Uj Magyarság, 1944. június (11. évfolyam, 122-145. szám)
1944-06-29 / 145. szám
s/b- f0 CsStärtSh, 1914 junius 29 Kedden 24 bombézót „ 9/)/*"V XI. évfolyam 14. szám lőttek le Budapest fölött **¥€*. 1%!/ ELŐFIZETÉSI ÁRAK: EGY HÓNAPRA . SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: 3.60 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 16 PENGŐ FELELŐS SZERKESZTŐ. . .) BUDAPEST, VIII., JÓZSEF-KÖRÚT 5. FÉLÉVRE 82 PENGŐ, EGYES SZÁMARA Mill fITAV ICTIJÁ £1 TELEFON: 14-64-20, 14-64-28, 14-64-29 ÉS KÖZNAPON 20, VASARNAP 40 FILLÉR ■« *LU I RI 19 I tllli 14-44-00. POSTACSEKKSZÁMLA 6500 akiket igazolt az idő... Írta: Vajta Ferenc Hányszor kerültünk szembe a tovatűnt téli hónapokban a Kállay-rezsim sajtócenzúrájával! Még most is itt őrizzük íróasztalunk fiókjában azokat a külpolitikai cikkeket, amelyek „túlzó hangjuk” miatt sosem láttak napvilágot, s amelyekben a Kállay-féle sajtópolitika minden „tárgyilagos megállapítása” ellenére is csak annyi volt a túlzás: tárgyilagosak voltak. Miután tudtuk, hogy egyéni meggyőződésünk hangját úgysem szólaltathatjuk meg, mindenkor megmaradtunk a tárgyilagosság szűk, szigorú korlátai között, a tovatűnt rezsim azonban az igazságot sem bírta sokszor elviselni s néha aztán, amikor össze-vissza húzogatott cikkeink visszakerültek hozzánk, önként mondtunk le a közlésükről. A végén már a szovjetorosz veszély igazi méreteiről sem volt szabad szólni, s nem üzenhettünk északi testvéreinknek sem, hogy tartsanak ki, állják a harcot, mert az ő harcuk a mi harcunk is. Bár hivatalosan sosem közölték velünk e furcsa sajtópolitika igazi indítóokait, a liberális rezsim azóta felszámolt berkeibenyiltan suttogtak róla: mi is béketárgyalásokat kezdünk a szovjetunióval, s a finnek példája nyomán „kiugrunk a háborúból”. Egyesek már azt is tudni vélték, hogy ígéretet tettünk Sztálinnak, átvonulhat Magyarországon s mi egyetlen szalmaszálat se fektetünk az útjába. A Kállay-klikk, mint a magyar sajtó kétségbevonhatatlan bizonyítékokra támaszkodva már többször is megállapította, tényleg hitt az oroszokkal való megegyezésben. Azért tűrték a népfront veszélyes játékát, azért hunytak szemet mindenre. A Magyar Nemzet és társai nyíltan lázíthattak, uszíthattak a háború ellen, s a Helsinkiből keltezett „tudósítások” azt is sejtetni engedték, hogyan, milyen diplomáciai köntörfalazással „ugorhatunk ki” a legbiztosabban. Viipuri mostani drámai órái aztán mindenki számára bebizonyították, hogy a finn nemzet vezetőinek eszük ágában sem volt lefeküdni a vörös kolosszus előtt, hogy Finnország márciusban is ugyanígy helytállott volna. A finnek tudták, hogy életüket és jövőjüket csakis a nemzet legjobbjainak áldozatvállalása biztosíthatja, nos, őket igazolta is az idő. A bolsevista kegyetlenkedésekről szóló megrázó jelentések mindenkinek elárulhatják, milyen békét s milyen barátságot vitt volna a vörös cár Helsinkibe. De nézzünk utána az arra legilletékesebb sajtóban, a „nagy lelki szövetséges” , Anglia lapjaiban, hogyan igazolta a Kállay-klikket az idő, mit írnak, mit mondanak róla azok, akiknek kedvéért a „nemzetmentő apostolok“ az ezeréves Magyarországot is kockára tették. * A legkeményebb vádiratot éppen az a Seaton Watson szerkesztette a liberális rezsim ellen, akit Szegfű Gyulától kezdve minden liberális tollforgató megpróbált tisztára mosni. A Magyar Szemle több cikkben is foglalkozott a magyarfaló publicista „megtérésével”, s a tovatűnt rezsim, úgy látszik, tényleg elhitte, amit fizetett tollnokai jósolgattak, mert elvárták volna, hogy Seaton Watson cserben, hagyja a cseheket, a románokat s nyílt sisakrostéllyal kiáll mellettük. Miután elhitették magukkal, hogy Seaton Watson tényleg megtért, nem is törődtek Benes kedvencének gyalázkodó cikkeivel. Azt mondogatták, mindez csak taktika, Anglia nem akarja idő előtt elárulni igazi érzelmeit... „Kállayék legnagyobb hibája az volt, — mondja most ki róluk Seaton Watson a végső