Új Szó, 2004. június (57. évfolyam, 125-150. szám)

2004-06-23 / 144. szám, szerda

8 Kultúra SZÍNHÁZ NEMZETI SZÍNHÁZ: CSipkerózsika 19 HVIEZDOSLAV SZÍN­HÁZ: A Szent Dorottya-játék 19 KIS SZÍNPAD: Beszélgetés az el­lenséggel, Csend 19 MOZI POZSONY HVIEZDA: Holnapután (am.) 15.45,18, 20.30 MLADOST: Artfilm TATRA: Harry Potter és az azkabani fogoly (am.) 17.30, 20.30 AUPARK - PALACE: Harry Potter és az azkabani fogoly (am.) 14.30, 15, 16, 17.30, 18, 19, 20.30. 21 Pán Péter (am.) 14.10, 16.20 21 gramm (am.) 18.40, 21.20 Trója (am.) 14.40, 15.40, 1750, 19.30, 21.10 Van Helsing (am.) 16.30 Életeken át (am.-kan.) 19.10, 21.40 Holnapután (am.) 14,16.40,19.20 Hogyan őrzik meg a költők a re­ményt? (cseh) 15.20 Holtak hajnala (am.) 17.40, 20.10 Starsky és Hutch (am.) 16.10, 18.30, 20.40 Baromi jó 2 (cseh) 1710, 19.50, 21.50 Minden végzet nehéz (am.) 18.20,20.50 KASSA TATRA: A titkos ablak (am.) 17, 19 CAPITOL: Harry Potter és az azkabani fogoly (am.) 16,19 USMEV: Harry Potter és az azkabani fogoly (am.) 16,18.45 DÉL-SZLOVÁKIA GALÁNTA - KERTMOZI: Vas (am.) 21.30 ÉRSEKÚJVÁR - MIER: Holnapután (am.) 17,19.30 VÁGSELLYE - VMK: 21 gramm (am.) 20 PÁRKÁNY - DANUBIUS: Dörzsölt Filip (cseh) 19 LÉVA - JUNI­OR: Az utolsó szamuráj (am.) 16.30,19 ROZSNYÓ - PANORÁMA: Holnapután (am.) 16.30,19 PLAZA: Betörő az albérlőm (am.) 15.15,1730,19.45 Harry Potter és az azkabani fogoly (am.) 15, 16.15, 17.45, 19, 20.30 Holnapután (am.) 15.15, 16.15, 17.45, 18.45, 20.15 Padlógáz (ném.) 16.30, 18.30,20.30 A titkos ablak (am.) 16,18.20 Trója (am.) 16.45,20 Van Helsing (am.) 17,19.45 Az 50 első randi (am.) 16.15,18.15,20.15 A 60-70-es évek slágerei a gútai Madisonban Nosztalgikus Csokkoládé ELŐZETES Hol vannak már a hatvanas-het­venes évek? Messze, vághatnánk rá, ám még sincs egészen igazunk. Akik ugyanis szombaton este nyolc órára ellátogatnak a gutai Madison kerthelyiségébe, azok 300­0 évet utazhatnak vissza az időben. A Madison ugyanis a Csokkoládé cí­mű zenés, szórakoztató show-mű­­sorral köszönti a nyarat. A kor is­mert magyar és külföldi slágereit a budapesti Napszínház produkció­jában a színház tagjai, valamint fi­atal magyar művészek szólaltatják meg. Csontos Róbert, a Napszín­­ház vezetője gútai származású, nem véletlen tehát, hogy a Ma­dison vezetője éppen őt szólította meg, hiszen így a fiatal színész­rendező a hazai közönség előtt is bemutatkozhat. És nemcsak ren­dezőként, koreográfusként, ha­nem énekesként is. „Szerettem vol­na megmaradni csupán a rende­zésnél és a koreográfiánál, ám vé­gül úgy alakult, hogy énekelni is fogok - mondja Csontos Róbert. - A Fekete vonattal például bemuta­tom, hogyan kell hamisan énekel­ni.” Attól azonban bizonyára nem kell félni, hogy Csontos Róbert csak hamis hangokat tartogat a kö­zönségnek. Az esten fellép többek között Bölöni Réka és Szmatana Andrea is, akit a magyar Aretha Franklinként emlegetnek. A Cso­­kkoládéban olyan régi nagy sláge­rek lesznek hallhatók, mint a Külö­nös éjszaka volt, a Szeretném be­járni a földet, a Rohan az idő vagy a Gedeon bácsi. Minden egyes dal­hoz külön koreográfia készült, amely egy kicsit idézőjelbe teszi, humorral tálalja a mondanivalót. „Amikor a slágereket válogattuk az előadáshoz - meséli Csontos Ró­bert -, úgy tűnt, nehéz lesz a fel­adatunk, mert eleinte nem tudtuk, mi alapján válasszuk ki őket. De a próbafolyamat során már inkább az volt a gondunk, hogy nem fér bele