Új Szó, 2002. március (55. évfolyam, 51-75. szám)
2002-03-15 / 63. szám, péntek
2Vélemény és háttér KOMMENTÁR Tények tisztelete SZILVÁSSY JÓZSEF Eljött hát ismét az a nap, amely a legszebb ünnepe majdnem minden magyarnak, bárhol él is. Párkány és környéke magyarságának azért lesz emlékezetes az idei március, mert végre ismét átsétálhatnak a Mária Valéria hídon, együtt emlékezni az esztergomiakkal és a világ sok tájáról érkezett honfitársainkkal történelmünk talán legdicsőbb fejezetére. Az a tény is erősíti azonosságtudatunkat, hogy napjainkban már alig akad olyan dél-szlovákiai település, ahol ne a helyi, kicsinosított negyvennyolcas emlékhelynél koszorúznának. Ám feljajdul a szívünk, amikor arról hallunk, hogy Rozsnyón még mindig kazánházban porosodik Kossuth Lajos szobra. Mindeközben riadtan figyeljük a híreket, nem rongálták-e meg újra Petőfi Sándor ligetfalui szobrát, s vajon lesz-e belátható időn belül Pozsonyban, Szlovákiában olyan türelmes társadalmi légkör, amely lehetővé teszi, hogy ez a sokszor meggyalázott műalkotás végre méltó helyre kerüljön. Magunkban azt mérlegeljük, hogy a politikusok szította nacionalista indulatok miatt a magyarellenes hőzöngők nem készülnek-e valahol ismét provokációkra. S egyre döbbentebben szemléljük, hogy elsősorban Magyarországon hány hordószónok igyekszik újra kisajátítani szabadságharcunk örökségét, gyűlöletbeszédeket tartva, valósággal betonba döngölve a máskéntgondolkodókat, kirekesztő módon megszabva a magyarság kritériumait, elhallgatva történelmi tényeket. Például azt, hogy az aradi vértanúk közül néhányan alig vagy egyáltalán nem tudtak magyarul, mégis világosan látták, hogy a magyar nemzeti függetlenség kivívásával saját népük esélyeit és a világszabadságot erősítik. Tisztességes-e pártpolitikai megfontolásból elsiklani afelett, hogy a szabadságharcot lángra lobbantó márciusi ifjak különböző értékrendű személyek voltak. Egyikük sem volt nemesi származású, néhányan mégis kapcsolatot tartottak ennek a rétegnek a liberális centrista szárnyával. Ez a csoport rövidesen, már 1848 áprilisától felbomlott. A korábban vallott nézeteiket követve egyesek jelentős hivatalnoki tisztséget vállaltak, Petőfi viszont ellenzőkd maradt a megalakuló magyar kormánnyal szemben is. Táncsis még nála is radikálisabb, egyértelműen baloldali nézeteket vallott. Legyen béke, szabadság és egyetértés - hirdették mindannyian a Tizenkét pont bevezetőjében, s ezekhez a forradalmi eszmékhez mindvégig hűek maradtak. Óhajuk másfél évszázad múltán csak olyan közösségben válhat valóra, amely már sosem hazudtolja és tagadja meg a szabadságharc hőseinek, sok-sok mártírjának életútját, különböző értékrendjét, gondolkodásmódját. Hanem - visszaszorítva minden sanda, önző csoportérdeket - végre tisztelni fogja a történelmi tényeket./ Táncsics szelídítése TÓTH MIHÁLY Vagy 12 éve egy rendszerváltó politikus sajtótörténeti tanulmányt közölt Táncsics Mihály bebörtönzésének körülményeiről. Tömlöcbe juttatása - írta a szerző - a reakciós Bécs műve volt; a magyar nemesi alkotmány nem korlátozta a sajtószabadságot. Még lelkes hangulatban voltam, így csak arra tudtam gondolni, szavatolni tudják-e