Uj Nemzedék, 1921. november (3. évfolyam, 244-269. szám)
1921-11-13 / 255. szám
1921 november 13. U| Nemzedék Látogatás hat író feleségénél — Vár Nemzedék tudósítójától. — Az irók könyve ar elmondják, hogy milyenek az irójjjW felülről, mert azt írhatják csak mi, ami bennük van. Regények, drámák, novellák, versek az Írót mutatják be nekünk. De kimUfcU: nagyon kertí irót ismerngLj|(p*flWR^ Nem tudjuk, írogyfm Miélnek meg a drámák, regények, versek, nem tudjuk,, hogy az Írójuk szenved-e, amíg írja őket, vagy öröm-e a műveinek a születése. Régi Írókról legendák járnak, ele mi van az újakkal? Elmentünk azokhoz, akik legközelebbről látják az írók életét és munkájuk minden apró külső részletét, — hat magyar író feleségét kértük meg, meséljen az uráról. Kosztolányiéknál A mesék kis budai háza, — zöld kerítés mentén őszre lesoványodott vén kisasszonyos orgonabokrokkal. Fehér bundás kutya ugrál, nyuszi unatkozik a sarokban, Ádámot várják, a kicsi Kosztolányit. A házban bent apró, szép szobák, üvegajtósak — az egyik Ádámé. Kis fehér vaságyával szemben az apja portréja, üveges szekrény oldalán kis kabát és nagy iskolatáska lóg. A gyerek kuksol az asztala mellett, — első elemista — leckét rajzol holnapra. Ahogy jövök, hívja már az édesanyja hangja: ,Adám, mit csinálsz, merre vagy, kis komám?“ Mint förgeteg dübörög be, izeg-mozog, de aztán egymásba kapaszkodva, megölnek előttem, Kosztolányiné meg a huncut fia. Hízelgek Adámnak, hogy mondjon valamit. Faggatások során kiböki, hogy apát nagyon szereti, szép meséket kap tőle, amit csak neki ír, senki másnak, és az ő saját frtyusáról, meg kis nyáláról. Ennél többet csak befőttek ellenében hajlandó elárulni. Kosztolányiné rendeletet ad ki és Ádám boldogan fut a spájz felé. Míg oda van, mosolyogva beszél az édesanyja: — Az uram nagyon sokat dolgozik és nagyon szeret dolgozni. Munkája meg a fia mindene. Én mindent kéziratban olvasok, ahogy készül. Most Wilde-ot fordítja. Jön majd a regénye, meg a „Bus férfi panaszai“; ez a „Szegény kis gyermek panaszaidnak folytatása lenne. Az utóbbit együtt olvassuk. Adómmal, nagyon tetszik neki a doktor bácsiról szóló — már kritizál is a gye- SfSt A napokban olvastam neki egy verset, „Azon az éjen“ kezdetül. Egy darabig csöndben ül, de egyszerre csak megjegyzi: — Ejnye, de sokszor irta bele apu, hogy azon. — Én is dolgozom, hogyne. Minden második este játszom a színházban. De ami időm marad, azt velük töltöm. — Melyik munkája tetszik a legjobban? — Hát mindig a legutolsó. Érdekes, hogy mielőtt ismertem volna, már szavaltam mindenfelé a verseit. Igen, a „Hugómat a bánat eljegyezte“, ezt szavaltam a legszívesebben. Holmi piros kompótnyomokkal a fehér trikóján, előgurul Adám. Ugrik az anyja a nyakába és onnan meséli, hogy az iskolában bizony csak neki van kő papája. Erre nagyon büszke. — Mi leszel majd? — kérdem. — Gyerekeknek doktor bácsija, vagy tán inkább sintér... Kifelé pislog, sétálni szeretne. Ráadják a kabátját és elindul a Rózsival. A kapuban hozzájuk szökik csaholva a kutya. Ádám kis keze vidáman kap bele a bundájába és elindulnak lefelé. A vérmező körül, mint szürke selyemkendőt, akaszthatják tüskéságaikra az őszi ködöt a fák. Eltűnik Ádám apró alakja, csak hangját csengeti felém a ködfüggönyön át a szél. Hallgatom: „Dús... hús... kódus...