Uj Magyarság, 1938. december (5. évfolyam, 273-297. szám)
1938-12-01 / 273. szám
ELŐFIZETÉSI ÁKAH: EGY HÓNAPRA 3 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 9 PENGŐ, FÉLÉVRE 18 PENGŐ EGYES SZÁMÁRA KÖZNAPON 10, VASARNAP 20 FILLÉR FELELŐS SZERKESZTŐ: MILOTAY ISTVÁN 4m Jjépcsmehéjcfeijekloméj' SZERKESZTŐSÉG CS KIADÓHIVATAL, BUDAPEST, VIEL, JÓZSEF KÖRÚT & TELEFON: 1-464-20, 1-464-28, 1-464-29 ÉS 1-444-00. POSTACSEKKSZÁMLA 6300 1938 december CSÜTÖRTÖK V. évfolyam 273. szám GYORFEHÉRVAR Megint évfordulóhoz érkeztünk, egyijéhez ama sok szomorú dátumnak, amelyeket fekete betűkkel írt bele a história a magyar kalendáriumba. De vajjon hányan akadnak, akitől szíven üt az emlékezés ezen a napon, hányan vannak, akik a politikai palotaforradalmak, pártszervezések, vezérkedési ambíciók lángolása közepette megállanak ennél a naptári számnál ! december 1... Annyi minden történt velünk, annyi megpróbáltatás szakadt ránk, hogy szinte fel se tűnik már nekünk egy-egy ilyen évforduló, pedig ez a december elseje felejthetetlen kellene legyen. Ennek a napnak hajnalán indultak el húsz esztendővel ezelőtt Erdély minden zugából a különvonatok a fejedelmek híres városa felé, s vitték azokat a románokat, akiknek Károlyi Mihályék és Jászi Oszkárék országvesztő politikája és bűnös elvetemültsége oly előzékenyen bocsátotta rendelkezésre a fűtött mozdonyokat, a vagonok százait, s engedte meg, hogy összegyűljenek a szentistváni birodalom temetésére. Húsz esztendeje, hogy az ősi gyulafehérvári székesegyház árnyékában, a Hunyadiak s az erdélyi fejedelmek temetkező kriptájának szomszédságában Maniu Gyuláék „nemzetgyűlése” kimondta az erdőelvi föld Romániához való csatlakozását s „elidegeníthetetlen jogát a Maros, Tisza és Duna között fekvő egész Bánságra”. Micsoda gyülekezet volt az!... Erdély minden sarkiból egybeseregletten; a bocskoros, tüszős, hosszúhajú, nagysüvegű pakulárok, bozontosszakállú pópák, magyar kultúrán nevelkedett, de amagyarságot izzón gyűlölő daszkálok, ügyvédek. Hosszú kocsisorok gördültek a vasúti síneken, két-háromnapi járóföldről hozták a különvonatok a fanatikus tömegeket, amelyek egy statáriális bíróság könyörtelenségével és perrendtartása szerint ítélkeztek ezeresztendős vendéglátó hazájuk fölött. Húsz esztendeje ennek, s még halljuk a gyulafehérvári román „nemzetgyűlés” proklamációját, amely szó szerint ezeket mondotta: 1. Teljes nemzeti szabadság az itt lakó nemzeteknek. Minden nemzet önmagát kormányozza saját nyelvén, saját közigazgatással, a saját kebeléből vett egyének által, önmaga látja el közoktatását és igazságszolgáltatását. Minden nemzet a törvényhozási képviseletig és az ország kormányzásában való részvételre népességének számarányában nyer jogot. 2. Az állam összes hitfelekezetei egyenjogúak és az önkormányzat teljes szabadsága megilleti őket. 3. A közélet minden terén demokratikus kormányzat létesítendő. Általános, közvetlen, egyenlő, titkos, községenként aránylagos választójog mindkét nem részére a 21 éves életkortól kezdve a községi, megyei és parlamenti képviseletekre. 4. Teljes sajtószabadság, gyülekezési és egyesülési jog, minden emberi gondolat szabad terjesztése. 5. Radikális földbirtokreform. Az öszszes birtokokat, különösen a nagybirtokokat, összeírják. Ez összeírások alapján,eltörülve a hitbizományokat és a szükség szerint csökkentve a latifundiumokat, lehetővé teszik a földművelőknek, hogy maguknak legalább is olyan nagyságú birtokot (szántót, legelőt, erdőt) szerezzenek, melyet családjukkal együtt megművelhetnek. 