az előadásba mindegyik, ame­lyik tetszett nekünk. Végül kivá­lasztottunk jó néhány nagyszerű­en megírt dalt, és olyanokat is, amelyeknek mai füllel hallgatva annyira bugyuta a szövegük, hogy szinte már ettől aranyosak. Sok­szor együtt találtuk ki a dalokhoz a koreográfiát is, ami nem mindig komoly. Például ritkán láthat az ember 120 kilós hölgyet tütüben balettozni. Persze az, hogy né­hány dalnak elkészítettük a paró­diáját, nem azt jelenti, hogy nem szeretjük őket. Nem kigúnyolni akarjuk ezeket a slágereket, ha­nem szeretettel karikírozni. És ami számunkra is meglepő, nem csak az idősebbek, hanem a fiata­lok is vevők a Csokkoládéra. Há­rom évvel ezelőtt, amikor a pro­dukcióval a Balaton környékén turnéztunk, találkoztunk tatabá­nyai fiatalokkal, akik elmondták, hogy az összes előadást látták. Ta­tán is meg akarják nézni, mert annyira nagy poén.” A gútai fellépés kapcsán Cson­tos Róbert még megjegyezte: „Hazai közönség előtt mindig jobban izgul az ember, és még in­kább a maximumot szeretné nyújtani. Számomra az is fontos, hogy van egy ember Gútán, aki szeretné, ha ebben a kisvárosban is történne valami, és tesz is azért, hogy legyenek ilyen ren­dezvények, amelyeket később akár komolyabb színházi produk­ciók is követhetnek.” (me) Bölöni Réka (Képarchívum) ÚJ SZÓ 2004. JÚNIUS 23. Bár a Corvinákhoz visszatérni már nem lehet, mégis egyedit és maradandót szükséges alkotni Milyen a jó könyvillusztráció? A könyvillusztráció múltja és jelene volt a címe a Szlo­vákiai Magyar Képzőművé­szek Társasága által június 19-én a dunaszerdahelyi Kortárs Magyar Galériában rendezett, kiállítással egy­bekötött szimpóziumnak. Mint kiderült: a jelen ko­rántsem annyira fényes, mint a múlt. LŐRINCZ ADRIÁN Hogy a könyv külleme mennyire meghatározó tényező, arról a ter­jesztők, illetve a könyvkereskedők tudnának legtöbbet mesélni. Tény, hogy az esetek nagy részében a jó illusztráció „adja el” a könyvet. Fo­kozottan érvényes ez a gyermek­­irodalomra, mégis e téren tapasz­talható a legnagyobb visszaesés; a számos új kiadvány inkább ízlés­romboló hatással van azokra, akik még az elején járnak a betűvetés és olvasás tudományának. A fentiekhez hasonló gondola­tok foglalkoztatták a dunaszer­dahelyi szimpózium szakmai kö­zönségét. Szabó Kinga, a Szlováki­ai Magyar Képzőművészek Társa­ságának elnöke bevezetőjében arra hívta fel a figyelmet, hogy a képző­művészet a könyvkultúra szerves része, az általánosan elterjedt né­zettel ellentétben semmivel sem kevésbé fontos, mint az irodalom, a szöveg. „A jövő embere a vizuális kultúrán nő fel - mondta az elnök­nő -, nem mindegy tehát, hogy mit teszünk a gyermekek elé. Elsősor­ban az illusztrátoron múlik, milyen vizuális kultúrát közvetít olvasója felé a keze alól kikerült alkotás.” Gyermekkora kedvelt olvasmá­nyai és a napjainkban megjelenő gyermekirodalmi művek között vont párhuzamot Jankovics Mar­cell budapesti író, illusztrátor, film­alkotó, felhívva a figyelmet arra, hogy a mesekönyv-illusztrációk te­rén napjainkban egyfajta nagyon negatív hatású infantilizálódás ta­pasztalható. Sok a kép és kevés a szöveg, ami önmagában véve még nem is volna baj - mondta. A gond az, hogy az igénytelen illusztráció nem közvetít a könyv olvasója felé semmilyen többletet, kifullad az öncélúságban. A gyermeki fantázia fejlődése szempontjából is veszé­lyes, ha az illusztráció egy irányba determinálja a képzeletet, nem nyit