Uj Nemzedék, 1921. november (3. évfolyam, 244-269. szám)

1921-11-13 / 255. szám

1921 november 13. U| Nemzedék Látogatás hat író feleségénél — Vár Nemzedék tudósítójától. — Az irók könyve ar elmondják, hogy milyenek az irójjjW felülről, mert azt ír­hatják csak mi, ami bennük van. Re­gények, drámák, novellák, versek az Írót mutatják be nekünk. De kimUfcU: nagyon kertí irót ismerngLj|(p*flWR^ Nem tudjuk, írogyfm­ Miélnek meg a drámák, regények, versek, nem tudjuk,, hogy az Írójuk szenved-e, amíg írja őket, vagy öröm-e a műveinek a szü­letése. Régi Írókról legendák járnak, ele mi van az újakkal? Elmentünk azokhoz, akik legközelebbről látják az írók életét és munkájuk minden apró külső részletét, — hat magyar író fele­ségét kértük meg, meséljen az uráról. Kosztolányiéknál A mesék kis budai háza, — zöld kerí­tés mentén őszre lesoványodott vén kisasszonyos orgonabokrokkal. Fehér bundás kutya ugrál, nyuszi unatkozik a sarokban, Ádámot várják, a kicsi Kosztolányit. A házban bent apró, szép szobák, üvegajtósak — az egyik Ádámé. Kis fehér vaságyával szemben az apja por­tréja, üveges szekrény oldalán kis ka­bát és nagy iskolatáska lóg. A gyerek kuksol az asztala mellett, — első ele­mista — leckét rajzol holnapra. Ahogy jövök, hívja már az édesanyja hangja: ,Adám, mit csinálsz, merre vagy, kis komám?“ Mint förgeteg dübörög be, izeg-mo­zog, de aztán egymásba kapaszkodva, megölnek előttem, Kosztolányiné meg a huncut fia. Hízelgek Adámnak, hogy mondjon valamit. Faggatások során kiböki, hogy apát nagyon szereti, szép meséket kap tőle, amit csak neki ír, senki másnak, és az ő saját frtyusáról, meg kis nyáláról. Ennél többet csak befőttek ellenében hajlandó­­ elárulni. Kosztolányiné rendeletet ad ki és Ádám boldogan fut a spájz felé. Míg oda van, mosolyogva beszél az édes­anyja: — Az uram nagyon sokat dolgozik és nagyon szeret dolgozni. Munkája meg a fia mindene. Én mindent kéziratban olvasok, ahogy készül. Most Wilde-ot fordítja. Jön majd a regénye, meg a „Bus férfi panaszai“; ez a „Szegény kis gyermek panaszaidnak folytatása len­­ne. Az utóbbit együtt olvassuk. Adóm­mal, nagyon tetszik neki a doktor bá­csiról szóló — már kritizál is a gye- SfSt A napokban olvastam neki egy verset, „Azon az éjen“ kezdetül. Egy darabig csöndben ül, de egyszerre csak megjegyzi: — Ejnye, de sokszor irta bele apu, hogy azon. — Én is dolgozom, hogyne. Minden második este játszom a színházban. De ami időm marad, azt velük töltöm. — Melyik munkája tetszik a leg­jobban? — Hát mindig a legutolsó. Érdekes, hogy mielőtt ismertem volna, már sza­valtam mindenfelé a verseit. Igen, a „Hugómat a bánat eljegyezte“, ezt sza­valtam a legszívesebben. Holmi piros kompótnyom­okkal a fe­hér trikóján, előgurul Adám. Ugrik az anyja a nyakába és onnan meséli, hogy az iskolában bizony csak neki van k­ő papája. Erre nagyon büszke. — Mi leszel majd? — kérdem. — Gyerekeknek doktor bácsija, vagy tán inkább sintér... Kifelé pislog, sétálni szeretne. Ráad­ják a kabátját és elindul a Rózsival. A kapuban hozzájuk szökik csaholva a kutya. Ádám kis keze vidáman kap bele a bundájába és elindulnak lefelé. A vérmező körül, mint szürke se­lyemkendőt, akaszthatják tüskéságaikra az őszi ködöt a fák. Eltűnik Ádám apró alakja, csak hangját csengeti fe­lém a ködfüggönyön át a szél. Hall­gatom: „Dús... hús... kódus...