Új Magyarország, 1995. június (5. évfolyam, 127-151. szám)

1995-06-10 / 134. szám

16 l/Ut^Cnt;aU^ |L^w^tWdi^j*Q.o€^ V. ÉVFOLYAM, 134. SZÁMI MVMURSM magazin 1995. JUNIUS 10., SZOMBAT,^01:9 s LELKIISMERET Folyamatos jelen Mindennapi életünk állandó várakozással telik el, egy kicsit mindig a jövőben élünk, s így elvesztegetjük az értékes és visszahozhatatlan jelent. Ha az életben megtett utamat nem tudnám most megírt és lefordított művekkel igazolni, csak kortársaim múlandó emlékezetére hagyatkozhatnék, hogy valójában mivel is töltöttem (vesztegettem) el az Isten által nekem kiszabott időt. De nem magát a munkát élveztem - bár néha azt is hanem munkám eredményének várható hatásában reménykedtem, mint most is: valami ostoba és mégis szent reménykedés ez, hogy éppen ezek a sorok jutnak el a megfelelő helyre, felismerést, megnyugvást keltenek másokban, akik majd olvasván ezt rábólintanak: „igaza van, én is ettől szenvedek". Mostanában azonban talán bölcsebb lettem, talán csak öregebb: már nem reménykedem igazán a holnapban, és nem hitegetem magam, hogy jobb lesz, mint tegnap volt. A modern társadalmak nagy, közös hazugsága már hidegen hagy: a kérészéletű politikusok álnok ígérgetéseivel már alig törődöm, melyek lényege, hogy ma még rossz, ma még el kell viselnünk a válságot, de majd holnap... majd két év múlva, tíz év múlva... Nincs értelme a várakozásnak. Most élünk, Isten folyamatos jelenében, és semmilyen tegnapi bűn nem hozható helyre holnap. Válságos időket élünk, s tagadhatatlanul csúszik lefelé a magyar társadalom, egyelőre a megkapaszkodás reménye nélkül. Nehéz félelem nélkül gondolni a holnapokra, pedig emlékeznünk kell arra is, hogy a magyarság ennél sokkal súlyosabb időszakokat is túlélt már Muhi és Mohács óta. A ma élő legidősebbek nemcsak két világháború katasztrófáját élték túl, de a harmincas évek elején hozzánk elérkezett nagy gazdasági válságot, aztán az ötvenes évek iszonyatos testi és lelki nyomorúságát - az ő számukra aligha lehet meglepetés bármiféle megszorító program. És mégis voltak fiatalok, szerelmesek, voltak szép tavaszok és termő nyarak, voltak templomok és megmaradt Isten igéje a szegénységben és elnyomatásban is. Kicsinyhitűségemmel, holnapoktól való félelmemmel sokat kell küzdenem, mert mintha a mai létezés csak a minimális programot biztosítaná, holnap sem lesz elviselhetetlenül rosszabb. S megpróbáltatásaink, aggodalmaink között szinte észre sem vesszük, hogy Isten gondoskodik rólunk, megoldja gondjainkat, új lehetőségeket idhát, új kérdéseket tesz fel a folyamatos jelenben, melynek minden pillanata erő és áldás. így volt ez véget nem érőnek tetsző gyermekkorunkban, amikor egy-egy iskolai óra ezredéveivel ért fel a feleléstől való félelemben és a gyötrelmes unalomban, s az óra elmúlása volt maga a diadal és a szabadulás. Nem szabad így élnünk: nem szabad, hogy múlassuk a vissza nem térő földi órákat, Isten ajándékait a folyamatos jelenben. Ne várakozzunk tehát a holnapra, hanem tegyük dolgunkat legjobb tudásunk szerint most, amíg nem késő. Ne halogassuk teendőinket, mert más nem fogja elvégezni őket helyettünk. És legfőképp: ne bízzuk Istenre azt, amit ő ránk bízott. Isten bennünk van, és a mi kezünkkel épít. Szentmihályi