Uj Nemzedék, 1923. június (5. évfolyam, 122-145. szám)

1923-06-24 / 141. szám

1923 június 23. Új Nemzedék MŰVÉSZI KÖRÖKBEN élénken tár­gyalják a megszállott területeken való vendégszereplések ügyét. A vélemé­nyek pro és kontra megoszlanak ebben a kérdésben. Legutóbb Sándor Erzsi felvidéki vendégszereplése váltott ki nagy visszatetszést a közvéleményből. Általában, ha művészeink magyar színházakban lépnek fel, ez csak ör­vendetes, de el kell ítélnünk azt a ma­gyar művészt, aki idegen, rablóink színházaiban lép fel, mert itt nem a magyar kultúrát szolgálja, sőt esetleg jóhangzású nevével a megszál­lók színházaiba kényszeríti a magyar közönséget is. Nem helyeseltük Sándor Erzsi bukaresti vendégszereplését sem, nem a kassait sem, mikor cseh opera­­társulatban lép fel. Kassán ott a ma­gyar színház, tessék ott, és a magya­roknak énekelni. Ezt még egy magán­színház magyar tagjától is el lehet várni, még inkább a magyar királyi opera tagjától, akinek egy fellépéséért az állam, a magyar állam súlyos pén­zeket szet EGY VILÁGHÍRŰ DRÁMÁRÓL elneve­zett, túlmodern magyar folyóiratról beszélik a következő mulatságos törté­netet. A lap megalakult és szerkesz­tője segédszerkesztőt vett maga mellé. A segédszerkesztő nemsokára túlmér­­sékeltnek találta főnökét és kitúrta a szerkesztői székből. Ő lett a főszerkesz­tő, ő is vett maga mellé egy segéd­­szerkesztőt. Nemsokára ez is igen ma­radinak találta fölöttesét s a nóta vége az lett, hogy most ő a főszerkesztő. De már ő nem mer segédszerkesztőt venni maga mellé. AZ ORLEÁNSI SZŰZ előadása kritika és közönség egybehangzó véleménye szerint végleg megbukott A Magyar Színház egy év óta ígérgeti a klasszi­kus darabokat. Végre kijött és megbu­kott Nem bírják, egyszerűen nem bír­ják a klasszikusokat.Ez­ szomorú de így van. Ez a kasszadarabok erőltetett so­rozatainak átka. ÁBRÁNYI EMIL a szerencséskezű di­rektor fedezte fel azt az új operacsilla­got, akiről az Álarcosbál múlt heti elő­­adása után egyhangúlag Lithiram­­bokat zengett a rideg zenekritika. Németh Mária fellépését egyszerre si­ker koronázta. Az összes énekesnők ott voltak az előadáson és mit tehettek mást, tapsoltak. Az Operaház az új drámai szopránt a jövő évadtól kezdve szerződteti. JÚLIUS 1-ÉN leplezik le fényes ünnep­ségek kíséretében Agárdin azt a ház­­zat, ahol a nagy Gárdonyi Géza szüle­tett Ugyanaznap táblával jelölik meg Székesfehérvárott azt a házat is, ahol székesfehérvári tartózkodása idején az újabb magyar irodalom legnagyobb alakja lakott A táblák leleplezésénél képviseltetik magukat az irodalmi tár­saságok is. Nemrégiben járt le az a pályázat is, amelyet Radóczy Károly amerikai pap tűzött ki egy Gárdonyi szellemű népszínműre. A pályadíj 1tOfiOC korona. A beérkezett 24 mű közül a bírálóbizottság négy figyelem­reméltó népszínművet talált. BALATON­KENESÉN két hónap alatt tündérvilla épült igazi amerikai gyor­sasággal és dollárokból. Tulajdonosa Dortsák László tenoristánk, aki most érkezett haza amerikai hangverseny­­körútjáról. Dortsák, a többi magyar művésztől eltérőleg angol hangverse­nyeket adott s legutóbb is a híres newyorki Music Week-en ő képviselte a magyar művészetet. Még pedig si­kerrel. Mutatja a balatonkenesei villa,­­ amely egyszerre