Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)

1995-12-17 / 51. szám

Veszteség — számokban Még novemberben napvilágot látott a járatritkítás okfejtése. Ehhez tudni kell, hogy a vasút évente szerződést köt az állammal, melyben vállalja, milyen terjedelemben és minőségben bonyolítja le az utasforgalmat. Jövőre várhatóan több mint 5 milliárd koro­nába kerül Szlovákiában a vasúti sze­mélyszállítás. A jegyárakból 1,63 milliárd bevételre számítanak, s így a tevékenység jócskán veszteségesnek (3,42 milliárd) ígérkezik. Az állami költségvetés ebből csak 2,030 milli­­árdot vállal fel. A fennmaradó 1,4 milliárdnyi kiadás fedezetlen volta miatt a vasút vezérkara a kevésbé ki­fizetődő vonatok kiiktatása mellett döntött. Pusztán veszteségcsökkentő megfontolásból. S még egy adat, amely jelzi, mennyire veszteséges ná­lunk a vasúti utasforgalom: szemé­lyekre lebontva egy kilométer megté­tele 1,16 koronába kerül, viszont a je­gyárból 0,50 korona a bevétel. Amennyiben a különbözetet nem áll­ja az állam, következik a járatritkítás. Senkinek se jó! Naponta Vágsellye és Negyed között robog a mátyusföldi kisvonat, vagy ahogy utasai hívják, a Csángó, Negyed, Farkasd, Zsigárd és Pered lakosait szál­lítja az iparvárosba (ott van csatlakozá­suk másfelé) meg onnan vissza. Decem­ber elsejétől a legkorábbi járat­­ 3.33-kor indult Negyedről) megszűnt. Aki a reg­gel hatkor kezdődő műszakra akar bejut­ni Pozsonyba, annak pechje van. Mehet, ahogy tud, mert ilyen korán még busz sem jár az érintett falvakból. Lívia Ud­varoséivá, a negyedi kirendeltség keres­kedelmi főnöke félresikerült húzásnak tartja a kora hajnali vonat kiiktatását a menetrendből: „Ötven-hatvan állandó utast sújtott a lépés. Megrémülten vették tudomásul, de egyelőre (december else­jén dél körül beszélgettünk - a szerző megj.) senki nem jött azzal a kérelem­mel, hogy állítsák vissza a járatot. Amennyiben születik ilyen beadvány, rögtön továbbítom Pozsonyba, mert sze­rintem is az lenne a legjobb, ha újra a korábbi állapot lépne életbe. A mostani ugyanis senkinek sem jó! Még nekünk se. A vonatszemélyzet amúgy is Negye­den tölti az éjszakát, a szerelvény itt áll kihasználatlanul, a mozdonymotor minduntalan fogyasztja az üzemanyagot, hogy reggelre üzemképes legyen, az em­berek meg türelmetlenül várakoznak. És persze közben nem keresnek. S a megta­karítás? Mindössze nyolcszáz korona. ” Ritkábban indul a vonat Négy vasútállomáson a járatcsökkentés utáni második munkanapon December elsejétől újabb elmarasztaló jelző tapadt a honi vasúti személyszállí­tásra: immáron foghíjas is. Kiszolgáltatott helyzetbe kényszeríti az utasokat, de ami még szörnyűbb, saját alkalmazottait sem becsüli többre a borsos árú jegye­ket vásárló utazóközönség­nél. Kinek vagy mire volt jó a hirtelen járatcsökken­tés? Négy állomáson kí­váncsiskodtam, nézelődtem a járatritkítás utáni máso­dik munkanapon. GALÁNTA (6.00-8.00). Némaságba burkolt álmos arcok, csendes várakozás. Néha egy-egy elejtett szó, itt-ott felparázs­ló cigaretta. Megtelik a peron, aztán a befutó vonat magába szippantja az embereket. A kép számtalanszor megismétlődik, s már-már kezdem azt hinni, hogy vasúti paradicsomban va­gyok. Persze, ez csak a látszat. Galántán egyetlen reggeli jára­tot sem sújtott a ritkítás, így minden úgy folyik, mint koráb­ban. A vendéglőben az első poháremelésnél társakra találok. Vágaiak. És egyikük már rögtön az első napon belekóstolt a