Uj Nemzedék, 1925. november (7. évfolyam, 247-271. szám)

1925-11-01 / 247. szám

Vasárnap, 1925 november 1, 4 Uj Nemzedék Gáspár Jenő első regénye­ ­A kék sziget. Bpest, Pallas, 1925. 182­1. Gáspár Jenő lírikus. Lírikus nemcsak akkor, amikor verset ir, hanem kritikái­ban is — sőt ebben a regényében, is. Szub­jektív lélek, mindent magába vonatkoztat s mivel rendkívül fogékony a benyomások iránt, minden illetékre dallal válaszol. Szinte megmámorosodik az élet izgalmai­tól — de megmámorosodik akkor is, ha ezeket az izgalmakat csak elképzeli. Most regényt irt, de épen az ő sajátos lelki al­kata miatt, egészen más költői feladatot tűzött maga elé, mint a töb­bi regényíró. ’Azok, egyéniségük szerint, hol romanti­kus mesével akarják gyönyörködtetni az olvasót, hol valamilyen társadalmi pro­blémát vagy lelki folyamatot akarnak megvilágítani, költött cselekménnyel. Gáspár Jenőt az ilyen feladatok nem vonz­zák. Ő azért beszéli el hőse történetét, hogy annak fordulatai lírikus izgalomba hozzák, érzelmi megindulást keltsenek lelkében — s eredménye: regény álarcában lirikumok sorozata. Mint tudatos művész, igen jól választja meg regénye formáját. Hőse maga mondja el életének tragédiáját és ez a forma alkalmat ad a Urai áradásra s egyszer­smind meg is motiválja a szubjektiviz­must. Hogy az elbeszélő nem tudja meg­őrizni objektivitását, mikor végzetes­ sze­relmeinek, hol derűs, hol borús fordulatai­ról beszámol, az egészen természetes. Ami az életben nagyon édes, vagy ami nagyon fáj, az költői hangulatba ragad minden­kit. A különbség csak az, hogy mi, prózai lelkek, csak átérezzü­k, a költő ki is tudja fejezni. Gáspár hőse pedig festő képében is költő. Maga a történet Gáspárnak nem fontos. Egyszerű, sokszor ismétlődő história. A nagy művésznek van egy derék felesége ,és egy kis gyereke, «, van egy nagy sze­relme. Egy másik művész, egy fiatal szobrász­ leány ébresztette benne. A fia­tal, csinos művésznő viszonozza, udvarló­­jának szerelmét, s az emésztő szenve­dély lángja mindkettőjük szívében elemi erővel lobog föl. De ők is a harmadik is, a festő hitvese, komoly, kötelességértő emberek. Az asszony tudja, hogy elját­szotta szerepét ura mellett, a szerelmesek tudják, hogy isteni és emberi törvények ledönth­etetlen gátat emelnek boldogsá­guk elé, itt nincs probléma. Nincs más megoldás, mint a halál: annak, akin első­sorban van a felelősség, a festőnek el kell tűnnie a színről. Capri gyönyör a szigeten, ahol legarányosabbak a nap sugarai s leg­sötétebb a kék tenger, a kék barlang előtt holtan találják ... Ez a szomorú történet a maga enyhe szentimenta­l­izmumával, kései hulláma a Rousseau megindította áramlatnak , ön­magában alig kötné le az olvasó figyel­mét. Hősei is ennek a, preromantikus- szentimentális iránynak hajtásai: csupa­­szív embereik. Egyszerű a lelkük, nincs bennük más, csak érzés, szerelem és jó­ság mindhármukban. A két művészi lé­lekben a szerelem, az asszonyban a jóság teng­eey — akarat, erő valójában egyikük­ben sincs. Csak gyötrődnek és szenved­nek, küzdeni és győzni nem tudnak. Saj­náljuk őket, de képzeletünket nem izgat­ják. A kék szigetnek vonzó ereje egészen más. Előadásával és k­rizálusával hat. Gáspár finom stilművészettel ir. Mint a gyöngyszemek, peregnek mondatai, van fényük és színük s formásaik, kerekek. Nem érzik rajtuk, művészi meg­faragott­­ságukban sem, keresettség, nem cifra, élettelen szólamok, hanem zengő, hangu­latos képei átélt lelki mozgalmaknak. Szóval Gáspár a stilista és lirikus. Való­ban, a regény helyenként mintha átsik­­lana a líra terrénumára, dalok és elé­giák, ódák és himnuszok csendülnek föl a próza szövegében. Dalok