Uj Nemzedék, 1931. április (13. évfolyam, 74-97. szám)

1931-04-09 / 79. szám

Csütörtök, 1931 április 9. ■»11WIIIWWMMMM»aaaOBagMMHUJ Nemzedék Lesz-e verébvadászat Budapesten is, londoni mintára? Nyilatkoznak a főváros illetékesei — Londonban népélelmezési cikket akarnak csinálni a verébpecsenyéből „Csak akkor volna csemege a veréb, ha dióval hizlalnák“ — Az Új Nemzedék tudósítójától — Emlékszem, harmadik gimnazista koromban volt egy osztálytársam, aki valóságos réme volt a kisváros és környékbeli verebeknek. Nagyreményű pajtásomnak, akit nem lehetett vádolni azzal, hogy túlságosan nagy kedvelője a latinnak és egyéb tudományoknak, a test­gyakorlásból mindig egyese volt. Megtörtént azonban az a csod­álatos véletlen, hogy egy­szer nem bukott meg semmiből, amire az ör­vendező apa pompás, elsőrangú flóber-puská­­val ajándékozta meg. Ezt a tényt aztán véres betűkkel könyvelhették volna el a verébek krónikájában. Megkezdődtek ugyanis a „vadá­szatok“. Egész nyáron, sőt kora ősszel is együtt bolyongtunk a tarlón — magam csak mint jámbor paellista szemlélő, míg a bará­tom egymásután terítette iá a verebeket. Este természetesen örvendező, piros arccal cipeltük haza a vadászzsákmányt, amelyet a barátom mamája kondérban elkészített verébpaprikás­nak. Legalább tíz darabnak kellett lennie, mert alább nem volt érdemes belefogni a ve­rebek konyhaművészeti fölhasználásába. De faltuk is aztán a paprikást, mintha legalább is finom disznókarajt, vagy dobos tortát et­tünk volna. Mert hát ez „szerzemény“ volt. A „mi“ szerzeményünk . .. Mindez, az egykori diákkorbeli verébvadá­szatok és egyebek egy angol lap híradásával kapcsolatban jutottak az eszembe.. Angliában, nevezetesen Londonban. Így hangzott a hír, nagyon túlságosan elszaporodtak a verebek. Annyira, hogy a londoni köztisztasági hivatalnak komoly bosszúságot okoznak ezek a szü­rketollú, lármásan csipogó mada­rak. Ennélfogva ott illetékes helyen elhatá­rozták, felvetik a gondolatot, hogy a veréb­­has nem megvetendő, sőt a szegényebb nép­osztályok körében bizonnyal örömest fogyasz­tanak a verébpecsenyét, így két legyet lehet ütni egy csapásra, amennyiben a verebüktől is olcsón lehet szabadulni, másrészt pedig ezek a bizonyos kellemetlen madarak köz­­élelmezési célt is szolgálnának. Hát ez bizonyára érdekes dolog. Ami minket illet, egyáltalán nem panaszkodhatunk, hogy Budapesten nincs elég veréb. Hogy csak pél­dául az Erzsébet-teret, a Fasort, vagy a Lö­­völde-teret említsük. A verebek különösen es­­ténkint lármás, szinte siketítő csipogással megszállják a környékbeli fákat és veszélyez­tetik az utcán járókelők ruhájának a tiszta­ságát. Emiatt már igen számos panasz hang­zott el a pesti verebek ellen. Alkalmunk volt beszélni a fővárosi köztisz­tasági hivatal vezetőjével, Balló Alfréd igazgatóval, aki a következőképpen nyilat­kozott a budapesti verebekről: Ami a szaporaságot illeti — mondotta az igazgató, amikor említetem neki ezt a bizo­nyos londoni hírt — nálunk sem lehetne pa­naszkodni, hogy túl kevés a veréb. Bizony ala­posan kijutott belőlük Budapestnek is. Köz­­tisztasági szempontból egyáltalán nem előnyö­sek, meglehetősen számos panasz is hangzott el már ellenük a közönség köréből és bizony kí­vánatos volna ha lehetne csökkenteni a szá­mukat. Azonban az irtásuk most még nem aktuális. A puskával, vagy mérges gázzal való irtás egyszerűen lehetetlen volna, a főváros la­kóinak a biztonsága miatt. Mert például iga­zán furcsa volna a Belvárosban, vagy akár a fővárosnak más helyén is 11 éberrel lövöldözni a verebekre. Erre gondolni sem lehet. A mérges gázzal való kísérletezés sem volna célravezető, mert a közönség