távlatokat. A kérdésre, hogy milyen tehát a jó illusztráció, megadta a választ: „A gyermeknek az illuszt­ráció mögötti égbe kell hogy ves­­­szen a tekintete.” Lukács Zsolt képzőművész, a kassai Műszaki Egyetem Művésze­ti Karának dékánhelyettese A ke­vesebb több - A számítógépes gra­fika és könyvművészet címmel tar­tott előadást, melynek középpont­jában a ma már önálló művészeti ágként értelmezett számítógépes grafika állt. A könyvkiadók címére intézett kritika - miszerint a roha­mos műszaki fejlődés hatására egyre több csúnya, rossz kivitele­zésű könyv lát napvilágot - min­denképp helyénvaló. „A legna­gyobb gond az, hogy a könyvalko­tásból ma kihagyják a grafikus szakembereket, önjelölt művé­szek, a programokat minimális szinten értők kezében van a könyv­készítés, amely évszázadok alatt érlelődött művészetté” - mondta Lukács, tételesen is felsorolva, mi „gyilkolja” a könyvet. Előadása vé­gén hangsúlyozta: bár a haladás feltartóztathatatlan, a gyermek- és szépirodalmi művek kiadása során konzervatívnak kell maradni. A tankönyvillusztrálás nehézsé­geiről szólt Smídová Horváth Klára illusztrátor értekezése, melynek központi gondolata az volt, hogy egy tankönyvnek nem pusztán a tartalma fontos, hanem a kisugár­zása is. Csak úgy lehet szórakoztat­va tanítani, ha a képet nem rende­lik alá a tartalomnak, ha érvénye­sül az nőtt szó és az illusztráció összhatása. Gyakorlott tankönyvil­­lusztrátorként ecsetelte a grafiku­sok és a kiadók nem mindig felhőt­len kapcsolatát is, mely gyakran a művészi szabadság megnyirbálásá­hoz vagy a szerzői jogok megsérté­séhez vezet. „A kiadók többsége nem hajlüt az újítások felé, vaskala­pos, inkább az elcsépelt sémákhoz ragaszkodik. Pedig az illusztrációk készítésénél nem alkalmazható semmilyen sablon, minden a mű­vész ráérzésén múlik” - mondta. A jelenlévő illusztrátorok többsége egyetértett vele abban, hogy a ki­adók még mindig hisznek a kép alárendelt szerepében. A szimpózium záróakkordja az illusztráció és a könyvkiadás prob­lémáiról szóló, élénk eszmecseré­be hajló programpont volt - Méry Gábor, Balázs F. Attila és Varga La­jos, a Méry Ratio, az AB-ART és a Madách-Posonium kiadók képvi­selőinek részvételével. A rendez­vény tanulságaként leginkább az szűrhető le, hogy grafikusnak és kiadónak egyaránt a minőség vis­­­szaállítására kell törekednie, az ugyanis az olvasó kegyeiért vívott harcban az utóbbi időben fokoza­tosan elsikkadt. A szimpóziumnak és a kiállításnak a Kortárs Magyar Galéria adott otthont (Somogyi Tibor felvétele) NÉZEM A DOBOZT Hatáshiány, reklámtenyészet, lakásvadászat 7. NÉMETH ISTVÁN Nézem a dobozt, és úgy érzem magam, mint a nagy ho-ho-ho­­horgász, amikor az ágyán ücsörög­ve (lévén a tél odakinn eluralkodó­­ban) csupán egy lavór langyos láb­víz fölé lógathatta horgászvessze­jét. Ember legyen a talpfáján, aki uborkaszezonban bármi tollas-pik­kelyes élőlényt kihalászik ezekből a szennyvízzel bőven felhígított égi csatornákból. A nyár a sportolóké (főd Eb, olimpia), a fényre­ és hőre érzékeny kultúra ilyenkor visszahú­zódik csigaházába, s ábrándos ter­veket sző arról, mihez kezd majd le­vélhulláskor. Azok a szerencsétlen flótások, akik vagy tucatszor is el­szalasztottak a tévében egy-egy amerikai nullnívós akciófilmet, most hálájukat rebeghetik az an­tennáktól teleszurkált ég felé: az el­sőre is unalmas celluloid-pazarlást sokadszor is műsorukra tűzik a nyerészkedelmi