Új Látóhatár, 1959 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1959 / 6. szám - FIGYELŐ - Molnár József: Kormos ég – sötét lelkiismeret
„miniszterelnök elvtársat" miniszterelnök „úrnak"? Meg akarja kérdezni Nagy Imrétől (akinek a nevét Darvas egyszer sem írja le): „Hol vannak a mi fegyvereink? Miért gyilkolnak bennünket? Miért tömik tele kommunistákkal a börtönöket?" A „vak partizán" jön-megy, de az író ki se mozdul lakásából. Csöndesen ingadozik. Amikor fia elmegy, hogy a szabadságharcosok oldalán harcoljon, lehangoltan állapítja meg: „ha kevesebb szólamot és több őszinte szót kaptak volna, most nem segítenék ránk gyújtani a tetőt". A forradalom szelleme betör Joó Sándor lakásába is. Klári, a felesége meghívja Mr. Miller magyar származású amerikai újságírót. Miller, természetesen, a szocialista realista előírásoknak megfelelő amerikai, cinikus, nőcsábász. De a forradalom „vérengzése" még neki is sok: „Ez a rombolás, ez a sok vér, ez a kegyetlenség ... mindig lever az állati ösztönök felszabadulása" — mondja Joónak, majd igazi amerikaihoz illő cinizmussal hozzáteszi: „Ez a kegyetlen csőcselék (sic!) a Tisza Kálmán téren a legmagasabbrendű intellektuális életérzés revelálója". Mennyire más fából faragta a szerző Iván Alexandrovics Formint. Ő a megtestesült ártatlanság és jóság, a szovjet szellemi ember képviselője. Őt még ezekben a napokban is csak az irodalom érdekli. (Csak úgy mellesleg kesereg, hogy Fehérváron — nem Székesfehérváron — ledöntötték a szovjet emlékművet.) Most is csak azért ugrott fel Joóhoz — viszik őket vissza Moszkvába —, mert egy helyen nem boldogul Joó szövegével, amelyet épp most fordít oroszra. Különben nem érti mi történik ezekben a napokban Magyarországon: „Magyarok és oroszok egymás ellen? — kérdezi — Magyarok és magyarok egymás ellen? . .. Amikor osztályharc folyik nemzetközi méretekben?" (Hát nem megható ez a ruszki, sóhajtották bizonyára a színházban az elvtársak.) De Formin nemcsak ártatlan és jó, hanem bölcs is. Nem olyan cinikus mint az amerikai. A legnehezebb kérdésekre is egyenesen és könnyűszerrel megfelel: „A pártommal értek egyet". Punktum! Beszéljünk inkább a fordításról... Megjelenik a színen a munkáskáder is. Ő a forradalom igazi áldozata. Joó Sándor író öccsét, Andrást a munkások elkergették a gyárból, ahol „fél életét leélte" és ahol történetesen párttitkár volt. „Látta ugyan, hogy nincs minden rendjén ... hogy morognak az emberek ... szólt is a kerületnél, de ott letolták, hogy atömegek uszályába került... önkritikát is gyakorolt" . . . Mégis elkergették. Ilyen gonoszak voltak. De ő nem hagyja magát. „Czabuk bácsinak és a többi prolinak" hajlandó is felelni, de „ezeknek" (a forradalmároknak) nem. Jön is Czabuk bácsi, kézenfogva vezeti a „vak partizánt", aki még mindig keresi a pártot. (Hát ne sírja el magát az ember?!) Czabuk bácsi — ahogy Pesten mondanák — virtigli proli. A szerző új Tiborénak szánta, proli Tiborénak. Csupán Katona Józsefénél valamivel kisebb tehetségén múlott, hogy nem úgy sikeredett. Nem is jut akkora szerep neki, mint Tiborénak a Bánk bánban. Epizódszerepe van, mint a munkásságnak a kommunista párt politikájában. Nos, Joó András Czabuk bácsi keze alatt tanulta ki a mesterséget. Az öreg „egyenes ember", a forradalom első napjaiban ő is Joó András eltávolítása mellett szólalt föl a gyárban. De pár nap múlva már kinyílt a szeme: „Megharagítottátok a munkásnépet — mondja most is Joó Andrásnak — de „ezt (a forradalmat) már nem pártolhatja tisztességes munkásember." A hazai propagandában a forradalom után oly sokat emlegeti „megtévedt" munkás nem is szerepel a darabban. Darvas vérszegény munkásai már az első napokban kiábrándultak. A forradalomért inkább csak Joó Sándor író felesége, a „ringyó" Klári lelkesedik és az „opportunista" Béres Imre, akiben Darvas feltehetően Déry Tibort kívánta gyalázni. (De sunyi módon úgy mutatja be, mintha barátja lett volna.) A forradalom