“ Verset próbálgat a Kosztolányi fia, Csathóék — Hogy dolgozik az uram? Istenem, hát hogyan?­­ Leül az íróasztalához, tintába mártja a tollat és ir — mondja Aczél Ilona. •Sötét szemével csodálkozón néz reám­, hogy hogy lehet ilyent kérdezni? — Különösebb szokása írás közben? Na igen, járkál föl és alá, pasziánszo­­zik, ir, ledől a díványra néha, hát így. Rengeteg papiros fogy, ha dolgozik. Igaz, nézze, panaszkodom is, éjjel sze­ret dolgozni, miert akkor csend van és nyugalom. És nem örülök neki, de mit csináljak? Nézze a lakásunkat, hisz maga is a fürdőszobán át jött be. A kommün óta így vagyunk, hiába min­den kérés, nem szabadítják fel a laká­sunk többi részét. Hát nem borzasztó? Én, ha szerepet kell tanulnom, mehe­tek a fürdőszobába, hogy az uram ne zavarjam. Bizony sokat szomorkodunk a Lakáshivatal miatt. — Hogy most mit dolgozik az uram? Próbálja csak megkérdezni, nem mondja meg. Nem szeret a munkáiról előre beszélni. Soha senkinek nem be­szél a készülő munkájáról. A felesége karosszéke mellett csen­des mosolygón megáll most Csathó Kálmán és picit ingerkedve mondja: — Hát írja meg, hogy a Kisfaludy­­társasági székfoglalómat kellene elké­szítenem. Csathóné mosolyog és olyan aláhúzó hanglejtéssel ismétli: „kellene“. — Beáruljam? — kérdi. — nagyon tudna dolgozni, ha kényszerítették egy kicsit... A másik szobában gyönge lesz, vala­mi potyog le egymásután az Íróasztal­ról. Csathóék összemosolyognak. „A Maki sétálgat.“ És már hozza is be fehér, keskeny tenyerébe csücsültetve a világ legap­róbb kis kutyáját Csathóné. — Most már mindent tud rólunk. Lássa, a Makit is megmutatjuk, de ő nem nyilatkozik rólunk, pedig olyan okos kis jószág. Maki elém szökött, kicsit megcibálta a ruhám szélét, azután előreszaladt az ajtóhoz és várakozón nézett vissza rám. Nyilatkozatnak vettem és indultam kifelé a Maki után. Surányi Miklósáé — Nálunk a családi élet az irodalom­tól külön van Választva, Az uram nem játssza itthon az Írót, főleg pedig nem bosszantja­ a családját Írói allűrökkel. Nem parádézik ,sokat,, akkor ir, amikor Van innivalója. Mindig nappal ir. Mit dolgozik most? Bizony ehhez , már se­gítségül kell hívnom. Együtt azután elmondják, hogy egy nagy, ,a jelenkorban játszó társadalmi regényt ír Surányi, melynek tárgya a magyar gentry erkölcsi és anyagi pusz­tulása. Oroszos naturalizmussal lesz megírva, de nem azzal a vad realizmus­sal, amivel, most egyesek dolgoznak. Tarczai Györgyné határozottan jelenti ki, hogy ő nem nyilatkozik. Mosolyogva teszi hozzá, hogy azért nem, mert az ura nagyon haragudnék érte. Mégis vendégszeretőn leültet, ő maga is visszaül a varrásához és dolgoz­gatva, nem nyilatkozik. Hanem csak úgy beszélget velem az uráról. — Az uram elsősorban hivatalnok­ember. A múzeumok és könyvtáraik or­szágos főfelügyelőségének előadója. .Te hosszú cím, ugy­e? Te tulajdonkén mű­történész, mindenki tudja, aki ismeri. Külföldi múzeumokkal is összeköttetés­ben van, levelez velük. Sokat dolgozik. Igen sok művész is jár hozzá. Elviszik magukkal, kérik, nézze meg a képü­ket, szobrukat, mit szól hozzá, elmond­ják a terveiket. Megnéz ő mindent, igazán szinte együtt dolgozik