Új Szó, 2021. január (74. évfolyam, 1-24. szám)

2021-01-09 / 6. szám

www.ujszo.com SZALON ■ 2021. JANUÁR 9. 17 TARCA A SZALONBAN Polgár Anikó A világ, teregetés után M N. Á. emlékére, aki most lenne 99 éves ÚT1 sétált, úgy érez­te, a levegő nagy ruhaujjai simít­­ja­ják. Persze nem JL JLvV volt ez mindig gyöngéd simogatás, néha épphogy csak érintette, máskor dörzsölte vagy durván meg is lökte valami. A világ mindig olyan, mintha te­­regetés után lennénk, s egy viha­ros szél lefújta volna a vásznakat a szárítókötélről. Még most is, ebben a fagyos időben­­ pedig ki tereget ilyenkor a szabadba? Ahogy megló­dul a szél, felkavarja a deres, zúzma­­rás fehérneműt, minden csupa apró darab, minden fehér, csupa csipke­dísz mindegyiken. A fákon mintha fennakadt volna egy-egy zokni, a rávetülő fényben mind más-más színű, s ha visszanézünk, már nincs is ott semmi, csupasz minden ág, mint az üresen maradt szárítókötél, mellyel egy darabig még nem lesz érdemes törődni. Már a ruhacsipe­szek is bent vannak egy kosárkában, a szekrény mélyén, ahol a színeket is magába nyelte a sötét. Egy inget úgy rántott magával a vihar, hogy közben be is lakta üres tereit. Lehelet áradt belőle, lendü­letet kapott, már nem sodródott, már nem passzív tárgy volt csupán, hanem haladt, száguldott, rohant, magával sodort másokat is. Néha, egy-egy szögből nézve, egészen em­berinek tűnt. De ha nem fújt bele a szél mindkét ruhaujjba, csonka lett, egy sebesült, amputált kezű katona. A. emlékeiben sok ilyen sebesült katona élt, belelátta őket bármelyik tárgyba. A kezében mindig ott érez­te a csákányt, melyet először akkor markolt, ’45 telén, mikor a Múze­um körúton lakott, s a környező házakból kivezényeltek mindenkit, temetni a halottakat. A föld kemény volt, fagyott, csákánnyal kellett feltörni, vagy az utcákon lévő bombakrátereket használni sírhelyül. A csizmákat le kellett szedni a halottakról, a lóte­temekről levágni a húst. Később is minduntalan belekapott, később is minduntalan belelépett ezekbe a halottaktól lopott csizmákba. A tárgyak túlélik az embert, az em­lékek az élő társául szegődnek. Az élettelennek látszó tárgyakban megmozdul valami, a halon lovak patája koppan, s kicsire összehúz­zák magukat az angyalok, hogy be­férjenek az emberek házaiba. Nála a legnagyobb, a leghatalmasabb an­gyal is elfért, nem ütötte be a szem­öldökfába a homlokát. Úgy látta vendégül őket, mint nagymama az unokáit, almával kínálva, batullal, jonatánnal, szabadkozva, hogy ki­csit kásás már a húsa, de nem adhat mást, bármennyire szeretné. Némelyik ház annyira kicsi, mint egy fészek, ahhoz, hogy oda betérjenek, madárrá kell zsugorod­niuk. Ott aztán van mit óvni! Az élet olyan törékeny, mint a tojáshéj. S ha a nagy kéz megindul, benyúl minden szobába, minden párna alá, minden fiókba, széttépi az ágy­huzatot, szétszórja a tollpihéket, összezilál minden kéziratot. A pusz­tításhoz még parittya sem kell, elég egy markolás, egy roppanás. Mint a tojás tartalma, folyékony a velő. Eltörhet tojáshéj, pohár, csigo­lya, szakadhat vitorla, reccsenhet árboc, de a szilárdnak tűnő ház is beomolhat. Bújni kell, ködbe, homályba, falombba, sáros nád közé. Tárgyakat húzni az arcunk­ elé. Régi uralkodóknak, középkori hősöknek adni az emlékeink. Jó