Szabó Péter „Bevallom, nekem tetszik a zenebona a magyar emigrációs közéletben. Életrevalóságunk jele, gyöngyöző életerőnket bizonyítja. De a végső számadáshoz nem elég. Mert az lesz egyszer, net , feledjük. Az otthoniak előtt. S ha csak a tyúkpöreinket visszük át haza, vasvillával jönnek ránk s Bécsig szalasztanak. De ha\j^ ^ könyvet viszünk magunkkal, igaz könyveket, az ősök törvényével, háborítatlanul áteresztenek a töviskoszorús határon. Virágkapuval akkor sem fognak várni..., de ha látják, hogy jól gazdálkodtunk a nemzet lelkével, s nem felejtettük el az éneket, amit a Mária Siralomtól Dsida Jenőig és Weöres Sándorig a nép őrlelkei nyolcszáz éve továbbadnak egymásnak, minket is megillet egy kézszorítás. Magyarok a magyarok közt, észrevétlenül a többi utas közé vegyülve tiszta homlokkal szállhatunk ki a Keleti-pályaudvaron." Cs. Szabó László, Hungária - München -1951. június. 8. - Fejezetek az emifgrációs sajtó történetéből Másfél évtized küszöbén, a SZIVÁRVÁNY ivarvany (’ H I <■ A (i O n (j D A P L S T XV.ÉVf'OlYAM « .SZÁM / !)m/l A hetvenes évek végén egyire nyilvánvalóbb lett, hogy folyóiratot, újságot csak a nagyon derűlátó emigránsok „indítsanak" Nyugaton, mert a piac telítődött. Az észak-amerikai földrészen a Katolikus Magyarok Vasárnapja, a Kanadai Magyarság, a Magyar Élet, a Nyugati Magyarság, a Krónika, a Toborzó, a Californiai Magyarság, a Tárogató, a Szabadság, az Amerikai Magyar Népszava, a Menóra, az Új Világ voltak a legolvasottabbak, de a müncheni Nemzetőr és Új Látóhatár, a római Katolikus Szemle, a párizsi Irodalmi Újság, valamint az ausztráliai Magyar Élet is eljutott a világ számos országába, csupán haza - az anyaországba - nem lehetett kockázat nélkül küldeni. Az más „lapra" tartozik, hogy a két világháború közötti, majd az 1945-ös, '48-as, '56-os nagyobb emigrációs hullámokkal érkezők által támogatott sajtótermékek „valamiért" hiányérzetet keltettek a később távozókban, ha úgy tetszik: a kommunizmus oktatási, művelődési, politikai gyakorlatát saját bőrükön tapasztalókban. Nevezetesen azon fiatal értelmiségiek körében, akik tizen-, húszon-, harminc éven át éltek a vasfüggöny mögötti négyzetkilométereken, de megadatott nekik az a lehetőség, hogy a magyar alkotók színe-javának műveit olvashatták, színházakba, kiállításokra, filmbemutatókra járhattak... és! Igen, nincs miért tagadni: Nyugaton maradásuk - szökésük - után gyorsan észrevették, hogy az úgynevezett szabad világban hiányzik az elkötelezettség nélküli szellemi fórum. Valahová tartozni kellett, fontos volt a származási, vallási, családi háttér, ki, milyennek véleményezi a Horthy-korszakot, a moszkovita „négyesfogat" tevékenységét, Rajkot, Mindszentyt, Nagy Imrét, az „emberarcú"-nak nevezett szocializmust. Mozs Ferenc is fölismerte Amerikába érkezése után (1974) elég gyorsan, hogy a megjelenéshez, elfogadáshoz kevés az „új hang" ténye. A régebben működő lapokban is csak alkalomszerűen lehethett) nyilvánosságot kapni és nem feltétlenül rokonszenves szerzőtársakkal összeboronálódva jutottak nyomdafestékhez rímek, gondolatok. Mindezeket látva, tapasztalva döntöttek úgy néhányan Chicago kőrengetegében, hogy kiadót hoznak létre és folyóiratot, illetve könyveket jelentetnek