Új Symposion, 1992 (28. évfolyam, 313-322. szám)
1992-01-01 / 313-314. szám
Németh István MERÜLŐ TENGER Fölmentünk egyszer a Biokovo tetejére, a Szent Illésre, ahonnan a messzeségből, a tenger fölött felsejlettek az olasz partok. Ezt tartom azóta is az Adria egyik varázsának, csodájának. Jártunk már ennek a tengernek olyan pontján, ahonnan a szemhatár elől eltűntek a szigetek, a partok, úgy érezhettük magunkat, mint az utas az óceán közepén. Az Adria nem óceán, egy kicsiny tengernek, a Földközinek részecskéje csupán. Számomra mégis ez a nagybetűs Tenger. És még csak nem is az egész Adria, ennek csupán a kisebbik fele, a dalmát partvidék, a dalmát szigetvilág. Ez az én egyetlen Tengerem. Találkoztam más tengerekkel is, érdekes, hogy egyik se keltette föl bennem a tenger képzetét, illúzióját. Azokról szinte emlékem se maradt. Az Adria fönt nevezett része mélyen él bennem. Épp ezért nagyon nehéz róla beszélnem. Különösen nehéz róla szólnom azóta, amióta a számomra elveszni, elmerülni látom. Megkíséreltem sokszor megszólaltatni. Minden dubrovniki írásomban - egy külön kötet anyaga lehetne - a Tenger próbál megszólalni. Az én tengerem. A konkrét helyhez, égtájhoz kötődő, már-már röghöz kötött tengerem, de amely minden tengernek illatát és fényét magába ötvözi. Jó emberöltővel ezelőtt teljesen gyanútlanul, gyakorlati céllal utaztam le a partjára, mint megannyi nyaralóvendég, turista. Később már azzal a belső, kimondhatatlan, de dacos elszántsággal: legyűrlek, meghódítalak! Fordítva történt, nem is történhetett másként. Ez a Tenger és tengerpart minden kicsi halászfalujával, de különösen hercegi székhelyével, az ugyancsak leírhatatlan ragyogás. Raguzával számomra az Érinthetetlent jelenti, miként az ugyancsak merülő Pátriám nyárdéli ege vagy csillagos éjszakája. Nem érinthetsz meg, de érd be a különös keggyel, hogy múlhatatlan ragyogásomat megmutattam neked. T.O. szokta mondogatni, hogy nekünk, vajdasági magyar íróknak legalább van tengerünk. Igen, volt. Most merülőben van. Jó egy éve nem merem, nincs bátorságom végiggondolni, hogy mi lesz vele. Számomra csakugyan teljesen elmerül? Mert képtelen lennék idegenként - turistaként! - még egyszer fölkeresni, bebarangolni, behajózni azt, ami valaha az enyém volt. Mert csakugyan volt Tengerünk. És Szülőföldünk is volt. Most az első emberpárra kell gondolnom, akik a kiűzettetés pillanatában merülni látták a Napot, a Földet, a Tengert. Mintha elmerülhetne az, ami bennünk a Végtelenséget és az Időtlenséget idézte föl egy-egy önfeledt pillanatunkban. 1