Új Szó, 1990. december (43. évfolyam, 282-303. szám)
1990-12-10 / 289. szám, hétfő
Új szá 3 1990. XII. 10. Az elmúlt jó harminc esztend £dőben anyanyelvem szolgált munkaeszközömül. Szerkesztőként a közlésre bocsátott kéziratok fogalmi, stiláris és nyelvszerkezeti épségét is felügyeltem, kritikusként arra vigyáztam, hogy véleményem kivetítéséhez a legárnyaltabb eszközöket szűrjem ki a rengetegből, műfordítóként az eredeti széppróza, esszé vagy költemény nyelvét és stílusát próbáltam magyarul olyan pontosan kikeverni, hogy anyanyelvemen is ugyanúgy jelentse ugyanazt, amit az eredeti üzen az olvasónak, mert a kettő egymástól elválaszthatatlan, ha másként jelenti valami ugyanazt, akkor az már nem ugyanaz, hanem valami más, gyermek- és felnőttversek szerzőjeként egy-egy tagolatlan versmagot - hangulatot, ötletet, gondolatot, emlékképet igyekeztem nemcsak formailag és szerkezetileg, hanem nyelvében is tisztán az olvasók elé állítani, elemeztem klasszikus és modern költemények nyelvi kódjait, segédkeztem szlovák költő-műfordító barátaimnak magyar versszövegek értelmezésében, tanultam indoeurópai idiómákat anyanyelvem tükrében, írtam szórakoztatónak elgondolt magyar versprozódiát és formatant, s évekig dolgoztam egy szlovák-magyar nagyszótáron, végül vagy hat éve, amikor írói-műfordítói pályám még akadálytalannak tűnt föl, egy nyelvművelői kalandsorozatra is vállalkozni merészeltem. Magamat is meglep most a nyelvet használó helyzeteim sokasága, s ha pályámon és műhelyeimen végigtekintek, örömmel nyugtázhatom, hogy pompás anyanyelvem soha és sehol sem hagyott cserben, hogy szavainak, szókapcsolatainak, vonzatainak, szólásainak és kötőelemeinek eszköztára minden szolgálatra készen állt. Az utóbbi időkben előbb szótári elemeinek kimeríthetetlen bőségét, majd lélegzetelállító, a mai európai nyelvekben kivételes, csak a rokon észtben és finnben észlelt ritmikai hajlékonyságát csodáltam, most pedig, helytörténészi minőségemben, háromszáz-négyszáz esztendős levéltári szövegekkel ismerkedve, múltjának sajátos, ódon, mégis eleven színei-illatai hódítanak. Engem, mondom, még sohasem hagyott cserben ez a nyelv, de másokat, nálamnál sokkal, de sokkal nagyobbakat sem: az Ómagyar Mária-siralom II. Endre kori szerzőjét, Balassit, Kazinczyt, Csokonait, Vörösmartyt, Petőfit, Aranyt, Madáchot, Adyt, Babitsot, Kosztolányit, József Attilát, Áprilyt, Radnótit, Illyést, Weöres Sándort, Pilinszkyt, Nagy Lászlót és Jókait, Móriczot, Krúdyt, Szentkuthyt és Károlyi Gáspárt és Szenczi Molnárt és Káldi Márkot és Pázmány Pétert - istenem, micsoda gazdagsága a színváltozatoknak egyetlen nyelv spektrumában! Meg a tájnyelven beszélőket, mesélőket és dalolókat sem, a csallóközieket, a palócokat, az észak-keletieket, a dunántúliakat, a szegedieket, a tiszahátiakat, a mezőségieket, az erdélyi és bukovinai székelyeket, akiknek meséin az unokáim épp mostanában beszélni és ámulni tanulnak, s a moldvai csángókat sem balladás világukkal a messzi magányban, mert ahány tájnyelv, annyi virágos ága-boga egyazon törzsnek, a magyarnak. (^Nívem szerint így folytatnám, O^, ahogyan kezdtem, anyanyelvem szépségén, alkalmas voltán és gazdaságán tűnődnék örvendezve, ámde a hely és a pillanat mégsem a gondtalan ujjongáshoz rendeltetett. Még idegeinkben rezeg a nyelvtörvény körüli ellenséges és hazug hajcihó izgalma és háborgása, sokakéban a félelem is, bár hálistennek nem mindenkiében, mert azt azért sokan tudtuk, hogy a példátlan utcazajban fürdetett