meg. A FRAMO PUBLISHING valójában Mózsi Ferenc (Frank Mózsi) nevének rövidítése és az 1980 júliusában napvilágot látott SZIVÁRVÁNY első számának beköszöntőjében is ez a „játékosság" t észlelhető. Kikkel és milyen tervekkel formálódott az induló csapat? - A közelmúltban tragikus halállal eltávozott Kontra Györgygyel szerkesztettük az első két számot és a Los Angelesben élő Endrődy László nyomdájában készültek a bemutatkozó példányok. Endrődy íróként is mellénk állt, sokat segített. A folyóirat „keresztapjának" az időközben megszűnt müncheni Új Látóhatár főszerkesztőjét, Borbándi Gyulát tartom. A kezdetbeni almanachszerű válogatás után igyekeztünk minden számnak irányvonalat adni. A jobb anyagok egyre inkább kiszorították a gyengébbeket. Eleinte elég sok volt a másodközlés, mert kevés eredeti munkát kaptunk, és gyakorta akadtak szedési, tördelési hibák. A harmadik számtól a tizenkettedikig Horváth Elemér költővel jegyeztük szerkesztőként a folyóiratot, majd utána jóideig egyedül végeztem a tennivalókat. - Az első számban olvasható megjegyzés szerint: „A szivárvány akkor látszik, amikor a nap rásüt az eső utáni víz (könny?) függönyre..." Az emigráció nem fogadott egyértelmű lelkesedéssel és ünnepléssel, hiszen merészségnek tűnt az akkor létező erős irodalmi folyóiratok (Új Látóhatár, Irodalmi Újság) közé betolakodni, de lassanként kialakult egy komoly munkatársi gárda. Néhány nevet említenék: Faludy György, Hajral László Gábor, Tűz Tamás, Makkai Ádám, Saáry Éva, Szente Imre, Kemenes Géfin László, Györgyey Klára, Kabdebó Tamás, Szathmáry Lajos, Kaslik Péter és mások. Pénzünk nem volt, de akkoriban nyitottam egy utazási irodát, s annak bevételéből csipegettem pénzeket a kiadással járó költségekhez. Dicsekvés nélkül mondhatom, hogy a megtűrt lapból tornáztuk fel magunkat az erőteljesebbek közé. Időközben annyi változás történt, hogy a chicagói Magyar Ház kiadványaként jelenünk meg 1983-tól és két alkalommal nyertük el a Nemzeti Művészeti Alap támogatását, továbbá az Illinois-állam Művészeti Bizottsága is segít nekünk. Az utóbbi öt esztendőben a New York-i Ladányi Alapítványtól is kapunk pénzt. Még valamit: több, világszerte ismert képzőművésztől loptunk alkotásokat, Victor Vasarely, Demján József, Buday György neve fémjelzi kiadványainkat. - Mi történt a későbbiekben? - Politikailag az 1983-1988 közötti korszak volt a legizgalmasabb, mert ezekben az években ismertettük a magyarországi Független Sajtó termékeit. Ugyanakkor nem szándékozom az emigráció egynémely sajtóterméke által minket ért támadásokat említeni: e (Vigyázat! Szellemi dugáru és más címmel közölt) bírálatokról szólni, hogy művekkel bizonyítsunk, és ez sikerült, mert hézagpótló szerepet töltöttünk be a többi lap mellett. A SZIVÁRVÁNY-könyvsorozat 1981- től 1994-ig 21 kötetet jelentetett meg, és kettő előkészületben. A „Framo" gondozásában látott napvilágot Ferdinandy György: Mamuttemető és a Vadak útján kötetei, mi adtuk ki, mi gondoztuk Duray Miklós: Tegnap alighanem bolondgombát etettek velünk, Horváth Elemér: Maya Tükör, Bebek János: 32 Asa Plusz 8, Kaslik Péter: Sen ki érti?, Ludvig Nándor: Az átkelés extázisa, George Orwell: Állati gazdaság könyveket, továbbá a Vajdaságtól Magyarországra