Új Szó, 2005. március (58. évfolyam, 49-73. szám)

2005-03-18 / 64. szám, péntek

2005. március 18., péntek 5. évfolyam 5. szám A Szabadság eszméje Petőfi és Jókai márciusi fellépése óta - ha hosszú évtizedekre meggyaláztatott és eltiportatott is - sosem veszített fényéből és erejéből Március idusa: Petőfi ünnepe Sokunk lelkében Március idusának emléke olyan eleven, hogy 157 év múl­tán is a személyes élmény erejével és varázsával hat. Képzeletben mindnyájan voltunk már a Pilvax kávé­házban, ott gyülekeztünk a Nemzeti Múzeum kertjé­ben, a Nemzeti dal veretes sorai is visszhangzanak bennünk, miközben a tö­meggel átmentünk a hajó­hídon, fel Budára, hogy ki­szabadítsuk várfogságából Táncsics Mihályt. HAJTMAN BÉLA Sorolhatnám a történelmi té­nyeket, a szemtanúk, a résztve­vők, a sorsdöntő eseményekből legendát szövők után: Nyáry Al­bert, Vajda János, Móricz, Krúdy, Faludy György olvasatai nyo­mán. Ugyanarról a történelmi eseményről mindegyikőjük más és más megközelítésben ír. Nyáry a leghitelesebb, ő tényszerűen tudósít a forradalom napjáról, Vajda naplószerűen, katonaként számol be a tábori életről, Krúdy, irodalmunk bohém ködlovagja a Mit kíván a magyar nemzet? cí­mű elbeszélésében vezeti végig olvasóját a pesti helyszíneken. Tőle tudjuk meg, hogy Jókai le­késte a Pilvax-béli reggeli talál­kozót. Ekképp ír a késés okáról: „A regényíró bizonyosan ked­venc regényalakjaival ál­modott, és álom közben elfelejtette, hogy tulaj­donképpen forradalmat hirdetnek a mai napra Pesten.” Jól tudjuk azonban, hogy Jókai Petőfi mellett egyik kulcsszereplője volt a forrada­lomnak. Móricz, a falusi világ is­merője, a csökönyös parasztem­ber szemszögéből láttatja a már­ciusi megmozdulást. A csata nap­ja című elbeszélésben egy Stuhl nevű lévai molnárt is szerepeltet, akinek Görgey parancsára hidat kellett állítania a Garamon, el­lenkező esetben a bitófán végez­te volna. Meg is lett a híd. Faludy György londoni emigrá­ciójában az 1956-os események­kel hozza párhuzamba a negy­vennyolcas forradalmat. Az Iro­dalmi Újság 1958. március 15-i számában ezt írja: „Külön jelleg­zetessége és varázsa 48-unknak az a történelemben páratlanul álló jelenség, hogy az ország egyetlen vezető politikusa sem vett részt a forradalomban, mert Pozsonyban üléseztek a diétán, azaz sem a kanóc, sem a fék sze­repét el nem játszhatták, nem szónokolhattak kedvükre, és a köztük lévő nem lebecsülendő el­lentéteket sem teregették ország­világ elé, hogy aztán elvi, avagy hatalmi monomániáikkal meg­­nyergeljék a forradalmat.” És valljuk be, 1860 óta - ettől az évtől kezdve nemzeti ünnep március 15-e -, azaz az elmúlt 145 év során sokan a maguk egyéni érdekeiktől hajt­va és fűtve agyonma­gasztalták, frázisokba fojtották, kisajátítottál egyszerűen csak ifjúsági ünnep­pé degradálták ezt a napot. Gon­doljunk csak arra, hogy nemzeti függetlenségünk kivívását gyak­ran olyan politikusoknak kellett ünnepelniük, akik ezt a függet­lenséget feladták. Faludy György írja: „A parlamentizmus dicsősé­géről annak a Tisza Kálmánnak kellett szónokolnia, aki a Sándor utcai képviselőházban könyöké­vel szokta letörölni a fekete táb­láról az interpellációra feliratko­zott honatyák nevét; a demokrá­ciáról az a Tisza István beszélt, aki, mikor egy bihari állomáson lekéste az expresszt, visszaho­zatta a vonatot Debrecenből; az egyenlőség eszméje előtt annak a Lónyai Menyhértnek kellett Gyakran olyan politiku­sok is ünnepeltek, akik a függetlenséget feladták. Sokan agyonmagasztal­ták, frázisokba fojtották, kisajátították az ünnepet. hajbókolnia, aki a legmocsko­sabb vasútpanamákon és katasz­tercsalásokon kereste magát de­geszre; a sajtószabadságért an­nak a Révai Józsefnek kellett lel­kesednie, akit egyik cikkéért - időközben ugyanis megváltozott a pártvonal - Puskin szovjet nagykövet saját kezűleg pofozott kékre-zöldre; a jogrendet annak a Gömbös Gyulának kellett di­csőítenie, aki Erzberger katoli­kuspárti német kancellár gyilko­sait rejtegette nagytétényi villá­jában és az emberi méltóságra annak a Rákosi