Új Szó, 2002. február (55. évfolyam, 27-50. szám)

2002-02-09 / 34. szám, szombat

„Nyitva áll az ajtó, a tüzelő fénye Oly hivogatólag süt ki a sövényre. Ajtó előtt hasal egy kiszolgált kutya, Küszöbre a lábát, erre állát nyújtja. Benn a háziasszony elszűri a tejet, Kérő kis fiának enged inni egyet. Aztán elvegyül a gyermektársaságba, Mint csillagok közé nyájas hold világa. ” (Arany János) „A gazda pedig mond egy szives jó estét, Leül, hogy nyugassza eltörődött testét, Homlokát letörli porlepett ingével, Mélyre van az szántva az életekével De amint körülnéz a víg csemetéken, Sötét arcredői elsimulnak szépen; Gondüző pipáját a tűzbe meríti; Nyájas szavú nője mosolyra deríti ” (Arany János) 2002. február 9., szombat 6. évfolyam, 6. szám A téma nem elhanyagolható - az élet igazolta, hogy nagyon sok kisgyermek kimondott vagy elfojtott problémákkal küzd éppen azért, mert idő előtt ültették be az iskolapadba iskolaérett? Adjuk vagy ne adjuk? - II. MASIK ÉVAM­int ahogy a gyümölcs sem egyszerre érik­­ be, a gyerekek sem­­ egyformák a fejlő- tmmmmmmm­elésben, s nem vál­nak egyszerre, pon­tosan szeptember 2-ára iskolaéret­té. Az iskolai sikerek nem csupán az értelmi szinttől függenek, sok min­den más is közrejátszhat, például a látás, a hallás, a finom mozgási me­chanizmusok fejlettségi foka, a szo­ciális érettség. A beiratkozás hivata­los aktus, a gyermek iskolába csak fél évvel később kezd majd járni. Ha közben kétségeink támadnak, je­lentkezzünk a legközelebbi pedagó­giai-pszichológiai központban, ahol általában tavasz elején végzik a fel­méréseket. Ha kiderül, hogy gyer­mekünk mégsem iskolaérett, még mindig kérhetünk halasztást számá­ra, s megkímélhetjük egy sor életre szóló kellemetlen élménytől. E témát jártuk körül Miroslava Bo­­jarová gyermekpszichológussal. A kérdés megválaszolása - hogy az a gyermek, aki augusztus 31-én szü­letett, ugyanolyan fejlett-e, mint az a társa, aki néhány órával később, szeptember 1-jén­­ nagyon nehéz. Ez utóbbinak egy egész évvel több ideje van a fejlődésre. Itt természe­tesen ellentmondást érzünk, ezért adott a lehetőség, hogy különbséget tehessünk az egyes gyermekek egyéni fejlődése között. Hosszú­hosszú évek gyakorlata bizonyítja, hogy nagy különbség van abban, ha a gyermek megfelelő fejlettséggel indul az iskolába, megfelelő felké­szítéssel, kollektívatapasztalatok­kal, vagy éppen csak betöltötte azt a bizonyos korhatárt. Ebből a szem­pontból sérülékenyebbek a fiúk. A gyerekek többsége általában hat­éves korra iskolaérett. Sajnos sok szülő ódzkodik átlépni a pszicholó­gus küszöbét. Hidat alatt talán attól fél, azt fogja hallani, hogy gyermeke kevésbé tehetséges, nem elég érett. Pedig a többség általában alkalmas­nak bizonyul a tanulás elkezdésére. Sok esetben azok közül is, akiknek a halasztást ajánljuk, csupán arról van szó, hogy még nem jött el az is­kolába állás pillanata. Nekik csupán időre van szükségük ahhoz, hogy megszeressék a rajzolást, hogy ké­pesek legyenek huzamosabb ideig ülni, tudják helyesen fogni az író­eszközt, tudjanak figyelni a tanító nénire, hogy örüljenek az iskolában. Hogyan lehetne jellemezni az is­kolaérett gyermeket? A test fejlettségi fokát elsősorban a gyermekorvos állapítja meg. A hat­éves gyermek külsőleg is változást mutat, a kiskori gömbölydedség kezd eltűnni, a végtagok megnyúl­nak, koordináltabbá válik a mozgás, növekszik a fizikai teherbírás. És észrevehetően kezdenek kibonta­kozni a gyermek szellemi képessé­gei. Aktívan be tud kapcsolódni az irányított foglalkozásokba. Az eljö­vendő elsős képes önállóan tisztál­kodni, öltözködni, enni, érthető, vi­lágos kérdéseket tud feltenni, fantá­ziája gazdag, anyanyelvének