lesz a féltékeny Márk király, jó lesz a gyertyaként izzó Izolda, jó lesz a napimádó Ekhnaton fáraó. Nem szerepelt ők: beszélni tanítanak, kimondani a nehezen mondhatott Izolda szobájába beszállt egy veréb, zavart volt, összevissza röpködött, nekiütődött a falnak. Nem is hal­latszott a koppanás, olyan hangta­lan volt a pusztulása, mint mikor a gyűszű a selyemhez ér. Izolda félre­tette a kézimunkát, nem bírt fákat és madarakat hímezni tovább. Trisztán arca csupa sár. A mo­csárba bújt el, a nád közé, felsértette a bőrét. Minden nádszál hajlott, gyönge volt, mégis olyannak tűnt, mint a dárda. A gyékény bugája is lehet fegyver, levelei befedik a kuny­hó tetejét. A gyapjával kitömhetők a matracok és a párnák, mégsem lehet rajtuk megpihenni. A parti kalyiba szétázik, Trisztán ruhája csuromvíz, nincs maradása. Nyugtalansága átnő hozzánk a középkorból, a ná­das átterjed a mi tavainkba. A sarat mi töröljük le az arcáról, ruháját mi próbáljuk megszárogatni. Ekhnaton, az istent gyártó ki­rály is lelép a trónusáról. Sátrak és lampionok, fényreklámok között járkál, elindul az éjszakai városba, tankokat lát, megretten a forrada­lom zajától. A két íróházaspárral együtt ő is átveti magát egy mell­véden, együtt gurul le velük a töl­tésen, egymásra gördülnek a testek. Lehúzza őket a vízpart, az iszap és a nád. Aztán egyik test fölkel a másik mellől, vagy még inkább: fölkel az egyik testből a másik. Az egymásra gurult testek helyét az egymást ki­egészítő emlékek veszik át. Minden vihar, melyet később megélt, újra lejátszotta a tankok vonulását, vagy azt a régebbi ost­romot. A villámok a távoli had­mozdulatokat sejtették, a faágak csattanása a fegyverek dördülését, a szárítókötélről elszállt lepedő a tö­megsírok piszkos vásznait. A köd­ben is a bizonytalanság érződött, a szorongások mélyén is ez volt. Ő - ahogy egyszer nyilatkozta - nem a megnevezhető érzelmekről írt, szövegeiből nem a megszokottakat, a haragot, a bánatot, az örömöt, a félelmet érezzük áradni felénk, ha­nem azt, amit mi is átérzünk ugyan, de sose sikerült megneveznünk, azt a torokszorítót, a fojtogatót, azt a korábban kimondhatatlant, amitől, hogy így leírva látjuk, már nem is rettegünk annyira. A szorongó valami szilárdat ke­res, valami legyökerezettet. Egy ma­gasba törő, vaskos törzsű fát. A fa lombjai közt fészkek, madarak - de vigyázz, egy-egy ágba nem érdemes erősen kapaszkodni! Nem biztos, hogy megbír majd tartani. Reccsen és letörik majd, mint egy vékony, száraz gally. A fák mellett mégsem mehetsz el szótlanul. A fasort nem húzhatod félre, mint a függönyt, nem láthatsz rajta át, de a sejtésed nem csal meg sosem. Tudnod kell, mi van a fák mögött. Érezned kell az erdő mögött a folyót. Nemcsak a látvány tudható, hanem a hang, az érintés, az illatok is. S minden megsejthető, kitapinthatatlan alak­zat, az absztrakció négyzetei és há­romszögei. A fa utánad jön a városba is: kihúzza a földből gyökereit, csám­­pásan végigsöpri a járdát, lombko­ronája a boltredőnyöket súrolja. Éjszaka minden megtörténhet: ne lepődj meg, ha utolér egy tölgyfa. Olyan lesz, mint egy nő, mint egy idomtalan sellő, nagy, bozontos hajjal, mely az arcát is takarja. Csak egy pillanatra mutatja majd meg magát. Akkor ne fordulj el, nézz mélyen a