Uj Nemzedék, 1931. április (13. évfolyam, 74-97. szám)
1931-04-09 / 79. szám
Csütörtök, 1931 április 9. ■»11WIIIWWMMMM»aaaOBagMMHUJ Nemzedék Lesz-e verébvadászat Budapesten is, londoni mintára? Nyilatkoznak a főváros illetékesei — Londonban népélelmezési cikket akarnak csinálni a verébpecsenyéből „Csak akkor volna csemege a veréb, ha dióval hizlalnák“ — Az Új Nemzedék tudósítójától — Emlékszem, harmadik gimnazista koromban volt egy osztálytársam, aki valóságos réme volt a kisváros és környékbeli verebeknek. Nagyreményű pajtásomnak, akit nem lehetett vádolni azzal, hogy túlságosan nagy kedvelője a latinnak és egyéb tudományoknak, a testgyakorlásból mindig egyese volt. Megtörtént azonban az a csodálatos véletlen, hogy egyszer nem bukott meg semmiből, amire az örvendező apa pompás, elsőrangú flóber-puskával ajándékozta meg. Ezt a tényt aztán véres betűkkel könyvelhették volna el a verébek krónikájában. Megkezdődtek ugyanis a „vadászatok“. Egész nyáron, sőt kora ősszel is együtt bolyongtunk a tarlón — magam csak mint jámbor paellista szemlélő, míg a barátom egymásután terítette iá a verebeket. Este természetesen örvendező, piros arccal cipeltük haza a vadászzsákmányt, amelyet a barátom mamája kondérban elkészített verébpaprikásnak. Legalább tíz darabnak kellett lennie, mert alább nem volt érdemes belefogni a verebek konyhaművészeti fölhasználásába. De faltuk is aztán a paprikást, mintha legalább is finom disznókarajt, vagy dobos tortát ettünk volna. Mert hát ez „szerzemény“ volt. A „mi“ szerzeményünk . .. Mindez, az egykori diákkorbeli verébvadászatok és egyebek egy angol lap híradásával kapcsolatban jutottak az eszembe.. Angliában, nevezetesen Londonban. Így hangzott a hír, nagyon túlságosan elszaporodtak a verebek. Annyira, hogy a londoni köztisztasági hivatalnak komoly bosszúságot okoznak ezek a szürketollú, lármásan csipogó madarak. Ennélfogva ott illetékes helyen elhatározták, felvetik a gondolatot, hogy a verébhas nem megvetendő, sőt a szegényebb néposztályok körében bizonnyal örömest fogyasztanak a verébpecsenyét, így két legyet lehet ütni egy csapásra, amennyiben a verebüktől is olcsón lehet szabadulni, másrészt pedig ezek a bizonyos kellemetlen madarak közélelmezési célt is szolgálnának. Hát ez bizonyára érdekes dolog. Ami minket illet, egyáltalán nem panaszkodhatunk, hogy Budapesten nincs elég veréb. Hogy csak például az Erzsébet-teret, a Fasort, vagy a Lövölde-teret említsük. A verebek különösen esténkint lármás, szinte siketítő csipogással megszállják a környékbeli fákat és veszélyeztetik az utcán járókelők ruhájának a tisztaságát. Emiatt már igen számos panasz hangzott el a pesti verebek ellen. Alkalmunk volt beszélni a fővárosi köztisztasági hivatal vezetőjével, Balló Alfréd igazgatóval, aki a következőképpen nyilatkozott a budapesti verebekről: Ami a szaporaságot illeti — mondotta az igazgató, amikor említetem neki ezt a bizonyos londoni hírt — nálunk sem lehetne panaszkodni, hogy túl kevés a veréb. Bizony alaposan kijutott belőlük Budapestnek is. Köztisztasági szempontból egyáltalán nem előnyösek, meglehetősen számos panasz is hangzott el már ellenük a közönség köréből és bizony kívánatos volna ha lehetne csökkenteni a számukat. Azonban az irtásuk most még nem aktuális. A puskával, vagy mérges gázzal való irtás egyszerűen lehetetlen volna, a főváros lakóinak a biztonsága miatt. Mert például igazán furcsa volna a Belvárosban, vagy akár a fővárosnak más helyén is 11 éberrel lövöldözni a verebekre. Erre gondolni sem lehet. A mérges gázzal való kísérletezés sem volna célravezető, mert a közönség látná