Mátyásnak kel­lett poharat emelnie, aki vala­hányszor hazarepült moszkvai gazdáihoz, átizzadta inggallér­ját teknősbéka nyakán, arra gon­dolva, hogy ugyanez a repülő­gép egy hét múlva urnában, hamvasztva, avagy koporsóban és jegelve hozza vissza Buda­pestre.” Ami a magyarországiaknak 56-ot, nekünk 1968-at jelentette. Történelmi közelmúltunkban pe­dig az 1989-es események sejt­tették az 1848-as eszmék megva­lósulását. Tegyük fel a kérdést: magun­kévá tudjuk-e tenni a történelmi múlt örökségét, meg tudjuk-e ün­nepelni pátosz és frázisok nélkül dicső nemzeti ünnepünket? Meg. Ha nem harsogjuk és hangsú­lyozzuk túl a forradalom mának szóló, időtálló üzenetét. Ha mer­jük vállalni a hétköznapokat is, a tegnapokat és holnapokat, mert ennek a napnak ne csak a meg­hirdetett megemlékezéseken, ne csak a díszbeszédekben és érze­lemtől túlfűtött szónoklatokban legyen nyoma és emlékezete! Az én gyermekkorom hősei kö­zött az egymásra lövöldöző ame­rikai tehénpásztorokon és a vad­regényes tájakon békésen élő rézbőrűeken, a lengyel és jugo­szláv világháborús ifjúsági film­sorozatok bátor gyermekharco­sain kívül a magyar huszárok is ott voltak. Régi magyar filmek­ben, a szabadságharc eseményeit feldolgozó színpadi játékokban éltek tovább, sőt maszkabáljain­kon is fel-felbukkant egy-egy csá­­kós magyar huszár. Olyan hetyke bajuszt kanyarítottak orrunk alá „sminkeseink”, hogy a félszemű, kipöttyözött kalózlegényeknek esélyük sem volt pontszámokban megközelíteni bennünket. Az igaz, a mi generációnk nem játszhatott aradi vértanúkat - szégyen ide vagy oda, nem is tudtunk róluk -, pedig hálás fel­adat lett volna tucatnyi vitéz kö­zött megküzdeni egy-két satnya muszka ellen. A katonásdi több­nyire hatalmas diadallal végző­dött. A hősök utolsó leheletükig küzdöttek a túlerővel szemben. Nem magyar szabadságharco­sokként, hanem a felszabadulást hozó partizánokként­­ megtette hatását az akkori oktatáspolitika - ereszkedtünk fél térdre, s tüzel­tünk, amíg a golyózápor le nem tarolta az ellenséget. Aztán a csöngetés előtt néhány perccel valamennyien elnyúltunk az is­kolaudvar „véráztatta” csatate­rén, majd megettük a tízóraira kapott pástétomos és lekváros kenyereinket. Nem szabadna megfeledkez­nünk azonban az igazi hősökről, a szabadság katonáiról, a nem­zetőrökről és a forradalom előké­szítőiről, azokról az értelmiségi­ekről, akik szavakba öntve kellő érzékenységgel és hitelességgel tudják érzékeltetni az embertö­megek hangulatának változásait, hangot tudnak adni mindenféle társadalmi elégedetlenségnek, s mert művészi anyaguk az emberi lélek, nem csak azt sejtik meg, hogy milyen folyamatok játszód­nak le a mélyrétegekben, hanem azt is, hová vezethetnek a társa­dalmi átalakulások. Mert az írók mindig megtalál­ták az utat a nép szívéhez, han­got adtak az igazságtalanságnak, a haszonelvűség alapján értel­mezett egyenlőségre és testvéri­ségre is felhívták és felhívták a fi­gyelmet, s ha a múltban néha szerették volna elhallgattatni őket, sohasem sikerült, mert szá­mukra nem a díszemelvények és a pulpitusok jelentették a jelen­létet és a megnyilatkozás terét, hanem a könyvtárszobájuk és az íróasztaluk, amelyen írtak. Ők azok, akik rá tudtak mutat­ni a galádságokra, fényt deríteni a társadalmi visszásságokra, a zsarnokságra. Petőfi, Babits, Radnóti, Pilinszky, Illyés Gyula, Déry Tibor, Cs. Szabó László, Göncz Árpád. Hosszú lenne azoknak az íróknak a teljes név­sora, akik koruk áldozatai, számkivetettjei, bebörtönözöttei lettek. Ez szerencsére már a múlté. To­vábbra is azon kell fáradoznunk azonban, hogy diákjaink, az utá­nunk jövő nemzedékek költőink életútján és munkásságán keresz­tül megismerjék történelmi múl­tunkat, sorsfordulóinkat. Az én nemzedékem nem hall­hatta a tankok dübörgését sem 56-ban, sem 68-ban. Sajnos 1848–49 történetét sem az iskola­padokban ismertük meg. Ismere­teinket az ifjúsági regényekből, a Magyarországon vásárolt történe­lemkönyvekből és persze az iro­dalomórákon megismert, min­denki számára hozzáférhető Pető­­fi-versekből