vasút váratlan várakoztatósdijába. „Ne csináljon ebből ügyet, túl vagyok már rajta. Csehországba járok dolgozni. Pénteken este annak rendje s módja szerint megérkeztem a pozsonyi nagyállomásra. Nyolckor folytathattam volna tovább, ha nem törlik éppen azt a vonatot. Jöhettem a következővel, és három­negyed tizenegyre értem Galántára. Onnan már csak láb­busszal mehettem haza. Fél kettőig gyalogoltam. ” S mielőtt tovább kíváncsiskodhattam volna, kezet nyújtott és a vonatra sietett. Elindult vissza Csehországba. Éva kolléganőm is ha­sonló cipőben jár. A várakozók között meséli: „Igazán pechem van. Hetente egyszer utazok haza, és azt a járatot is eltörölték. Este nyolc helyett jöhetek Pozsonyból másnap, mert a késeivel hiába érkezem Galántára, nincs hozzá autóbuszom. Meg aztán miért lenne? Azt már hamarabb elsodorta a takarékosság hul­láma.” Oriskó Norbert galántai fiatalember. Naponta ingázik Pozsonyba. Gyorsvonaton. Nem érinti az intézkedés, mégis bosszantja, mert „miközben egyre többet elkérnek a jegyért, tö­mött kocsikban, kényelmetlenül kell utazni. ” Nyolc előtt kiürül a peron, csupán a kerékpármegőrzőben sorakoznak a drótsza­marak. Netán a járatritkítás következtében? Az ügyeletes Adri­­ana Farkasová nem vette észre, hogy emiatt többen érkezné­nek kétkerekűvel. „Többnyire galántaiak, de Kürtről, Kosút­­ról, Vízkeletről, Kajáiról is járnak. Télen-nyáron. Hallom a szitkozódásaikat. A döntés megint a kisembert sújtotta. Nem azokat, akik megengedhetik maguknak, hogy autóval közleked­jenek. Ide olyanok jönnek, akiknek nincs kocsijuk, vagy ha van, naponta nem utazhatnak vele. ” ÉRSEKÚJVÁR (9.00-11.00). Nyugodt a délelőtt a vasúti csomópont hatalmas utascsarnokában. A vonatok felé vezető aluljáró tartóoszlopán olvasható a megszűnt járatok listája. Né­mi fejtörés után érthető csak meg, hogy a közelben levő me­netrenddel (feltűnően üres soraiból könnyen kivehető a kiikta­tás mennyisége) összehasonlítva, végül is mikor, hova lehet el­jutni. Várakozó ember van tömérdek, a tudakozó ügyeletese sincs munka nélkül. Kürti fiúkkal találkozom. Sebők Marian és Kajtár Tamás pincértanoncok a városban. A hétvégén több­nyire este tízig felszolgálnak. Este három vonatuk járt: nyolc­kor, kilenckor és éjfélkor. Az utolsót rendre elérték. Péntektől azonban csak a kilenc órai indul. Váltakozva beszélnek: „Cso­portunkból öten vagyunk, akiket érint a dolog. Idén végzünk, és nem tudjuk, mi lesz aztán. Azt se értjük, miért hagyták ki a nyolcas járatot. Néhányszor utaztunk vele, s majdnem tele volt. Diákokkal, munkásokkal. Éjszakára nem maradhatunk munka­helyünkön, így jöhetünk az állomásra, megvárni a hajnali vo­natot. ” Ferdinand Molnár alkalmi ismerősöm lett az állomá­son. Mikor a nevét kérdezem, szavahihetősége alátámasztására a személyazonosságiját mutatja. Komáromban mezőgazdasági munkás, Újvárott volt látogatóban. Reggel érkezett és tízkor már indult vissza. Nem győzte furcsállni a vasút lépését. „ Újra nélkülünk döntöttek valahol odafönn." Aztán elköszön, hogy elérje a vonatot. Húsz perc múlva azonban megint összefu­tunk. „Hát Párkányba ment, arra nem szállhattam fel, majd délben. ” Gyanút fogva utánanézünk, és még nagyobb megle­petés ér bennünket: délután fél kettőig várakozhat a követ­kezőre. Ján Kasás, az állomás elöljárója irodájában keserű szájízzel erősíti meg a tényt: „Bizony, reggel héttől kora dél­utánig Komáromba már nem indul vonat. Két járatot is