felbukkant a földből. Katolikus internacionále? (bb) A szabadkőmives és zsidó­­ világszolidaritásnak, a sárga s vö­rös internacionálénak reakciója­ként lépett fel néhány éve a köve­telés: teremtsünk hát mi is fehér (vagy ahogy odaát mondanák: fe­kete) internacionálét! Ha a felfor­gatók egyesült erővel dolgoznak, országhatárokon innen és túl, rajta, fogjanak össze a jók is! S minthogy a katolikusoknak van legkiépítettebb, leghatalmasabb világszervezetük (324 millió ka­tolikus van ma a világon!), min­denki elsősorban tőlük várná a keresztény internacionálé sürgős és messzemenő kialakítását. Ebben a követelésben — hadd térünk rá egyszer erre is — van valami nagy igazság s van jócska tévedés is. Egyszerűen egy kalap alá fogni a sárva-vörös és a fehér internacionálét, bizony nem lehet. Ott az érdek minden, elvek nin­csenek, itt az elv minden. A kato­likus franciát s a katolikus né­metet a katolicizmusa sohasem fogja percig sem letéríteni a lán­goló hazafiaság útjáról. Schulte német bíboros és Touchez francia bíboros éppen úgy nemrég magya­rázták meg ezt egymásnak kissé szokatlanul is kemény szavakban, nyílt cikkekben, s ezen nincs is semmi csodálni való. A vallási egység még nem jelent politikai egységet s a katolicizmus még a III. Incékben és VIII. Bonifácok­­ban is éles határvonalat húzott a politikai és a lelki szervezet szfé­rái közé. A háborúban hitbuzgó katolikus bajorokat és tiroliakat terített le Fock marsall kardja, aki pedig — itthoni frazeológia szerint — vakbuzgó pápista, mert kongreganista, minden vasárnap áldozik s a testvére jezsuita páter. S nem lehet (mint a Göndör Fe­­rencek tették) a katolicizmus csőd­jét látni ebben, mert ha két val­lástestvér, mindkettő abban a szent meggyőződésben él, hogy neki valamely szent és nemes ügyet kell, akár a karddal is ke­zében védelmeznie oly politikai ellenféllel szemben, aki egyénileg tán szintén jóhiszemű, de tárgyi­­lag téved és hibás, ebben ellen­­mondás nincsen. Katolikus poli­tikai internacionálét csinálni te­hát nem lehet; ez fából vaskarika volna. Ellenben nem lehetetlen és na­gyon is kívánatos a vallási test­vériségnek olyan mélyebb kifej­lődése, sőt céltudatosan nagyobb megszervezése, amelyből közvetve a politikai viszályok enyhülése és politikai közeledés is származha­­tik. A vallási közösség alapján is sokkal több kölcsönös megértés volna lehetséges és kívánatos a népek között, mint amennyit ed­dig láttunk. Az emberek sűrűbb érintkezése mindig több szerete­­tet, mint gyűlöletet vagy ellenté­tet szokott eredményezni s ez fő­leg a vallástestvérek érintkezésé­ről áll. Egészen máskép (sokkal barátságosabban) gondolkozunk más országok népéről, ha magunk is éltünk köztük s imádkoztunk velük együtt; egészen máskép gondolnak ők is ránk, ha megfor­dultak nálunk, sőt imádkoztak a mi templomainkban. Élénken em­lékezetünkben van az a 4000 fran­cia katolikus, aki 12-ben a bécsi eucharisztikus világkongresszuson megjelent. Annette párisi bíboros­­érsek, a vezetőjük, oly beszédet mondott a befejező ülésen a Rotundában, amely a hagyomá­nyos francia-német ellenszenvnek éppen az ellenkezőjéről tehetett volna tanúságot. Mi minden lett volna máskép, ha ez a tónus, ez az érintkezés folytatódik a kitűnő katolikus