gyarapítottuk. A rendszerváltás előtti diákbálokon és illegális összejöveteleken lúd­­bőrzött a hátunk, ha titokban el­énekelhettük a Kossuth-nótát. Azoktól kellett a leginkább tarta­nunk, akik a leghangosabban énekeltek, akik önkéntes alapon, előszeretettel készítettek beszá­molókat marxista filozófiából, sőt a jellemábrázolás”, a „kádere­­zés” műfaja sem volt számukra idegen. Középiskolás koromban márci­us idusa nem számított ünnep­nek. Tananyag sem volt, hacsak a pedagógus nem tekintette szív­ügyének, hogy beszéljen e törté­nelmi eseményről. Az igazi meg­mozdulások a lampionos felvo­nulások másnapján, a munka ün­nepén történtek a felcicomázott allegorikus járművek mellett baktatva, zászló­kat és papírmasé galam­bokat lengetve. A május elsejéknek „köszönhető­en” Marx és Engels fizi­miskáját hamarabb megtanultam megkülönböztetni egymástól, mint Kossuthét és Széchenyiét. Sokunk számára október 6. a Csehszlovák Nép­hadsereg napját jelentette, hi­szen a faliújságon csak ez jelen­hetett meg. A másik jelentős ün­nepünk, a szlovák nemzeti felke­lés napja nem igazán élt a diák­ság tudatában, hisz akkor még tartott a nyári vakáció. A faliúj­ság-felelősök azonban ennek el­lenére sem feledkezhettek meg erről az ünnepről. Hálás téma volt, krétapapíron jelent meg a szép színes propagandaanyag. A főiskolákra jelentkezők élet­rajzában előnynek számított a munkásszármazás, de nem ért sokat, ha a szülők nem voltak a CSKP tagjai. Az egyetemista évek alatt a chartások Néhány szó című állásfoglalásának, Il­­­lyés Egy mondat a zsarnokságról című versének, Duray Kutyaszo­rítójának gyűrötté olvasott, alig látható fénymásolatai kerültek elő rejtekhelyeikről a bizalmas négyszemközti beszélgetések so­rán. Szerencsére minden nemze­déknek megvan az az egészséges magja, amely a sorsfordító napo­kon az esernyők vagy a szabad ég alatt összekapaszkodva, a nyomdafestéktől még­ragadó pa­pírlapokon fellelkesülve szembe­szegül a zsarnoki hatalommal, a császári ármádia szuronyaival, a főtérre berobogó tank csövével, a sisakos rohamrendőrök gumi­botjaival, a vízágyúkkal felfegy­Hol kezdődjék az öntisz­tulás, ha nem az egyházi méltóságoknál­ vérzett, kiképzett farkaskutyák­kal felsorakoztatott rendőrkor­don egyenruhásaival. Az én nemzedékem számára a kulcscsörgető november jelentet­te a szabadságot, a függetlensé­get, a határokon való szabad át­járás lehetőségét. A rendszervál­tás óta eltelt bő tizenöt év alatt sok minden játszódott le társa­dalmi és politikai életünkben, és rengeteg dolog átértékelődött. És mégis: a titkos ügynökök kér­­dése még napjainkban is felbor­zolja a kedélyeket. Hol kezdődjék meg az öntisztulás folyamata, ha nem az egyházi méltóságoknál? Nekik kell példát mutatniuk, hogy a beszennyezett lélek is kaphat feloldozást, a hajdani be­súgó is nyerhet bűnbocsánatot, ha a közélettől elvonulva önvizs­gálatot tart és őszintén vezekel. Elsősorban Krisztus felkentjeinek kellene példát mutatniuk a listán szintén szereplő csúcspolitiku­soknak. A márciusi tizenkét pontból sok minden valóra vált. A francia és a magyar forrada­lom zászlajára tűzött hármas jel­szóból vajon mi teljesült? Orwell óta semmi új a nap alatt: mi is megtapasztalhattuk, hogy az egyenlőknél mindig lesz­nek egyenlőbbek. Az egyenlőség és a testvériség eszméjét is lejá­rattuk volna már? És mégis azt hiszem, a szabad­ság ideája Petőfi és Jókai márciu­si fellépése óta - ha hosszú évti­zedekre meggyaláztatott és elti­portatott is - sosem veszített fé­nyéből és erejéből. Petőfi és Jó­kai nélkül nem lett volna 1848-as szabadságharc és forradalom. Puccs igen. Márciusi nemzeti ün­nepünkről túlzás nélkül elmond­ható: Petőfi ünnepe. Vajda Jánost idézve: „És azok lesznek a legszebb korszakok a nemzet jövendő éle­tében, amelyekben ismétlődőleg megint ő lesz az ifjúság eszmény­képe. A legkevesebb, amivel neki tartozunk, hogy március 15-ét emlékének szenteljük. Attila óta bizony kevés magyar név ismere­tes az egész világ előtt. De e ke­vés közül egyik az övé.” Petőfi Sándor (Fotók: Képarchívum)

Next