Új Szó, 1975. október (28. évfolyam, 231-257. szám)
1975-10-19 / 42. szám, Vasarnapi Új Szó
^ n.i i. ^ ■■»! fi«* mmmmmmmmm mh mmm m t jtTi mwnrra i JL_ y jp \— / L_/ ^ J _ LI I_1 Dél-jemeni tájakon A Dél-jemeni Nemzeti Olajtársaságnál és a kikötőben tett kirándulás eszembe juttatja azt, amit a mezőgazdasággal kapcsolatban mondtak több ízben is Adenben: „Lehetőségeink nagyobbak, mint amennyit hasznosítani tudunk belőlük.“ A lehetőségek újabb birodalmát jelenti a város egyik legrégibb ipari üzeme, a sólepárló is. A sólepárló telepekre elhagyott medencék mellett, különösen vigasztalan tájon vezet az út. Sheik Ottóméri lápos sós nyúlványait elhagyott, kiderült párlómedencék szegélyezik: már kilencven évvel ezelőtt ezen a környéken indult meg a sótermelés. A medencék, a gyűjtőhalmok ma már a jelenlegi üzem elszórt előőrsei a műút mentén. A telep központjában, pálmafák árnyékában, mint egy vidéki szultáni kúria, húzódik meg a vállalat központja. Dr. Achar Dilsoz vezérigazgató légkondicionált Irodájában fogad. Elegáns, ötven körüli úr, ha a világ bármely más pontján találkozom vele, és ha szemmel kell felbecsülnöm a foglalkozását, a kereskedő szakma mellett szavazok. Valóban, mindjárt a síkereskedelem helyzetéről, problémáiról beszél. — A munka itt indiai kezdeményezésre indult annak idején, kifejezetten export-elképzelések alapján. Felén Indiába szállítottak az első években. Ez maradt az exportszállítmányok fő célpontja akkor is, amikor egy olasz vállalat vette át a kitermelést, de az olaszok Kelet-Ázsiába, Afrikába is exportáltak. Az angol gyarmati uralom alatt sokáig egyedül ez az üzem képviselte a nagyipari termelést. A második világháború után azonban megváltozott a kereskedelmi helyzet: az azóta függetlenné vált India maga is exportál, nem is szólva Kínáról. Leállt az üzlet: 1969-ben az olasz vállalat bezárt. 1970-ben államosítottuk a telepet, amely első világháború-korabeli technikával bajlódik. Korszerűsíteni kell, mert a jelenlegi finomítási színvonal már nem üti meg a nemzetközi mércét, és százezerszám állnak raktárainkban az eladatlan zsákok. Két lehetőségünk van pillanatnyilag: vagy ENSZ-, esetleg más segéllyel, kölcsönnel fejlesztjük a jelenlegi telepeket, vagy pedig felújítjuk a termelést az elhagyott Little- Aden-i sómezőkön. A jó minőségű termék természetszerűleg most is exportálható: Japán és Észak-Afrika piacai várják az adeni sót. A sós párló tizenöt négyzetkilométernyi területén Abdul Rauf Abdul Rahman termelési igazgató kalauzol. Végigjárjuk a nagy, természetes tartályokat, ahol egy két hónapig párolog a só, hogy kisebb tartályokba kerülve, előkészíthessék a finomításra. Kétszázötven ember dolgozik a telepen, amely agyonhasznált csilléivel rozoga iparvágányaival úgy fest, mint egy reménytelenül szétrozsdásodott pokolbejárat. A só marja, rozsdásítja a szerszámokat, a felszerelési tárgyakat. És beleeszi magát a bőrbe, a ruha alá, szétmállasztja a lábbelit — amelyet itt, ezen a munkahelyen még a legszegényebb munkás sem nélkülözhet. Az évi (1973) terv 150 ezer zsáknyi só kitermelését és csomagolását írta elő, de mint az igazgató mondta — ki tudja, hová szállítjuk majd? Az a elmaradottság pénzbe kerül, márpedig korszerűtlen tisztítóberendezések miatt a mi sónk színes, vöröses, további finomításra szorul, és töröltek bennünket a kedvezményezett sóexportáló országok listájáról, amelynek magasabb árat