a bűbájos olasz éjszakáról, a tenger ezüstös hullá­maiban fürdő , sötét sziklákról, a füstölgő Vezúvról, ódák és elégiák a sze­relemről és a­ halálról, a szenvedélyről és a csendről, himnuszok a jóságról és az anyaságról — s mindez tiszta­­ költészet majd méla mollban, majd heves durban. Költészet ez, csak rövid sorokra kellene tördelni — még rim nélkül is annak érez­nék, úgy megárad bennük a költő érzése, úgy átjárja őket a hangulat. Lesznek, akiket nem elégít majd ki a csere, az érdekes szövésű mese helyett nyújtott, fennszárnyaló lila — de nem lesz senki, akit ne tájolna el a szenvedő anyának az a kis meséje, amellyel a tá­vollevő atyja után sóvárgó kis gyerme­két megvigasztalja. Hármuk történetét mondja el tündérmese tórájában, olyan nemes művészettel, olyan megkapó köz­vetlenséggel, hogy ez a kis szakasz Gás­pár Jenő legértékesebb dolgai közé emel­kedik. r. r. Alapítási Készpénztőkéjét 1906 gyümölcsözően kihelyezzük ! ROTH BANK Jelzálogkölcsönöket folyósít­tatunk ! BUDAPEST VI., Vilmos császár út 45. A tudományos pedagógia újabb irányai Rudolf Lehmann boroszlói tanár a mai pe­dagógiai mozgalmakat a következő szempon­tok szerint tekinti át: A nevelés egyéniesíté­­sének apostolai a kollektív neveléssel szem­ben hangoztatják az individuális nevelés szük­ségességét, míg ezzel az iránnyal ellentétben megtaláljuk a mai közfelfogásban a társa­­d­allmi és állampolgári nevelés értékelését is, melyhez kiegészítésül a munkaiskolák gondo­lata csatlakozik; — az egységes iskolával szemben áll az az irány, mely nagyobb ,,moz­gási szabadságot“ igényel a tanulásban, a tan­tárgyak szabadabb kiválasztását — a tanuló­nak azt a lehetősége igényli, hogy kevés vagy egy tudományra szorítkozva, szakemberré fejleszthesse magát; — az átlagos műveltségi típus elérése mellett célul tűzik ki a haladó pedagógusok a tehetségek kiválasztását a tö­megből s a tehetséges tanulók külön, célszerű nevelését; — egy friss áram csapott a peda­gógiába a németek u. n. „ifjúsági mozgalmá­val“, mely egyesíti magában az ifjúság ván­dorösztönét, természetszeretetét, romantikus idealizmusát, általában bizonyos „természetes" megnyilatkozásait az ifjúi léleknek, a tapasz­­ta­llatszerzés, a tanítókhoz való viszony, az iskolás nevelés s nemzeti vagy emberi ideálok terén; — ehhez járulnak még a művészeti s végül az erkölcsi nevelés nagy­ problémái, melyek szintén forrongásban tartják a német tudományos pedagógia világát. Ezekhez a tartalmi mozzanatokhoz hozzá­kapcsolhatjuk a neveléstudomány módszerére vonatkozó tudományos vitákat s mozgalma­kat is. A pedagógia módszertanának és általában véve, filozófiai megalapozásá­nak kérdése szintén új irányokat indít meg ennek a tudománynak kebelében. Vájjon a kí­sérleti lélektan és a biológia legyen-e a pe­dagógia alapvetése, ez a természettudomá­nyok mintájára dolgozó tudomány s igy a ne­veléstudományt is a nevelés fizikájává te­gyük-e, — vagy pedig valamelyik filozófiai tu­dományág (ethika, logika, esztétika, esetleg az egész értékfilozófiai rendszer) alkalmas-e arra, hogy reá alapítsuk a neveléstudomány tételeit s igy szellemi tudományt alakítsunk e belőle ! Ez ma a neveléstudomány elméletének legalapvetőbb problémája. Mindezekről a kérdésekről jól tájékoztat bennünket Weszely Ödön rövid áttekintése a Minervában (Budapest, 1925. IV. évfolyam 1—5. szám). Még a kérdéseknek a magyar szellemi élet és tudomány síkjára való vetí­tését is megkapjuk Weszely értekezésében s látjuk, mily kevéssé hatottak be a magyar tudományos gondolkodásba a német szellemi élet vezető gondolatai és tudományos vívódá­sai. Pedig a pedagógia csak akkor válik igazi tudománnyá, csak