parlamenti vitának a javunkra, a demokrácia javára kell majd eldőlnie, hiszen korunk, földrajzi helyzetünk, a történelmi pillanat és országaink közös érdeke ezt követeli a honatyáktól. Nyelvünket külső vész már nem fenyegeti, csupán a magunk hibáitól, hanyagságától, közönyétől, mulasztásaitól és ellene való bűneitől kell megóvnunk. Sorsa a kezünkben, s csak magunk okozhatjuk sorvadását, romlását, pusztulását. A történelmi — királyi Magyarország ezer esztendeig nem kirekesztő, hanem befogadó államalakulat volt; ha valahol egy nyelvi, etnikai vagy vallási közösség bajba jutott és ide menekült, királyainktól, akik minden itt élt nyelvi közösség pártatlan koronás főiként országoltak, bebocsátást, hazát és kiváltságokat, jogokat, önkormányzatot nyertek. Jöttek utolsó fejedelmeink és első Árpád-házi királyaink alatt a besenyők, majd a kunok és a jászok, új s új hullámokban a zsidók és az örmények, az ukránok és a németek, végül a török elől hozzánk, északra menekülő románok és délszlávok a nyelvükkel, a papjaikkal, szent könyveikkel, népi és - ha volt - magas kultúrájukkal, hogy falvakat, erősségeket és városokat, iskolákat tól kell féltenünk. Egyetlen hosszú távú, biztos megtartó keretünk a nép uralma, a jelzőtlen demokrácia, amelyet nemcsak belső, hanem nemzetközi alapokmányok és egyezmények is számon kérhető érvénnyel szavatolnak, s amelyben a a nemzetek önszemléleténél nem primitív mennyiségi szempont, a lélekszám, hanem a szabadság szülte kulturális minőség mércéje fog számítani. Nem látjuk, hogy a románok vagy az oroszok lélekszámuk arányában volnának boldogabbak a hollandoknál, a norvégoknál vagy a finneknél. „... Nem sokaság, hanem / Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat", írta le Berzsenyink A magyarokhoz címzett ódájában, 1807-ben, s vele üzenjük ugyanezt a jelen és a jövő szomszéd nemzeteinek itt, Közép-Európában, s ezt suttogjuk egymásnak és magunk elé. Látszólag talán másról, de valójában végig az anyanyelvemről beszéltem. A nyelvről, mely ember voltunk egyetlen abszolút jegye, az anyanyelvről, mely népünk, nemzetünk, történelmi régiónk múltjával és jelenével összekapcsol és jövőnkbe is irányt mutat. Tanulnunk kell más nyelveket, rengeteg idiómát kell magunkévá tennünk, hogy más nyelvű környezetünkben és egy kinyíló, határtalanná váló világban helyt állhassunk, emberi érdekünk, hogy így legyen, de tudnunk kell, a világban kószálva, más környezetben munkálkodva is mindvégig éreznünk kell, kik vagyunk, ki az apánk és anyánk, kik a testvéreink, mai és történelmi tanítómestereink, kik az első pajtásaink, milyen nyelven szóltak hozzánk, s milyenen köszöntenek majd, ha ismét összefutunk valahol. Más nyelvet megtanulni, másokkal együtt munkálkodni érdekünk, oldás és kötés dolga, az élet, a mindennapok, az aprópénzek parancsa; anyanyelvünk viszont maga a minden érdek fölött álló emberi lét jegye, elemi és elrendelés, mint az édesanyánk, köthetetlen és oldhatatlan. Szakítani velük...? Nem vigyázni rájuk...? Melyik erkölcsi rend írja az ilyet az ember javára...? Nincs nemzeti istenünk, se vallásunk, csak a nyelv. Nincs minden magyart keretbe fogó hazánk, csak a nyelv. Nincs egyetlen nemzeti pártunk, csak a nyelv. Csak az anyanyelvünk tesz minket magyarrá és tart meg bennünket magyarnak. Amíg van nyelvünk, van nemzetünk és magyarságunk, s amíg alapnyelvemben a magyart tudom, magyar vagyok. Ugyanakkor anyanyelvem az az egyetlen eszköz, amelyen a korszerű tudást szerves és sima