látná ennek is a kárát. Még mint egyedül lehetséges mód kínálkozik a mér­­gezett eledeleknek az elhelyezése. Azonban még ez is alapos megfontolást kíván, mert esetleg a mérges ételek valami véletlen foly­tán nem a verebekben, hanem esetleg ember­ben, vagy hasznos háziállatban tehetnének kárt. Ez is azonban még csak felvetődött terv, hogy komolyan kerülne kivitelre, arról még egyáltalában nincs szó. A budapesti közönség egy része különben — rosszul értelmezett állat­barátságból — ellensége minden ilyes kísérlet­nek. Az pedig, hogy Londonban a verébfogyasztás problé­máját vetették fel, minden­esetre arra vall, hogy ott is eléggé meggondolkoztatják az illetékeseket a köztisz­tasági szempontból bizony haszontalan vere­bek. A londoni hírt megemlítjük Katona Dezső főállatorvosnak is. — Elvileg — mondja a főállatorvos — nincs semmi akadálya a verébhús élvezésének. A veréb nem húsevő madár, még csak nem is mindenevő, hanem magvakból él, így tehát a húsát éppen úgy fel lehetne használni ház­tartási célra, mint akármely hasonló táplálék­kal élő madárét. Van azonban a dolognak más oldala is. A ló, ugyebár, bármennyire tiszta állat is — takarmánnyal él —, mégis a husa iránt megvan az a bizonyos előítélet és általában csak a szegényebb néposztályok menüjén szerepel. Megkérdeztük a dologról Gundel Károly vendéglőst is, hogy mint gesztronómiai szak­ember, mit szól a kérdéshez. — Verébpecsenye! — mondotta kérdésünkre a kitűnő vendéglős. — Hát emlékszem gye­rekkoromból arra, hogy a vidéken a pajtá­saim vadásztak verebekre és a zsákmányt paprikásnak elkészítettük. A konyhaművészet szempontjából semmi jelentősége sem volna a veréb­húsnak, hiszon különben már régen rájöttek volna erre a világhíres gasztronó­musok. A veréb maggal él, de hát bizony más dolog az, hogy künn a mezőn, vagy pedig a fővárosi aszfaltról szedi-e fel azt. Jobb hiányában élvezhető a verébhús is, de nem jelent semmi különös ínyencséget. Hiszen — mondjuk, ha elzárt helyen — mandulával, dióval vagy hasonlóval hizlalnánk fel a vere­beket, mint azt a rómaiak hasonló apró szár­nyasokkal, a fürjjel, vagy, pacsirtával tették, valószínű, hogy a húsuk is kedveltebb cse­mege és megfelelőbb táplálék volna, mint így. De hát . . . Ezzel végződik is az interjú. Summa­ sum­­márum, mindenki ehetik vérebet, akinek kedve tartja, de hát, mint az a bizonyos latin közmondás állítja, az ízlésről felesleges vitat­kozni. A verébhús „élvezése“ is gusztus dolga, mint még jó néhány más dolog a világon. Ezzel átad egy füzetkét, amelyben különböző írások és pecsétek látszanak. A közvetítő meg­csóválja a fejét. — Mondja csak, volt itt maga három évig? Alig hiszem. Nem maga szerkesztette ezeket az írásokat? A fiatalember felháborodottan tiltakozik, ötöl­­hatol, végül is azonban belátja, hiába minden csalafintaság, elvesztette a csatát. Köszönés nélkül kifelé hátrál. — Csaposlegény kéne — ismételik a kérdést. Tizennyolc—tizenkilenc éves, vékony fiú áll elébe. Elutasítja. — Maga nagyon fiatal még, fiam. A legényke hátrább kullog. Vállasabb fiatal­ember lép elő. — Megfelelő volna — hangzik a válasz. Lás­suk csak az igazolványait. A közvetítő átfutja röviden az írásokat, az­tán megszólal: — Rendben van! Jó hely, a Visegrádi­ utcá­ban. Heti fizetés tizenhat pengő. A fiatalember arcán boldog mosolygás sugár­zik. Heti tizenhat pengő... A többiek irigy­séggel néznek utána, ahogy kiszalad az ajtón. Ebben a pillanatban mozgás keletkezik a sor­ban. Vedlett, feketeruhás, sápadt férfi tolja előre magát. Az emberséges közvetítő — Én kérem ... én is szóltam... családos em­ber vagyok. Már sok ideje működök ebben a szakmában... — Hát miért nem