akkor bontakozik ki bölcsességszerű elmélkedések differenciálatlan műformájából, ha tudományos alapvetésre tesz szert. Ezt a tudományos alapvetést pedig vagy a lélektan adja meg a pedagógiának, vagy pedig valamely filozófiai tudomány. Akár a természettudományos irányú lélek­tanra gondolunk, akár a Spranger-féle „meg­értő“ vagy „értékelő“ pszichológiára,­­ akár a logikai érvények rendszerét vesszük alap­vetésül az arkanti iskola szellemében, akár a kultúrfilozófiá­t vagy etikát: mindegy,­­ vala­melyes alapvetésre szükség van, s épen ezen alapvetés körül folyik a német tudomány harca a legnagyobb hévvel. S egy tanulságot hamarosan levonhatunk a pedagógiai tudo­mány eme forrongó állapotából. Azt t­­­, hogy mint más szaktudományok, épugy a nevelés­­tudomány is tulajdonképen a világnézetek harcába került s innen erednek nagy belső válságai. Valamikor minden tudomány a filo­zófiából szakadt ki; végkép elszakadniok azonban nem sikerült a termékeny anyától, mert ez nem is lehetséges; koronként a filozó­fia erősen érezteti lázadó gyermekeivel a vér­ségi köteléket. A pedagógiai tudomány is ezt a válságos állapotot éli át napjainkban. Kissé távol áll azonban e szellemi harcok középpontjától és kereszttüzétől az a pedagó­giai munka, mely magyarul nemrég hagyta el a sajtót. Böhler Sarolta könyve: „Az ifjúkor lelki élete. A lelki serdülés elemzése és elmé­lete.“ (Franklin: Az ember és természet c. soro­zat kötete.) Hellyel-közzel azonban­ ezen a mű­vön is érezzük a filozófiai tájékozódást és leg­alább is érezteti a szerző azt a belső késztetést, mely a lélektan művelőjét valamely filozófiai irányban való állásfoglalásra sarkalja. így Büh­ler Sarolta, aki a bécsi egyetem magánta­nára és kiváló empirikus megfigyelő s tapasz­­talatgyű­jtő, maga is érzi, hogy számot kell vetnie azzal, hogy az adatgyűjtő lélektan mel­lett ott van jogait követelve a megértő pszi­chológia, — hogy az ifjúkor lelkét puszta ada­tokból kellőképpen nem lehet értelmezni, — hogy az erkölcsiség megértéséhez és megítélé­séhez kész etikából kell kiindulnia, hogy a gyermek és ifjú vallási életének megértéséhez okvetlenül vallásfilozófiai kiindulás szükséges, ha nem akarunk elveszni az adatok reményte­len tömkelegében. Ami Bü­hler S. könyvében véges-végig idegenül csapja meg a filozófiában tájékozottabb olvasót, az mind innen ered: egy alapvető filozófiai rendszer hiányából, ab­ból a határozatlanságból, melyet a teljes filo­zófiai „előfeltevésnélküliség“ álláspontja fog­lal magában. Egyébként azonban, vagyis gyan­ a gyermek- és ifjúkor lelki világának alapos ismeretét illeti, kitűnő mű. Elméleti­ rendszer­­differenciálatlanságát kárpótolja adatainak bősége, rendszeressége s a belőlük levont tör­vények sokszor meglepő újsága. Bühler Sarolta ugyanis azt a célt tűzte ki maga elé, hogy naplók és önvallomások alapján, ezek adatainak bőséges felhasználásával és rendszerezé­sével a serdülés korának plasztikus képét ál­lítsa elénk, a szülők, nevelők s a társadalom tudósai elé s így egy egészségesebb nevelés­nek egyengesse útját. Érthető, bár teljesen meg nem bocsájtható ebben a vállalkozásban az, hogy szerzőnk némileg kivonta magát azoknak a filozófiai harcoknak tűzvonalából,­­melyek a neveléstudománynak épen alapvető kérdései körül lángolnak. 