szemébe! Akkor nem ma­radsz le semmiről, akkor megérted, megfejted majd az üzenetét. Akkor meglátod majd a hajkoronában a fészkeket, a madarakat, a rejtett biztonságot, a fában rejlő erdőt. Az­után nem kell majd bánnod, hogy megfordul és otthagy, hogy a gyen­ge lámpafényben alig látod majd, hogy távolodik Gyökerei visszaille­­nek majd a vájatokba, utat találnak majd, ahogy a kéz a ruhaujjba. A fa visszaáll a helyére, a gyökér vissza­forr a gödörbe, a bombakrátert, a tömegsírt betemetik A vihar elül, a faágakon fennakadnak az elszállt ruhák, úgy csüngnek le a vásznak, mint fáradt, alvó madarak tolldí­­­zei. Vagy mint az emberi léptékre ugorodon, hozzánk idomuló an­­talok szárnyai. ' A­ki kamaszkorában ol­vasta az Esti Koméit, az minden egyes új­­raolvasásakor, legyen bármily öreg, vissza­tér kamaszkorába. Én most a híres Kosztolányi-mű egészen kiváló kri­tikai kiadását olvastam (szerkesztet­te Tóth-Cifra Júlia és Veres András, Kalligram, 2011). Ez az 1933-ban a Geniusnál megjelent alapszöveg­ből indul ki. A művet szlovákul is kiadták az Esti Kornéi kalandjaiva együtt (Karol Wlachovsky fordítá­sában, 1983-ban). Mindenekelőtt az egyik ked­vencemre voltam kíváncsi: Tizen­harmadik fejezet,­­melyben mint jóltevő szerepel, fölkarolja a sorsül­dözött özvegyet, de végül kénytelen megverni őt, mert annyira sajnálja, hogy egyebet nem is tehet). Most, hogy a kritikai kiadásnak köszön­hetően látom, hogy s mint szerkesz­­tette-húzta meg ÍCD e szöveg zárla­tát, még jobban tetszik. Ha lehet az ember szerelmes egy szövegbe, én ebbe vagyok az. S innentől úgy olvastam végig az első fejezettől a ti­zennyolcadikig, mint aki mákonyt evett. Az Esti Komét a legjobb fajta narkotikum, a KD-művek sorá­ban is kitüntetett hely illeti meg. A korábbi sajtóközlések és azok folyamatos javítgatásával létrejött könyvben nyomon követhető, hogy Kosztolányi az idegen vagy idegennek tűnő szavakat magya­rokkal helyettesítette. így lett a kor­zóból sétaút, a lavórból mosdótál, a kalendáriumból naptár, a famíliá­ból család, az imponált­ból bámu­lattal töltötte el, a hotelből szálloda, a pánikszerű­ből riadt, a szalutál­­ból tisztelgett, a diskurálns­ból te­referélni, a komédiásból bohókás, a frázisból szólam, az akváriumból halpalota, a taktikából harcmo­dor... és a sor hosszan folytatható. Másfelől tömörített, leginkább a határozott névelőket húzta ki: a be­fogta a fülét-ből befogta fülét lett, a visszanyelte a szavait-ból vissza­nyelte szavait... és így tovább. Ahol kellett, a fel helyett föl lett, másutt a megengedő is szócskát elegánsan az állítmány mögé helyezte át, egy mondatból kimarad két részint... A hazudok-ot átjavítja hazudom-ra. Aztán sok olyan szót látunk, me­lyek eleve a magyar nyelv szépségét képviselik, például a ruhaház. A szélgép. A hanglemez. Vagy egész mondatokat: ,A vonat kifutott a pályaház üvegkalitkájából.” Ezek­nek kisugárzásuk van. Apróságok, mondhatnánk. De ezek mutatják kivételes jártasságát a nyelvben. A kis dolgokban rejlő (élet)művésze­­tet: „azt a meggyőződést vallotta, hogy emberiességünk, apostolko­dásunk­­ becsületesen és őszin­tén egyedül csak a kis dolgokban nyilatkozhat meg, s a figyelem, az elnézésen és megbocsátáson alapu­ló kölcsönös kímélet, a tapintat a legtöbb, a legnagyobb