töröl­tek. De több ilyen eset van, azok még jobban sújtják az utaso­kat. Ha ismerné a vasút belső felépítését, tudná, hogy a kurtí­tásba nekem nem volt beleszólásom, a kereskedelmi részleg hatáskörébe tartozik. Véleményem azért van. A döntés nem csinál jó hírnevet a vasútnak, elfordulhatnak tőlünk az utasok, és mit ér a megtakarítás, ha a bevétel meg megcsappan. Szá­munkra is szokatlan időpontban történik a váltás, mindent át kell dolgozni, a kinyomtatott menetrendek megtévesztőek, mert érvénytelenek.” Jozef Horehaj pályatechnológus még a leg­utóbbi hasonló lépésre is emlékezik: „Hetvenkilencben történt. Akkor is év közben jött a beavatkozás. Utána csak azok a jára­tok maradtak, melyek a munkába és az iskolába jutást biztosí­tották. Most közel kerültünk hozzá. ” PÁRKÁNY (13.30-15.00). Eleinte kihalt a határváros állo­mása. Akit megszólítok, csak alkalmi látogató, nem ingázó. Társalgás közben egyszer csak feltűnik Németh Imre moz­donyvezető. Kapásból szólja a bajokat: „ Vasárnap tizennyolc órától reggel ötig nem megy semmilyen személyvonat Pár­kányból. Szombaton reggel fél nyolckor járt egy jól kihasznált szerelvény Léva felé, eltörölték, így öt órától délig elvágták ezt a vonalat. Hét közben maradt minden, leszámítva a délelőtti Csata-Ipolyság járatokat. Mozdonyvezetőként annyiban érint a dolog, hogy nincs elég munkánk. Helyzetünk akár az elbo­csátásokig fajulhat. Az a gyanúm, valaki ezt így hozta össze, hogy elvegyék a kenyerünket. A vasút egyáltalán nem törődik azzal, ki hogyan jut el a munkahelyére meg onnan haza. Ez a döntés egyáltalán nem volt emberközpontú. ” Legalább har­minc kocsivizsgálót állít kínos helyzet elé a hétvégi bejárás. Szórád Ágoston: „Leginkább a munkások isszák meg a levét annak, hogy törölték azokat az esti járatokat, melyekkel be­utazhatnának, vagy műszak után hazamehetnének. Felmerült: módosítanák a munkaidőkezdést, a papírgyári buszokhoz iga­zítva. De busszal menjen munkába a vasutas? Egész jegyért?" Mánya Attila az érintettek egyike: „Csatáról utazom. Ha meg­kérdeznék tőlem, tudnék mondani olyan járatokat, amelyek ki­iktathatók, és nem hiányoznának. Helyettük közlekedhetne a szükségesebb vonat. Nem hiszem, hogy aki döntött, pontosan ismeri az utasok igényeit. ” DUNASZERDAHELY (16.15-17.00). Rövidesen mindkét irányba (Pozsony, Komárom) vonat indul, így megtelik a kis állomás. A várakozók között két, Csallóközaranyosra tartó ké­zilabdázónőt pillantok meg. Lengyel Anita és Volner Éva he­tente egyszer utazik Dunaszerdahelyről és vissza. „Pénteken dél körül jártunk haza. Most már jöhetünk busszal, mert a vo­natot eltörölték. Nem értjük, miért, mert elég tömött szokott lenni, főleg diákok utaztak vele." A Csallóköz központjából induló néhány nappali járatot töröltek, olvasható ki a falon függő menetrend leragasztott soraiból. Főleg az iskolába járók és szüleik bosszúságára. Nemesócsaiakkal beszélgetek. Veszp­rémi Györgyné látogatóban volt a városban, de hamarabb nem indulhatott vissza. Nem tudott mivel. Elmeséli, délelőtt egy fa­lubeli lánnyal utazott. Fél háromra ment iskolába, de már tíz­kor el kellett jönnie otthonról, hogy órákig kószáljon a város­ban. „Hova fog ez vezetni? Féltem a fiatalokat." Veszprémi Vilmos, akárcsak a többiek, naponta Dunaszerdahelyre utazik: „Kész ökörség az egész. Nem tudom, mire jó. Vagy arra megy ki a játék, hogy a falusi maradjon falun? De hát neki is oda kell mennie, ahol munkát