fizetnek. A sólepárló ingoványos földnyelvekkel kapcsolódik Aden többi részéhez, a városszélhez, ahhoz, ami közigazgatásilag még a fővároshoz tartozik — az Első tartományhoz, összeér a sósivatag és a homoksivatag. A kopárság, a pusztaság — és egy újabb reménység. AMCO Az Ipari- és Közgazdasági Minisztériumban egy közgazdasági eszmefuttatást hallgatok meg, mielőtt elindulunk az AMCO, az Arab Gyufagyár megtekintésére. Az állami magán vegyes vállalat iskolapéldájaként emlegetik az Arabian Match Companyt, amely indulása pillanatában megszabadult mindenfajta idegesítő konkurrenciától. Ahogy feketecímkés dobozai megjelentek a piacon, abban a pillanatban el kellett tűnniük az importált vöröscímkés gyufaskatulyáknak. A gyár egyetlen nagycsarnokában a főmérnök kalauzol. Importgépek aprítják az óra alapján importfát, import-technolkészítik elő az importvegyszert. Csak az iparszervezési módszereket nem importálták sem Japánból, sem Kanadából, a gépekkel együtt, mert a gépek nem illeszkednek semmiféle összehangolt termelési ciklusba, az anyagot köztük kézzel mozgatják. De hát ez a legkevesebb: itt igazán nincs munkaerőgond. A mérnök bevezet az igazgatói irodába, ahol két íróasztal és két direktor trónol. Az egyik képviseli az alapító magántőkét , a másik az államot. A tőkés igazgató, Szaleh Szalim Bathawab, nemcsak a gyufagyárat vezeti, ő reprezentálja a magánvállalkozást a Nemzeti Dohány- és Cigarettagyárban is. Kelet-Afrikából telepedett vissza Adenba, és hozta a pénzét is. Százhúszezer dinár kellett a gyár alapításához, ehhez az állam adta a telket, Szaleh pedig az összes pénzt. Az alapítólevél szerint a vállalkozás 80 százaléka az övé , 20 százaléka az államé. Ebben az arányban osztoznak meg a hasznon is, legalábbis addig, míg a befektetett tőke meg nem térül. Akkor aztán megváltozik az arány — érvényre jut majd az állam túlsúlya. Szaleh Szalim Bathawab ■*bízik a rendszer erejében, és adott szavában. Szinte sértésnek veszi, amikor ez ügyben kérdezgetni próbálom. Üzleti érveket hoz fel, amelyek egyébként szívesen hangoztatott hazafisága mellett az ő érdekeltségéről is elég meggyőzően hangzanak. — Innen elmenekült a tőke, eltűnt a konkurrencia. Lehetőség van arra, hogy más vállalkozásba is bekapcsolódjak. Nincs itt versenytárgyalás, meg ilyesmi! Viszem a pénzt — és fogadnak. Sokat érnek az üzleti kapcsolataim is. A disszidensek megfosztották az országot,ezektől is A gyár — két műszakban hatvan munkást foglalkoztat — egészen kis vállalkozás. Alkalmazott itt mindenki — a tőkés igazgató csakúgy, mint az állam. Szaleh a profiton kívül fizetést is kap. „Bére“ ötszöröse a munkásfizetés-átlagnak. De máris jól vizsgázott iparszervezőként: a gyár elkészülte utáni negyedik hónapra már mindenki tudta feladatát, ismerte munkájának legapróbb technikai trükkjeit, fogásait is. A cégszerű aláíráshoz mindig szükséges az ő kézjegye , és távollétében csak két igazgatótanácsi tag helyettesítheti. Tervei felől érdeklődöm. — Fejlesztjük majd ezt az üzemet is. Úgy tervezzük, hogy előbb-utóbb 300 ezer dinárra emeljük az alaptőkét és abból 51 százalékkal részesül az állam, 49-cel meg én. ALUMÍNIUMIPAR Az ütött-kopott gyárat 1922-ben alapították, az idő tájt szerelhették fel benne a legmodernebb gépeket is. Présgépek ezek, losszusok, amelyek sajtoló-, nyomókő- Ausztriából, Japánból, az importált — Hongkongból hozott — alumíniumlemezekből