Uj Nemzedék, 1923. június (5. évfolyam, 122-145. szám)
1923-06-24 / 141. szám
1923 június 23. Új Nemzedék MŰVÉSZI KÖRÖKBEN élénken tárgyalják a megszállott területeken való vendégszereplések ügyét. A vélemények pro és kontra megoszlanak ebben a kérdésben. Legutóbb Sándor Erzsi felvidéki vendégszereplése váltott ki nagy visszatetszést a közvéleményből. Általában, ha művészeink magyar színházakban lépnek fel, ez csak örvendetes, de el kell ítélnünk azt a magyar művészt, aki idegen, rablóink színházaiban lép fel, mert itt nem a magyar kultúrát szolgálja, sőt esetleg jóhangzású nevével a megszállók színházaiba kényszeríti a magyar közönséget is. Nem helyeseltük Sándor Erzsi bukaresti vendégszereplését sem, nem a kassait sem, mikor cseh operatársulatban lép fel. Kassán ott a magyar színház, tessék ott, és a magyaroknak énekelni. Ezt még egy magánszínház magyar tagjától is el lehet várni, még inkább a magyar királyi opera tagjától, akinek egy fellépéséért az állam, a magyar állam súlyos pénzeket szet EGY VILÁGHÍRŰ DRÁMÁRÓL elnevezett, túlmodern magyar folyóiratról beszélik a következő mulatságos történetet. A lap megalakult és szerkesztője segédszerkesztőt vett maga mellé. A segédszerkesztő nemsokára túlmérsékeltnek találta főnökét és kitúrta a szerkesztői székből. Ő lett a főszerkesztő, ő is vett maga mellé egy segédszerkesztőt. Nemsokára ez is igen maradinak találta fölöttesét s a nóta vége az lett, hogy most ő a főszerkesztő. De már ő nem mer segédszerkesztőt venni maga mellé. AZ ORLEÁNSI SZŰZ előadása kritika és közönség egybehangzó véleménye szerint végleg megbukott A Magyar Színház egy év óta ígérgeti a klasszikus darabokat. Végre kijött és megbukott Nem bírják, egyszerűen nem bírják a klasszikusokat.Ez szomorú de így van. Ez a kasszadarabok erőltetett sorozatainak átka. ÁBRÁNYI EMIL a szerencséskezű direktor fedezte fel azt az új operacsillagot, akiről az Álarcosbál múlt heti előadása után egyhangúlag Lithirambokat zengett a rideg zenekritika. Németh Mária fellépését egyszerre siker koronázta. Az összes énekesnők ott voltak az előadáson és mit tehettek mást, tapsoltak. Az Operaház az új drámai szopránt a jövő évadtól kezdve szerződteti. JÚLIUS 1-ÉN leplezik le fényes ünnepségek kíséretében Agárdin azt a házzat, ahol a nagy Gárdonyi Géza született Ugyanaznap táblával jelölik meg Székesfehérvárott azt a házat is, ahol székesfehérvári tartózkodása idején az újabb magyar irodalom legnagyobb alakja lakott A táblák leleplezésénél képviseltetik magukat az irodalmi társaságok is. Nemrégiben járt le az a pályázat is, amelyet Radóczy Károly amerikai pap tűzött ki egy Gárdonyi szellemű népszínműre. A pályadíj 1tOfiOC korona. A beérkezett 24 mű közül a bírálóbizottság négy figyelemreméltó népszínművet talált. BALATONKENESÉN két hónap alatt tündérvilla épült igazi amerikai gyorsasággal és dollárokból. Tulajdonosa Dortsák László tenoristánk, aki most érkezett haza amerikai hangversenykörútjáról. Dortsák, a többi magyar művésztől eltérőleg angol hangversenyeket adott s legutóbb is a híres newyorki Music Week-en ő képviselte a magyar művészetet. Még pedig sikerrel. Mutatja a balatonkenesei villa, amely egyszerre felbukkant