szótá­rában általában 2500 szó található, beszéde tiszta, könnyen tanul verse­ket, dalocskákat, legalább hatig el tud számolni, tud az ollóval bánni, rajzolni, ismeri a színeket. Ismeret­len emberekkel is képes beszélgetni, kortársaival tud együtt játszani, ki­bírja huzamosabb ideig az édesany­ja nélkül. Persze, nem minden gyer­mek egyforma, mindenkinél más és más dolgok mennek jobban. Mikor vigyük gyermekünket pszi­chológushoz? Általában problémák merülhetnek fel a késő nyári hónapokban szüle­tetteknél, a hátrányos szociális kör­nyezetből kikerült gyermekeknél, az idült és a mozgásszervi betegsé­gekben szenvedőknél, a beszédhi­bákkal küszködőknél, azoknál, akik még nem teljesen egyér­telműen jobb- vagy balkezesek, azoknál, akik még kezdetlegesen tudnak csak rajzolni, akiknek túlsá­gosan nagy a mozgásigényük, kép­telenek az összpontosításra, moz­dulataik nem eléggé koordináltak, érzelmileg vagy szociálisan éretle­nek, képtelenek az idegenekkel való kapcsolatteremtésre, sírósak, túlsá­gosan függenek a szülőtől stb. Ha a legcsekélyebb kétely is felmerül bennünk gyermekünk iskolaérettsé­gével kapcsolatban, mindenképpen keressük fel a szaktanácsadót. Ma már minden nagyobb városban működik ilyen, nem kell hozzá előzetes orvosi ajánlás, és ingyenes. A pszichológiai vizsgálat eredmé­nye mennyire kötelezi a szülőt? Ha olyan gyermekkel találkozunk, aki még nincs teljesen felkészülve az iskolára, annak halasztást ajánlunk (ha egyéb, egészségi oka van, vagy fejlődésbeli rendellenesség mutat­kozik, akkor szakorvos igazolja a halasztást). Ha a törvény szerint már iskolaköteles a gyermek, akkor a szülőnek nem muszáj megfogad­nia a pszichológus tanácsát, viszont ilyenkor is ajánlatos. Ha a szülő gyermekét hatodik életéve betöltése előtt szeretné beíratni (tehát kivé­telt kér a törvény előírta korhatár alól), mert elég fejlettnek tartja, ak­kor viszont kötelessége, hogy elhoz­za, s mi ítéljük meg, valóban alkal­­mas-e az iskolára. Miből áll egy ilyen pszichológiai vizsgálat? A gyermekeknek először is szülők jelenléte nélkül, kisebb cso­­­portokban bizonyos feladatokat kell megoldaniuk, ahol nem pusz­tán az eredmény a fontos. A szak­ember a feladatok megoldásának folyamatában hasznos ismereteket szerezhet arról, hogyan tud a gyer­mek közösségben dolgozni, mi­lyen bátor, mennyi segítségre van szüksége, képes-e a szülő nélkül, egyedül megbirkózni bizonyos fel­adatokkal. Ez a foglalkozás kb. egy órát tart. Ezeket a feladatokat ta­pasztalt szakemberek állították össze, s csak abból a tudásanyag­ból indulnak ki, amelynek egy ha­téves gyermek általában birtoká­ban van (egyszerű matematikai fo­galmak, geometriai ábrák s a gyer­mekrajzok például nagyon sok ér­tékes információval szolgálhatnak arról is, hogy mennyire fejlett a gondolkodásuk). Egészségileg sérült gyermekek ese­tében úgy igyekszünk segítséget nyújtani, hogy más szakemberhez (logopédus, szakorvos) irányítjuk őket, hogy az iskolakezdést minél felkészültebben várhassák. Nem megalapozott az a véle­mény, hogy ha a gyermek halasz­tást kap az iskolakezdéshez, ak­kor meg kinövi az óvodát, s ott kezd el unatkozni? Ebben a korban a gyermek játszás­igénye még nagyon nagy, tehát nem valószínű, hogy túlságosan elkívánkozna abból a környe­zetből, ahol sok játék és pajtás várja. Sok iskoláskorú pontosan arra panaszkodik, hogy nincs ide­je eleget játszani. Nekünk, felnőtteknek, a mi véleményünk­nek nagyon nagy szerepe lehet ab­ban, miként fogadja el, hogy to­vább marad az óvodában. Először is: ne kezdjük el túlságosan hamar emlegetni az iskolát. Az iskolai dolgokat sem ajánlatos túl korán megvenni, s a beiratkozásra is az­zal vigyük magunkkal, hogy