velük. — Mint műtörténész,sokat kutat és így bukkan a­­ regény- és novella-té­máira is. — így készült, a „Szent­ Margit legen­dás könyve“ (ez tetszik nekem legjob­ban), a „Vitus mester álma“, „A ma­gyar legendák könyve“. Tarczainé meglátja, hogy jegyzek, ijedten tiltakozik ellene: — Ne tegye kérem, haragudni fog az uram ... Hiszen én nem is akartam nyilatkozni. A szomszéd szobákban két kis gim­­nazista tanul, bemutatkoznak: — Divald Kornél III., Dívald György IV-ik gimnazista. (Tarczai György csak írói neve Dí­vald Kornélnak.) Megkérdem a gyerekeket, melyik könyvét olvasták az édesapjuknak. A Margit legendás könyvét, s az öt no­vellát. Melyik könyvét szereted a leg­jobban? — fordulok a kisebbikhez. Kicsit röstelkedő, de őszinte gyerek feleletet kapok. . — A Werne Gyuláét. Babits Mihálynénál Olyan volt, mint egy kis r­övid hajű­, nagyon derült szemű gimnazista leány, amint a könyvtárszobájukban olvas­gatva ült. Mintha a holnapi leckére ké­szülne. Mellette félig ájultan, a meleg­től és fürdéstől Ali, a macska, melyet a szekszárdi szőlőből hoztak. Az ■ íróasztalnál kis írógép, ezen ip Az d@$sk@szá3 — Pontosan ma két hónapja, hogy a katasztrófa beállt! — Különös! — Egyáltalán nem különös! Va­lamikor csa£ el kell jönnnie a for­duló najiítffiak! igaz. Ha nem voltaképen milyen katasztrófáról van szó? jr — Emlékszik arra a kis vendég­lőre a Kőkép- és a flórián-utca sarkán? , — Igen. — OTvaru AmT vendéglő, amilyen ezerjywireutiapesten. fis mégis, en­­nj^f^avendéglőnek a kopott cégére *m­ögött volt az én boldogságom ta­nyája. Pecsenye,... bor,... szivar, amennyi kell! És mindez ingyen, teljesen ingyen! Ne szegje le a fe­jét, igazolni fogom magamat! Mert rosszul mondtam, hogy mindez in­gyen volt, — nem, én a pecsenyéért és a többiért keményen megdolgoz­tam! ... Mert én voltam a ven­déglő dísze, virága!... Tudja, hogy mit jelent­ ez? ... Nem? Tehát majd megmagyarázom ... Akarja? — Akarom. — Este kilenckor bemegyek a vendéglőbe; a háttérben két meg­nyúlt arc jelenik meg. A vendég­­lősnének meg a leányának az arca. Kis miért oly megnyúlt ez a­­két arc? Mert máskor már pontosan fél kilenckor ott szoktam lenni. Most következnek részemről a kí­nos köhécselések, a békülékeny mosolygások. — érti? Azután ha csak egyfelülről kellene bocsána­tot kicsikarnom, de kétfelül is kell. Mert nem csak a, leány szerelmes belém, hanem az asszony is ... Ha­nem az igazi bajok csak ezután jönnek. Amikor ugyanis a hangu­lat rendeződött, menten elibém te­szik az ételt. Nem kérdezik, hogy mit eszem: odatesznek elém vala­mit, akármit, de rettentő nagyot és rettentő sokat, amit minden körül­mények között meg kell ennem. Ezenközben pedig kezdenek gyüle­kezni­ a vendégek. Többnyire törzs­vendég valamennyi, többnyire mind ismeri az én kiváltságos helyzetemet és ennélfogva mind gyűlöl engem. A szamarak! Ahe­lyett, hogy megbecsülnék isten­adta szabadságukat, irigykednek rám! — Most azonban bejön egy uj vendég, aki még nem ismeri a terepviszonyokat. Ilyenkor már esz a méreg, mert tudom, hogy mi következik. Az következik, hogy a két nő kerülgetni kezdi az uj jö­vevényt és nem nyugszik addig, amig a beszédbe nem ereszkedik vele. És akkor természetesen azon­nal beadják neki, hogy én valósá­gos