adók, miközben százszor belereklámozzák majd a fejünkbe, hogy ez a nyár sem telik el az ő meglepetéseik nélkül. Nézhetetlen a doboz, de vannak azért felejthetetlen percei is. Sietek leszögezni: ezek azért emelkednek a „nehezen felejthetőség” kategóri­ájába, mert (több) százszor is meg­nézetik velünk. Pedig már először sem igazán akartuk. Nappal az internetről, a rádióból, az újságok­ból, a teleszórt postaládából s az utcai óriásplakátokról támadnak, este egyesítik erejüket, s meg sem állnak a hálószobánkig, bemász­nak a párnánk alá, odatolják petéi­ket, amelyekből majd bámulatos gyorsasággal hasonszőrű újabb reklámszlogenek, mottók és logók kelnek ki. Egy internetes reklámta­nulmány szerint a végtelenségig is­métlődő „házireklámoknak” - a leglaikusabb értelmezés szerint­­ három alfaját különböztetjük meg: az „ezt szeretem”, az „ezt utálom” és az „ezt nem értem” típusúakat. Persze szép számmal vannak kö­zöttük átfedések, lehetetlen és nem is szabad éles határt húzni. Olyan reklám azonban, amelyet „csak úgy elviselünk”, egész egyszerűen nincs! Eddig az idézet, most jön az én három kategóriám: „ezt nem szeretem”, „ezt nagyon nem szere­tem”, „ettől életveszélyesen fel­megy a vérnyomásom, gyorsan át­kapcsolni!”. Kénytelen voltam te­hát kifejleszteni a magam „védeke­zését” a nemkívánatos terheltség ellen: a reklámblokkot kísérő hang­­robbanás elindítja a videóba beké­szített kazettát, amelyen kedvenc zenekarom klipjei várnak üdítő megnyilvánulásukra... Nézem a dobozt. A tanítási év vé­ge mindig az ismétlés, a szóbeli és írásbeli összefoglalók, megmérette­tések ideje. Nos, ha álságos hétköz­napjainkban így van ez, miért lenne máshogy a „való világban”? Bíztam benne, hogy a „leómilók” eltakaro­dása után végre emberhez „valóbb” valóságsók, a vetélkedők nyerik a teret a képernyőn. Ehelyett egy „mi­no tauruszt” csempéztek szemünk érfalaira: vizsgázzon a W3-ból! Hát nem ismételgették elégszer a buta és semmitmondó jeleneteket? Most újra ránk villogtatják őket, azt sugallva, hogy csak akkor vagy em­ber, ha 15 másodpercen belül felel­ni tudsz élet és halál kérdéseire. In­dián hátba, fejbe vagy szájba rúgja­­a legszívesebben a nőket? Európa melyik városába utazott Marcsi és Milo? Melyik villalakó nyerte az au­tós ügyességi versenyt? Ki kente be a vécét mogyorókrémmel? Mit evett pontosan Segal, mielőtt gáz­bombáival őrületbe kergette a villa lakóit? Aki nem vágja a lassan egye­temi tananyaggá váló tételeket, az könyörtelenül kiesik a játékból. Én mindenesetre az alkalomhoz ülően fehér nyakkendős kéményseprőnek öltözött Stohl Andrásra nem csak filmszerepet vagy műsorvezetést, de egy hatodosztályú vetélkedőt se bíznék. Ripacsol, grimaszol, bo­hóckodó és kiabál, torkaszakadtá­­ból kiabál, pedig sehol semmi ová­ció, a nézőtéren döbbent csend ho­nol. Aztán jön Mao, áthatóan idét­len és most sem hazudtolja meg ön­magát („Nem sok minden változott meg bennem, de elég sok minden” - mondja rezzenésteli arccal), majd megnyugodhatunk benne, hogy a kedvenc regénye a képre­gény (mi más?). Végül győz az igazság: a döntőbe jutott hölgyek közül az egyik nem látta a finálét, így fogalma sincs róla szegénynek, hány szavazattal nyert Mio. Az ilyennek én sem adnék ingyen­lakást a Gerecse völgyében! - mon­dom, és elbűvölve nézem az ünne­pélyes alaprajz-átadást. Hip-hip­­hurrikán! A győztes Irén kitörölheti vele a könnyeket a szeme sarkából.

Next