14 naplót használt fel, melyek vegyesen fiuk és leányok, intel­­lektüel és munkáskörnyezet elevenebb és lanyhább temperamentumok lelki világát tükröztetik. A gondolat kitűnő, annál is in­kább, mert Bühler 8. ért hozzá, hogyan kell a naplók anyagát kritikai szemmel vizsgálni, hogyan anyagukból a megbízható és értékes adatokat kiválasztani és módszeresen felhasz­nálni. Sokat foglalkozik a biológiai serdülés­sel, alapvetésül a lelki serdülés megértéséhez s itt állandóan az erősen természettudomá­nyosan tájékozódott pszichológus benyomását kelti. A lelki serdülés ismertetésében sorra veszi a gyermek és ifjú lelki világának egyes alapterületeit: az én, az érzelmek, az akarás, az értelem kifejlődését s a serdülőnek a tár­sadalmi és a kulturális környezetbe való bele­illeszkedését, illetve ezekhez való kezdetben ellenséges viszonyát. Legértékesebb fejezetei azok, melyekben a serdülés jellemző tüneteit és a fejlődő embernek a környezettel szemben elfoglalt sokszor érthetetlenül ellenséges magatartását elemzi és érteti meg olvasóival. Megtudjuk Bühlertől azt a meglepő tényt, hogy a valódi, a 14 élő év körül beálló serdü­lést egy hozzá teljesen hasonló érési folyamat előzi meg a gyermek 3 éves k­ora körül s hogy a két hasonló ser­dülés ugyanazon ter­mészeti alaptörvényen nyugszik: a gyermeket s ifjút a természet készteti arra, hogy ön­állósodjon, szembehelyezkedjék eddigi gyá­mok­ környezetével, homályos vágyakkal for­duljon az őt kiegészítő másik ember felé s innen ered a serdülők dacossága, érthetetlen melancholiája, lelki lényeinek élményszerű ereje s a gyerva ékszeréimek sajátos szerepe. Megtudjuk azt is, miért van szüksége a ser­dülőnek egy ideális egyéniségre, kit belső kényszerrel választ ki magának s kivel szem­ben való viszonya (ha leányokról van szó), annyira hasonlít a szerelemhez, pedig egyál­talában nem az e lelki jelenség, hanem az ösztönös ideálkeresésből fakadó rajongás. Megtudjuk, mily átmenet nélküli s hirtelen kinyilatkoztatás a lelki életben az, mikor a gyermek először eszmél rá öntudatosan én­jére s hogy ezen élményt milyen más élmé­nye (sokszor apró bűnök) készítik elő. Pom­pás adatokat és megjegyzéseket kapunk a gyermekek és ifjak barátkozásairól, ezeknek lelki törvényeiről, az u. n. „ifjúsági mozga­lomról“ (Jugendbewegung), melyben ma Né­metország ifjúságának lelki lángja és salakja együtt forr és gomolyog. Sok okulást merít­het minden szülő, nevelő és elmélkedő ezek­ből az adatokból . Bühler sohasem mulasztja el, hogy ujját rá ne illessze azokra a pon­tokra, hol az adatokból következtetéseket le­het levonni a nevelői gyakorlati eljárás szá­mára. Különösen érdekesek azonban az utolsó fejezetek, melyekben az ifjúkor vallásosságá­ról, erkölcsi érzületéről, világnézetének ki­alakulásáról, a művészetekhez és irodalomhoz való viszonyát tárgyalja a szerző. Az itt tár­gyalt jelenségek egyenesen kívánkoznak arra, hogy figyelembe vegyük őket akár az iskolai tanítás megszervezésében, akár az egyéni nevelői gyakorlatban. Sok pedagógus ugyanazt felismerte már, amit itt olvasunk, ily empirikus rendszerességgel azonban még talán senki sem. Nem hagyhatjuk említés nél­kül, mily lesújtó adatai vannak Bühlernek a d­etektívregények és mozgófényképek káros pedagógiai hatásáról. A tanulságos műt a hi­vatás- és pályaválasztás problémájával zá­rni le. Bühler könyvében nem ismerjük ugyan meg a mai pedagógiai eszmevilágot a maga egész terjedelmében, de megismerhetjük belőle a pedagógusok egy nagy táborának, a kísérleti és tapasztalati alapon állóknak gondolkodás­módját, céljait, a neveléstudomány feladatai­ról vallott krédóját. Tudományelméleti szem­pontból ez is nyereség, a pedagógiai öntuda­tunknak pedig gazdagodást jelent az a sok becses tudósítás, melyet Bühler, ez a nagy utazó, a gyermeki és ifjúi lélek eddig isme­retlen tartonány­aiban tett s melyekről nekünk beszámolt. Várkonyi Hildebrand. É Hagy öröme tesz ! ♦ „ az ♦ ± Élet könyve ± ^ negyedik kötetében! W ♦ Minden előfizetőnk ingyen kapja ▲ ^minufilm­.rnr^- _s . ... ^ ^ 3 ' - Tizennyolcéves rablógyilkos leányt ítélt halálra a caeni esküdtbíróság Egy lakatoslegényt, aki 3 frankért gyilkolt fel k­ellett menteni — Az Új Nemzedék tudósítójától. — Paris, október 27. Egy 16 éves fiatalember állt kedden a pa­ris esküdtszék elé. Despieres Raymond, a fia­tal lakatossegéd ellen az volt a vád, hogy kegyetlenül meggyil­kolt egy 62 esztendős asszonyt mindössze 3 frank 75 centiméért, vagyis mintegy 10.000 magyar koronáért, mert csak ennyit ta­lált­ áldozatánál. A gyilkosság újév­kor történt. A lökést a gyilkosságra az adta meg, hogy Despieres kevesebb borravalót kapott gazdája üzletfeleitől, mint amennyire számított. A fiatalember ugyanis valamennyit felkereste abban a reményben, hogy újévi jókívánságait meg fogják hálálni. Összesen 3 frankot, adtait, neki, mer­pedig ő előzetesen megbeszélte ba-­­rátnőjével, hogy az estét együtt töltik egy vendéglőben, amihez legalább 10 frank kellett volna Despieres nem akart lemondani a szó­rakozásról s ezért elhatározta, hogy a hiányzó pénzt mindenáron megszerzi. Kezdetben nem gyilkosságra gondolt. Az volt a terve, hogy sógorától, aki a közeli Saint-Pierre faluban lakik, kölcsön fog kérni 4 frankot Gyalog indult a falu irányába, amikor messziről észrevette, hogy egy idős nő jön vele szembe. Elbújt egy bokor mögé s amikor a szerencsét­len asszony odaért, hátulról egy súlyos vas­­rúddal fejbevágta. Az asszony vértől borítva roskadt össze, de az ütés nem volt halálos. A gyilkos erre vagy tízszer rásujtott, úgy hogy a nő fejét teljesen összeroncsolta. Megmotozta a holttestet, de mindössze 3 frank 75 centimsot talált nála. Most már megvolt a 10 frank. Nyugodtan visszafordult s este pontosra meg­jelent a találkán, a legkisebb felindulás sem látszott rajta. A gyilkosságot alig egy óra uralva felfedezték s Despieres Raymondot még aznap éjjel a vendéglőben elfogták. Kihallgatásakor tipkusan adta elő, hogy feltétlen szüksége volt 10 frankra és ez bírta rá tettére. A gyilkosság részleteit egész hi­degvérrel mondta el. Tekintve, hogy Despieres de,generált családból származik huzamos ideig megfigyelték. A törvényszéki orvos­­szakértők arra a megállapodásra jutottak, hogy nem beszámítható. A vélemény alapján azután az esküdtszék kénytelen volt felmentő ítéletet hozni. Nem szabadult ilyen könnyen a büntetéstől egy másik gyilkos, akinek bűnpörét szintén kedden tárgyalta a ononi esküdtbíróság. A gyilkos egy Lefevre Germaine nevű 18 éves leány, kedvesét, Godet katonát két revol­verlövéssel agyonlőtte. Ő is pénzért gyilkolt. Adósságainak kifizetésére 25 frankot követelt barátjától, akiről megtudta, hogy az előző nap több mint 100 frankot kapott hazulról. Ami­kor barátja kijelentette, hogy adósságfizetés céljára nem hajlandó pénzt adni,­ kérlelni kezdte, hogy legalább egy új kalapot vegyen a részére. Godet ezt is megtagadta. Másnap a leány kirándulást ajánlott a közeli erdőbe. Amikor azután egy járatlan helyre értek, me­gint előállt követelésével. A katona ezúttal sem teljesítette, amire Lefevre Germaine revolvert rántott elő retikü­ljéből és háromszor rálőtt. A lövések halálosan találták a férfit. Utánit kikutatta zsebeit é­s valamivel több, mint 50 frankot, Godet egész pénzét magához vette. A tanúkihallgatások során bebizonyosodott, hogy a fiatal leány előre megfontolta a gyil­kosságot. Előző nap ugyanis egyik ismerősé­től pénzt kért kölcsön azzal, hogy másnap fel­tétlenül visszaadja­­ a kapott pénzen még előtte való na­p kalapot, vásárolt. Az esküdt­szék egyhangú verdikttel bűnösnek mondotta ki a leányt, amire a törvényszék kihirdette a halálos ítéletet. Kézfertőtlenítésre nélkülözhetetlen a

Next