ennek is a kárát. Még mint egyedül lehetséges mód kínálkozik a mérgezett eledeleknek az elhelyezése. Azonban még ez is alapos megfontolást kíván, mert esetleg a mérges ételek valami véletlen folytán nem a verebekben, hanem esetleg emberben, vagy hasznos háziállatban tehetnének kárt. Ez is azonban még csak felvetődött terv, hogy komolyan kerülne kivitelre, arról még egyáltalában nincs szó. A budapesti közönség egy része különben — rosszul értelmezett állatbarátságból — ellensége minden ilyes kísérletnek. Az pedig, hogy Londonban a verébfogyasztás problémáját vetették fel, mindenesetre arra vall, hogy ott is eléggé meggondolkoztatják az illetékeseket a köztisztasági szempontból bizony haszontalan verebek. A londoni hírt megemlítjük Katona Dezső főállatorvosnak is. — Elvileg — mondja a főállatorvos — nincs semmi akadálya a verébhús élvezésének. A veréb nem húsevő madár, még csak nem is mindenevő, hanem magvakból él, így tehát a húsát éppen úgy fel lehetne használni háztartási célra, mint akármely hasonló táplálékkal élő madárét. Van azonban a dolognak más oldala is. A ló, ugyebár, bármennyire tiszta állat is — takarmánnyal él —, mégis a husa iránt megvan az a bizonyos előítélet és általában csak a szegényebb néposztályok menüjén szerepel. Megkérdeztük a dologról Gundel Károly vendéglőst is, hogy mint gesztronómiai szakember, mit szól a kérdéshez. — Verébpecsenye! — mondotta kérdésünkre a kitűnő vendéglős. — Hát emlékszem gyerekkoromból arra, hogy a vidéken a pajtásaim vadásztak verebekre és a zsákmányt paprikásnak elkészítettük. A konyhaművészet szempontjából semmi jelentősége sem volna a verébhúsnak, hiszon különben már régen rájöttek volna erre a világhíres gasztronómusok. A veréb maggal él, de hát bizony más dolog az, hogy künn a mezőn, vagy pedig a fővárosi aszfaltról szedi-e fel azt. Jobb hiányában élvezhető a verébhús is, de nem jelent semmi különös ínyencséget. Hiszen — mondjuk, ha elzárt helyen — mandulával, dióval vagy hasonlóval hizlalnánk fel a verebeket, mint azt a rómaiak hasonló apró szárnyasokkal, a fürjjel, vagy, pacsirtával tették, valószínű, hogy a húsuk is kedveltebb csemege és megfelelőbb táplálék volna, mint így. De hát . . . Ezzel végződik is az interjú. Summa summárum, mindenki ehetik vérebet, akinek kedve tartja, de hát, mint az a bizonyos latin közmondás állítja, az ízlésről felesleges vitatkozni. A verébhús „élvezése“ is gusztus dolga, mint még jó néhány más dolog a világon. Ezzel átad egy füzetkét, amelyben különböző írások és pecsétek látszanak. A közvetítő megcsóválja a fejét. — Mondja csak, volt itt maga három évig? Alig hiszem. Nem maga szerkesztette ezeket az írásokat? A fiatalember felháborodottan tiltakozik, ötölhatol, végül is azonban belátja, hiába minden csalafintaság, elvesztette a csatát. Köszönés nélkül kifelé hátrál. — Csaposlegény kéne — ismételik a kérdést. Tizennyolc—tizenkilenc éves, vékony fiú áll elébe. Elutasítja. — Maga nagyon fiatal még, fiam. A legényke hátrább kullog. Vállasabb fiatalember lép elő. — Megfelelő volna — hangzik a válasz. Lássuk csak az igazolványait. A közvetítő átfutja röviden az írásokat, aztán megszólal: — Rendben van! Jó hely, a Visegrádi utcában. Heti fizetés tizenhat pengő. A fiatalember arcán boldog mosolygás sugárzik. Heti tizenhat pengő... A többiek irigységgel néznek utána, ahogy kiszalad az ajtón. Ebben a pillanatban mozgás keletkezik a sorban. Vedlett, feketeruhás, sápadt férfi tolja előre magát. Az emberséges közvetítő — Én kérem ... én is szóltam... családos ember vagyok. Már sok ideje működök ebben a szakmában... — Hát miért nem