a földből. Katolikus internacionále? (bb) A szabadkőmives és zsidó világszolidaritásnak, a sárga s vörös internacionálénak reakciójaként lépett fel néhány éve a követelés: teremtsünk hát mi is fehér (vagy ahogy odaát mondanák: fekete) internacionálét! Ha a felforgatók egyesült erővel dolgoznak, országhatárokon innen és túl, rajta, fogjanak össze a jók is! S minthogy a katolikusoknak van legkiépítettebb, leghatalmasabb világszervezetük (324 millió katolikus van ma a világon!), mindenki elsősorban tőlük várná a keresztény internacionálé sürgős és messzemenő kialakítását. Ebben a követelésben — hadd térünk rá egyszer erre is — van valami nagy igazság s van jócska tévedés is. Egyszerűen egy kalap alá fogni a sárva-vörös és a fehér internacionálét, bizony nem lehet. Ott az érdek minden, elvek nincsenek, itt az elv minden. A katolikus franciát s a katolikus németet a katolicizmusa sohasem fogja percig sem letéríteni a lángoló hazafiaság útjáról. Schulte német bíboros és Touchez francia bíboros éppen úgy nemrég magyarázták meg ezt egymásnak kissé szokatlanul is kemény szavakban, nyílt cikkekben, s ezen nincs is semmi csodálni való. A vallási egység még nem jelent politikai egységet s a katolicizmus még a III. Incékben és VIII. Bonifácokban is éles határvonalat húzott a politikai és a lelki szervezet szférái közé. A háborúban hitbuzgó katolikus bajorokat és tiroliakat terített le Fock marsall kardja, aki pedig — itthoni frazeológia szerint — vakbuzgó pápista, mert kongreganista, minden vasárnap áldozik s a testvére jezsuita páter. S nem lehet (mint a Göndör Ferencek tették) a katolicizmus csődjét látni ebben, mert ha két vallástestvér, mindkettő abban a szent meggyőződésben él, hogy neki valamely szent és nemes ügyet kell, akár a karddal is kezében védelmeznie oly politikai ellenféllel szemben, aki egyénileg tán szintén jóhiszemű, de tárgyilag téved és hibás, ebben ellenmondás nincsen. Katolikus politikai internacionálét csinálni tehát nem lehet; ez fából vaskarika volna. Ellenben nem lehetetlen és nagyon is kívánatos a vallási testvériségnek olyan mélyebb kifejlődése, sőt céltudatosan nagyobb megszervezése, amelyből közvetve a politikai viszályok enyhülése és politikai közeledés is származhatik. A vallási közösség alapján is sokkal több kölcsönös megértés volna lehetséges és kívánatos a népek között, mint amennyit eddig láttunk. Az emberek sűrűbb érintkezése mindig több szeretetet, mint gyűlöletet vagy ellentétet szokott eredményezni s ez főleg a vallástestvérek érintkezéséről áll. Egészen máskép (sokkal barátságosabban) gondolkozunk más országok népéről, ha magunk is éltünk köztük s imádkoztunk velük együtt; egészen máskép gondolnak ők is ránk, ha megfordultak nálunk, sőt imádkoztak a mi templomainkban. Élénken emlékezetünkben van az a 4000 francia katolikus, aki 12-ben a bécsi eucharisztikus világkongresszuson megjelent. Annette párisi bíborosérsek, a vezetőjük, oly beszédet mondott a befejező ülésen a Rotundában, amely a hagyományos francia-német ellenszenvnek éppen az ellenkezőjéről tehetett volna tanúságot. Mi minden lett volna máskép, ha ez a tónus, ez az érintkezés folytatódik a kitűnő katolikus franciák