lavórokat, köpőcsészéket, teáskannákat, lábosokat, fazekakat készítenek. Szíjáttételek sisteregnek az emberek feje felett — csattognak a kerekek, mint egy régi-régi cséplőgépen. — Belső piacra termelünk — mondja kísérőnk, egy technikus —, és már itt az ideje az automatizálásnak. A mostani technikánk nemcsak nagyon balesetveszélyes, de hatástalan is. A gyár leltári összértéke 25 ezer dinár. Termékei — hát nem is nagyon kelnének el másutt. Mégis később láttam néhány darabját „külföldön“, Dhofarban, az ománi partizán harctéren, a szabadságharcosok sátraiban. Az indiai származású igazgató megáll mellettem, amikor lehorgonyzok a présgép előtt, és számolom, hány tálat, illetve tálnak szánt lemezt ront el a gépezet. Azért itt már nemcsak a gépeket, az embereket is „korszerűsíteni“ kell — bukik ki belőle, amikor végre a nyolcadik hiábavaló próbálkozás után csak világra jön egy hibátlan darab. EGY MODERN ÜZEM Egyik legizgalmasabb ádeni „ipari kirándulásunk“ aztán másnapra maradt, — mert mindennel végeztünk, a Cola- és Üdítőitalgyárban már befejezték a munkát. A gyárat 1961-ben alapították, és pontosan tíz esztendeig volt magánkézben. A Canada Dry, a Pepsi-Cola és a Coca-Cola harcolt itt az üdítőital-piacért — méghozzá mint a muzulmán világban, tehát a szeszmentes italokat igénylő környezetben természetes — tetemes haszon reményében. A függetlenség után a tőkés tulajdonos Szaúd-Arábiába emigrált — ügynökei azonban Adenben is remekül képviselték érdekeit. Az ügynökök az alapító okmányokra hivatkozva, rendszeresen gondoskodtak a tőkeátutalásról, majd anyaghiányt emlegetve, pedig alapcsökkenteni akarták a termelést. — Valamennyi üzemben az volt az ellenség módszere, hogy a síbolás mellett szándékosan apasztani akarta a termelést? — kérdeztem hitetlenkedve, de újdonsült barátaim nem vállalkoznak nagyobb arányú általánosításra, inkább azt javasolják, majd az üzemekben, a műhelyekben nézzünk utána, mi is történt akkor, és mi a helyzet ma. A gyárban Szaleh Ahmed Abdullah felügyelő ott folytatja a tájékoztatást, ahol abbahagytuk előző nap a beszélgetést. — Szabotázsra gyanakodtunk, ezért ellenőrző bizottságot dolgozók kézbe vették szerveztünk. A a technikai irányítás mellett a gazdasági ügyintézést is. És meglepő dolgok derültek ki. Az innen kicsempészett tőkéből a volt tulajdonos Szaúd-Arábiában két üdítőital-gyárat alapított. Pedig ez itt, ahol beszélgetünk most — valóban gyár, nagyüzem Automata gépsorok gondoskodnak az üvegek tisztításáról, fertőtlenítéséről, laboratóriumokban elemzik állandóan a kikevert alapanyagot, jól megszervezték a karbantartást is. Ez a gyár állhatna a világ bármely sarkában, — mindenütt korszerű üzem benyomását keltené. A volt tulajdonos rafináltan intézte a pénzügyeit. A dolgozóknak például nem készpénzben fizetett, hanem csekkeket adott, azzal az ígérettel, hogy majd a jemeni állam beváltja, és így jutnak munkabérükhöz. Emellett eladósodott még a kiskereskedőknél is, őket is becsapta. Bejárjuk a gyárat, tisztaságtól ragyognak a gépek, az emberek is tiszták, de az egész üzemet áthatja valami édeskés, émelyítő szag. Nem illat ez a szag. Az arab ember általában édesszájú; az üdítőnek szánt italok is cukrozottabbak, mint amit az európai ember megkíván, és aki hetekig ezt fogyasztja, annak a leheletét is áthatja ez az erőteljes szag. KRAJCZÁR IMRE Maalla, Aden üzleti negyede A brit gyarmatosítók után maradt luxusstrand