szólt előbb? — mondja a közvetítő — hiszen többször is kiabáltam. — Nem hallottam — mentegetődzik a férfi. Több hang elhangzik pártolóan a körből. Innen is, onnan is. — Csakugyan családos ember... jobban megérdemli ... A közvetítő megenyhül. — Hol vannak az igazolványai... Jól van, rendben van. Itt a cím. Eredjen utána. Majd telefonálok is. A férfi még mindig várakozóan néz reá. Elérti a tétovázást. — Nincs villamos pénzel Tessék... A sovány férfi szalad, szinte rohan ki a helyiségből, hogy minél előbb ott legyen a célnál. A belső szobából telefoncsengetés hangzik. A közvetítő bemegy. A várakozók arcára pedig új reménység rajzolódik. Uj állás? Várjon miféle?. .. Európa legnagyobb vásárcsarnokát építik Hamburgban. A terven látható, hogy még a hajók is közvetlenül a csarnokban rakodhatnak ki.. Amíg a csaposlegény eljut a csap mellé... Sok az eszkimó, kevés a fóka — Félóra egy állásközvetítőben — Az Új Nemzedék tudósítójától. — A szűk belvárosi utcában boltszerü helyiség. Háztartási alkalmazottak elhelyező irodája. A tejüveges ajtón a figyelmeztetés: „A járdát elfoglalni rendőrileg tilos.“ Hát bizony elég keskeny itt a gyalogjáró, ha hét-három ember megáll, könnyen megakaszthatja a forgalmat. De a figyelmeztetés ellenére vagy hét-nyolc fiatalembert pillantunk meg a helyiség előtt, akik föl-alá járnak, majd csoportban röffennek össze és hangosan tárgyaljuk az „elhelyezkedési“ eshetőségeket.. Benyitunk az ajtón. Szűk, üveges fallal kétfelé osztott helyiség. A belső felében lócákon a háztartási alkalmazást kereső nők foglalnak helyet a padokon. A falon cédula: „Csendet kérek“. Ez csak,, jámbor óhajtás“. A női kórus hangegyvelegéből kihallatszik a következő mondat: .......mert én mondom magának, lelkem, hogy csak negyvennégy filléres nulláslisztet használjon tésztához, mert a harmincfilléres olyan, mint a csiriz ...“ Szemügyre veszem szomszédaimat. Jól-roszszu öltözött fiatalemberek, a tizennyolc évtől harmincöt évig. Kíváncsian, gyanakvóan, némi ellenségeskedéssel mérnek végig, ahogy, belépek. Várjon melyiknek csinálok konkurrenciát és gyöngítem meg az eshetőséget, hogy kenyérhez jusson? Az asztalinál középtermetű, barna férfi ül. Fiatal leánnyal tárgyal. — Ez lehetetlen, — mondja neki. — Privát helyre nem tudóim elszerződtetni. Mindenesnek sem . . . Ellenből volna egy jó hely, ahol délelőtt takarítani kellene, délután pedig a helyiségben a vendégeket kiszolgálni, szóval... — Hát . . . megpróbálom, elvállalom — hangzik a válasz, megadó mosolygással. A közvetítést intéző férfi most hozzánk fordul. Az írás-„szerkesztő“ — Csapos legény kellene! — mondja emelt hangon. Mozgás keletkezik, egy fürge, zömök fiatalember előrelendül a sorból és odaáll az asztal elé. Meg kell adni, nagyon ravaszkás a tekintete, a szeme úgy mozog, mint az asztalfiók. — Volt maga már valahol? — Hogyne! Több helyt működtem nagy megelégedésre. Tessék csak megnézni, itt vannak a bizonyítványaim. 9 Mi lehet a szerdai ügetőverseny eredménye I. Anny—Kovács II. hajtás—Jóvér. II. Onnuzd—Keringő—Szerető.. III. Thyra—Lacy—Jácint. IV. Zwillinger-hajtás—Dárda—Rántás. V. Didó. VI. Étus—Eduard B.—Karola VII. Elly—Dacapo—Colocaid. Újabb földrengés volt tegnap Managuában — Az Új Nemzedék tudósítójától. — Newyork, április 8. Managuában kedden délután körülbelül két percig tartó erős földlökések rombadöntötték azokat a házaikat, amelyek a legutóbbi földrengés alatt még állva maradtak. A lakosság körében, amely a várost körülvevő dombokon szabad ég alatt tanyázik, az újabb rengés óriási pánikot idézett elő. SÍ Az Új Nemzedék I közönségének I hetilapja Hépes MÓNIKA