Új Kelet, 2017 (98. évfolyam, 20643-20648. szám)
2017-06-01 / 20645. szám
„Nem szoktam elaprózni" INTERJÚ ERŐS-HAJDÚ SZILVIÁVAL, AZ ÚJ KELET ELŐZŐ FŐSZERKESZTŐJÉVEL Erős-Hajdú Szilvia újságunk hajdani főszerkesztője szárnyaló karriert hagyott hátra Magyarországon, hogy szerelmével élhessen Izraelben. Profi hozzáállásával, töretlen életigenlésével és elbűvölő összeszedettségével évekig szinte egyedül vitte az Új Keletet. Szilviával Petach Tikvai otthonában beszélgettünk. • ••••• Vadász Éva •••••• Honnan indultál? 20 évesen rákbeteg lettem és eltöltöttem egy évet az Onkológiai Intézet „barátságos" falai között. Utána kezdtem el dolgozni az Arany oldalaknál. Vicces időszak volt olyan szempontból, hogy hajam egy szál se, a fejemen a parókával jártam megbeszélésekre. Volt hogy felhördülést keltettem egy meleg nyári napon, amikor a hajomról teljesen elfelejtkezve egyszerűen leemeltem a parókát kicsit szellőztetni. A 90-es években az az észak-kelet magyarországi lapokat kiadó vállalatnál kezdtem el dolgozni értékesítési területen, amikor német főnökasszonyom elhagyta Magyarországot, megörököltem az iroda vezetését, így történt, hogy 21 évesen egy csaknem egy milliárd forint forgalmú céget vezettem. Ez a boldog időszak tíz évig tartott. Aztán a sydneyi olimpián újságírókkal dolgoztam együtt, nagyon megtetszett a világuk, így átnyergeltem. Elvégeztem a Népszabadság újságíró iskoláját és a lap gazdasági újságírója lettem, de dolgoztam a Magyar Nemzet Itthon otthon mellékleténél, szerkesztettem könyvsorozatot, PR anyagokat készítettem a Zsidó Fesztiválnak. Még korábban, a Magyar Hírlapnál megtanultam tördelni is azután, hogy értékesítési vezetőként nehezen tudtam elérni a tördelő kollégáknál, hogy úgy nézzenek ki a hirdetések, ahogyan azt az ügyfél elvárta. Akkor még nem tudtam, hogy ez lesz a kenyérkeresetem Izraelben. Hogyan írsz? Nem szoktam elaprózni. A határidő igazi múzsa nálam is. Történt egyszer, hogy az egyik általam szerkesztett könyv szerzője a munka felénél abbahagyta az írást. Mivel a háttéranyag összeállításában is részt vettem, rám bízták a befejezést. Hazamentem, fogtam a gyúródeszkát, rajta a laptoppal, letelepedtem a legkényelmesebb fotelomba és a következő 24 órában nem álltam fel. Kétszáz oldalt sikerült megszülnöm egy hétvége alatt. Az egekben süvítő adrenalinnal, de lapzártára készen volt a könyv. És amikor még volt szerkesztőség, akkor ez hetente ötször ismétlődött... Az alitám után a Jediot Ahronotnál tördelőként és hirdetésszerkesztőként helyezkedtem el. Amíg az Új Keletet szerkesztettem, a szerdai nyomdába adás azért volt kellemetlen, mert pont kedden és szerdán dolgoztam a Jediotnál is. Minden szerdán eleresztettem az Új Keletet, vettem két-három mély levegőt, beszálltam a kocsiba és elmentem a Jediot szerkesztőségébe dolgozni. Nagyon intenzív napok voltak ezek. De én így tudok dolgozni. Irigylem azokat, akik kényelmesen, komótosan beosztják maguknak a munkájukat. Az én munkakultúrámban amikor munka van, akkor dolgozom. De imádom azt az erős feszültséget, amit egy lapzárta okoz. Hogyan kerültél az Új Kelethez? Az akkori barátom, mára már férjem meghívására, 2005-6 között eltöltöttem egy évet itt Izraelben. Pont munkatársat