talál.” Veszprémi György igenlően bólogat, Szabó László meg abban bízik, nem lesz további járat­­ritkítás. .Nagyobb baj lenne, ha a hajnali, öthuszonkettest is elvennék. Kétszáz ember maradna hoppon. Nem tudom, ho­gyan jutnánk időben Dunaszerdahelyre. Egyszer már ezt is megszüntették, de egy hét múlva visszaadták. Mert olyan sokan tiltakoztak. ” Mi döntött? Kényszerhelyzet szülte a kurtításokat. Volt-e vezérelv? Milyen szempontok döntöttek? A Szlovák Államvasutak Ve­zérigazgatóságán szerzett értesülések sze­rint egyértelműen arra törekedtek, hogy csökkenjen a vonatok által megtett kilo­méterteljesítmény. Vagyis: amennyivel kevesebbet forognak a vagonok kerekei, annál kevesebbe kerül. (Bárcsak ilyen egyszerű lenne a képlet.) A megszűnésre kárhoztatott gyorsok sorsa a pozsonyi központban pecsételődött meg, míg a sze­mélyvonatok ritkítása a régióközpontok (Pozsony, Zólyom, Zsolna, Kassa) hatás­körében történt. Tízszázalékos teljesít­ménycsökkentésbe kellett beleférniük. Eközben kora reggeli és késő esti, hétvé­gi és kevésbé kihasznált járatokat akartak felszámolni. Meg is tették. Mínuszok Szlovákiában naponta kétezernél több vonatot indítanak útnak. December elsejétől pontosan 497-tel kevesebb közlekedik. (Egyes értesülések sze­rint ez a szám már az életbe lépés napján nem felelt meg a valóságnak, s azóta is követhetetlenül változik.) Ebből a gyorsok és a gyorsított jára­tok száma 24, a személyvonatoké 373. Hogy összesen hányból hasítot­ták ki ezt a mennyiséget, azt nem si­került megtudnom. A fővárosi vasúti­­gazgatóságon megtévesztő összeha­sonlításnak vélték kíváncsiskodáso­­mat. Kioktattak: eleve fontosabb a vonatkilométerek száma, vagyis az, hogy mennyit tesz meg a szerelvény egy-egy állomás között. Arra sem kaptam egyértelmű választ, hol és ki­ket érint az előre jelzett, kétszáz főre becsült vonatszemélyzet-leépítés. Marad a gyors A megszüntetett vonatok listáján szere­pel a Fülek-Feled közti hétvégi járat (8867, 8870). Vajon mennyire érinti ez a feledieket? Feledi Zoltán polgármester: „Nem örülünk, bár pontosan azt sem tu­dom, mikori vonatról van szó. Háromne­gyed éve jelezték, lesz valamilyen kurtí­tás, de most én is csak az újságból érte­sültem­ a döntésről. Valamikor nagy je­lentősége volt számunkra ennek a pálya­­szakasznak. Számtalan feledi munkás járt a füleki Korosmartba és a bútor­gyárba. Mióta nincs ott kereseti le­hetőség, alaposan megcsappant az uta­zók száma. Más irányba járnak munka után az emberek. Ha találnak... Még sze­rencse: innen gyorsvonattal is eljutha­tunk Fülekre. Igaz, az többe kerül. ” Kísérlet? Rögtön december elsején közlemény­ben fordult a nyilvánossághoz a va­sút vezérigazgatója. Fogalmam sincs, hányan ostromolhatták aznap a telefonját, ám amit közzétett, abból arra lehetett következtetni, hogy ren­getegen. Jóformán beismerte: olyan járatok is megszűntek, amelyek a munkába és iskolába tartóknak nél­külözhetetlenek, vagy jócskán ki­használt vonatok voltak. Pedig ép­pen ezt akarták elkerülni a szeptem­bertől tartó úgymond alapos előké­szítés során. A remek redukció olyan kiválóra sikerült, hogy már az első napon alapjaiban megremegett az utasok bosszúságától. Megint lesz mit helyrehozni. Hogy aztán mi ma­rad a járatritkításból kiszámolt évi 175 millió koronás megtakarításból, az egyelőre rejtély. Az ingázókat ez bántja a legkevésbé. Az oldalt írta: J. Mészáros Károly VASÚT - HELYZET 1995. december 17. l/BSEmap

Next