franciák s a kitűnő ka­tolikus németek közt s mi minden lett volna máskép, ha pl. csak a horvátok és mi közöttünk, főleg éppen katolikus alapon, az elmúlt évtizedekben melegebb és fűrűibb egyéni érintkezés állt volna fenn! Ma persze nehéz volna éppen nekünk magyaroknak tenni ez irányban indítványozó, kezdemé­nyező­­ lépést. Mi csak egy csepp vagyunk Európában, észrevétlen árvák, koldusok... De azért ma is, mi is tehetünk valamit. Mennél komolyabb, gerincesebb keresz­tény életet teremtünk idehaza, an­nál inkább. Külföldi katolikus lapok pl. a newyorki „America“ kezdenek igen rokonérzésű cikke­ket írni rólunk. Az utóbbi év fo­lyamán már külön amiatt fordul­tak meg nálunk hollandi, ameri­kai, spanyol, francia és lengyel katolikus celebritások, hogy kato­likus intézményeinket (sajtónkat is) tanulmányozzák. Sajnos, nyel­vi elszigeteltségünk megnehezíti az érintkezésünket a nagyvilág­gal. Vannak azonban, Istennek hála, nyelveket tudó, világművelt­­ségű embereink is. Hagyjanak ezek abba inkább minden más munkát, emelődjenek ki minden, még oly fontosnak látszó itthoni feladattól s menjenek, csináljanak katolikus internacionálét. Óriásit lendítenének vele a Haza sorsán, sőt tán a beteg világon is! oooooocoooooooooooocxxxxx)coooooooooc3oooocoocooooococs A valorizáció az eddigi tanácskozások nem oldották meg — Az Új Nemzedék tudósítójától. — A Magyar Nemzeti Szövetség tegnap tartott közgazdasági értekezletén Ajtay József dr. rámutatott a valorizáció kér­désének nehezen megoldható voltára. Az előadó szerint ez a kérdés, amely a pénz­ügyminiszter legújabb programján is szerepel és amelynek megoldása érdeké­ben Kállay már néhány szaktanácsko­zást hívott össze, nehezen oldható meg, mert az állam jövedelmei, az adók és tarifák újabb valorizálása újabb drága­sági folyamatot indítana meg. Ha a va­lorizáció az egész vonalon érvényre jutna, az állam aligha kerülhetné el a csődöt, mert nehézkes adóigazgatásunk a közszolgáltatások terén nem tudná kö­vetni a valorizálásnak a gazdasági élet által diktált tempóját.­­ Erre a kér­désre vonatkozólag munkatársunk elő­kelő és illetékes helyről a következő fel­világosítást kapta: — Igaz, hogy a valorizáció kérdé­sét néhány tanácskozáson már meg­­vitattuk De sa­k kétségtelen, hogy a kérdés megoldásához — meggyő­ződésem szerint — nem jutottunk közelebb. Ez a kérdés ma a tönkre­ment valutájú középeurópai államo­kat­ egyaránt foglalkoztatja. Meg­oldással azonban sehol sem dicseked­hetnek.­­ Magángazdasági alapon a kér­dés végtelenül egyszerű. Pusztán szerződéses megállapodásra van szükség. Az állami gazdálkodás szempontjából azonban rendkívül nehezen megoldható kérdések buk­kannak fel. Természetes, hogy a megoldásra törekednünk kell, mert a megoldatlanul hagyás rohamlépé­sekben vinne bennünket a gazdasági cső­d felé. Egyelőre még — sajnos — számolnunk kell azzal, hogy külföldi segítség nélkül kell megúsznunk né­hány hosszú hónapot. Ezért kell megkísérelnünk mindent, ami lehe­tővé teszi, hogy pénzügyeink romlá­sát folntoatos­ítse Vasárnap 3 A zuggondolkodó A zuglények őse. A zugfirkász és zug­kereskedő már csak későbbi epigonjai a zuggondolkodónak, ámbár tagadhatatla­nul veszedelmesebb és üldözendőbbek. A zuggondolkodó pályafutása