6. Az ipari munkások részére biztosítani kell azokat a jogokat és előnyöket, melyek a nyugat legelőrehaladottabb ipari államaiban törvény szerint biztosítva vannak. ... így fogadkoztak 1918 december 1-én Gyulafehérváron Maniuék. S várjon az elmúlt két évtized mit valósított meg ezekből a pontokból, amelyek szabadságot, emberi életet ígértek Erdély népeinek ? Az egyesülés huszadik évfordulóján bukaresti parancsra az erdélyi katolikus, református és unitárius egyházaknak ünnepi istentiszteleteket kell tartaniok, a városok majd lobogódíszbe öltöznek és lakomákon hosszú szónoklatokban méltatják a nap jelenőségét. De az igazság az, hogy a gyulafehérvári „nemzetgyűlés” óta eltelt húsz esztendő alatt a román impérium a nemzeti önkormányzat, a vallásfelekezetek egyenjogúsága, a gyülekezési és egyesülési jog megadása helyet anyagi és kulturális javaiból egyformán kifosztotta Erdély népét, s egy irgalmatlan uralom vasvesszejével némított el minden tilakozó szót, minden jogot követelő hangot. S maga Maniu Gyula is a szilágymegyei Badacsonyban, birtokára visszavonulva, talán azon tűnődik most, vájjon érdemes volt-e 1918 december elsején megteremtenie Nagyromániát? Valóban, érdemes volt-e? Abban az országban, amelyet csak a napokban léptetett elő nagyhatalommá Franciaország, két évtized alatt sem sikerült európai állapotokat teremteni semmiféle téren, s ma, az Erdéllyel való egyesülés jubileumának küszöbén, gyakos merényletek revolverdörgése, bombák robbanása bizonyítja, milyen végzetes könnyelműség volt Maniu Gyuláéktól, milyen megbocsáthatatlan tévedés és bűn a gyulafehérvári aktus. Ki gondolta volna csak néhány nappal ezelőtt is, amikor az Új Magyarság tudósítója ezeken a hasábokon beszámolt a román belpolitika harcairól, hogy a „nagyhatalom” születésének húszéves fordulójára a regátban és Erdély földjén ilyen események robbannak ki? Ma már ott tart Románia, hogy még a rendőrfőnökök se merészkednek az utcára, az uralkodó helytartói pedig sorra kapják a leveleket: „Ekkor és ekkor itt az utolsó órátok, addig is éljen a vasgárda halálzászlóalja!” És a hadsereg? Románia Mare fegyveres erejét a rendőrséggel együtt vonultatják fel a bombások ellen, de a katonák rongyosak (csak a határokon őrködök mundérja rendes), s ha megkérdeznék őket, mikor kaptak utoljára zsoldot, egész zászlóaljak válaszolnának egy emberként: Nu stiu! (Nem tudom!) Kell-e mondani, hogy iyen állapotok között a parancsnokok azon gondolkodnak: várjon a vezényszavakra ide-oda mozgó sorok közül melyik vasgárdista és i melyik nem?! . Mi, innen, a húszesztendős határok közül, keserű szívvel nézünk át a szentistváni birodalom testéről leszakított Erdélybe és emlékezünk... Emlékezünk a gyulafehérvári deklarációra, amelyet az erdélyi magyarság annyiszor kért számon, s amelynek megígért jussait annyiszor próbálta megpörölni a Olaszország folytatja a béke megszilárdítására irányuló erőfeszítéseit Ugyanakkor kellő körültekintéssel és rendíthetetlen szilárdsággal védelmezi népének természetes törekvéseit . Ciano gróf külügyminiszter nagy beszédben számolt be az utóbbi hónapok eseményeiről A fasiszta képviselőház lelkesen tüntetett a baráti Magyarország mellett Róma, november 30. Nagy napja volt szerdán az olasz belpolitikának. Több havi szünet után ismét összeült a fasiszta kamara, hogy meghallgassa Ciano gróf külügyminiszternek napokkal előbb bejelentett beszédét. Az ünnepi ülés délután négy órakor kezdődött. A képviselők csaknem kivétel nélkül megjelentek és valamennyien a fekete fasiszta díszegyenruhát viselték. A kormány tagjai néhány, perccel négy óra előtt vonultak be az ülésterembe, Mussolini miniszterelnök helye azonban