a rendszerváltók, hogy a magyar sajtóval „határon innen és határon túl” ne ismétlődjék meg az, ami 1848 márciusa után, Táncsics diadalmas kiszabadítását követően megtörtént. Táncsics lapja, a Munkások Újsága április 2-tól jelent meg, és legfontosabb cikkei a demokratikus szabadságjogokról és a földosztásról, a 2000 holdnál nagyobb földbirtokok kisajátításáról szóltak. Ahogy növekedett a lapszerkesztő népszerűsége a falusi szegénység körében, úgy fokozódott a vele szembeni düh a birtokos nemesség kastélyaiban. 1849 januárjában betiltották az újságot. Petőfiről szóló művében Illyés Gyula ezt így ábrázolja: „Táncsics, a legtürelmetlenebb hazafi szavát a nemzetgyűlés közröhejbe fojtja; bolondnak kiáltják ki őt is; a szabad sajtó törvényét először az ő újságjára alkalmazzák úgy, hogy a lap attól azon nyomban kiteheli lelkét.” Akkor, több mint 12 éve, elfelejtettem bosszankodni, amiért a politizáló magyar történész szívesen vette, hogy másra, Bécsre háríthatja az összes többi zsurnalisztánál messzebb látó újságíró bebörtönzését. Sőt, lelkesedésemben még azt sem kifogásoltam, hogy nem tette fel a kérdést: sajtónkkal vajon nem ismétlődhet-e meg, ami Táncsics lapjával megesett. A feudális rend ellenzékének kiemelkedő személyiségei közül csak ketten - Petőfi és Kossuth - rokonszenveztek Táncsics nézeteivel. Első számú szövetségesei a vele egy politikai vércsoportba tartozók voltak. Petőfire hatott vérmérséklete, befolyásolta, hogy Szabadszálláson a pap, akinek a fia akart követ lenni, azt ígérte: a költő érkeztekor félrevezeti a harangokat. A „sajtószabadságra érettség”-ről, a nemzeti kártya kijátszására való hajlamról árulkodik, hogy a város bírái azt terjesztették Petőfiről: „tót király akar lenni”. Vajon kit hibáztatunk, hogy a sajtó nem olyan, amilyennek Táncsics 1848-ban megálmodta? Magyarország ma azzal juttatja kifejezésre Táncsics iránti tiszteletét, hogy publicisztikai díjat neveztek el a progresszív újságírás e megalapozójáról. Hatása mindenki életművén érezhető, aki a sajtóban jelentőset alkotott. Tisztelőinek talán még attól se kell tartaniuk, hogy ő is Fábry Zoltán sorsára jut; tanulmányban bizonygatják, hogy a stószi remete sohase volt baloldali. LEVÉLBONTÁS Kísért a múlt A XXI. században nem lehet jogosnak elismerni egy etnikai kisebbség vagyonának elkobzását, szülőföldjéről történt elűzését. A sértődöttséget színlelő cseh és szlovák politikusoknak, akik látszólagosan az EU felé tartanak, illene végre elhatárolódniuk a betegesen védelmezett 1945-ös jogrendtől, elnöki rendeletektől. Érthetetlen, vajon meddig kell még dédelgetni a múltat, meddig kell még várni a drámaian sötét történelmi korszak maradványainak felszámolására. A merev, görcsös kitartás okát nem a jogrend védelmében, történelmi múltjában, illetve a csehszlovák állam újjászületésének jogi alapjában, hanem abban kell keresni, hogy a benesi dekrétumok eltörlése újabb kárpótlási, tulajdonjogi és öröklési kérdések problémakörének megoldását vonná maga után. Meg kellene végre érteni: azok a törekvések, amelyek a benesi dekrétumok semmissé nyilvánítását szorgalmazzák, nem veszélyeztetik sem Csehország, sem Szlovákia