Uj Nemzedék, 1920. március (2. évfolyam, 53-78. szám)
1920-03-31 / 78. szám
2 új nemsesték Szerda, 1920 március 31. Vajda-Vojvoda leleplezi Romániát “A latín testvérek mindig Olaszország ellenségéért, Nagy-Ausztriáért lelkesedtek — Magyarországhoz is Bécs kedvéért voltak hűtlenek — Erdélyt nem román fenyvez Aereszky tábornok tudvalévően különféle leleplezésekkel kompromittálta Vajda-Vojvodát az antant előtt .Rámutatta a rendelkezésére állóbukaresti sajtó útján, hogy a volt román miniszterelnök, aki Parisban és Londonban mint ragodó antantbarát ünnepeltette magát, a több M erdélyi román vezérrel együtt emberemlékezet óta — habsburgi politikus von Vajda most visszavág a királysági teli támadóknak s a román politika közeli múltjából olyan leleplezéseket mond el, amelyek azt igazolják, hogy maga Románia sem volt soha különb, sőt azt az áruló politikát is, amelyet az erdélyi románok minden irányban követtek, egyenesen Bukarestből diktálták nekik. Egyikmásik becsületes európai nemzet talán meg fog lepődni a román politikai erkölcsnek ezen a legújabb dokumentumán, a mi számunkra azonban csak az az új benne, hogy román szájba kapjuk hiteles igazolását, amit a magunk kiszéről már úgyis régen tudunk. De Vajda leleplezéséből két jelentős tényt, kell megállapítanunk. Mindenekelőtt itt jelentiki Vajda először és nyíltan, hogy az összes magyarországi román újságokat Bukarestből pénzelték, hogy a magyarországi románok minden politikai mozdulatát Romániából irányították s igy bármiféle, liberális politikát követték is volna a magyarok, ha elmentek volna akár az autonómiáig is, a románok akkor sem igyekeztek volna hatalomvágyukat — mert hiszen most sem a faj érdekéről van szó — lojális eszközökkel, az alkotmány keretében érvényesíteni, hanem az autonómiát is csak első lépésnek tekintették volna ahoz, hogy elszakítsák tőlünk Erdélyt, amely sohasem volt az övék. Íme Jászi Oszkár egész léha pályafutásának és miniszteri lelkiismerellenségének élő okirata. A másik tanulságot ajánljuk az olasz politika figyelmébe. Olaszország, Románia mai szövetségese láthatja ebből, mennyit ér a románok állítólagos „latin testvérisége“. Hiszen ha a román terv sikerül, akkor a Popovics-féleNagy-Ausztriában olyan államalakulat jön létre, amely halálos csapása lett volna Olaszország egész világpolitikai helyzetének. Így fest a valóságban a Vajdák, Maniuk és Bratianuk fraternité latine-je. * Vajda-Vojvoda Sándor vallomását a Dácia bukaresti újság párisi tudósítójának mondotta el hosszabb nyilatkozat alakjában. Az interjú elején Vajda az Epoca bukaresti újsággal polemizál, amely Avercsku tábornok érdekében többször hevesen megtámadta a Vajda-kabinetet s a többi közt az erdélyi románok szemére vetette „lojális magyar- és Habsburg-barát viselkedésüket“, aminek igazolására fölfrissítette Vajda Sándornak 1914- ben, az Adcvcrus-ban megjelent nyilatkozatát is. A Dácia párisi tudósítója ehhez megjegyzi, hogy „a miniszterelnök el volt rá készülve, hogy a sajtó ezt a beszélgetést föl fogja használni, hiszen Apponyinak a békekonferencia elé terjesztett jegyzékei tele vannak olyan nyilatkozatokkal, amelyeket a különféle román vezető politikusok a háború alatt adtak“ •— Az Epoca — folytatta Vajda — ezen az alapon hazaárulónak bélyegezhetne mindenkit, a bocskoros oláhtól kezdve a püspökig, mert az otthon maradt románoknak nem volt más választásuk, mint a golyó vagy pedig a „hazáért és királyért való lelkes kötelesség“ teljesítése. Ők kénytelenek voltak a hazafiak szerepét játszani s ezzel, mint Papp-Csicsó példája is mutatja, ezer és ezer román életét mentették meg. (Ez az állítás nem áll, mert a románok egészen Amerika aktív közbelépéséig hittek Németország győzelmében, sőt még Amerika barát hozása után is azt hirdették, hogy az erősebbik félhez fognak csatlakozni, amint azt Bratianu számos nyilatkozata, egész semlegesség!. politikája s a Nua Viaca Romamaszka 1916 múniusi számában megjelent interjúja bizonyítja. Addig az erdélyi románok a magyar hadseregben harcoltak az tintán ellen, így Maria is, aki csak jóval a Károlyi-forradalom