Uj Világ, 1949. december (2. évfolyam, 26-52. szám)

1949-07-01 / 26. szám

2 ÚJVILÁG „ Otthon ér­eztem­ magam“ «-mondja a Szovjetúnióból visszaérkezett Gergely Sándor Gergely Sándor, a Magyar Írószövetség elnöke, a Szovjetunió összszövetségi Pus­kin Bizottságának meghívására három hetet töltött Moszkvában, Leningrádban, Sztálingrádban és a Szovjetunió más vidékén. Részt vett a jubiláris Puska, ünnepségeken és nagy élményekkel gaz­dagabban tért vissza néhány nappal ez­előtt Magyarországra. Ezekről az élmé­nyekről beszélgettünk vele. Meghatott hangon beszélt az író a Szovjetunióról, amely olyan hosszú időn keresztül — az emigráció éveiben — otthont nyújtott neki és amelyet most, négy és fél év után, ismét viszontlátott. Érthető, hogy Gergely Sándor minden egyes szavát mély meg­hatottság fűti át ! Proletár nemzetköziség ’ — Élményeim olyan sokrétűek és,, sokszínűek, hogy visszajövetelem utáni harmadik napon még nem tu­­­­dom kellőképpen rendezni őket. —­­ kezdte a beszélgetést Gergely Sándor — Az Új Világnak nemcsak egy ilyen interjú keretén belül akarok és fo­­­ gok beszámolni róluk. A legmegraga­­dóbba akarom elmondani. Annak a mélységes, mindent átfogó proletár internacionalizmusnak szelleme csa­pott meg újra frissítően, üdítően és nevelően, amely tizenhároméves szov­­jetúnióbéli emigránskodásom idején levett, tanított bolsevikké, íróvá és ■bérré. Amikor ezt leszögezem, nemcsak arra gondolok, hogy folyó­iratok és hetilapok hasábjain, érte­kezleteken és vitaesteken hallhattam a burzsoá kozmopolitizmusról folyta­tott vitákat, hanem a proletár-nemzet­köziség szellemének megnyilvánulását magamon is éreztem. A szovjet em­berrel való viszonylataim minden vo­natkozása is ezt sugározta. A külföldi író-delegátusok csoportjával éltem együtt három hétig. Valamennyien úgy éreztük magunkat, mint otthon. Pontosabban, valamennyien hazaér­keztünk. Mert a szovjet emberek — írók, színészek, munkások, parasztok, szállodai liftesek, mozdonyvezetők, soffőrök — emberek, akikkel a sor­­véletlenül hozott össze bennünket Moszkvában, vagy Leningrádban. Puskin városában, a régi Cárszkoje Szelóban, vagy Pszkovban, vagy akár a mihajlovszkojei Puskin sírhoz za­rándokolt százezer „irodalmi zars­dek“ legnagyobb szeretettel és gyak­ran feltűnő tájékozottsággal érdek­lődtek a mi hazai dolgaink iránt. „Otthon“, saját országunkban sem beszélnek, gondolkodnak olyan féltő aggodalommal, olyan gyógyító szán­dékkal az események, cselekmények megítélésekor, mint ahogyan azt itt hallottam. Volt rá eset, hogy egyi­­künk-másikunk otthoni társait érintő kritikájában túlságosan éles szavakat használt ilyenkor szeretettel, de fél­reértést nem tűrően magyarázták meg az eltévelyedőnek, hogy az elkövetett hibákért, bűnökért nem a nép fele­lős, nem szabad a népet, elítélni, a főbűnös, az értelmi szerző, a vezető, aki a népet iskolával, sajtóval, rádió­val, templommal stb., stb., bűnös útra vezette. Ezekből a vitákból, ezekből a beszélgetésekből mindig kicsendült, hogy az igazi harcos humanitás, a nemzetközi értelemben vett harcos szolidaritás csak úgy képzelhető el a mi jövendő életünkben, ha a saját népünket hibáival és erényeivel együtt látjuk, hibáit felfedjük ugyan, de tanítóan, segítően és betegséget gyógyítóan.