Új Művészet, 2014 (25. évfolyam, 1-12. szám)
2014-04-01 / 4. szám
l HOLOKAUSZT EMLÉKÉV TÍMÁR KATALIN A TÖRTÉNELEM „CSELEKMÉNYESÍTÉSE" Egy holokauszt-kiállítás margójára Ludwig Múzeum - Kortárs Művészeti Múzeum, 2014. VII. 10-X. 2. A holokausztra vonatkozó, illetve a holokauszttal kapcsolatos diskurzus kezdete részben magának az eseménynek a „történelmesítése" 1945 áprilisára tehető, amikor a második világháború még hivatalosan véget sem ért. Ekkor járt Lee Miller amerikai fotós Berlinben a Life magazin megbízásából, és ekkor készítette azokat a világhírűvé vált felvételeket, ahol saját magát fényképezte le többek között Hitler fürdőkádjában. Miller gesztusa egy komplex értelmezési mátrixba illeszkedik (melynek egyik fontos aspektusa épp a társadalmi nemek problematikájára kérdez rá), de azzal, hogy a győztes hatalmak képviselőjeként a legyőzöttek emblematikus vezetőjének helyét szimbolikusan - és a privát szférában - átvette, egyben ki is emelte a második világháborút saját jelenkorának eseményei közül, és a történelem részévé tette. Olyan eseménnyé, mely már nem képes ártani, már nem képes fizikailag minket megsemmisíteni. Miller helyettünk végzi el a „próbát", és láthatjuk, nem esik bántódása, a veszély mintegy „elmúlt". Mi azonban, akik az ő képeit 2014 tavaszán nézzük, jól tudjuk, hogy a háború végével korántsem szűntek meg azok az ideológiák működni, melyek épp a háborúhoz, a nácizmushoz és a holokauszthoz vezettek. Manapság - különösen a tömeges migráció és a globalizáció okán - nem is kizárólag a zsidók a célpontjai ezeknek az előítéleteknek, illetve előítéletes viselkedéseknek, hanem más etnikumok, kisebbségi csoportok. Ennek az elképzelésnek egyik legadekvátabb képi metaforája Zbigniew Libera Lego: Koncentrációs tábor című munkája lehetne, amit a lengyel művész létező, ún. tematikus Lego-csomagok elemeiből, egészen minimális változtatással állított össze, ezzel demonstrálva, hogy még egy ilyen humánus és kreatív játékban is benne rejlik egy anti-humánus, destruktív és tömegek elpusztítására alkalmas „opció". Visszatérve a történelmesítés kérdéséhez, a Libera-ma által felvetett elképzeléshez kapcsolódik a holokauszt unikalitásának problémája. Az egyik közkeletű felfogás szerint a holokauszt ugyanis egy egyszeri, megismételhetetlen és kivételes történelmi esemény volt, míg más vélemények szerint az a gondolkodásmód és társadalmi attitűd, mely a népirtáshoz vezetett, könnyen és mintegy észrevétlenül összeállhat újra (sőt, ez már többször meg is történt) egy olyan konfigurációban, mely az esemény megismétlődéséhez vezet. Ha ez olyan szisztematikus módon nem is történt még meg, mint a nácizmus idején, a társadalmi előítéletek még ma is számos csoport és egyén mindennapi létezését veszélyeztetik. Részben épp az unikalitás-problémát feszegette az 1980-as évek második felében zajló ún. történész vita, részben pedig az a historiográfiai és episztemológiai fordulat, ami az angolszász történettudományban az 1970-es és 80-as években zajlott. Ezekben a vitákban egyrészt az a kérdés merült fel, hogy történeti szempontból mennyire tartható álláspont a holokauszt unikális mivolta, másrészt pedig megjelent a holokauszt ábrázolhatóságnak problematikája. Ebben az értelemben merül fel Berel Lang történész provokatív kérdése: lehetséges-e a holokausztot helytelenül ábrázolni? A holokauszt ábrázolhatóságának kérdése összefügg a történettudomány episztemológiai válságával. A posztstrukturalizmus (illetve az ún. nyelvi fordulat) hatásaként a történeti ábrázolhatóság kérdése joggal merült fel annak logikus következményeként, hogy a nyelvi ábrázolás transzparenciájának hite megingott. Az ún. posztmodern történészek (Hayden White, Frank Ankersmit, Dominick LaCapra) megvizsgálták, hogy hogyan működik a történészek által használt nyelv, milyen módon strukturálódik az általuk létrehozott történeti narratíva, és arra a következtetésre jutottak, hogy ez utóbbira nagyon erősen hatnak azok a narratív struktúrák, melyek minden történetmesélésnek - így az irodalminak is - sajátjai. A történelem „cselekményesítése" ebben a kontextusban azt jelenti, hogy a történelmi folyamatok leírását nagyban befolyásolja egy, a sztori értelmében strukturált narratíva, mely az eseményeket ugyanolyan módon szelektálja, hangsúlyozza és fűzi egy kronológiai láncba, ahogy azt egy fiktív irodalmi műnél is tapasztalhatjuk. Ez magával vonja azt, hogy a történet koherenciának és cselekményének szempontjából „zavaró" elemeket, eseményeket és szálakat a „történetmondó" a saját, egyébként szubjektív szempontjai szerint elhagyja. A holokauszt esetében ennek tudatosítása azért is lényeges szempont, mivel a holokausztról való történelmi tudásunk alapjainak jelentős részét a túlélők visszaemlékezései adják, melyek szintén egyfajta narratív láncolatban rendezik az általuk átélt és elbeszélésre kiválasztott történetet. A holokauszt képzőművészeti ábrázolhatóságnak kérdését vetette fel a holland irodalomteoretikus Ernst van Alphen híressé vált könyvében (Caught by History: Holocaust Effects in Contemporary Art, Literature, and Theory, 1997) és egyben bevezette a „holokauszt-hatás" fogalmát. Van Alphen szerint ezek az ábrázolások két alapvető csoportba oszthatók. A dokumentarista mód a túlélők elbeszélésén (ez lehet verbális vagy vizuális), tanúságtételén alapuló narratív forma, mely az elbeszélés hallgatójának egyetlen befogadói 4 új művészet 2014_04