keresett az akkor az Új Kelet, így tördelőszerkesztőként dolgozhattam Dán Ofry mellett. Öten voltunk a szerkesztőségben az évem elején, majd egy három fős szerkesztőségből mentem vissza Magyarországra. Milyen volt Dan Ofryval dolgozni? Speciális munkastílusa volt, annak a feszültségnek az energiája hajtotta, amit munka közben maga körül generált. Emiatt gyakran nem volt könnyű vele, de fantasztikusan ráérzett riporterileg arra, hogy mivel kell foglalkozni. Könyveit olvasva úgy érzem utánozhatatlan módon át tudta adni a kor hangulatát. Hogyan visz el egy napilapot a hátán egy 3-5 fős szerkesztőség? Hétköznap 12, hétvégén 24 oldalas volt akkor az Új Kelet. Sok cikket fordítottunk. A technikai felszerelések borzalmasan elavultak voltak. Hozzáteszem, hogy a szerkesztőségben, ahonnan eljöttem, a legmodernebb eszközökön dolgoztunk, épp akkor költöztünk egy villába. Onnan csöppentem bele egy olyan irodába, ahol néha nem működött a légkondi (Izraelben!), húsz évvel azelőtti számítógépeken dolgoztunk. De 10,000 fölötti példányszámmal jelentünk meg. Egy év után visszamentél Magyarországra. A vízumom akkor bizonytalan volt. Elmentünk Magyarországra és összeházasodtunk Csabával. Amikor eldöntöttük, hogy visszatérünk Izraelbe felhívtam George Edrit, az Új Kelet tulajdonosát, ő nagy szeretettel várt, Dán nem örült anynyira, így első időben elmentem inkább alpánra és kürtőskalács-sütésbe kezdtem. Elég komoly váltás... Amikor eljöttem Csabához és hátrahagytam a szép magyarországi életemet, nem csak azért jöttem, mert nagyon megszerettem őt, hanem mert tudni akartam, mire vagyok képes. Akartam tudni, hogy mi az utam. Néha be kell lökni a mélyvízbe, hogy elhiggyem, tényleg képes vagyok úszni. Szerencsés esetben én teremtem magamnak a kihívásokat, máskor az élet állít új feladatok elé. Ezután vetted át az Új Keletet. Dán Ofry egyre betegebb lett, a lap változó színvonalon jelent meg, akkor már csak hetente. A tulajdonos folyamatosan egyeztetett velem, majd egy tavaszi napon megkért, hogy a következő lapszámtól vegyem át a lapkészítést. Amikor az Új Kelet napilap volt 12 oldalon és 24 oldalas hétvégi számmal, nem ritkán 2-3 oldalas cikkek jelentek meg a pénteki újságban. Az olvasók a hetilapban is elvárták az aktuális információkat, olyan hetilapot kellett hát készítenem, amiben van egy kis politika, egy kis háttéranyag, egy kis szórakoztatás, konyha, vallás. Honorárium keret nem volt, a szerzőinknek nem tudtunk fizetni. Hálás voltam mindenkinek, aki hajlandó volt írni. Szívük-lelkük benne volt a lapban, ahogyan az enyém is. A lap érdeke mindent megelőzött. Szegény családomat is edzésben tartottam, mindenki tudta imádom őket, de ha lapzárta van, akkor lapzárta van. Akkor semmi másra nem tudok figyelni, egyedül kell megoldaniuk bármilyen problémát. Sokszor fülemben csengenek a Dán Ofry temetésén elhangzott szavak, a fia mondta szomorúan „Apa, neked sose volt időd, mert mindig lapzártában voltál." Csaknem öt évig voltál a lap főszerkesztője. Tördeltem, néha korrektúráztam, a saját hálószobámból szerkesztettem és küldtem nyomdába a lapot. Szerencsére jó néhány lelkes szerzőt magam mellé tudtam állítani, Halmos Laci és Kende Gyuri híreket, Róna Éva, Schnapp