települt Szügyi Zoltán és a Torontóban élő Simándi Ágnes verseskötetét is. Említhetnék más műveket is, hiszen saját köteteimből is itt jelent meg néhány, és a győri Hazánk Kiadóval közösen vállaltuk Tűz Tamás posztumusz válogatásának megjelentetését, valamint Visky András színházi esszégyűjteményének kiadását. Hadd ne soroljam fel valamennyit. Az egyik pesti kritikus Mózsi Ferencet úgy jellemezte, hogy „a magyar irodalom fővigéce", aki kedvtelésből, komoly anyagi ráfizetéssel szerkeszti az emigráció egyik legszínvonalasabb folyóiratát. - Előfordultak más minősítések, vélemények is, de ezeket most ne részletezzük. Igyekeztünk a hazai és az elszakított területeken élő máskéntgondolkodók véleményeit közölni. A skála igen széles: Demszky Gábortól Csoóri Sándorig, Göncz Árpádtól Petri Györgyig, Duray Miklóstól Szőcs Gézáig, helyet adtunk Konrád Györgynek is. Az viszont tény, hogy napjainkban már nehezen férnének el egy lapon belül. Mint a szivárvány szerkesztője és kiadója fontosnak tartottam, hogy megemlékezzünk a Bartók centenáriumról, a Knerr-nyomda fennállásának századik évfordulójáról, köszöntöttük kortárs íróinkat születésnapjukon, megemlékeztünk az elhunytakról. Volt felvidéki, erdélyi, kárpátaljai, vajdasági összeállításunk. Külön számban tisztelegtünk Nagy Imre és társai, a forradalom után kivégzett mártírok dicső tetteinek. A szabadságharcévfordulós kiadványunk - a 25. szám - 1986 őszén jelent meg és ezzel sikerült belopni magunkat a hazai vámosok szívébe: nagyon keresték ezeket a példányokat. - Előfordultak-e komolyabb politikai „melléfogások"? - Nehéz a kérdésre válaszolni, mert - mint említettem - sokszor támadtak még a legszűkebb környezetemben is azért, hogy - szerintük - rokonszenvezem ilyen-olyan csoportokkal, személyekkel. A demokratikus gondolkodás hiánya jó néhányszor okozott nehézséget, de következetesen ragaszkodtam elveimhez és komoly vigasz volt - maradt -, hogy mind ez idáig a közel hat és fél ezer oldalon 43 számban több száz magyarul író alkotónak adtunk lehetőséget a megjelenésre. Sok olyan művet közöltünk, amit otthon (1990 előtt) a tiltottak listájára tettek, igyekeztünk tárgyilagosan tájékoztatni a hazai és a kisebbségben élő magyarság helyzetéről. Amikor először lárgattam haza 1983-ban, nem láttam pontosan az utazás „szükségességét", de 1985 után fokozatosan erősödött bennem az igény, hogy minél több Szivárványt csempésszek az országba. -És könyveket..! - Komoly igény volt a nehezen vagy egyáltalán nem hozzáférhető sajtótermékekre. Jusson csak eszünkbe, hogy a nyolcvanas évek elején már működtek a szamizdat kiadók Magyarországon. Püski Sándor megjelentette New Yorkban Duray Miklós Kutyaszorító c. kötetét Csoóri Sándor előszavával, de ehhez nem lehetett hozzájutni otthon. A hazai kéziratos irodalmat sem lehetett kockázatok nélkül vásárolni és így született az ötlet, hogy a Profil, a Beszélő, a Figyelő, a Kisúgó, a Szféra, a Duna Kör, a Magyar Október, az Alulnézet, az AB Tájékoztató (majd később Hírmondó), az ABC Kiadó és mások, az erdélyi Ellenpontok, a felvidéki Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottsága, a kárpátaljai fiatal írók memoranduma, a vajdasági magyarok helyzetét elemző cikkek összeválogatva