báró vagyok és mégis Őhozzá­­­juk, sőt csakis őhozzájuk járok és hogy úgy vagyok náluk, mintha a családhoz tartoznék___ fis itt diszkréten elhallgatnak. Mármost képzelheti, milyen kínban va­gyok, amikor észreveszem, hogy az asszonyok is, a vendégek is fe­­­lém pislogatnak. Némelyik ven­dég gúnyos mosolyt palástolgat és nekem el kell képzelnem, hogy mit gondol magában az illető... De van még tovább is. Naponta hallanom kell az asszonyoknak a jövevényekhez intézett suttogásá­ból, hogy nekem milyen csodaszép birtokom van és mennyi­­ ávendát kapok utána. És én nem tudom, várjon a nők maguk is elhiszik-e mindezt, megkérdeznem, pedig tö­kéletes abszurdum, mert akkor ki­derülne, hogy az összes vagyonom három gallér. — Hanem végre is csak elmennek az ebéd­vendégek és én egyedül maradok. És ez az az idő, amelyiktől a legjobban fé­lek. Mert most jön a kényszer­ud­varlás. A két nő elkezd intrikálni egymás ellen: miként tudná egyik a másikat eltolni, hogy azután egyedül maradhasson velem!? Többnyire a leány győz, mert szemtelen és erőszakos, mint a légy ... Óh, mint utálom olyak­­­kor!... És akkor a leány elkezd faggatni, hogy a bútorokat illető­leg melyik a kedvenc színem, mert őneki mindegy ... Érti ezt? ... Neki mindegy!... Mekkorát só­hajtok, amikor végre kint vagyok mindezekből! — A dologra, a dologra, az ösz­­szeomlás történetére, kedves báró! — Mondom már, mondom már!... Hát amint egyszer délelőtt megyek a Kossuth Lajos­ utcában szembejön velem három nő. Idősebb úrhölgy és a két oldalán egy-egy eleven, nyíló rózsa, a két leánya. Ahogy egymás mellé érünk, az egyik leány örömmel felkiált: — Nézzétek, Lipy báró! Jónapot Lipy! Nem ismer meg bennünket? — Uram, mit mondjak önnek? A szívem akkorát kettyent, hogy a torkom is elszorult tőle. Kapor­­nakyék voltak, az én régi, jóidőbeli kedves, úri ismerőseim. Az a leány amelyik megszólított, a Klarissz volt, akit én valaha a görög iste­nek földöntúli erejével szerettem. És most még ezerszer szebb volt, mint valaha!... Nem tudom ,ho­gyan, hol, mikor váltam el tőlük, csak az csengett a fülembe, hogy a Klarissz meghívott péntekre a Sce­­fánia-úti tenniszpályájukra. •­­ Ezen a napon alaposan elkés­tem az ebédről. Nem mondhattam semmi kifogást, tehát azt tettem, hogy rejtelmes mosollyal üdvö­zöltem a hölgyeket és az egész ebéd alatt is sokatmondó titokzatos­ságba burkolóztam. Az asszonyok­nak feltűnt a dolog és faggatni kezdtek. Erre aztán kegyesen, ap­ránként elmondtam nekik, hogy véletlenül összetalálkoztam az egyik miniszterrel, aki régi jóba­rátom és aki péntek estére meg­hívott magához a Stefánia­ úti vil­lájába ... Hallja ezt? Hallja ezt a szamárságot? ... Megmondtam, hogy pénteken este és hogy a Ste­fániám­­r­ól van szó! — Ma megengedem, hogy meg­csókoljon! — mondta a leány bol­dog büszkeséggel és amikor az ősi tartozásaimat emlegettem, még fö­lényesebb megbocsájtással legyin­tett, mint bármikor.... Brrr! Mily szörnyű is mindezekre visszaemlé­keznem! — Tovább, tovább! — Miért sürget?... Pénteken este a megbeszélt helyen és a meg­beszélt időben összetalálkoztam Tsapornakyékkal. Klarissz karját beleöntöttem a magaméba és úgy mentünk és fölém­ a régi, azúrkék­ égbolt borult. Nem is vettem észre. Vasárnap *7

Next