után, novemberben vetette le tiszti egyenruháját. Aki pedig gyáva volt és ki akart bújni a katonáskodás alól, könnyen átszökhetett a határon, aminthogy köztudomásúan több mint harmincezer rónáni katonaszökevény élt a királyságban. A kétszínű bukaresti politika egyébként is váltig biztatta a magyarországi román népet, hogy csak harcoljon a magyarokkal együtt, amíg vagy a központi hatalmakkal, vagy pedig, ha a kocka úgy fordul, az antanttal megköti az alkut. A szerk.) — De már 1918 novemberében — így szól tovább Vajda nyilatkozata — komolyan gondolhattunk a forradalom megszervezésére. (Nem volt nagy hőstett, minthogy akkor Jászi már odadobta a hatalmat a nemzetiségeknek, Linder pedig szétbomlasztotta a magyar hadsereget. A szerk.) A szervezők között voltak Maniu, Papp-Csicsó, Goldis, Vlad, Hacegan, Miháli Tivadar, Braniste, Lázár Aurél, Szucsu, Csordás — az utóbbit a magyarok (!) ölték meg —, továbbá a felekezelem két püspöke és még igen számosan. Mi szerveztük a gyulafehérvári népgyűlést, amelynek határozatát a mi kezdésünk és férfias (?) föllépésünk provokálta, pedig minket az Epoca árulóknak nevez. Mindazokat a területeket, amelyek a Romániával való egyesülést szabad elhatározásukból kimondották (lásd Flondor és Zadik tábornok szerepét Bukovinában s Saint-Aulaire, Berthelot és Vopicka agitációját Kisenevben és Bukarestben !), sajnos, nem a román hadsereg emberfölötti fáradozásai (Nagyszerű beismerés !), de nem is a békekonferencia döntése (?) szerezte meg, hanem ez egyszerűen a népek ligája részéről kimondott önrendelkezési elv tökéletes végrehajtása. (Hol volt ez a liga? Az önrendelkezési jog elvét köztudomásúan csak Wilson hirdette, ő is csak akkor, amikor még nem tudta, milyen visszaélésekre használják föl a románok és csehek. Egyébként ez a kijelentés jó tanulság az árvánt számára. A békekonferencia még el sem készült a magyar békeszerződéssel és a románok máris azt. hirdetik, hogy( Erdélyt nem a fyéktanács. Ítéletének köszönhetik.) — Ami egyébként az*Adevărül interjúját illeti, —mondja tovább Vajda. — az erdélyi románságnak a világháború kitöréséig két alternatíva között kellett választania : vagy a monarchia keretében keresi a fejlődés lehetősé-, gét, ami mellett ébren tarthatja a nemzeti ön-tudatot és az egységre való törekvést, vagy pedig nyíltan irredenta politikát folytat. A két alternatíva közül csak a dinasztikus politikára lehetett gondolni A bukaresti pártok vezérei különben is már 1907-től fogva (a román parasztlázadás óta!) megegyezés alapján kikapcsolták programjukból az erdélyi kérdést. Ennek az egyezségnek a megvalósításán az erdélyi román nemzetiségi párt vezetőj te ig nagy ambícióval fáradoztak, viszont a erdélyi vezetőség sem kezdett semmiféle pomitikai akciót, amíg Bukarestül nem kapott utasítást. A fopo vácsoméi folyóirata, a „Grossötrormdhrigiptigy, mint a Tribuna, Roma■fiuí, s a többi erdélyi román újság a mindrakari román kormányok szubvenciói simán részesültek. Ennek fejében ezek az újságok a bukaresti utasításoknak megfelelően, kivétel nélkül hangoztatták a Habsburg-dinasztiába vetett rendületlen hitüket. — Természetesen csal, szintég, mert a sorok közt és magánúton az ifjabb generáció irredenta nevelését szerveztük, sőt magát az egész népet is ilyen irányban neveltük, helyen lant még a mértéket is túllépve, úgy hogy a bukaresti hivatalos körök Becsesel szemben nem egyszer kínos helyzetbe jutottak s maga Bécs kérte időnkint a királyságbeli politikusokat, hogy fékezzenek bennünket. —Magam, nem egyszer kértem a bukaresti vezetőséget, ne erőszakoljon ránk ilyen megalázó dinasztikus manifesztációkat, mert ránk nézve tűrhetetlen volt, hogy tovább folytassuk ezt a képmutató odaadást azokkal szemben, akiket szívünkből gyűlöltünk (?) Csak egy Habsburgtól várhattuk sorsunk (talán inkább hatalmi vágyunk!) jobbra fordulását: Ferenc Ferdinánd főhercegtől. A föderalizált Ausztriától vártuk népünk konszolidációját s az egység felé való .Közeledést. — A „Drang nádi Osten“’ jelentette nekünk a magyar mindenhatóság bukását, pedig a magyarság Bécs háta mögött Berlinből kapott támogatást. Romániában azután sokan akadtak, akik az erdélyieket arra biztatták, hogy dolgozzanak rendületlenül tovább ebben az irányban. 