“ Verset próbálgat a Kosztolányi fia, Csathóék — Hogy dolgozik az uram? Istenem, hát hogyan? Leül az íróasztalához, tintába mártja a tollat és ir — mondja Aczél Ilona. •Sötét szemével csodálkozón néz reám, hogy hogy lehet ilyent kérdezni? — Különösebb szokása írás közben? Na igen, járkál föl és alá, pasziánszozik, ir, ledől a díványra néha, hát így. Rengeteg papiros fogy, ha dolgozik. Igaz, nézze, panaszkodom is, éjjel szeret dolgozni, miert akkor csend van és nyugalom. És nem örülök neki, de mit csináljak? Nézze a lakásunkat, hisz maga is a fürdőszobán át jött be. A kommün óta így vagyunk, hiába minden kérés, nem szabadítják fel a lakásunk többi részét. Hát nem borzasztó? Én, ha szerepet kell tanulnom, mehetek a fürdőszobába, hogy az uram ne zavarjam. Bizony sokat szomorkodunk a Lakáshivatal miatt. — Hogy most mit dolgozik az uram? Próbálja csak megkérdezni, nem mondja meg. Nem szeret a munkáiról előre beszélni. Soha senkinek nem beszél a készülő munkájáról. A felesége karosszéke mellett csendes mosolygón megáll most Csathó Kálmán és picit ingerkedve mondja: — Hát írja meg, hogy a Kisfaludytársasági székfoglalómat kellene elkészítenem. Csathóné mosolyog és olyan aláhúzó hanglejtéssel ismétli: „kellene“. — Beáruljam? — kérdi. — nagyon tudna dolgozni, ha kényszerítették egy kicsit... A másik szobában gyönge lesz, valami potyog le egymásután az Íróasztalról. Csathóék összemosolyognak. „A Maki sétálgat.“ És már hozza is be fehér, keskeny tenyerébe csücsültetve a világ legapróbb kis kutyáját Csathóné. — Most már mindent tud rólunk. Lássa, a Makit is megmutatjuk, de ő nem nyilatkozik rólunk, pedig olyan okos kis jószág. Maki elém szökött, kicsit megcibálta a ruhám szélét, azután előreszaladt az ajtóhoz és várakozón nézett vissza rám. Nyilatkozatnak vettem és indultam kifelé a Maki után. Surányi Miklósáé — Nálunk a családi élet az irodalomtól külön van Választva, Az uram nem játssza itthon az Írót, főleg pedig nem bosszantja a családját Írói allűrökkel. Nem parádézik ,sokat,, akkor ir, amikor Van innivalója. Mindig nappal ir. Mit dolgozik most? Bizony ehhez , már segítségül kell hívnom. Együtt azután elmondják, hogy egy nagy, ,a jelenkorban játszó társadalmi regényt ír Surányi, melynek tárgya a magyar gentry erkölcsi és anyagi pusztulása. Oroszos naturalizmussal lesz megírva, de nem azzal a vad realizmussal, amivel, most egyesek dolgoznak. Tarczai Györgyné határozottan jelenti ki, hogy ő nem nyilatkozik. Mosolyogva teszi hozzá, hogy azért nem, mert az ura nagyon haragudnék érte. Mégis vendégszeretőn leültet, ő maga is visszaül a varrásához és dolgozgatva, nem nyilatkozik. Hanem csak úgy beszélget velem az uráról. — Az uram elsősorban hivatalnokember. A múzeumok és könyvtáraik országos főfelügyelőségének előadója. .Te hosszú cím, ugye? Te tulajdonkén műtörténész, mindenki tudja, aki ismeri. Külföldi múzeumokkal is összeköttetésben van, levelez velük. Sokat dolgozik. Igen sok művész is jár hozzá. Elviszik magukkal, kérik, nézze meg a képüket, szobrukat, mit szól hozzá, elmondják a terveiket. Megnéz ő mindent, igazán