szentenciát, — hogy szentimentálisak voltak, s nem ismerték az európai politika reális összefüggését. Ők még Asquith, Newmarket Angliájában hittek, s nem akarták belátni, hogy Churchill Angliája már csak azért sem állhat az oldalukra, mert szerződési kötelezettségeink nemcsak a szovjetunióval, hanem a kisantanttal kapcsolatban sem teszik ezt lehetővé. Népfrontot alapítottak, szociális reformokról beszéltek, s azt hitték, ilyen trükkökkel átmenthetik a magyar feudalizmust a holnap Európájába. Bennünket persze egyszer sem csaltak meg a Budapesten elhangzott beszédek, nagyon jól tudtuk, hogyan szeretne beilleszkedni a Kállay-klikk a demokrata Európába ... De már azért is lehetetlen volt Kállayék politikája, mert Anglia semmi kezességet sem vállalhatott Magyarország határaiért, erőszakos határkiigazításaiért.“ Ami Szovjetoroszországot illeti, e tekintetben Seaton Watson különösen is sajnálatosnak mondja Kállayék hiszékenységét. „A Kállay-klikk azt remélte, — folytatja az angolszász közíró, — hogy valamilyen angol garanciával a szovjetunió közvetlen szomszédságában is fenntarthatja a XIX. századból visszarekedt feudalista uralmat.“ Kemény, rideg megállapítások ezek s a magunk részéről legfeljebb csak anynyit tehetünk hozzá, hogy miközben mi százszázalékos helytállást követeltünk, s Középeurópa geopolitikai adottságaira hivatkoztunk, tehát a való életből merítettük minden elvünket és célunkat, a liberálisok tényleg a felhők között jártak, de ugyanekkor éppen ők hirdették mélységes megvetéssel rólunk: elszakadtunk a valóságtól, fogalmunk sincsen az igazi életről! Hogy mennyire tévedtek, könnyen igazolhatja a The Tablet című angol folyóirat cikke is, amely részletesen megírja, hogyan akartak Kállayék a Tito felé való átvonulást illetően Sztálin hadaival megegyezni. Az előkelő angol folyóirat, amely egyébként az angol katolikusok hivatalos lapja, többek között arról is hírt ad, hogy a kulisszák mögött már az átvonulás napjában is megegyeztek. Kossuth Lajos halálának ötvenedik évfordulóján, március 20-án kellett volna átadni az országunk fölötti uralmat Sztálinéknak. A Tablet elég tárgyilagos és beismeri: ha a németek nem húzzák keresztül Kállayék számításait, a nemzet a bolsevista veszély tudatában egymaga is visszautasította volna ezt az akciót. „Magyarország ugyanis nem feledkezett meg Kun Béla rémuralmáról, s nyilvánvaló, hogy rögtön szembeszállt volna minden olyan próbálkozással, amely a bolsevizmust ismét rászabadította volna, — írja a Tablet. — Magyarország már csak azért sem egyezhetett volna bele ilyen rózsaszín megoldásba, mert ez együttjárt volna azonnali megcsonkításával”. Bár hitet Berlin, június 28. Az angolszász hatalmak ellen folyó inváziós hadműveletekről a német távirati iroda szerdán délután a véderőfőparancsnokságnak a Führer főhadiszállásáról kiadott következő hivatalos jelentését közölte : " Normandiában a harcok súlypontja a Tillytől délkeletre levő térségben volt. Erős ellenséges gyalogsági és páncélos kötelékek a legnehezebb hajótüzérség támogatásával egész napon át támadták arcvonalunkat. Rohamuk összeomlott vitéz hadosztályaink szívós ellentállásán, amelyek ellentámadásokkal egyes helyeken ismét elragadták az ellenségtől az előző napon elveszett terepet. Az ellenség kemény, ide-oda hullámzó harc után csak egy szakaszon tudta némileg kibővíteni betörési térségét. Az ellenség súlyos vérveszteségeket szenvedett és jóval több, mint ötven páncélost vesztett. Az Ornetól keletre teljesen megsemmisítettünk egy ellenséges rohamcsoportot. Cherbourg térségében a hadsereg, a haditengerészet és a légi fegyvernem számos támaszpontja még mindig vitézül és tesz a zsidók mellett, s antiszemita intézkedéseink miatt városaink széjjelbombázásával fenyeget, végeredményben ugyanerre a tárgyilagos következtetésre jut a Daily Telegraph is, amely cinikus fölénnyel azt írja: „A magyar összeesküvők rendkívül naivak voltak. Azt