1910-ben megkérdeztem az egyik román vezető politikust, vájjon Carol királynak mi a véleménye erről a dologról ? A következő feleletet kaptam: — Bármilyen ömnegtagadtukba kerül is, teljesítsék a főherceg kívánságát. Arra az ellenvetésemre, hogy engem csak a román szempont irányíthat, a politikus megjegyezte, hogy az erdélyiek egyetlen vezető szempontja csak az lehet, hogy a főherceg kívánságát teljesítik. — 1913-ban egy másik temperamentumos politikust látogattam meg, aki nagy meglepetésemre ezt filmezte tőlem : —* Megállapították már rajok azokat a szabadságjogokat/ amelyeket/M Ferenc Ferdinánd fog juttatni a románoknál, ha hatalomra jut ? — Ilyent kategóriáim formában még nemvetettük fel a kérdőd — feleltem én. —/Pedigmeg kell lenniük, — szólt a politikus.^^A mi királyunk már öreg ember. fPP/£r- mint Ferenc József. Lehet, hogy egyidaben hsának meg. Nekünk tehát elő kell készítenünk a talajt, hogy az agg uralkodók halála után végleg rendezhessük a román nép sorsát. Ferenc Ferdinánd autonómiát ad az erdélyi románságnak, mi pedig, itt a királyságiján, kikiáltjuk a monarchiához való csavarkozásaikat. — Nem igen hiszem, — feleltem én, — hogy a magyarok elfogadnák Ferenc Ferdinándot, a román dinasztia pedig bizonyára presztízskérdést csinálna abból, hogy a Habsburg-dinasztiának legyen alárendelve. — A magyarokkal majd csak megegyezik ‘Ferenc Ferdinánd, — volt a válasz, — mi pedig majd Hímezzük a dolgunk*t a mi jövendő királyunkkal. Akár aláveti magát akaratunknak, akár nem, mi többre tartjuk’ azt a Habsburgot, aki nemzeti egységünket megvalósítja, annál a Hohenzolemmel, aki azt megakadályozza. — De a dinasztia válsága mégis rettenetes volna, — jegyeztem meg én. — Ezt ön az erdélyi szemével látja. — felelte a politikus. Az orosz veszedelemmel szemben egyetlen védekezésünk a föderalizált Ausztriához való csatlakozásunk, Popovics Aurél elvei alapján. — Kérem önt, — szólt, — egyengesse az útjai annak, hogy legközelebb Bécsben audienciát kaphassak. — Ugyanilyen kéréssel fordult ez a politikus Popovics Aurélhoz is. Egy csomó tanút tudnék állítani arra, hogy ezek a demarche-ok megtörténtek. —Vagy.Ausztria gondolatával -- folytatta ’Vajda — az előbb említett államférfi a'' pedig politikailag valóságos antagonistája volt, teljesen megbarátkozott. Jorga Miklós azonban sohasem hitt a nemzeti egységnek abban a formájában, amely a habsburgi dinasztia keretében valósul meg. A bukaresti sajtó mindaddig, amíg Románia a háborúba nem avatkozott, váltig dicsérte az erdélyi román katonák hitelességét. Tudjuk, hogy amikor Románia megindította a háborút, a vitéz román katonák nagy része, köztük sok oroszországi fogoly, a 64. gyalogezred sok katonája otthagyta arany és ezüst vitézségi érmét a fogoly táborba, s Romírmába szökött át. (Mert már akkor ajánlánt érdekében agitáltak köztük.) — "Ha történt árulás, már t. i. olyan értelemben, hogy az erdélyi románok a csatamezőn vagy a börtönökben pusztultak el ..üdvözítő királyukért“, akkor ez nem az ő hibájuk, sem vezetőiké, hanem mindazoké, akik ötven év óta irányították politikánkat. Nem lehet azonban sem hibáról, sem árulásról szó, mert a szituáció megváltoztával megváltoztak a módszerek, a tervek és meggyőződések is mindazoknál, sütik nyitott szemmel látták az új helyzetet. Fia mindezek után Pap-Csicsó, a gyulafehérvári ülés elnöke és az erdélyi önkéntes sereg szervezője, továbbá Goldis Vazul, a gyulafehérvári határozat kodifikálom árulók, akkor szívesen állom magam is ezt a nevet. Jó társa,sápban vagyok velük (Ez igaz!) s a történelem objektív kritikája följegyzi majd az eseményeket, bármint igyekeznek is most elhomábosítani vagy előcrelleníteni. Reméljük, írja a Dácia tudósítója, hogy a hála érzése támad majd fel odahaza a martirimnál járt erdélyiekkel szemben, csak az uniós egyezményt megvalósították.Azóta csakugyan kidobták őket minden hatalomból,és hisszük, hogy az efféle támadások többé nem fognak megismétlődni.