Új Szó, 1975. október (28. évfolyam, 231-257. szám)

1975-10-19 / 42. szám, Vasarnapi Új Szó

^ n.i i. ^ ■■»! fi«* mmmmmmmmm mh mmm m t jtTi mwnrra i JL_ y jp \— / L_/ ^ J _ LI I_1 Dél-jemeni tájakon A Dél-jemeni Nemzeti Olajtársa­ságnál és a kikötőben tett ki­rándulás eszembe juttatja azt, amit a mezőgazdasággal kapcsolatban mondtak több ízben is Adenben: „Le­­hetőségeink nagyobbak­, mint amen­­­nyit hasznosítani tudunk belőlük.“ A lehetőségek újabb birodalmát jelenti a város egyik legrégibb ipari üzeme, a sólepárló is. A sólepárló telepekre elhagyott medencék mellett, különösen vigasz­talan tájon vezet az út. Sheik Ottó­méri lápos sós nyúlványait elhagyott, kiderült párlómedencék szegélyezik: má­r kilencven évvel ezelőtt ezen a környéken indult meg a sótermelés. A medencék, a gyűjtőhalmok ma már a jelenlegi üzem elszórt előőrsei a műút mentén. A telep központjában, pálmafák árnyékában, mint egy vidéki szultá­ni kúria, húzódik meg a vállalat köz­­pontja. Dr. Achar Dilsoz vezérigazgató lég­kondicionált Irodájában fogad. Elegáns, ötven körüli úr, ha a vi­lág bármely más pontján találkozom vele, és ha szemmel kell felbecsül­nöm a foglalkozását, a kereskedő szakma mellett szavazok. Valóban, mindjárt a s­íkereskedele­m helyzeté­ről, problémáiról beszél. — A munka itt indiai kezdeménye­zésre indult annak idején, kifejezet­ten export-elképzelések alapján. Fe­lén Indiába szállítottak az első évek­ben. Ez maradt az exportszállítmá­nyok fő célpontja akkor is, amikor egy olasz vállalat vette át a kiter­melést, de az olaszok Kelet-Ázsiába, Afrikába is exportáltak. Az angol gyarmati uralom alatt sokáig egye­dül ez az üzem képviselte a nagy­ipari termelést. A második világhábo­rú után azonban megváltozott a ke­reskedelmi helyzet: az azóta függet­lenné vált India maga is exportál, nem is szólva Kínáról. Leállt az üzlet: 1969-ben az olasz vállalat bezárt. 1970-ben államosítottuk a telepet, am­­ely első világháború-korabeli technikával bajlódik. Korszerűsíteni kell, mert a jelen­legi finomítási színvonal már nem üti meg a nemzetközi m­­ércét, és száz­ezerszám állnak raktárainkban az el­adatlan zsákok. Két lehetőségünk van pillanatnyi­lag: vagy ENSZ-, esetleg más se­géllyel, kölcsönnel fejlesztjük a je­lenlegi telepeket, vagy pedig felújít­juk a termelést az elhagyott Little- Aden-i sómezőkön. A jó minőségű ter­mék természetszerűleg most is ex­portálható: Japán és Észak-Afrika pia­cai várják az adeni sót. A sós­ párló tizenöt négyzetkilomé­ternyi területén Abdul Rauf Abdul Rahman termelési igazgató kalauzol. Végigjárjuk a nagy, természetes tar­tályokat, ahol egy két hónapig páro­log a só, hogy kisebb tartályokba ke­rülve, előkészíthessék a finomításra. Kétszázötven ember dolgozik a te­lepen, amely agyonhasznált csilléivel rozoga iparvágányaival úgy fest, mint egy reménytelenül szétrozsdásodott pokolbejárat. A só marja, rozsdásítja a szerszámokat, a felszerelési tárgya­kat. És beleeszi magát a bőrbe, a ruha alá, szétmállasztja a lábbelit — amelyet itt, ezen a munkahelyen még a legszegényebb munkás sem nélkü­lözhet. Az évi (1973) terv 150 ezer zsák­nyi só kitermelését és csomagolását írta elő, de mint az igazgató mondta — ki tudja, hová szállítjuk majd? Az a elmaradottság pénzbe kerül, márpedig korszerűtlen tisztítóberendezések miatt a mi sónk színes, vöröses, to­vábbi finomításra szorul, és töröltek bennünket a kedvezményezett sóex­portáló országok listájáról, amelynek magasabb árat