­ ­ Parasztok között — A fejlődésnek milyen jeleit ta­pasztalta a Szovjetúnióban töltött há­rom hét alatt? — kérdeztük Gergely Sándortól. — Mihajlovszkoje, ahol Puskin sírja áll, hetven kilométerre van a legközelebbi vasútállomástól. Autó­busz vitt minket Leningrádból a köz­ségbe. Mindenütt ragyogóan megmű­velt földeket, remek bekötőutakat és kitűnően rendbehozott tanyákat lát­tunk. Ami pedig egyenesen megható és a szovjet parasztok emberségére vall: az út mentén két kilométeren­ként hatalmas, fedett lugasok állnak, amelyekben padok várják a vándort, hogy az eső és nap elől megvédjék. Beszélgettem parasztokkal, azzal bíz­tattak, jöjjünk el három-négy év múlva. Akkor a lugasok helyén majd házakat találunk, puha fekvőhellyel és, tejjel, vajjal, túróval meg kenyér­rel vendégelik meg a pihenő vándort. Ezen a tájon mindent elpusztítottak a németek, falvak tűntek el nyom­talanul, de ma már amerre elhalad­tunk, csupa új, többszobás ház áll, mindenütt villanyvilágítás, a jószág számára nagyszerű higénikus istállók és minden faluban könyvtár, kultúr­­ház. Maga Mihajlovszkoje falu, amely járási székhely, díszére válna kultúr­intézményeivel egy nyugateurópai vá­roskának is. Hatalmas kultúrháza, nagy könyvtára, tízosztályos iskolája, szülőotthona van ápoló- és orvos­­személyzettel. A kolhoznak személy­es teherautóparkja. És mindez het­ven kilométernyire a legközelebbi vasútállomástól. A német pusztítás, a fasiszta dúlás csak átmenetileg állít­hatta meg fejlődésében a falut. A dolgozó nép hamar behozta ezt a kényszerű elmaradást.­ ­ Földalatti autóút Moszkvában — És mit tapasztalt a városban? — Négy és fél évvel ezelőtt hagy­tam el Moszkvát. Idegesen és türel­metlenül vártam a viszontlátást, a változást. Hát a változás óriási. Moszkva gyönyörűbb, mint volt. Gaz­dagabb, dúsabb és derűsebb lett: bol­dog emberek csendes, halk mosolyát éreztem az utcákon, a tereken, a mo­zikban, az üzletekben, mindenütt, ahol ebben a közel hétmilliós világ­­fővárosban szovjet emberekkel talál­koztam. Négy és fél esztendővel ez­előtt irtózatos zajjal rohangáltak a villamosok. Ma a város nagy részé­ből eltűntek a villamossínek, trolley­­búszók ezrei suhannak hangtalanul, elegánsan. A városban hihetetlenül nagy az autóforgalom. A Moszkvics, Pobeda és ZISZ-110 kocsik szágul­doznak az utcákon, amelyek két olda­lára egy év leforgása alatt ezer és ezer húsz-harminc esztendős, nagy lombkoronájú hárs- és topolyasorokat varázsoltak. A Gorkij­ utca már teljes szélességben kiépült, a Leningrádi sugárutat pedig, amely a világ leg­szebb útja, nyílegyenes, sok kilométer hosszú, 120 méter széles útvonal, káp­rázatosan szép üveg- és betonpaloták sora és valóságos erdőrengeteg szegé­lyezi. A városban mindenfelé építkez­nek. A Petrovkán, a város belső for­galmának egyik legjelentősebb utcá­ján, egész utcasort lebontottak, hogy apróbb és nagyobb paloták épüljenek itt Az építkezés lázas tempóját, az igazi nagy fejlődést a város külső ré­szeiben látni. A vnukovoi repülőtérről jövet a Kaluzsszkaján kolosszális új város palotasorai nőttek ki a