akkor még üres volt. Pontban négy órakor Constanzo Ciano gróf (a külügyminiszter apja), a képviselőház elnöke megnyitotta az ülést és bejelentései során megemlékezett Mária királykisasszony és Lajos bourbon-pármai herceg eljegyzéséről is. A Ház nevében az uralkodó párnak és a jegyeseknek jókívánságait fejezte ki, amit a képviselők lelkes tapssal kísértek. Négy óra tíz perckor nagy éljenzés közben ment fel a szónoki emelvényre Ciano gróf külügyminiszter, s ugyanekkor lépett be az ülésterembe a Duce, akit percekig tartó lelkesedéssel fogadtak. Az ünneplés csillapultával a külügyminiszter megkezdte feszült érdeklődéssel várt beszédét, amelyben ismertette a csehszlovák válságot előidéző okokat és körülményeket, s eddig ismeretlen részleteket is elmondott. A nagy figyelemmel hallgatott beszéd alatt az olasz képviselőház több ízben is igen meleg tüntetést rendezett Magyarország mellett. Amikor Ciano gróf első ízben ejtette ki Magyarország nevét, a képviselők nagy tapsban törtek ki, majd a beszédnek a magyar-cseh viszályról szóló részénél és a megtorló intézkedésekkel kapcsolatban történt magyar állásfoglalásra való utalásnál, még nagyobb erővel ismétlődött meg a tüntetés. A képviselők felugráltak helyükről s percekig zajos tapssal adtak kifejezést rokonszenvüknek Magyarország iránt, miközben többször is felhangzott az Ervira Ungherija és ez Evviva Horthy! kiáltás. Feladott helyéről a Duce is, hogy résztvegyen a tapsban s közben szívélyesen üdvözölte a diplomáciai karzaton megjelent Villani Frigyes báró krizinált magyar követet. A magyarbarát tüntetés akkor is felharsant, amikor Ciano gróf külügyminiszter meleg hangon köszönetet mondott azért a nagy spontán háláért, amelyet Magyarország tanúsított Olaszországgal szemben a müncheni és a bécsi konferencia után. ,.Mindketten, Mussolini és én is mélyen átéreztük a magyarság háláját és büszkék vagyunk, hogy ilyen barátaink vannak”, mondotta beszédének e részében Ciano gróf. Beszél Ciano gróf a csehek ártó rosszakaratáról A külügyminiszter azzal kezdte beszédét, hogy 1937 december 18-ika óta Chvalkovsky római cseh követnek, akkor első ízben feltett, majd később megismételt kérdéseire: mi lenne Olaszország magatartása cseh-német válság esetén, mindenkor azt tanácsolta Csehszlovákiának, hogy kössön sürgősen és teljes szabadságban egyezményt Berlinnel, Budapesttel és Várnemzetközi fórumok előtt. Fájdalmas szeretettel gondolunk testvéreinkre, s a napi politika alacsony, sivár tülekedései közepette sem feledkezünk meg róluk egy pillanatra sem. S most, amikor elérkeznünk ehhez a fekete decemberi dátumhoz, a gyulafehérvári 1918 december 1-re való emlékezés közepette a történelem igazságtévő hatalmához, ehhez a pártatlan ítélőszékhez fellebbezzük meg Erdély nagy pőrét. Ugyanakkor azonban nem felejthetóval, mert ezt írja elő az események áldálásának kérlelhetetlen kényszere. Megmondotta a csehszlovák követnek, hogy súlyos hiba volna szemet hunyni a reális helyzet és tények előtt és továbbra is áltatnia magát az együttes biztonságba vetett reményekben, vagy földrajzilag távoleső barátságok gyakorlati hasznosságában Ezeknek a kijelentéseknek fontosságát tünk el azokról sem, akiknek bűne és elvetemültsége felidézte a történelmi Magyarország katasztrófáját. Nem felejtkezünk el azokról, akik 1918 őszén sárba dobatták a katonákkal a puskát, akik szétzüllesztették az országvédő seregeket, s egy hitvány pacifizmus, egy korhadt demokrácia jelszavaival elindították útjára a forradalmat, felidézték azokat az ártó szellemeket, amelyeken aztán nem tudtak, de nem is akartak uralkodni.