elme­gyünk megnézi belülről az iskolát, így nem éli bele magát túlságosan abba, hogy iskolás lesz. Ne becsül­jük le a gyermek figyelmét és ér­telmi képességeit, vigyázzunk elejtett megjegyzéseinkre, s arra, hogy senki se becsülje le képessé­geit a halasztás miatt. Nagyon fontos, hogy soha ne ijesztgessük a gyereket az iskolával! Mi tehát a teendő, hiszen az idő sürget, a beiratkozások már zajla­nak, bár a gyermekek csak fél év múlva, szeptemberben lépnek be az iskola kapuján? Ha szeptemberig betölti a 6. élet­évét, mindenképpen írassuk be, az­tán tavasszal látogassuk meg vala­melyik pedagógiai-pszichológiai központot. Ha a pszichológus ha­lasztást ajánl, s mi elfogadjuk, akkor az ezt igazoló írást vigyük el abba az iskolába, ahol a beiratkozás megtör­tént. Feltétlenül jelezzük viszont az óvodában is, hogy gyermekünk egy évvel tovább marad, nehogy idő­közben elfoglalják a helyét. A lecke tehát fel van adva - ezúttal nem a gyerekeknek, hanem ne­künk, szülőknek! Ne feldjük vi­szont, hogy az iskolába való be­iratkozásnál nem csupán arról az egyetlen évről döntünk. Hogy si­keres vagy kudarcokkal teli lesz-e az indulás, az a további éveket is nagyban befolyásolhatja. Somogyi Tibor felvétele Milyen a szülői tapasztalat a gyermekek korkedvezményes beíratásával kapcsolatban? Árvai Józsefné, három gyermek édesanyja: Két gyermekem szeptember első felében, a harmadik pedig október első felében jött a világra. Mivel egymás után születtek, huzamo­sabb ideig otthon voltam velük, így a legidősebb járt ugyan óvodá­ba, de nem három évig, s meg kell mondanom, hogy nem túl jól raj­zolt. Mielőtt beírattuk volna az is­kolába, kikértük az óvónők véle­ményét, és elvittük őt pszicholó­gushoz is, nehogy valamit elront­sunk, de valamennyien megnyug­tattak, hogy beadhatjuk őt az isko­lába. Nem bántam meg egy pilla­natig sem. Nem telt bele sok idő, és a tanító néni szólt, alig győzi le­foglalni a gyereket, hogy ne oroz­za el folyton a többiek elől a vá­laszt. Tehát, ha még egy évet vá­runk, akkor talán már „túl érett” is lett volna. Most a közgazdasági egyetem negyedikes hallgatója, te­hát ennyi év után elmondhatom, hogy jól döntöttünk. A második és a harmadik gyermekkel már nem mentünk pszichológushoz, mert össze tudtuk hasonlítani az értel­mi és felkészültségi szintjüket az elsőével, így őket is előbb adtuk be. A középső most elsőéves az építészetin, a legkisebb pedig elsős gimnazista. Laikusként azt gondolom, biztosan nem jó, ha a gyermek „éretlen”, de az sem, ha túl fejlett, mert akkor esetleg el is lustulhat az iskolában. Nagy Péterné, szintén három gyermek édesanyja: A legidősebb fiam most jár az álta­lános iskola negyedik osztályába. Június 18-án született, ugyanazon a napon, mint a középső lányom. A fiút nem adtuk be iskolába, mert valahogyan olyan gyenge fiziku­múnak, játékosnak találtuk. A ki­sebbik viszont ebben az évben, jú­niusban lesz hatéves, s úgy gondol­tuk, hogy őt már beadjuk. Talán azért, mert lány, talán azért, mert időközben született egy harmadik is, de őt önállóbbnak találjuk. Ter­mészetesen tavasszal még kikérjük egy pszichológus tanácsát is ez ügyben, hiszen szeptemberig van időnk eldönteni, hogy végül beül-e az iskolapadba, vagy sem... A romániai magyarok akkor félelmükben nem merték vállalni magyarságukat, ám a szlovákiai magyarok számának csökkenése ma egyáltalán nem magyarázható a félelemmel Mekkora örömet szerezhet néhány magyar szó, ha édes anyanyelvünk GAÁL LÁSZLÓA­nyósomnak nemrég Pozsonyba kellett­­ utaznia. Nem igazán ismeri ki magát fővárosban, így több­­­ször is a járókelőkhöz fordult segítségért. Persze, szlová­kul kérdezősködött, de amikor az egyik piac mellett