lássanak napvilágot. A müncheni Nemzetőr szerkesztője, Tollas Tibor hathatós közreműködésével sikerült a gyűjtés a nyugati magyarság körében és 1985-ben jelent meg a Független Fórum (Kéziratos tiltott magyar irodalom a Kárpát-medencében) című, 336 oldalas kötet. A Szivárvány is hozzájárult a költségekhez, segítettünk a terjesztésben, hírverésben. - A kötetből készült angol nyelvű válogatást (Defiant Voices, Hungary 1956-1986) Gereben István szerkesztésében adták ki és a Szivárvány 1987/22. számában Mózsi Ferenc méltatta a munkát. - Szerencsésnek érzem magam, hogy a Washingtonban élő Gereben Istvánt megismerhettem, hiszen számos politikai döccenőn segített át. Fölbecsülhetetlen munkát végzett Amerikában azért, hogy mentse a kommunizmus üldözötteit, befolyásolja az amerikai kormányok véleményét, évtizedeket áldozott szerteágazó küzdelmeire. Végre egy jól fordított válogatásból tájékozódott az angolszász világ, és az Emberi Jogok felett kufárkodó tárgyalóasztalra ezt a kötetet cáfolhatatlan tanúvallomásként lehetett odatenni. Az Emigrációs írás éveiben, 1975-ben Szörényi Éva, Los Angelesben élő színésznő azt javasolta a külhonban élő honfitársainak, hogy „Ital helyett könyvet!" ajándékozzanak. Milyen hatása volt ennek tíz-, tizenöt év múltán? - Megjelenésünk tizedik esztendejében fordultam másodszor az olvasókhoz, hogy az évi három alkalommal, 480 oldalon, 1200 példányban nyomtatott folyóiratunkat támogassák. Ekkoriban függesztette fel működését három évtized után a párizsi Irodalmi Újság, a müncheni Új Látóhatár negyven esztendős múlttal fejezte be ténykedését, gyakorlatilag egyedül maradtunk a porondon. Látva és megelőzve az egyre fojtogatóbb közönyt, 1992-től, a 36. számtól Zalán Tibor költővel, budapesti társszerkesztővel erősítettük lapunkat, majd hozzánk csatlakozott Jankovics József hungarológus olvasószerkesztőnek. A Szivárvány első találkozóját 1990-ben rendeztem Csobánkán (25 kilométerre Pesttől), azóta ezt évenként ismételjük: 1994-ben az ötödiket, Márai Sándor munkásságának jegyében, mert írói, emberi magatartása példamutató számunkra. Létrehoztuk az M. Szivárvány Alapítványt és szándékunk szerint az emigráció fóruma, illetve a kisebbségben keletkező irodalmi értékek gyűjtőhelye szeretnénk lenni, maradni. A magyarországi demokratikus átalakulás nem úgy folyik, hogy ne kelljen tovább perlekednünk a polgári társadalomért, és ebben a köztes állapotban most is feladatunknak tekintjük a másfél évtizeddel korábban fogalmazott célkitűzéseink megvalósítását: szolgálni az egyetemes magyar irodalmat! Hajnal László Gábor is !''* V ^ '' IROIUI.MI. Mt VLS/KNI te KHImCAl SZBMLI. fii Mózsi Ferenc Maxiómák Mózsi Ferenc (Budapest, 1947. január 4.) költő, szerkesztő. 1967-ben Budapesten érettségizett. Három évig fizikai munkás volt. 1970 nyarán Jugoszlávián keresztül Nyugatra távozott, Belgiumban telepedett le. 1971- 74-ben a leuveni katolikus egyetemen szláv filológiát tanult. 1974-ben kivándorolt az Egyesült Államokba. San Franciscóban, Los Angelesben, New Yorkban élt, majd 1978-ban Chicagóban utazási irodát nyitott. 1980-ban a később tragikus hirtelenséggel elhunyt Kontra Györggyel elindította a Szivárvány című irodalmi folyóiratot. 4,m ^ ^ ' i ...