szuverenitását, jogalapját, csupán a kisebbségellenes rendelkezésekkel nem értenek egyet, melynek anyajeleit mindmáig viseljük. Krascsenics Géza Nyárasd ÚJ SZÓ 2002. MÁRCIUS 15. Gyakran megvívtak egymással is, de a nemzeti érdekegyesítés pillanatában vállvetve voltak képesek együtt harcolni Három nagy magányos kerek és nem kerek évfordulók idejét éljük. Tavaly volt kétszáztíz esztendeje annak, hogy Széchenyi István megszületett. Az idén Kossuth Lajos, jövőre Deák Ferenc születésének kétszázadik esztendejére emlékezünk. HOVANYEC LÁSZLÓ Azt hihetnénk, hogy valami nagy nemzeti egyetértés övezi a három, egymásba fonódó sorsú államférfira való emlékezést. Éppen ellenkezőleg áll a dolog. Ép ésszel alig felfogható viaskodás folyik a triász tagjainak egymás ellen való kijátszásáért. Úton-útfélen Széchenyit ábrázoló, gigantposzterekbe botlunk. A Magyarországon járó külföldiek azt hihetik, hogy valami helyi jelentőségű megasztár gyöngécske filmjének reklámját van szerencséjük látni. Ezzel egy időben a „valódi” Széchenyi-film sztárja azt nyilatkozza, hogy szíve szerint eltávolítaná helyéről a legismertebb Kossuth-szobrot. Igaz, Deákról szó sem esik. Talán nem is gondol rá senki. Úgy tetszik, nem érdemes kisajátítani, meggyalázni sem. Bizonyára ezért lehetséges, hogy a Zala megyei Deák-kúria elszomorítóan gyalázatos állapotban van e mostani nagy nemzeti felbuzdulás idején is. Igazságtalanok volnánk, ha azt állítanánk, hogy új jelenségről van szó. A hamis Széchenyi- és Kossuth-kultusz éppoly természetes részét képezi történelmünknek, mint a két férfiú időről időre való kitaszíttatása históriánkból és a „haza bölcsének” mellőzése. A XIX. század végén egymás mellett tenyészett egy hazug Széchenyi- és egy ugyancsak hazug Kossuthapológia. Megindult Széchenyi műveinek kiadása, amelyből azonban kimaradt mindaz, ami a magyar társadalom, a magyar élet kritikájának minősült. Tekintélyes személyiségek jelentették ki, hogy a „legnagyobb magyar” naplójának eredeti szövege soha nem jelenhet meg. (Mentegetőző, magyarázgató lábjegyzetek nélkül nem is jelent meg egészen 1978- ig.) A Kossuth-apológia még nagyobb csinnadrattával folyt, s ha lehet, még hazugabban. A nacionalista demagógiával eltakart haladásellenesség eszközévé degradálták. Jellemző, hogy a „függetlenségi vezér”, Kossuth Ferenc megcsonkítva, kihagyásokkal adta közre édesapja hírlapi cikkeit, amelyek nem illettek bele a korszak Kossuth-képébe. A Kossuth-apológia még nagyobb csinnadrattával folyt. Az első világháború és a forradalmak után, a Horthy-korszakban új Széchenyi-kultusz kezdődött. Az 1840-es évek forradalomtól tartó, Kossuth ellen küzdő Széchenyikultusza ez, a keresztény, konzervatív reformeré. Ő Szekfű Gyula rendszert alapozó munkájában, a Három nemzedékben a példakép. A második világháborút követően fordult a kocka. Ekkortól a „forradalmár” Kossuth a példakép. Ugyanaz a Széchenyi, akinek az előző korszakban érdeméül tudták be forradalomellenességét, most bűnbakká vált. S hogy az ideológia mennyire könnyen tárgyiasul: egy Somogy megyei községből, ahol a Széchenyi családnak birtoka és kastélya volt, Széchenyi István szobrát eltávolították az ötvenes