dolog ezen a földön.” (Harmadik fejezet, 59. ol­dal) Úgy tűnhet, a szüntelen javít­gatás, a szöveggel való munka csak formaság, de Esti szerint a forma maga a lényeg: „minden »forma­hiba« lényeg­hiba s a formahibánál nincs is nagyobb hiba.” (Negyedik fejezet, 124.) Fiatalkoromban azt hittem, csak feleségem használja a „kihányom a belém” kifejezést, úgy véltem, ez olyan családi használatra van. De nem. Esti a híres Harmadik fejezet­ben, melynek eredetileg Csók volt a címe, s kisregénynek indult, a várat­lan csóktól úgy undorodott, „hogy ki tudta volna hányni a belét is”. Aztán itt vannak az olyan kité­telek, melyek korábban elkerülték a figyelmem. A helyzet, mely hét­köznap s bárkivel megeshet, mikor eszébe jut az iskolában tanult híres szállóige vagy bármi más, de szerző­je nem. Pedig még a tankönyvbeli helye is előtte van: „Ki is mondta ezt? Valahol a nyelvtan közepetáján van, egy oldalon, felül, kissé balra, példa a participium praesens hasz­nálatára, tagadó kötőszócskával. Nem szabad pirulni. Semmit se szabad szegyelni. Csillag és szemét a sorsunk.” (Harmadik fejezet, 74.) Azaz fogyatékosságainkkal együtt vagyunk azok, akik va­gyunk. Aztán az aktualitások. Manap­ság egyre több étterem kínálja magát „hazai” ízekkel. És receptek garmadája szól arról, hogy ugyan­­ilyet készített valaha a nagyi. A Negyedik fejezet (melyben régi barátjával a „becsületes város”-ba tesz kirándulást)­­ arról szól, hogy mindent őszintén, a maga értékén reklámoznak. A vendéglőn így ez a felirat díszeleg: „Ehetetlen éte­lek, ihatatlan italok. Rosszabb, mint otthon.” Nehéz humor terén Kosztolányit utolérni. Nem tudnám eldönteni, me­lyek az Esti Koméi legjobb fejezetei. Most, 2021 elején kettő hagyott csaknem hidegen, az első és az utol­só, alighanem a parabolajellegük miatt. A közbülső tizenhat mind­egyikét jobbnál jobbnak tartom. A Tizenötödiknek (melyben Pataki a kisfiáért aggódik, ő pedig az új ver­séért) azt hiszem, csak most jöttem rá az ízére. A Tizennegyedik fejezet, (melyben Gallusnak, a művelt, de rossz útra tévelyedett fordítónak titokzatos t­zelméb­ől rántjuk le a leplet) mindig is a kedvenceim közé tartozott, de csak most láttam meg benne a hatalmas és groteszk ötlet nagyszerű végigvezeté­­sét: egy kleptomániás fordító, aki az irodalmi műből men­­­nyiségre utaló szavakat sinkó­­fál el; ezt’és így csak Kosztolá­nyi írhatta meg. Végül persze ráismertem néhány korábban is felismert igazságra, például az irodalmi életről, mely a Tizenkettedik fejezet 242. oldala s a magam tapasztalata szerint is annyira lesújtó, hogy idézésre sem mél­tó, említenem is kár. KD ebből vonja le a meglehetősen sztoikus végkövetkeztetését: „Nem is az a hiba, hogy a világot kevés bölcses­séggel kormányozzák. Az a hiba, hogy egyáltalán kormányozzák” Amúgy a legderűsebb könyvek egyike. Idestova már kilencven éve. Esterházy Péter nyilatkozta va­lahol Kosztolányiról, hogy azért olyan könnyű olvasni, mert olyan magyar nyelvet dolgozott ki és használ, amely nagyon közel áll a maihoz. Egyébként, mint EP-nek, KD-nak is nagyon sok követője van, a legismertebb Esti Kornél­­folytatás éppen Esterházy 20­10-es Esti­e. Csanda Gábor KÖNYVSORSOK Csillag és szemét a sorsunk S O­y C/l­o­ms/roi ,\,vy/ w «0 £ ^ I Esti Kornél J

Next