földből. A „B“ bulvár (Nagykörút) alatt ha­talmas iramban folyik a Metro újabb többkilométeres szakaszának építése. A város belső részében pedig már tervezik azoknak az alagutaknak a helyét, amelyek — egyelőre legalább a forgalmas kereszteződéseknél — az úttest alatt bonyolítják majd le az óriási autóforgalmat. És láttam mé­lyen a földben az épülő új felhőkar­colók betonalapjainak lerakását. — Milyen a szovjet nép hangulata? — volt a következő kérdésünk. — Ott egyáltalán semmi nyoma sincs annak az úgynevezett háborús pszicózisnak, amely a Szovjetunió határain túl tapasztalható. Beszélget­tem parasztokkal, munkásokkal, egy­szerű emberekkel, akik valahogy így formulázzák a dolgot: ők a szocializ­must építik. A szocializmusnak pedig békére van szüksége, tehát a béke vé­delmét, akár morális, akár materiális védelmét, a szocializmus védelmének látják és tudják. És hogy ennek vé­delmére meddig megy el a szovjet ember, azt megmutatta a Nagy Hon­védő Háború.­­ A gép és az ember viszonya — Mit tapasztalt a Szovjetúnióban a gép és az ember viszonya tekinte­tében? — A szocializmusban az a tendencia — válaszolt kérdésünkre Gergely Sándor—, hogy a gép végezze el le­hetőleg a munka nagyobb részét az ember helyett. Gyors ütemben halad­nak ezen a téren is a megvalósítás felé. Hogy ezt miből láttam? A fal­vak állandóan szaporodó gépi beren­dezkedése, a városi munka még roha­mosabb gépesítése mind ezt bizo­­nyítja. Az ember és gép összenövését figyeltem meg órákon keresztül egy autószaküzletben. Láttam kolhoz­­parasztokat, mérnököket, munkáso­kat, hivatalnokokat, amint vizsgálgat­­ták, nézegették az autókat, a Moszkvicsokat, a Pobedákat. Vala­hogy az volt az érzésem, hogy a fa­lumban vagyok, az országos vásáron és a parasztemberek az eladásra kí­nált lovat mustrálgatják, tapogatják nagyszerű szakértelemmel. Az üzlet igazgatója elmondta, hogy májusban 600 Moszkvicsot és 30 Pobedát adott el. Motorkerékpárból 2600-at vásárol­tak csak ebben az üzletben a múlt hónapban. Főleg magánosok a vásár­lók, az egyének, a dolgozók. A szer­vek és intézmények rendszerint a gyár elosztója útján szerzik be szük­ségletüket. — Bizonyosan volt a háromhetes utazás során olyan mély, megkapó élményben része, amely arra ösztö­kéli, hogy irodalmilag dolgozza fel. Beszéljen erről nekünk — kértük az írót. Gergely Sándor elmondta, hogy va­lóban volt ilyen élménye. Két nagy­szerű embertípust, egy férfit és egy nőt ismert meg. Nagy regényben akarja feldolgozni ezt a két rendkívül érdekes embert és úgy tervezi, hogy a regényt a háromhetes utazás ese­ményeibe építi be. Bízik benne, hogy ezzel a két figurával gazdagabbá teszi majd nemcsak a magyar, de a nem­zetközi irodalmat is.­ ­ Maruszja „birtoka" — Volt egy másik találkozásom is — folytatta Gergely Sándor — és ebből a találkozásból ismét csak az új szovjet ember típusa állt elém. Meglátogattam Moszkvában volt ház­tartási alkalmazottunkat, Mária Fjo­­dorovna Levasovát. Most Fominának hívják, a férje után. Mária apátlan­­anyátlan árva volt, a háború éveiben csak úgy kallódott az emberek között. Mindössze egy elemi iskolát végzett. Akkor magunkhoz vettük és nevelni kezdtem. Mialatt velünk lakott, elvé­gezte a középiskolát és azután a Metro villanyszerelő-munkása lett. Férjhez­­ment és most két és féléves fia van. A Szokolnyikiben laknak, férje a Központi Lapterjesztő alkalmazottja. „Hogy élnek, Maruszja?