szinte együtt dolgozik velük. — Mint műtörténész,sokat kutat és így bukkan a regény- és novella-témáira is. — így készült, a „Szent Margit legendás könyve“ (ez tetszik nekem legjobban), a „Vitus mester álma“, „A magyar legendák könyve“. Tarczainé meglátja, hogy jegyzek, ijedten tiltakozik ellene: — Ne tegye kérem, haragudni fog az uram ... Hiszen én nem is akartam nyilatkozni. A szomszéd szobákban két kis gimnazista tanul, bemutatkoznak: — Divald Kornél III., Dívald György IV-ik gimnazista. (Tarczai György csak írói neve Dívald Kornélnak.) Megkérdem a gyerekeket, melyik könyvét olvasták az édesapjuknak. A Margit legendás könyvét, s az öt novellát. Melyik könyvét szereted a legjobban? — fordulok a kisebbikhez. Kicsit röstelkedő, de őszinte gyerek feleletet kapok. . — A Werne Gyuláét. Babits Mihálynénál Olyan volt, mint egy kis rövid hajű, nagyon derült szemű gimnazista leány, amint a könyvtárszobájukban olvasgatva ült. Mintha a holnapi leckére készülne. Mellette félig ájultan, a melegtől és fürdéstől Ali, a macska, melyet a szekszárdi szőlőből hoztak. Az ■ íróasztalnál kis írógép, ezen ip Az d@$sk@szá3 — Pontosan ma két hónapja, hogy a katasztrófa beállt! — Különös! — Egyáltalán nem különös! Valamikor csa£ el kell jönnnie a forduló najiítffiak! igaz. Ha nem voltaképen milyen katasztrófáról van szó? jr — Emlékszik arra a kis vendéglőre a Kőkép- és a flórián-utca sarkán? , — Igen. — OTvaru AmT vendéglő, amilyen ezerjywireutiapesten. fis mégis, ennj^f^avendéglőnek a kopott cégére *mögött volt az én boldogságom tanyája. Pecsenye,... bor,... szivar, amennyi kell! És mindez ingyen, teljesen ingyen! Ne szegje le a fejét, igazolni fogom magamat! Mert rosszul mondtam, hogy mindez ingyen volt, — nem, én a pecsenyéért és a többiért keményen megdolgoztam! ... Mert én voltam a vendéglő dísze, virága!... Tudja, hogy mit jelent ez? ... Nem? Tehát majd megmagyarázom ... Akarja? — Akarom. — Este kilenckor bemegyek a vendéglőbe; a háttérben két megnyúlt arc jelenik meg. A vendéglősnének meg a leányának az arca. Kis miért oly megnyúlt ez akét arc? Mert máskor már pontosan fél kilenckor ott szoktam lenni. Most következnek részemről a kínos köhécselések, a békülékeny mosolygások. — érti? Azután ha csak egyfelülről kellene bocsánatot kicsikarnom, de kétfelül is kell. Mert nem csak a, leány szerelmes belém, hanem az asszony is ... Hanem az igazi bajok csak ezután jönnek. Amikor ugyanis a hangulat rendeződött, menten elibém teszik az ételt. Nem kérdezik, hogy mit eszem: odatesznek elém valamit, akármit, de rettentő nagyot és rettentő sokat, amit minden körülmények között meg kell ennem. Ezenközben pedig kezdenek gyülekezni a vendégek. Többnyire törzsvendég valamennyi, többnyire mind ismeri az én kiváltságos helyzetemet és ennélfogva mind gyűlöl engem. A szamarak! Ahelyett, hogy megbecsülnék istenadta szabadságukat, irigykednek rám! — Most azonban bejön egy uj vendég, aki még nem ismeri a terepviszonyokat. Ilyenkor már esz a méreg, mert tudom, hogy mi következik. Az következik, hogy a két nő kerülgetni kezdi az uj jövevényt és nem nyugszik addig, amig a beszédbe nem ereszkedik vele. És akkor természetesen azonnal beadják