két hölgyet hal­lott magyarul beszélgetni, magya­rul kért útbaigazítást. Kapott is, ráadásul megtudta, mekkora örömet szerzett, hogy magyarul szólt, mert ilyesmi Pozsonyban ma már nagyon ritkán fordul elő. Ez az eset is csak alátámasztja a legutóbbi népszámlálás nemzeti­­ségekre vonatkozó eredményeit, melyek szerint a szlovákiai ma­gyarság létszáma rohamosan csökken. Koronázó városunkban, amely valaha háromnyelvű volt, méghozzá nemcsak oly módon, hogy éltek benne magyarok, né­metek meg szlovákok, hanem ál­talában beszélték is mindannyian mind a három nyelvet, ma egy po­zsonyi magyar asszonynak rendkí­vüli élményt jelent, hogy anya­nyelvén beszélhet az utcán. Anyósom esete egy másikat jutta­tott eszembe, azt magam éltem át vagy másfél évtizeddel ezelőtt. Prágai főiskolásokként barátom­mal Romániába kísértük el geoló­gus ismerősünket, aki ún. bányavi­rágok, az ércbányákban fellelhető kristályos kőzetek után kutatott. Olyan bányászokat kerestünk, akik ez ügyben segítségére lehet­tek volna. Mivel cseh barátunk a francián kívül csak néhány román szóval tudott kommunikálni a he­lyi lakosokkal, mi barátommal ma­gyarul próbáltunk érdeklődni, tudván, hogy vegyesen lakott terü­leten járunk. Megszólítottunk egy idősebb nénit, aki először össze­rezzent, félve körülnézett, nem hallhat-e bennünket valaki, majd könnyekkel a szemében, visszafo­gott hangon mondta, mennyire örül nekünk. Elmondta, a faluban sok magyar él, de az utcán nem mernek beszélni, mert sosem lehet tudni, nem hallja-e meg valami be­súgó, mert az akkori Ceaucescu­­korszakban az ilyesminek könnyen lehettek volna kellemetlen követ­kezményei. Hát, ez a néni jutott eszembe anyósom pozsonyi törté­netét hallgatva. A kettő között kétségkívül van némi párhuzam, de korántsem azonosítható a két eset. A romániai magyarok ott és akkor félelmükben nem merték vállalni magyarságukat, a szlo­vákiai magyarok számának az utóbbi tíz csökkenése év alatti ötvenezres viszont egyáltalán nem magyarázható a félelemmel. Az itteni magyarok merhetnek, de nem akarják vállalni azt, akik. Nyilván ennek a nem akarásnak az „ellenszere” kíván lenni az utóbbi időben oly sokat vitatott státustörvény, mellyel éppen azért biztosítanak kedvezményeket a külhoni magyaroknak, hogy „megérje” nekik magyarnak maradni. Ám hovatovább úgy tű­nik, hogy visszájára sül el a do­log. Szlovákiában már nemcsak a nacionalisták, hanem a magukat konzervatívnak nevezők érvényteleníteni szeretnék a stá­ts­zustörvényt. De nemcsak a szlo­vák politikusok bírálják a kedvez­mények biztosítását, hanem magyarországi ellenzékiek is. Jól­a lehet, csak kampányfogásnak használják a bírálatot, ám az egy­szerű állampolgárnak nem sok kell, hogy felháborodjék: az ő adó­jából „idegeneket” támogatnak. Mert tévedés lenne azt hinni, hogy odaát mindenki tárt karok­kal várja a külhoni magyart. Megboldogult anyám mesélte, hogy amikor fiatal korában rövid ideig egy győri leányiskolában ne­velkedett, ott már a gyerekek is szigorúan megkülönböztették, ki az „anyaországi”, és a néhány fel­vidékit szinte kiközösítették. Igaz, ez régen volt... Egy ismerősömmel történt, hogy amikor a budapesti Nyugati pá­lyaudvaron a portékáját kínáló al­kalmi árusnál alkudozni próbált, az nyilván a tájszólásából felis­merte, hogy határon túli, s le­nézően vetette oda: cseszkókkal nem üzletelek. Ez meg ma van... Ilyen tapasztalatok után a kis­­hitűek százszor is meggondolják, érdemes-e hangoztatniuk külhoni magyarságukat. A legrosszabb esetben arra a következtetésre jutnak, hogy nemcsak hangoztat­ni, megtartani sem érdemes, így aztán valóban egyre ritkább öröm lesz, ha egy magyarhoz magyarul szólnak a szlovák fővárosban.

Next