fizetnek. A sólepárló ingoványos földnyel­vekkel kapcsolódik Aden többi részé­hez, a városszélhez, ahhoz, ami köz­igazgatásilag még a fővároshoz tar­tozik — az Első tartományhoz, össze­ér a sósivatag és a homoksivatag. A kopárság, a pusztaság — és egy újabb reménység. AMCO Az Ipari- és Közgazdasági Minisz­tériumban egy közgazdasági eszme­­futtatást hallgatok meg, mielőtt elin­dulunk az AMCO, az Arab Gyufagyár megtekintésére. Az állami­­ magán ve­gyes vállalat iskolapéldájaként emle­getik az Arabian Match Companyt, amely indulása pillanatában megsza­badult mindenfajta idegesítő konkur­­renciától. Ahogy feketecímkés dobo­zai megjelentek a piacon, abban a pillanatban el kellett tűnniük az im­portált vöröscímkés gyufaskatulyák­nak. A gyár egyetlen nagycsarnokában a főmérnök kalauzol. Importgépek aprít­ják az óra alapján importfát, import-technol­­készítik elő az import­vegyszert. Csak az iparszervezési módszereket nem importálták sem Ja­pánból, sem Kanadából, a gépekkel együtt, mert a gépek nem illeszked­nek semmiféle összehangolt terme­lési ciklusba, az anyagot köztük kéz­zel mozgatják. De hát ez a legkevesebb: itt igazán nincs munkaerőgond. A mérnök bevezet az igazgatói iro­dába, ahol két íróasztal és két di­rektor trónol. Az egyik képviseli az alapító magántőkét , a másik az ál­lamot. A tőkés igazgató, Szaleh Szalim Bathawab, nemcsak a gyufagyárat ve­zeti, ő reprezentálja a magánvállal­kozást a Nemzeti Dohány- és Cigaret­tagyárban is. Kelet-Afrikából telepedett vissza Adenba, és hozta a pénzét is. Száz­­húszezer dinár kellett a gyár alapí­tásához, ehhez az állam adta a telket, Szaleh pedig az összes pénzt. Az ala­pítólevél szerint a vállalkozás 80 szá­zaléka az övé , 20 százaléka az ál­lamé. Ebben az arányban osztoznak meg a hasznon is, legalábbis addig, míg a befektetett tőke meg nem té­rül. Akkor aztán megváltozik az arány — érvényre jut majd az állam túlsúlya. Szaleh Szalim Bathawab ■*bízik a rendszer erejében, és adott szavában. Szinte sértésnek veszi, amikor ez ügyben kérdezgetni próbálom. Üzleti érveket hoz fel, amelyek egyébként szívesen hangoztatott hazafisága mel­lett az ő érdekeltségéről is elég meg­győzően hangzanak. — Innen elmenekült a tőke, eltűnt a konkurrencia. Lehetőség van arra, hogy más vállalkozásba is bekapcso­lódjak. Nincs itt versenytárgyalás, meg ilyesmi! Viszem a pénzt — és fogad­nak. Sokat érnek az üzleti kapcsola­taim is. A disszidensek megfosztották az országot,ezektől is A gyár — két műszakban hatvan munkást foglalkoztat — egészen kis vállalkozás. Alkalmazott itt mindenki — a tőkés igazgató csakúgy, mint az állam. Szaleh a profiton kívül fize­tést is kap. „Bére“ ötszöröse a mun­­kásfizetés-átlagnak. De máris jól vizs­gázott iparszervezőként: a gyár elké­szülte utáni negyedik hónapra már mindenki tudta feladatát, ismerte munkájának legapróbb technikai trükkjeit, fogásait is. A cégszerű aláíráshoz mindig szük­séges az ő kézjegye , és távollété­ben csak két igazgatótanácsi tag he­lyettesítheti. Tervei felől érdeklődöm. — Fejlesztjük majd ezt az üzemet is. Úgy tervezzük, hogy előbb-utóbb 300 ezer dinárra emeljük az alaptő­két és abból 51 százalékkal részesül az állam, 49-cel meg én. ALUMÍNIUM­­IPAR Az ütött-kopott gyárat 1922-ben ala­pították, az idő tájt szerelhették fel benne a legmodernebb gépeket is. Présgépek ezek, losszusok, amelyek sajtoló-, nyomó­kő- Ausztriából, Japánból, az importált — Hongkongból hozott — alumíniumlemezekből