végtelenül egyszerű. Fiatal korában, amikor még nyíltan mert gondolkodni, senki sem volt kiváncsi a véleményére. Észrevette, hogy amit ő mond, azt már mindenki tudja, neki sohasem sikerül olyat mon­dania, amiért rögtön le ne intenék. Le­szokott tehát arról, hogy véleményt nyil­vánítson, bár gyermekkori álmai közt ott volt, hogy valamikor egy világ fog ügyelni minden szavára. Nem úgy lett. Neki azonban valahol mégis meg kell nyilatkoznia. Eleinte úgy élte hát ki ma­gát, hogy általa olvasott könyveken széljegyzeteket csinált. Majd ez a könyv az utókor kezébe kerül s a hálás utókor kiböngészi, ki volt a hatalmas megjegy­zések szerzője és napvilágra hozza az ő nevét. Ám egyszer egy ilyen „körülírt könyv“ valami ismerőséhez került, aki felismerhette az írását és ezt írta neki levélben: ,,Aki olyan büje, hogy egy szót sem ért meg abból, amit olvas, az minek vesz könyvet a kezébe. Üdvözli Tóbiás.“ Ettől kezdve nem vett könyvet a ke­zébe. Még újságot sem. Ám ekkor bor­zasztó lelkiállapotba került. Kiderült, hogy semmiről sincs véleménye. Neki! A nagy költőnek és gondolkodónak! Borzasztó volt, úgy segített magán, hogy eljárt az újságok kirakata elé és a nagy plaká­tokra rajzolt híreket olvasta. A plaká­tok üveg alatt vannak s ő nincs kitéve annak a veszélynek, hogy széljegyzetet ír rájuk. Csak a szája mozog, hogy némi konkrét jele legyen annak, mintha ő most gondolkodnék. Körülbelül ilye­neket mond: — Angol válaszjegyzék? A „jegyzék“ körülbelül megfelel a „jegyzettnek. Tehát az angolok az orosz memoran­dumra széljegyzetet írhattak. Hajhaj! Könnyű nekik. Az angolokra mindenki hallgat, de én?! . . . Hajhaj! És elmenekül, mert észreveszi, hogy ujja önkéntelenül betűket vet a kirakat­üvegre. Ám nem bírja ki mégsem. Zsebében titkon egy kis ceruzavéget szorongat s egy félreeső helyen felírja a falra: „Aki olyan hite, hogy egy szót sem ért meg abból, amit olvass, az minek vesz jegyzéket a kezébe. Üdvözli Bar­nabás.“ S már szalad. Vihog. Meg van róla pőződve, hogy ez a „zseniális meg­­jegyzés“ eljut lord Curzon fülébe és lord Curzon elpirul a restelkedéstől. Mert ki meri kétségbe vonni, ki meri fel nem ismerni, hogy ez a „jegyzet" neki szól. Lord Curzonnak­. Barnabás hetekig lesi az újságok ki­rakatában, hogy mikor felel már neki Curzon. De nem felel. Egyszer azonban odatéved a saját „megjegyzéséhez.“ — Őrület! Feleltek!! Curzon .... vagy nem is, talán mégsem ő Mindegy! Izgatottan olvassa: — „Az a hülye, aki ilyeneket ír." Na, megáll! Ezt megkeserülöd. Ezt meg! Rövid leszek. És Írja: „Mindig aki mongya.“ Másnap már megjön a válasz jegyzék* „Maga kezdte." Erre felfortyan: „Kuss!" — Csak ennyit ír: „Kuss te. Mikor őriztünk együtt libát?“ És így tovább. Barnabás partnerre akadt. Ettől kezdve naponta eljár „véle­ményt nyilvánítani." Egyszer egy ma­gas, barna és hozzá hasonlóan züllött emberrel találkozik a jegyzékváltás he­lyén. Észreveszi, hogy az ceruzát dugott el előle. Odalép és bemutatkozik. — Barnabás. — Tóbiás. — Micsoda?! — Te vagy? — Oh végre! Kibeszélhetjük magunkat nyíltan is. Drága barátom! . . . Könnybe lábad a szemük. . . És nem tudnak egymáshoz órákon át egy szót sem szólni. Nyíltan nem tudnak olyan vakmerően üresek, semmitmondók és go­rombák lank

Next