szólt előbb? — mondja a közvetítő — hiszen többször is kiabáltam. — Nem hallottam — mentegetődzik a férfi. Több hang elhangzik pártolóan a körből. In­nen is, onnan is. — Csakugyan családos ember... jobban meg­érdemli ... A közvetítő megenyhül. — Hol vannak az igazolványai... Jól van, rendben van. Itt a cím. Eredjen utána. Majd telefonálok is. A férfi még mindig várakozóan néz reá. El­érti a tétovázást. — Nincs villamos pénzel Tessék... A sovány férfi szalad, szinte rohan ki a he­lyiségből, hogy minél előbb ott legyen a célnál. A belső szobából telefoncsengetés hangzik. A közvetítő bemegy. A várakozók arcára pedig új reménység rajzolódik. Uj állás? Várjon mi­féle?. .. Európa legnagyobb vásárcsarnokát építik Hamburgban. A terven látható, hogy még a hajók is közvetlenül a csarnokban rakodhatnak ki.. Amíg a csaposlegény eljut a csap mellé... Sok az eszkimó, kevés a fóka — Félóra egy állásközvetítőben — Az Új Nemzedék tudósítójától. — A szűk belvárosi utcában boltszerü helyiség. Háztartási alkalmazottak elhelyező irodája. A tejüveges ajtón a figyelmeztetés: „A járdát elfoglalni rendőrileg tilos.“ Hát bizony elég keskeny itt a gyalogjáró, ha hét-három ember megáll, könnyen megakaszthatja a forgalmat. De a figye­lmeztetés ellenére vagy hét-nyolc fiatalembert pillantunk meg a helyiség előtt, akik föl-alá járnak, majd csoportban röffen­­nek össze és hangosan tárgyaljuk az „elhe­lyezkedési“ eshetőségeket.. Benyitunk az ajtón. Szűk, üveges fallal két­felé osztott helyiség. A belső felében lócákon a háztartási alkalmazást kereső nők foglal­nak helyet a padokon. A falon cédula: „Csen­det kérek“. Ez csak,, jámbor óhajtás“. A női kórus hangegyvelegéből kihallatszik a követ­kező mondat: .......mert én mondom magának, lelkem, hogy csak negyvennégy filléres nullás­­lisztet használjon tésztához, mert a harminc­­filléres olyan, mint a csiriz ...“ Szemü­gyre veszem szomszédaimat. Jól-rosz­­szu öltözött fiatalemberek, a tizen­nyolc évtől harmincöt évig. Kíváncsian, gyanakvóan, némi ellenségeskedéssel mérnek végig, ahogy, belépek. Várjon melyiknek csinálok konkur­renciát és gyöngítem meg az eshetőséget, hogy kenyérhez jusson? Az asztalinál középtermetű, barna férfi ül. Fiatal leánnyal tárgyal. — Ez lehetetlen, — mondja neki. — Privát helyre nem tudóim elszerződtetni. Mindenesnek sem . . . Ellenből volna egy jó hely, ahol dél­előtt takarítani kellene, délután pedig a he­lyiségben a vendégeket kiszolgálni, szóval... — Hát . . . megpróbálom, elvállalom — hangzik a válasz, megadó mosolygással. A közvetítést intéző férfi most hozzánk fordul. Az írás-„szerkesztő“ — Csapos legény kellene! — mondja emelt hangon. Mozgás keletkezik, egy fürge, zömök fiatal­ember előrelendül a sorból és odaáll az asztal elé. Meg kell adni, nagyon ravaszkás a tekin­tete, a szeme úgy mozog, mint az asztalfiók. — Volt maga már valahol? — Hogyne! Több helyt működtem nagy meg­elégedésre. Tessék csak megnézni, itt vannak a bizonyítványaim. 9 Mi lehet a szerdai ügetőverseny eredménye I. Anny—Kovács II. hajtás—Jóvér. II. Onnuzd—Keringő—Szerető.. III. Thyra—Lacy—Jácint. IV. Zwillinger-hajtás—Dárda—Rántás. V. Didó. VI. Étus—Eduard B.—Karola VII. Elly—Dacapo—Colocaid. Újabb földrengés volt tegnap Managuában — Az Új Nemzedék tudósítójától. — Newyork, április 8. Managuában kedden délután körülbe­lül két percig tartó erős földlökések rom­­badöntötték azokat a házaikat, amelyek a legutóbbi földrengés alatt még állva ma­radtak. A lakosság körében, amely a vá­rost körülvevő dombokon szabad ég alatt tanyázik, az újabb rengés óriási pánikot idézett elő. S­Í Az Új Nemzedék I közönségének I hetilapja Hépes MÓNIKA

Next