évek elején. Az 1980-as évekre létrejött az a kiegyenlítődés, amely lehetővé tette az 1848-as nagy triász megfelelő értékelését. A rendszer reformját lehetségesnek tartó irányzatok értelemszerűen írták zászlajukra Deák Ferenc nevét. Az is magától értetődő volt, hogy ha a legmagasabb művészeti díj Kossuth nevét viseli, akkor a legmagasabb tudományos díjat Széchenyiről kell elnevezni. A szimbólumok a magyar progresszió lényegét fejezték ki. Akkoriban senki nem gondolta, hogy a rendszerváltás után egy évtizeddel bontja majd meg a politika az oly nehezen helyreállt rendet. Széchenyi, Kossuth és Deák között természetesen igen nagy ellentétek feszültek. Nemzeti sorskérdésekben kibékíthetetlen, a szó szoros értelmében vérre menő vitáik voltak. A legdöntőbb pillanatban azonban teljes az egyetértés közöttük. Ez a pillanat 1848. március 15-én érkezett el. A forradalommal. Amelyhez mindhárman habozás nélkül csatlakoznak. S amelyért mindhárman miniszteri tisztet vállalva dolgoznak odaadóan. Mert Kossuth mellett a forradalomtól egyaránt tartó Széchenyi és Deák is felismeri: vagy vállalják a forradalmi átalakulás veszélyeit, vagy azoktól tartva egyszer s mindenkorra lemondanak a polgári átalakulásról. Ha van tanulsága 1848. március 15-nek, ez az. Ha valamiről ma beszélni kell, akkor ez az. Hogy a három nagy magányos, aki oly gyakran vívott is egymással, a nemzeti érdekegyesítés pillanatában vállvetve volt képes együtt harcolni. S ezért megbocsáthatatlan őket politikai érdekekből kisajátítani, egymás ellen kijátszani, hamisan rájuk hivatkozva a nemzetet megosztani. Széchenyi István Deák Ferenc Minden gyermek kívülről fújja a Nemzeti dalt, ismeri Petőfi, Jókai, Vasvári, Kossuth arcát, tudja, mi történt a Pilvaxban Magyar legünnep A magyarok legszebb ünnepét üljük, álljuk, vonuljuk március 15-én. Olyan ünnep ez, melynek átélhető eseményei vannak, és azokban kifejeződnek a korabeli magyarság legjobb eszményei, törekvései a jobbágyfelszabadítástól az ország függetlenségéig. SZÁLE LÁSZLÓ Augusztus 20-a is nagy ünnep, de nem ilyen. Még főhőséről, Istvánról is alig tudunk valamit. Persze, áll maga a mű: az európai Magyarország, korszakos jelentőségű a kereszténység fölvétele, a földművelés meghonosítása, a vármegyerendszer kiépítése. De hogy lehet megünnepelni - mondjuk - egy vármegyerendszert? Március 15- ét lehet; minden kisgyerek kívülről fújja - remélem - a Nemzeti dalt, a 12 pontot, ismeri Petőfi, Jókai, Vasvári, Kossuth, Batthyány arcát, tetteit, tudja, mi történt a Pavaxban, mi Länderer és Heckenastnál, délután a Múzeumkertben, este a Nemzeti Színházban. Az akkoriban! Bizony, a föllelkesült márciu A Pozsonyban történteket ritkábban szokták fölidézni. Ai ifjak politikai, sőt forradalmi célokra használták föl a színházat. Az aznap esti színdarab el is maradt, a művészetet elsodorta a valóság katartikus ereje. Most is nagy esemény színhelye lesz a - nyilvánvalóan nem véletlenül a kampányfinisre elkészült - új Nemzeti Színház. Egyik nagy nemzeti drámánk adatik elő benne, a Madáché. Néhány százan láthatják a helyszínen, néhány millióan otthon. Ne mulasszák el! Ne kampányfogásnak nézzék, hanem