s a kitűnő katolikus németek közt s mi minden lett volna máskép, ha pl. csak a horvátok és mi közöttünk, főleg éppen katolikus alapon, az elmúlt évtizedekben melegebb és fűrűibb egyéni érintkezés állt volna fenn! Ma persze nehéz volna éppen nekünk magyaroknak tenni ez irányban indítványozó, kezdeményező lépést. Mi csak egy csepp vagyunk Európában, észrevétlen árvák, koldusok... De azért ma is, mi is tehetünk valamit. Mennél komolyabb, gerincesebb keresztény életet teremtünk idehaza, annál inkább. Külföldi katolikus lapok pl. a newyorki „America“ kezdenek igen rokonérzésű cikkeket írni rólunk. Az utóbbi év folyamán már külön amiatt fordultak meg nálunk hollandi, amerikai, spanyol, francia és lengyel katolikus celebritások, hogy katolikus intézményeinket (sajtónkat is) tanulmányozzák. Sajnos, nyelvi elszigeteltségünk megnehezíti az érintkezésünket a nagyvilággal. Vannak azonban, Istennek hála, nyelveket tudó, világműveltségű embereink is. Hagyjanak ezek abba inkább minden más munkát, emelődjenek ki minden, még oly fontosnak látszó itthoni feladattól s menjenek, csináljanak katolikus internacionálét. Óriásit lendítenének vele a Haza sorsán, sőt tán a beteg világon is! oooooocoooooooooooocxxxxx)coooooooooc3oooocoocooooococs A valorizáció az eddigi tanácskozások nem oldották meg — Az Új Nemzedék tudósítójától. — A Magyar Nemzeti Szövetség tegnap tartott közgazdasági értekezletén Ajtay József dr. rámutatott a valorizáció kérdésének nehezen megoldható voltára. Az előadó szerint ez a kérdés, amely a pénzügyminiszter legújabb programján is szerepel és amelynek megoldása érdekében Kállay már néhány szaktanácskozást hívott össze, nehezen oldható meg, mert az állam jövedelmei, az adók és tarifák újabb valorizálása újabb drágasági folyamatot indítana meg. Ha a valorizáció az egész vonalon érvényre jutna, az állam aligha kerülhetné el a csődöt, mert nehézkes adóigazgatásunk a közszolgáltatások terén nem tudná követni a valorizálásnak a gazdasági élet által diktált tempóját. Erre a kérdésre vonatkozólag munkatársunk előkelő és illetékes helyről a következő felvilágosítást kapta: — Igaz, hogy a valorizáció kérdését néhány tanácskozáson már megvitattuk De sak kétségtelen, hogy a kérdés megoldásához — meggyőződésem szerint — nem jutottunk közelebb. Ez a kérdés ma a tönkrement valutájú középeurópai államokat egyaránt foglalkoztatja. Megoldással azonban sehol sem dicsekedhetnek. Magángazdasági alapon a kérdés végtelenül egyszerű. Pusztán szerződéses megállapodásra van szükség. Az állami gazdálkodás szempontjából azonban rendkívül nehezen megoldható kérdések bukkannak fel. Természetes, hogy a megoldásra törekednünk kell, mert a megoldatlanul hagyás rohamlépésekben vinne bennünket a gazdasági csőd felé. Egyelőre még — sajnos — számolnunk kell azzal, hogy külföldi segítség nélkül kell megúsznunk néhány hosszú hónapot. Ezért kell megkísérelnünk mindent, ami lehetővé teszi, hogy pénzügyeink romlását folntoatosítse Vasárnap 3 A zuggondolkodó A zuglények őse. A zugfirkász és zugkereskedő már csak későbbi epigonjai a zuggondolkodónak, ámbár tagadhatatlanul veszedelmesebb és üldözendőbbek. A zuggondolkodó pályafutása végtelenül