat, maga sem tudta, miért. Belerúgott egy letört gallyba, úgy ösztönösen. Hajnalodott, amikor a városi parkban találta magát. Leült egy padra. Ki tudná megmondani, hogy a pad vagy a kabátja volt-e vizesebb? Lucskos haját ujjaival néhányszor hátra fésülte. Nekidőlt a pad támlájának, és nem gondolt semmire. Nézte a felkelő napot, aminek sugaraitól csillogtak a vízcseppek a bokrokon, a fák levelein, a virágok szirmai élettől duzzadtak, a fű, a föld és minden friss illatot árasztott. Az egész parkot betöltötte a friss, eső utáni levegő, Karcsi tüdejét teleszívta ezzel a csodálatos, éltető erővel. Körülötte minden olyan furcsa, megmagyarázhatatlan nyugalmat árasztott. Jó érzés töltötte be az egész lényét. Felkelt, és gyors léptekkel elindult hazafelé. Igen, haza, ahol még látja volt felesége mosolyát, akivel szép volt az élet, aki nélkül is szép az élet, mint a parki hajnal, eső után. ■ Panki tuyna£ Radmila Markovic elbeszélése 2017. MÁJUS-JÚNIUS ÚJKELET 21