la­vórokat, köpőcsészéket, teáskannákat, lábosokat, fazekakat készítenek. Szíj­áttételek sisteregnek az emberek fe­je felett — csattognak a kerekek, mint egy régi-régi cséplőgépen. — Belső piacra termelünk — mond­ja kísérőnk, egy technikus —, és már itt az ideje az automatizálásnak. A mostani technikánk nemcsak nagyon balesetveszélyes, de hatástalan is. A gyár leltári összértéke 25 ezer di­nár. Termékei — hát nem is nagyon kelnének el másutt. Mégis később lát­tam néhány darabját „külföldön“, Dhofarban, az ománi partizán harcté­ren, a szabadságharcosok sátraiban. Az indiai származású igazgató meg­áll mellettem, amikor lehorgonyzok a présgép előtt, és számolom, hány tá­lat, illetve tálnak szánt lemezt ront el a gépezet.­­ Azért itt már nem­csak a gépeket, az embereket is „kor­szerűsíteni“ kell — bukik ki belőle, amikor végre a nyolcadik hiábavaló próbálkozás után csak világra jön egy hibátlan darab. EGY MODERN ÜZEM Egyik legizgalmasabb ádeni „ip­ari kirándulásunk“ aztán másnapra ma­radt, — mert mindennel végeztünk, a Cola- és Üdítőitalgyárban már be­fejezték a munkát. A gyárat 1961-ben alapították­, és pontosan tíz esztendeig volt magán­kézben. A Canada Dry, a Pepsi-Cola és a Coca-Cola harcolt itt az üdítő­ital-piacért — méghozzá mint a mu­zulmán világban, tehát a szeszmentes italokat igénylő környezetben termé­szetes — tetemes haszon reményé­ben. A függetlenség után a tőkés tulaj­donos Szaúd-Arábiába emigrált — ügynökei azonban Adenben is reme­kül képviselték érdekeit. Az ügy­nökök az alapító okmányokra hivat­kozva, rendszeresen gondoskodtak a tőkeátutalásról, majd anyaghiányt emlegetve, pedig alap­­csökkenteni akarták a termelést. — Valamennyi üzemben az volt az ellenség módszere, hogy a síbolás mellett szándékosan apasztani akarta a termelést? — kérdeztem hitetlen­­kedve, de újdonsült barátaim nem vállalkoznak nagyobb arányú általá­nosításra, inkább azt javasolják, majd az üzemekben, a műhelyekben nézzünk utána, mi is történt akkor, és mi a helyzet ma. A gyárban Szaleh Ahmed Abdullah felügyelő ott folytatja a tájékozta­tást, ahol abbahagytuk előző nap a beszélgetést. — Szabotázsra gyanakodtunk, ezért ellenőrző bizottságot dolgozók kézbe vették szerveztünk. A a technikai irányítás mellett a gazdasági ügy­intézést is. És meglepő dolgok de­rültek ki. Az innen kicsempészett tőkéből a volt tulajdonos Szaúd-Ará­­biában két üdítőital-gyárat alapított. Pedig ez itt, ahol beszélgetünk most — valóban gyár, nagyüzem Au­tomata gépsorok gondoskodnak az üvegek tisztításáról, fertőtlenítéséről, laboratóriumokban elemzik állandó­an a kikevert alapanyagot, jól meg­szervezték a karbantartást is. Ez a gyár állhatna a világ bármely sarká­ban, — mindenütt korszerű üzem be­nyomását keltené.­­ A volt tulajdonos rafináltan in­tézte a pénzügyeit. A dolgozóknak például nem készpénzben fizetett, ha­nem csekkeket adott, azzal az ígéret­tel, hogy majd a jemeni állam be­váltja, és így jutnak munkabérükhöz. Emellett eladósodott még a kiskeres­kedőknél is, őket is becsapta. Bejárjuk a gyárat, tisztaságtól ra­gyognak a gépek, az emberek is tisz­ták, de az egész üzemet áthatja va­lami édeskés, émelyítő szag. Nem il­lat ez a szag. Az arab ember álta­lában édesszájú; az üdítőnek szánt italok is cukrozottabbak, mint amit az európai ember megkíván, és aki hetekig ezt fogyasztja, annak a lehe­letét is áthatja ez az erőteljes szag. KRAJCZÁR IMRE Maalla, Aden üzleti negyede A brit gyarmatosítók után maradt luxusstrand

Next