Új Könyvpiac, 2011 (21. évfolyam, 1-12. szám)
2011-03-01 / 3. szám
t Békés Márton méltóságra, s az eszeveszett lincselésre is, az önzetlenségre meg a számító árdrágításra is, a vakmerő önfeláldozásra, meg a rettegő lapításra is. „Ötvenhatban voltak tapasztalatstabilizáló hagyományok, s létezett nemzedéki folytonosság”, amikre építeni lehetett, ez is elmondható, meg az is, hogy e társadalomnak a demokrácia gyakorlására való tapasztalata kényszerűen fogyatékosnak bizonyult, Így aztán - például - az állam és az egyház határozott szétválasztásának hiányosságain újra meg újra fennakad a szerző („ahol kereszt van az iskolateremben, s mindenkinek imádkoznia kell, nem lehet demokráciáról beszélni”), a harmadikutas elképzelést utópisztikusnak látja, egyáltalán: ami az „örök baloldal” egyetemes „haladáselvének” keretéből kilóg, arra mint a még-megszakadt magyar történelem fel nem számolt tehertételére hajlamos tekinteni csupán. 1956 ilyen értelemben 1918-19 és 1945 (milyen forradalom volt akkor, nem tudom) elvetélt kísérletének - újra elvetélt - folytatása volt a maga „negatív jelenségeivel", ami fontos ugyan, de „világtörténelmi” jelentőséget azért ne tulajdonítsunk neki. Nem is lehet, hisz a pozitív jelentésű „nemzeti” az ambivalens értelmű „nacionalizmusba” fordult minduntalan, itt az „aki magyar, velünk tart” jelszó (kétszer említi!) is látens antiszemitizmust hordozott - e „problémával”, korábbi tanulmánya jó részét újraközölve külön fejezetben foglalkozik a szerző, s amikor e jelenségekről beszél - objektivitás ide vagy oda - az emocionális hozzáállás nála is tetten érhető. E tények is számon tartandók persze (jut eszembe: „de az árnak irányát vajon a szenny szabja-e meg, melyet magával sodor?” - mondta a Vidas Marosán által kötélre javasolt Déry Tibor 1956. december 28-án, ám az, hogy Standeisky Éva az antiszemitaként (is) értelmezhető jelenségek elsődleges okaként a magyar társadalom „hagyományos zsidóellenességének makacs túlélését” nevezi meg, nos ez megint csak az ideálisnak tételezett - s nyilván a tudományos igazodásra ajánlott módi „fűútján” taposó - szemlélet problémamentes alkalmazhatóságának hitére - illetve arra is a bizonyíték. A magyar történelem „hibája" az tehát, hogy az „örök baloldal" tudat- és társadalomformáló szándéka képtelen volt áttörni végleg, forradalmaink ezért lettek felemásak, ezért nem volt jövőképe a „múlthoz kapcsolódó maradványeszmékben” rekedt 1956-nak sem, s ezért nem lett, lehetett az emberiség „nagy történetének” részévé. Ama „nagy történet” részévé, aminek lehetősége - az „elmondás” lehetősége is! - a posztmodern felfogás szerint mára végképp odalett, ám e felfogás a történet (pontosabban: a „történetek”) dekonstruálásának, relativizálásának egyedül helyes parancsát azért megpróbálja a fejünkbe verni, a tolerancia nevében persze. Mondhatjuk így, mondhatjuk úgy, csak hittel s elkötelezetten ne mondjuk el a történetet, mert abból „veszélyes vegyület” lesz, ahogy Paul Valéry írta egykoron. Azért mondom ezt, mert az őt is idéző Standeisky Éva a maga karakteres felfogására eme újszerű, „érdekeltségektől”, emócióktól állítólag mentes (történelem)szemlélet nagyon tudósnak tetsző palástját borította rá most jól láthatóan, ami alól azonban ki-kivillan mindaz, ami bennünk, mindannyiunkban s történelmünkben is letagadhatatlanul élő, emberi szóval, nem “tudományos” igazán. Nem is lehet ez másképp soha. ■ A „Schlett-kettő" Tavaly áprilisban e hasábokon már megemlékeztünk Schilett István politikai gondolkodás-történész nagyszabású, sőt minden fellengzősség nélkül monumentálisnak tekinthető vállalkozásának első kötetéről. A szerző magyar eszmetörténetet feldolgozó hármaskönyvének első része az Árpád-kori kezdetektől egészen az utolsó, 1848 tavaszi rendi országgyűlésig tekinti át nemzetünk politikai gondolkodásának történetét. A 2010 végén megjelent második kötet a maga száz híján ezeroldalas terjedelmével az elsőnél is vaskosabb és témájából adódóan informatívabb munka. Tömény tördelésénél s zömök megjelenésénél fogva akár ijesztő bölcseleti fejtegetés is lehetne, amelyet csak azok vesznek majd kézbe, akik a szerzőhöz hasonlóan értő elemzői az elmúlt századok magyar politikai gondolkodásának. A kiváló tagolás, a közérthető és mégis tudományos igénnyel bíró stílus, valamint az olvasót szinte kézen fogva végigvezető előadásmód azonban biztosíthat afelől, hogy a Századvég Kiadó által gondozott Schlett-trilógia középső kötete is hosszú-hosszú évtizedekig nagy haszonnal és örömmel forgatott kézikönyv lesz. A szabadságharc 1849-es bukásától a dualizmus berendezkedését megszilárdító Tisza Kálmán-korszak 1890-es végéig terjedő korszakot kilencszáz oldalon összefoglaló kötet a megelőzőhöz hasonló módszerrel készült. Azaz követi a kronológiai menetet, melyelemzései a fontosabb művek struktúrájának alapos szétszálazásával párosulnak, a szöveg pedig idézetek sokaságának felvonultatásával válik érthetőbbé. A követhetően és logikusan szakaszolt politikai és eszmei eseménysorozatok előadása közben Schlett ismét tanúbizonyságot tesz hatalmas lexikális tudásáról és kiváló elemzői vénájáról, amelyek révén egyszerre lesz alapos pozitivista adatbányász és összefüggés-kereső szellemtudós. A második kötet a szabadságharc leverésekor veszi kezdetét: „1849 tavaszán a kontinens liberálisai keserűen tapasztalták, hogy a »népek tavaszából« egy éven belül a nemzetek háborúja lett” - olvassuk a legelső mondat első felében. A forradalmat és a rákövetkező szabadságharcot a reformkort meghatározó liberális eszmék újrafogalmazása, pontosabban módosítása és az önvizsgálat korszaka követte. Megrendült ugyanis a fiatal eszme magabiztossága, ráadásul legjobb hazai képviselői önmagukban keresték a kisikláshoz vezető hibákat. A reformkor mozgalmi liberalizmusát érintő liberális kritika végül az építkező liberalizmus programjának megalkotásához vezetett, amelyhez Kemény Zsigmond és Eötvös József 1850-es művei (Forradalom után, A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra) szolgáltak alapul. A két „revizionista” a korábbi hibák kiküszöbölését, a helyes értelmezés kidolgozását és a tiszta alapokhoz való visszatérést ambicionálta, s az eltévelyedés okaként az ideologikusságot, a radikalizmust, a történeti érzék hiányát és a „forradalmi viszketegséget” jelölték meg. Céljuk pedig a Új Könyvpiac 2011. március 31