színdarabnak, remélhetőleg jó előadásban. A darabban szerepelnek ugyan angyalok is, ördögök is, nem szerepelnek viszont strigák; hazaárulókról, népellenségekről szó van a történelmi színekben, de Madáchinál mindig kiderül: az élet bonyolultsága, az ember jelleme nem írható le fekete-fehérben. Aki ezt teszi, az csal, aki ezt hiszi, ne nézze Az ember tragédiáját. Óhatatlanul kampánytárgy lett a színház, de ne tekintsük ezt olyan nagy bajnak. Mivel kampányoljon a kormánypárt, ha nem közérdekű és közhasznú építkezésekkel? Ha azt mondjuk, pfuj, ne kampányoljon új Az események szervezői, vezetői nem politikusok voltak, hanem költők... színházzal, mozival, múzeummal, akkor e logika szerint azt is helyeselnünk kéne, hogy nem adott át ebben a ciklusban új autópályaszakaszt. Persze a kampánylogika azt is megengedi, hogy ezúttal meg a késlekedésért marasztalják el. A normális logika viszont azt kívánja, hogy örüljünk annak, ami megvan - persze ha értelmes, hasznos - és sürgessük, ami még hiányzik. A többit hagyjuk a kampányolókra. Már nehogy a nyúl vigye a vadászt. Nem a lakosság kampányol, hanem neki kampányolnak. Nem statisztája ennek a hacacárénak, hanem végső döntnöke, mindenható zsűrije. Miként nem volt statiszta a nép 1848. március 15-én sem. A pesti események szervezői, vezetői nem politikusok voltak, hanem költők, jogászok, néptanítók, egyetemisták, mesterlegények. A politikusok, a reformmozgalom - mely ezt a napot megérlelte - politikusai akkor Pozsonyban voltak az országgyűlésben, és nagyjából ugyanazt tették a maguk eszközeivel: a március 3-ai fölirat arról szólt, amiről az ifjúság beszélt Pesten. A Pozsonyban történteket ritkábban szokták fölidézni az ünnepi rituálén. Pedig voltak nemcsak pesti, hanem pozsonyi ifjak is. Régi szokás szerint a magyarországi rendek minden követe írnokot vagy titkárt vihetett magával Pozsonyba, s ezek az ifjú jurátusok - mintegy háromszázan - kísérték március 15-én Kossuth Lajost hajón Bécsbe a törvényjavaslatokkal. Kossuth, noha nem volt jelen, kulcsszereplője volt a pesti eseményeknek is. A tizenkét pontnak ő volt az értelmi szerzője, ő üzente meg Irányival, hogy az Ellenzéki Kör a pesti nép nevében állítson össze petíciót, hogy ösztökéljék, bátorítsák vele a diéta konzervatív és ingadozó tagjait. Ne felejtsük el azt sem, hogy a párizsi forradalom hírén fölbuzdulva Petőfiék nem forradalomra készülnek, hanem népgyűlést akarnak összehívni Rákos mezején március 19-én. A 13- ai bécsi forradalom híre ragadja őket magával, s döntenek az azonnali forradalmi föllépés mellett. Kossuth 15-én nem Pestre indul, hanem Bécsbe. Nyilván azért, mert ott van a megegyezésnek is, a radikális továbblépésnek is a kulcsa. Ott van a rettegő bécsi udvar, és ott van a forrongó bécsi utca. Kossuth főszereplő volt, Pozsonyban, Bécsben és Pesten egyaránt. Gondoljunk ezúttal elsősorban őrá, minden idők leghíresebb magyarjára, aki 200 éve született, másfél évig volt a magyar történelem főszereplője egy polgári demokratikus forradalom és a szabadságharc élén, aztán évtizedeket élt emigrációban, s él azóta is a magyar nép jó emlékezetében. A pozsonyi országgyűlés alsótáblai ülésterme (korabeli rajz)