egyszerű. Fiatal korában, amikor még nyíltan mert gondolkodni, senki sem volt kiváncsi a véleményére. Észrevette, hogy amit ő mond, azt már mindenki tudja, neki sohasem sikerül olyat mondania, amiért rögtön le ne intenék. Leszokott tehát arról, hogy véleményt nyilvánítson, bár gyermekkori álmai közt ott volt, hogy valamikor egy világ fog ügyelni minden szavára. Nem úgy lett. Neki azonban valahol mégis meg kell nyilatkoznia. Eleinte úgy élte hát ki magát, hogy általa olvasott könyveken széljegyzeteket csinált. Majd ez a könyv az utókor kezébe kerül s a hálás utókor kiböngészi, ki volt a hatalmas megjegyzések szerzője és napvilágra hozza az ő nevét. Ám egyszer egy ilyen „körülírt könyv“ valami ismerőséhez került, aki felismerhette az írását és ezt írta neki levélben: ,,Aki olyan büje, hogy egy szót sem ért meg abból, amit olvas, az minek vesz könyvet a kezébe. Üdvözli Tóbiás.“ Ettől kezdve nem vett könyvet a kezébe. Még újságot sem. Ám ekkor borzasztó lelkiállapotba került. Kiderült, hogy semmiről sincs véleménye. Neki! A nagy költőnek és gondolkodónak! Borzasztó volt, úgy segített magán, hogy eljárt az újságok kirakata elé és a nagy plakátokra rajzolt híreket olvasta. A plakátok üveg alatt vannak s ő nincs kitéve annak a veszélynek, hogy széljegyzetet ír rájuk. Csak a szája mozog, hogy némi konkrét jele legyen annak, mintha ő most gondolkodnék. Körülbelül ilyeneket mond: — Angol válaszjegyzék? A „jegyzék“ körülbelül megfelel a „jegyzettnek. Tehát az angolok az orosz memorandumra széljegyzetet írhattak. Hajhaj! Könnyű nekik. Az angolokra mindenki hallgat, de én?! . . . Hajhaj! És elmenekül, mert észreveszi, hogy ujja önkéntelenül betűket vet a kirakatüvegre. Ám nem bírja ki mégsem. Zsebében titkon egy kis ceruzavéget szorongat s egy félreeső helyen felírja a falra: „Aki olyan hite, hogy egy szót sem ért meg abból, amit olvass, az minek vesz jegyzéket a kezébe. Üdvözli Barnabás.“ S már szalad. Vihog. Meg van róla pőződve, hogy ez a „zseniális megjegyzés“ eljut lord Curzon fülébe és lord Curzon elpirul a restelkedéstől. Mert ki meri kétségbe vonni, ki meri fel nem ismerni, hogy ez a „jegyzet" neki szól. Lord Curzonnak. Barnabás hetekig lesi az újságok kirakatában, hogy mikor felel már neki Curzon. De nem felel. Egyszer azonban odatéved a saját „megjegyzéséhez.“ — Őrület! Feleltek!! Curzon .... vagy nem is, talán mégsem ő Mindegy! Izgatottan olvassa: — „Az a hülye, aki ilyeneket ír." Na, megáll! Ezt megkeserülöd. Ezt meg! Rövid leszek. És Írja: „Mindig aki mongya.“ Másnap már megjön a válasz jegyzék* „Maga kezdte." Erre felfortyan: „Kuss!" — Csak ennyit ír: „Kuss te. Mikor őriztünk együtt libát?“ És így tovább. Barnabás partnerre akadt. Ettől kezdve naponta eljár „véleményt nyilvánítani." Egyszer egy magas, barna és hozzá hasonlóan züllött emberrel találkozik a jegyzékváltás helyén. Észreveszi, hogy az ceruzát dugott el előle. Odalép és bemutatkozik. — Barnabás. — Tóbiás. — Micsoda?! — Te vagy? — Oh végre! Kibeszélhetjük magunkat nyíltan is. Drága barátom! . . . Könnybe lábad a szemük. . . És nem tudnak egymáshoz órákon át egy szót sem szólni. Nyíltan nem tudnak olyan vakmerően üresek, semmitmondók és gorombák lank