Új Symposion, 1983 (19. évfolyam, 213-216. szám)
1983-01-01 / 213. szám
thomka beáta a regény öntudata (tézisek az új magyar regényről) Hagyományválasztás, „...a jelenbeli konstituálja a múltbelit”, írja Adorno a modern művészet és a hagyomány viszonyáról. Az irodalomtörténeti gondolkodástól sem idegen az észrevétel, hogy hagyományukat maguk a művek választják, a művek „írják történetüket”, jelölik ki kötődéseiket a korábbi alkotásokhoz. Az új magyar regény sajátos vonása, hogy előzményeit a közvetlenül előtte járó művekben, már-már a jelenkorban, a kortárs irodalomban ismeri meg. A régebbi regényhagyományból kevet vállal fel, irányában radikális és kritikai viszonyt épített ki. Arculatát, irányultságát szemlélve meghatározónak tűnik saját szellemi és irodalmi alapjainak problematizálása. Megtapasztalás. A műnek a korról s önmagáról való tudása formálja a mű öntudatát. A magyar regény tudatállapotának alakulását döntően befolyásolták az ötvenes évek történelmi-közösségi tapasztalatai s ennek a korszaknak a felgyorsult értékbomlása. Az értékbomlás értelmezi azokat a szellemi-morális sérüléseket és gátlásokat, melyeknek nyomai nemcsak a hatvanas évek regényeiben, hanem a legújabbakban is megtalálhatók. A regény nem kerülhetett ki sértetlenül abból a folyamatból, melynek során az értékvesztést értékteremtéssel, a „nem reflektált kontinuitást’’ (Adorno) reflektált diszkontinuitással, a látszatrealizmust egy összetettebb, kritikai szemléletű valóságértelmezéssel, a korábrázolást „konstitutív viszonyok" (Musil) ábrázolásával kísérelte meg felváltani. Úgy tűnik, s ezt nemcsak a jelenkor magyar irodalma példázhatja, hogy kultúránk fokozottabban valóság- közeli és valóságelvű, mint az európai. Eszmélkedésének talaja a megtapasztalás, az empíria, az elszenvedett történelem és nem az anticipáló érvényű, a tényeket előre megsejtő a veszélyeikre figyelmeztető szellemiség. Különös, hogy mindezt olyan alkotásokkal kapcsolatban írom le, melyeket az irodalmi köztudat éppen a befelé fordulás, az elvonatkoztatás, a szubjektivizmus túlértékelése mintáiként fogadott el vagy bírált meg. Az eltérés e vélemény s a saját észrevételeim között abban áll, hogy a felsorolt, s általam pozitívan értékelt elemeket én a személyes megtapasztalásokhoz szorosan kötődőeknek látom, s a művészi absztrakció mind hibátlanabbul működő rendszere mögött is érzékelem. A regény mint kritika. Két gondolatot idéznék, melyek egy lépéssel közelebb vihetik e fontolgatásokat az új magyar regény alkatának, karakterének, öntudatának körülírásához. Thomas Mann az eposz és a regény közötti különbségek megfogalmazása során jegyezte fel: „A regény mint modern műalkotás a .kritika' fokát képviseli a .költészet’ foka után. Viszonya az eposzhoz az .alkotói tudat’-nak az .öntudatlan alkotás’hoz való viszonya.” A másik gondolat Robert Musilé, aki egy látszólag egyszerű regényosztályozást javasolt: „Elbeszélni az elbeszélés kedvéért, a történet jelentősége miatt, a jelentés okán: három fokozat.” . Tömör és gyarló vázlatossággal fogalmazva, mintegy előlegezve következtetéseimet: a korábbi, a „régi” és az „új” magyar regény közötti választóvonalat a másik harmadik, illetve a Thomas Mann-i második grádics képezi. A közvetlenség, szervesség, „pozitív” esztétika, elbeszélés az elbeszélésért és a történet jelentőségéért - utána, az alkotói-kritikai tudat