neki, hogy én valóságos báró vagyok és mégis Őhozzájuk, sőt csakis őhozzájuk járok és hogy úgy vagyok náluk, mintha a családhoz tartoznék___ fis itt diszkréten elhallgatnak. Mármost képzelheti, milyen kínban vagyok, amikor észreveszem, hogy az asszonyok is, a vendégek is felém pislogatnak. Némelyik vendég gúnyos mosolyt palástolgat és nekem el kell képzelnem, hogy mit gondol magában az illető... De van még tovább is. Naponta hallanom kell az asszonyoknak a jövevényekhez intézett suttogásából, hogy nekem milyen csodaszép birtokom van és mennyi ávendát kapok utána. És én nem tudom, várjon a nők maguk is elhiszik-e mindezt, megkérdeznem, pedig tökéletes abszurdum, mert akkor kiderülne, hogy az összes vagyonom három gallér. — Hanem végre is csak elmennek az ebédvendégek és én egyedül maradok. És ez az az idő, amelyiktől a legjobban félek. Mert most jön a kényszerudvarlás. A két nő elkezd intrikálni egymás ellen: miként tudná egyik a másikat eltolni, hogy azután egyedül maradhasson velem!? Többnyire a leány győz, mert szemtelen és erőszakos, mint a légy ... Óh, mint utálom olyakkor!... És akkor a leány elkezd faggatni, hogy a bútorokat illetőleg melyik a kedvenc színem, mert őneki mindegy ... Érti ezt? ... Neki mindegy!... Mekkorát sóhajtok, amikor végre kint vagyok mindezekből! — A dologra, a dologra, az öszszeomlás történetére, kedves báró! — Mondom már, mondom már!... Hát amint egyszer délelőtt megyek a Kossuth Lajos utcában szembejön velem három nő. Idősebb úrhölgy és a két oldalán egy-egy eleven, nyíló rózsa, a két leánya. Ahogy egymás mellé érünk, az egyik leány örömmel felkiált: — Nézzétek, Lipy báró! Jónapot Lipy! Nem ismer meg bennünket? — Uram, mit mondjak önnek? A szívem akkorát kettyent, hogy a torkom is elszorult tőle. Kapornakyék voltak, az én régi, jóidőbeli kedves, úri ismerőseim. Az a leány amelyik megszólított, a Klarissz volt, akit én valaha a görög istenek földöntúli erejével szerettem. És most még ezerszer szebb volt, mint valaha!... Nem tudom ,hogyan, hol, mikor váltam el tőlük, csak az csengett a fülembe, hogy a Klarissz meghívott péntekre a Scefánia-úti tenniszpályájukra. • Ezen a napon alaposan elkéstem az ebédről. Nem mondhattam semmi kifogást, tehát azt tettem, hogy rejtelmes mosollyal üdvözöltem a hölgyeket és az egész ebéd alatt is sokatmondó titokzatosságba burkolóztam. Az asszonyoknak feltűnt a dolog és faggatni kezdtek. Erre aztán kegyesen, apránként elmondtam nekik, hogy véletlenül összetalálkoztam az egyik miniszterrel, aki régi jóbarátom és aki péntek estére meghívott magához a Stefánia úti villájába ... Hallja ezt? Hallja ezt a szamárságot? ... Megmondtam, hogy pénteken este és hogy a Stefániámról van szó! — Ma megengedem, hogy megcsókoljon! — mondta a leány boldog büszkeséggel és amikor az ősi tartozásaimat emlegettem, még fölényesebb megbocsájtással legyintett, mint bármikor.... Brrr! Mily szörnyű is mindezekre visszaemlékeznem! — Tovább, tovább! — Miért sürget?... Pénteken este a megbeszélt helyen és a megbeszélt időben összetalálkoztam Tsapornakyékkal. Klarissz karját beleöntöttem a magaméba és úgy mentünk és fölém a régi, azúrkék égbolt borult. Nem is vettem észre. Vasárnap *7