Új Symposion, 1992 (28. évfolyam, 313-322. szám)

1992-01-01 / 313-314. szám

Németh István MERÜLŐ TENGER F­ölmentünk egyszer a Biokovo te­tejére, a Szent Illésre, ahonnan a messzeségből, a tenger fölött felsejlettek az olasz partok. Ezt tartom azóta is az Adria egyik va­rázsának, csodájának. Jártunk már en­nek a tengernek olyan pontján, ahonnan a szemhatár elől eltűntek a szigetek, a partok, úgy érezhettük ma­gunkat, mint az utas az óceán közepén. Az Adria nem óceán, egy kicsiny tengernek, a Földközinek részecskéje csupán. Számomra mégis ez a nagybetűs Tenger. És még csak nem is az egész Adria, ennek csupán a kiseb­bik fele, a dalmát partvidék, a dalmát szigetvilág. Ez az én egyetlen Tenge­rem. Találkoztam más tengerekkel is, érdekes, hogy egyik se keltette föl ben­nem a tenger képzetét, illúzióját. Azokról szinte emlékem se maradt. Az Adria fönt nevezett része mélyen él bennem. Épp ezért nagyon nehéz róla beszélnem. Különösen nehéz róla szólnom azó­ta, amióta a számomra elveszni, el­merülni látom. Megkíséreltem sokszor meg­szólaltatni. Minden dubrovniki írásom­ban - egy külön kötet anyaga lehetne - a Tenger próbál megszólalni. Az én tengerem. A konkrét helyhez, égtájhoz kötődő, már-már röghöz kötött tenge­rem, de amely minden tengernek il­latát és fényét magába ötvözi. Jó emberöltővel ezelőtt teljesen gyanútlanul, gyakorlati céllal utaztam le a partjára, mint megannyi nyaralóvendég, turista. Később már azzal a belső, kimondhatatlan, de da­cos elszántsággal: legyűrlek, meghódí­talak! Fordítva történt, nem is történhetett másként. Ez a Tenger és tengerpart minden kicsi halászfalujával, de külö­nösen hercegi székhelyével, az ugyan­csak leírhatatlan ragyogás. Raguzával számomra az Érinthetetlent jelenti, miként az ugyancsak merülő Pátriám nyárdéli ege vagy csillagos éjszakája. Nem érinthetsz meg, de érd be a külö­nös keggyel, hogy múlhatatlan ragyogásomat megmutattam neked. T.O. szokta mondogatni, hogy ne­künk, vajdasági magyar íróknak le­galább van tengerünk. Igen, volt. Most merülőben van. Jó egy éve nem me­rem, nincs bátorságom végiggondolni, hogy mi lesz vele. Számomra csak­ugyan teljesen elmerül? Mert képte­len lennék idegenként - turistaként! - még egyszer fölkeresni, bebarangolni, behajózni azt, ami valaha az enyém volt.­­ Mert csakugyan volt Tengerünk. És Szülőföldünk is volt. Most az első em­berpárra kell gondolnom, akik a kiűzettetés pillanatában merülni látták a Napot, a Földet, a Tengert. Mintha elmerülhetne az, ami bennünk a Végtelenséget és az Időtlenséget idéz­te föl egy-egy önfeledt pillanatunkban. 1

Next