hitték, hogy amire vállalkoznak, titokban maradhat, s kijátszhatják a szövetségeseiket. Politikájuk azonban már eleve halálra volt ítélve, hiszen a bácskai perrel kapcsolatban is kitűnt, hogy Budapesten semmi sem maradhat titokban. **De tévedtek Kállayék azért is, mert sosem számíthattak volna Anglia totális támogatására, az angol politika egyszer s mindenkorra elkötelezte magát a kisantant oldalán” ... Jellemző, hogy az angol sajtó éppen abban a pillanatban használja ezt a tárgyilagos, kegyetlen, cinikus hangot a Kállay-klikkel szemben, amikor a „magyarországi zsidóüldözésekről” szóló rémhírek a zsidó befolyás alatt álló londoni sajtó indulatkitöréseit szinte nap mint nap ellenünk tüzelik. A „zsidó bárók” sorsa fölött sűrű könnyeket hullat minden angol lap, a dicstelen klikkel azonban nem törődik senki. Azt hisszük, joggal teheti fel az egész nemzet a kérdést: ha ilyen naivak, ha igen hiszékenyek s főleg ha ilyen megrögzött álmodozók voltak, hogyan mertek felelősségről beszélni? Bűnüket semmi se enyhítheti, semmi se feledteti, a politikájuk pedig nemcsak a nemzet lelkiismeretében, hanem az angolszászok megítélésében sem talál semmi igazolást. Ha egy-két angol kötelességéhez híven védekezik. Ennek következtében az ellenfél továbbra is meg van akadályozva abban, hogy Cherbourg kikötőjébe bejusson, bár a város romjai az ellenség birtokában vannak. Cherbourg félszigetének északkeleti és északnyugati részében szintén tartják meg magukat támaszpontjaink rendületlen kitartással. Nehéz harci repülőgépek az elmúlt éjjel a normandiai tengerpart előtt ellenséges hajógyülekezéseket támadtak. Egy különleges partraszállító hajót felgyújtottunk, robbanások keletkeztek. A York tengerészeti parti üteg elfordulásra kényszerített egy ellenséges rombolót és egy gyorsnaszád-köteléket, amely Cherbourg kikötőjébe be akart nyomulni. Előörsnaszádok a holland partvidék előtt és a Csatornában megrongáltak több brit gyorsnaszádot. London térsége szakadatlanul nehéz tűz alatt áll. Berlin, június 26. Martin Hollenslebent a német távirati iroda katonai tudósítója szerint a második világháború most döntő szakaszába érkezett. Amit azelőtt csak durva körvonalakla, elismeréssel szólt volna róluk, itthon maradt bizalmas híveik most csendben elsuttoghatnák: íme, nem rajtunk mállott, Anglia is segített volna, — dehát, közbeszólt az az átkozott balsors. Ő, minden bizonnyal mentegetnék is magukat, ha politikájuk csak egyetlen ezrelékben is igazolást talált volna angol részről. — Anglia azonban nemcsak beugratta, hanem meg is vetette őket. Ugyanolyan ócska, hitvány játékszerként használta díszes társaságukat, mint Beck ezredest, Daladiert, vagy Badoglot. A pesti lakájok pedig büszkén tetszelegtek „történelmi szerepükben“ s meg sem várták, hogy az idő ítéljen fölöttük. Éjjel-nappal, folytonfolyvást azt üzengették a nemzetnek: a történelem máris igazolta minden kis cselekedetüket! Ha az történik, amit ők akartak, ha Sztálin gyilkosai 1944 március 20-ának hajnalán bevonultak volna Budapestre, igen, még akkor sem, hazaáruló politikájuk diadala pillanatában sem tetszeleghettek volna a győző szerepében. Sem a bolsevizmus, sem az angolszász nagyhatalmak nem tárgyaltak volna velük, hiszen elég őszinte Seaton. Watson, amikor azt írja: „E klikknek a stratégiai változások pilanatában természetesen mindörökre el kellett volna tűnni a középeurópai sülyesztőben”... Reméljük, e tények tudatában most már a demokrácia legtitkosabb s legádázabb hazai szövetségesei is felhagynak az örökös „mi történt volna, ha” ... ostoba meséjével. Hősiesen tartják magukat a Cherbourg kikötőerőd védői A város romjainak birtokában sem tudnak a kikötőbe jutni Elkeseredett harcok dúlnak a fegyvertárban és a külső erődítményekben —Súlyos amerikai páncélosveszteségek Tillynél — Fokozódik az új német fegyver bevetése i Tormandiában összeomlottak az ellenséges rohamok, a németek több helységet visszafoglaltak