pedagógiai folyamatban megszerezhetem, amelyen korszerű emberré válhatok, s az anyanyelvemen közvetített tudás nem gyöngíti, hanem erősíti önbizalmamat - ember voltomat. Anyanyelvem humanizál. Az anyanyelv az ember egyetlen igazi, biztos nyelve, a nyelvi otthona, s míg persze becsülöm, tisztelem, szeretem, sőt csodálom a másikét, mindenekfölött szeretem és óvom a magamét: ki más szeresse és védje anyámat és nyelvemet, ha nem éppen én...? Ki más tisztogassa a kapámat, az ásómat, az írógépemet és legfontosabb munkaeszközömet, ha nem én, aki élek vele? Nem hiszek az olyan ember filantrópiájában, aki nem az édesanyját s az övéit szereti elsősorban és mindenekfölött, vagy - mi több - aki elveti őket magától. A tieid, anyanyelved és anyakultúrád szeretetén mutasd meg, mekkora szeretet lakozik a lelkedben, s akkor elhiszem, hogy mások szeretetére is képes vagy. Ismétlem, ma már csak mi okozhatjuk anyanyelvünk és általa nemzetünk pusztulását, másfelől pedig csak mi őrizhetjük meg épen, sértetlenül, gazdagon és hatalmasan. Sorsáért mindnyájan felelősek vagyunk, rontó vírusai szaporák és leleményesek. Vigyázzunk édesanyánkra, vigyázzunk szellemi földalkálónkra és megtartónkra, anyanyelvünkre és kórházakat - kultúrát és civilizációt építsenek maguknak és az országnak. Régiónkat a nyelvek, vallások és vallásfelekezetek, kultúrák és kompetenciák tevékeny, sok szólamú békéje uralta, és senki sem akarta a másikat a nyelve miatt kisemmizni, kiutasítani, széttelepíteni, anyanyelvéből erőszakosan kiforgatni. Így is volt ez rendjén, mert az emberi fajok, nyelvek és kultúrák tarkasága a réti virágok fajainak sokaságához vagy egy királyi palota virágoskertjéhez hasonlatos; képzeljük el, ha a réten csak egy virág, az ágyásokban csak egy faj nyílnék. A nyelv az ember lényege, színe és illata, s ha Isten a virágok és nyelvek ennyi változatát keverte ki a maga gyönyörűségére, fogadjuk Tőle hálával, örömmel és ámulattal. Bámuljuk a csodát, hogy anyanyelvünk 14 magán- és 25 mássalhangzójának távolról sem kimerített kombinációiban minden gondolatunk, érzésünk és indulatunk tisztán és szabatosan kifejezhető, s hogy a maga ennyi meg ennyi beszédhangján ugyanezt a többi anyanyelv gyermekei is megtehetik. Az utóbbi évtizedekben a történelmi ország peremnépei feledték az ezer év nyelvi békéjét, Kárpátmedencénk közös menedék voltát, s a régi államnak nevet adó nemzet töredékei, a kisebbségi sorba került magyarok ellen fordultak. A nyelvünk, a kultúránk - a lényegünk ellen. Az első és a második világháborút követő impériumváltásokkal ugyanis egy addig elképzelhetetlen, torz eszme vált a nemzeti politikák mozgató rugójává: a kisebbségek, főleg a magyarok szétszórásának, beolvasztásának vagy kiűzésének gondolata, s a diktatúrák, amelyek a leigázott anyanemzetek lelkét, szellemét, gazdaságát és erkölcseit is megrontották, hatásos eszközöket adtak vezéreik kezébe az embertelen műveletek végrehajtásához. Lepusztuló világunk egészével együtt pusztult nemzetiségi társadalmunk, sorvadt kultúránk és anyanyelvünk, mert idegen hatalmak új, gyűlöletet szító s az ember legalacsonyabb ösztöneit mozgósító eszméi fertőzték régiónkat, hogy megosztva úrrá lehessenek rajta, s naponként és óránként tapasztaljuk keserűn, mivé lett ez a jobb sorsra érdemes földrajzi és kulturális övezet, miután a diktatúrák kötelei lepattogtak testéről. Itt állunk, lám, a nagy történelmi esély, a régiónk jövőjét talán századokra meghatározó döntések előtt, önként, jól