Lea, Peer Gideon, Sándor Judit, Singer Arie és még sokan mások hétről-hétre tartalmas cikkeket írtak, Budapestről Surányi J. András is állandó szerző volt. Debrecenből Halmos Sándor látott el anyagokkal. Fegyver és paripa nélkül, de nagy lelkesedéssel vívtuk ezt a háborút hétről-hétre. Meg kellett volna újítani, digitalizálni kellett volna a lapot, de hiányoztak hozzá a megfelelő körülmények. Az újságírás egy szakma, melynek művelőit meg kell fizetni. Ideális esetben a főszerkesztő megmondja, hogy a lapszám miről fog szólni, vannak újságírói, akiknek ki tudja adni a feladatokat, számon tudja kérni tőlük, alkalmasint nem veszi át a nem megfelelő színvonalú írásokat. Na ilyen szempontból nem egy profi lapot vezettem. A férjeddel és örökbefogadott lányotokkal élsz Izraelben. Mesélj az örökbefogadásról! A fiatalkori daganatom miatt lehetett tudni, hogy nem fogok gyereket szülni. Harminchárom éves koromban már nagyon szerettem volna, hogy legyen családom, de nem jött a herceg a fehér lován, így egyedül indítottam el az örökbefogadást. Hosszú folyamat ez Magyarországon, az egyedülálló örökbefogadóknak pedig kifejezetten a cigány vagy már idősebb gyerekeket akarják adni. De én mozaik családból származom: az anyukám oldaláról van két öcsém, mindhármunknak más az apukája és apám oldaláról is érdekes a történet, úgyhogy én azt mondtam, bárki jöhet hozzám, én szeretni fogom azt a gyereket. Részt vettem a különböző oktatásokon és megkaptam az engedélyt, amit két évre adnak. Teltek múltak a hónapok, eljöttem Izraelbe, már éppen lejárt volna a két év, amikor viszszamentünk Magyarországra, majd heteken belül egy akkor hat éves kislány szülei lettünk Csabával. Ő hogy illeszkedett be itt? Most 16 éves, abszolút izraeli gyerek. Nehéz élettörténettel került hozzánk, ahhoz képest, hogy milyen nagyon mélyről indult el, csodálatosan nagyot lépett előre egy országváltással és askenázi családban. Magyarországon rémes diszkriminációnak volt kitéve, ami itt fel sem merült. Fantasztikus segítségeket kaptunk az iskoláktól ahova járt. Ennyi zsidó között hogyhogy nem lettél még antiszemita? Mindig is tiszteltem a zsidókat és Izraelt, az itt élő, dolgozó embereket. Alapvetően küzdéspárti vagyok, azokat a dolgokat tartom értéknek az életben, amikért megküzdünk. Izraelben azért is érzem otthon magam, mert ez az ország is küzd önmagáért, napi szinten látható és tapasztalható, hogy fejlődik. Mégis mindenben ott van egyfajta könnyedség, a dolgok jóra fordulásában való hit. Szerinted hogyan lehet boldogulni magyarként Izraelben? Saját tapasztalatról beszélek, amikor azt mondom, fontos felvenni az itteni fordulatszámot és hozzátenni azt a pluszt, ami a magyar munkamorálból származik. Érkezésem után nem sokkal, kürtöskalács készítőként még nem tudtam héberül, mégis én voltam az a munkatárs, akinek a szabre kollégákkal szemben mindent kifizettek a tulajdonosok. Látták, hogy bármennyire is alulról kezdtem a legnagyobb odaadással, a szakma, az ügy iránti lelkesedéssel és alázattal végeztem a munkám. Ez a hozzáállás azóta is mindig kifizetődő volt a számomra. ■ „Szerencsés esetben menemtem magamnak a kihwasakat, masked az élet áltít ig fe£adatak éti.” 2017. MÁJUS-JÚNIUS ÚJKELET 19