fölfogott közös érdekünk szerint alkotunk első lépcsőben egy olyan közép-európai államszövetséget, amelyről az egységes, határok nélküli, demokratikus Európába is fölléphetünk. A nemzeteket, nemzetiségeket, etnikai és vallási kisebbségeket nem a demokráciától, hanem az egy- és a kétarcú diktatúrák* Elhangzott december 8-án, Szencen, az Anyanyelv Hetének keretében. KONCSÖC LÁSZLÓ: Sorsa a kezünkben* Barna inghez vörös nyakkendő? Még 1950 nyarán történt, hogy felvételi vizsgára kaptam meghívót a káderiskolába, és elutazásom előtt egy nappal üzent értem Patassy Imre úr, a sajnálatos események miatt kirúgott és segédkönyvelővé degradált kántortanító, látogatnám meg, mert útravalóul tanácsot kíván adni. El is mentem hozzá, rumot bontott (mert azt fölöttébb szerette a jó öreg), és jelentéktelen dolgokról beszélgettünk kéthárom óra hosszat, és csak vártam, vártam, majd csak nekifog a tanácsadásnak. Már aljára értünk az üvegnek, már indulni készültem, de az útravaló tanács sehol. Már a kiskapuban álltunk, kezet is ráztunk, és folyton csak másról beszélt. Már átvetettem a lábam a bicikli vázán, indulni készültem, amikor visszaintett. „Megállj, gyerek! Csak azt akartam mondani, most, amikor emberek közé kerülsz, arra vigyázz, hogy a kék inghez a világért se köss zöld nyakkendőt. Tudod, aki ízléstelen az öltözködésben, az nagyobb gazemberségekre is képes..." Hiába, gondoltam hazafelé kerekezve, kicsit meghibbant az öreg. Másnap ott álltunk a felvételi bizottság előtt, és hallgattuk a megnyitó beszédet. Belőletek lesznek, elvtársak, holnap-holnapután a vállalati igazgatók, a tábornokok, a diplomaták, a professzorok... Ahogy így a jövőnket ecsetelték, eszembe jutott Patassy tanító úr intelme, és hangosan elröhögtem magam. A szónok rosszallóan rám nézett, de nem szólt semmit. Tovább vázolta határtalan lehetőségeinket, majd nemsokára megkezdődött a tanulás. Nem gyakran, csak úgy négy-ötévenként újból és újból eszembe jutott az a negyven esztendővel ezelőtti nyári délután. Meg Patassy úr intelme a nyakkendő és az ing színének összehangolásáról. Több mint egy hónapja, hogy megint felidéztem. A szlovák parlament sajtópáholyában ültem, a nyelvtörvény-vita folyt éppen, a Szlovák Nemzeti Párt képviselőjét a kommunista honatya váltotta fel a szónoki emelvénynél, majd már ő is kifejtette véleményét, amikor oldalba bökött kollégám a Národná obrodától: „Hallottad? De hiszen ez ugyanazt mondta vörösben, amit az előtte szónokló barnában!" És ekkor megint „beugrott" az emlékezetembe az az irdatlanul régi nyári délután. Meg az az intelem... Életem 1950 utáni szakaszában sokáig nem hittem el a kósza híreket arról, hogy a kommunizmus és a fasizmus, meg minden egyeduralmi ideológia és gyakorlat egy tőről fakad. Egészen 1968-ig csak ezt válaszoltam a Szabad Európa Rádió ilyen témájú előadásait hallva, meg az itt-ott elejtett megjegyzésekre: fondorlatos rágalom, bomlasztanak bennünket. Nagy árat fizettem azért, hogy nem volt merszem komolyan venni egykori tanítóm esztétikai célzatú tanácsát. Csak néhány napja jöttem rá, hogy Patassy úr akkor, 1950-ben nem is volt olyan agyalágyult, mint gondoltam. Nagyon is jól tudta, mit beszél. Tegnapelőtt egy étteremben három parlamenti képviselőt láttam egy asztalnál. Két szlovák nemzeti pártit, meg egy kommunistát, össze voltak bújva, mint a szerelmesek. Odaintettem a pincért, és így szóltam hozzá: „Főúr, vannak olyan egészen kis zászlóik?" „Hogyne, kérem, - válaszolta - ide diplomaták is járnak, meg általában külföldiek..." „Akkor tegyen egy vörös-barna zászlót annak a három úrnak az asztalára. Ez az ötvenes pedig legyen a magáé." A főúr meglepetésében beseperte az ötvenest, majd odament az oszlop mögött álló társához, és - tisztán halottam - így szólt hozzá: - Egy őrült, a bal kettes asztalnál... Az asztalomra tette az ötvenest, és udvariasan ezt mondta: „Uram, ez egy jobb hely. Ne csináljunk botrányt..." TÓTH MIHÁLY MÓDOSÍTÁSRA SZORULÓ TÖRVÉNY Mezőgazdasági vállalkozások a vállalkozói törvény hatáskörében? Az állampolgárok vállalkozó tevékenységét szabályozó 105/1990. számú törvény első paragrafusának harmadik bekezdése értelmében a vállalkozói törvény előírásai nem vonatkoznak a mezőgazdasági termelést folytató vállalkozókra. A törvény eme kikötésének értelmezése már eddig is számos félreértésre adott okot és lehetőséget, ugyanis a vállalkozók köréből tulajdonképpen kizárta a mezőgazdasági termelést folytatókat. Felmerült a kérdés, vajon milyen előírások szabályozzák ezt a vállalkozói tevékenységet? Egyesek számára ez úgy tűnhetett, mintha a törvény valójában tiltaná. Természetesen a jogalkotóknak korántsem ez állt a szándékukban. A megkötések mégis azokat a kezdő vállalkozókat sújtották, akik a mezőgazdasági termékek előállítását és feldolgozását választották tevékenységük alapjául. Mivel a vállalkozói törvény alapján a mezőgazdasági vállalkozásokra nem vonatkozott a regisztrációs (bejegyzési) kötelezettség, így ezek a vállalkozók például nem kaphattak kedvező vállalkozói hiteleket, hiszen ez csak a regisztrált vállalkozókat illette meg. Az utóbbi időben egyre több jelzés érkezett az ezzel kapcsolatos problémákról, ezért szükségessé vált a vállalkozói törvény módosítása. Erről dr. Frudolf Tkáčiktól, a szlovák kormányhivatal jogtanácsosától kértünk tájékoztatást. Tekintettel a mezőgazdasági termelés jellegzetességeire, az említett problémák orvoslására a kormány kidolgozta a 105/1990. számú törvény módosító javaslatát, amely a Szövetségi Gyűlés általi jóváhagyásra vár. A vállalkozói törvényt kiegészítő módosító javaslat már magába foglalja és külön meghatározza, illetve szabályozza a mezőgazdasági vállalkozói tevékenységet, ezenkívül bevezeti a vállalkozói tevékenységet folytatók egyszerűsített nyilvántartását. A mezőgazdasági vállalkozók nyilvántartását a helyi önkormányzatok, a községi hivatalok fogják vezetni. A lakhelyük szerinti illetékes egyénileg gazdálkodó és vállalkozó földműveseket bejelentésük alapján nyilvántartásba veszik, s erről a bejegyzésről igazolást adnak. Az így bejelentett és nyilvántartott mezőgazdasági vállalkozóra ezután már teljes mértékben vonatkoznak a 105-ös számú vállalkozói törvény rendelkezései, kivéve a második részt, amely a 6-12 paragrafusokban a többi vállalkozó tevékenység regisztrálásával kapcsolatos előírásokat tartalmazza, valamint a 23 és 28-as paragrafusokat. Hangsúlyozni kell azonban, hogy ez a regisztrációs kötelezettség a törvény elfogadása után csak azokra a mezőgazdasági vállalkozókra vonatkozik majd, akik a mezőgazdasági termelést kizárólag vállalkozói formában végzik, tehát a termékek előállítása és feldolgozása állandó bevételi források alapját képezi. A kiegészítő, háztáji termelést folytatókra ez az előírás ezután sem lesz kötelező. A félreértések elkerülése végett fel kell hívni a figyelmet arra, hogy a vázolt elképzelések csak a törvénymódosító javaslat Szövetségi Gyűlés általi elfogadása után lépnek hatályba. (tszl)