“ — kérdez­tem tőle, amikor a viszontlátás örö­­métől magához tért. Rámnézett, a régi „gazdára“, tanítójára és barát­jára. „Élünk, elvtárs. Van egy nagy birtokunk..." — és rámutatott a fiára. — „Szakmám van. Sokat dol­gozom, de ha eszembe jut, mit mesélt nekem a kapitalisták országában élő munkásokról, mindig megfájdul a szívem. Nálunk egyre jobb az élet. Egyre esnek az árak. Estéről-reggelre többet ér a fizetésünk, őszre két­szobás komfortos lakást kapunk, el­megyünk ebből a társbérletből, öten lakunk itt, egy éven belül valameny­­nyien külön lakáshoz jutnak. Mit mondjak még? Ősszel újra elkezdek tanulni. Az egyszerű villanyszerelő­ből még magas képzettségű technikus is lehet. Mi kell még? Nincs gon­dunk­. Sokat dolgozunk a gyerekün­kért, de tudjuk: minden, amit mi szerzünk, az a miénk, a gyerekünké és a biztos öregségünké...“ Gergely Sándor most néhány má­sodpercre elhallgat, látszik pillantá­sán, hogy milyen hatást váltottak ki belőle a visszaemlékezések. Azután lassan megszólal és mintegy vallo­­másszerűen törnek ki belőle a szavak: — Odakünn a három hét alatt a látottak, hallottak és tapasztaltak alapján, a szovjet népet irányító mélységes szeretetem és a vele való azonosulásom elmélyülésekor még jobban és még inkább éreztem, meny­nyire egy vagyok azzal a néppel, amelynek boldogulásáért harminc esztendőmet szenteltem: a dolgozó magyar néppel. Odakünn éreztem meg, hogy akár a szovjet népért dol­gozom, akár a dolgozó magyar né­pért,­ az emberiség ügyét szolgálom. És valahogy ezeket az érzéseket ta­pasztaltam és éreztem a világ minden tájáról idesereglett írótársaimban is. Ez az érzés csendült ki a Barbados szigetről származó angol nyelvű néger költő, Peter Blackman szájából. Vala­hogy a szívéből csendült ki, amikor egy leningrádi írógyűlésen arról be­szélt, hogy végre van a néger nép számára egy hely, ahová elmehet pa­naszkodni, ahol védelmet nyer, végre van anyja a néger népnek: a Szovjet­unió. És ott a zsúfolt terem előtt fáj­dalmas sírásba tört ki. Ezzel az ér­zéssel találkoztam a Puskin ünnep­ségekre Moszkvába érkezett világ­hírű néger énekesnél, Paul Robeson­­nál, aki amikor a tomboló, rajongó közönség tapsaitól meghatottan orosz nyelven elénekelte a „Dal a hazáról“ című éneket, hirtelen elcsuklott a hangja. Itt, a Szovjetunióban, a szov­jet nép körében szereti meg mélyen és megrendülten honját, hazáját, ott­honát az ember. Ez az igazi proletár internacionalizmus! Rajna Béla : A Szovjetunióban szereti meg hazáját az ember Moszl.­ifj. Lenin(padi-sugáril­l. házak a Gorkij-utcában Új építkezések a Kalugai-úton Üzbekisztán fővárosában, Taskentben, nagy autóáruház nyílt meg. Az első napon több mint száz kis Moszkvics autót vásároltak az üzbég kolhozparasztok Péntek, 1949. július 1. Bőséges termést hirdetnek már a föld­munkák­ mélyéből kisarjadt vetések, sétáló szemem — nem tudva, mi a könny, nevet, mint apa mókás gyermekének — Akivel még kell, csak hadakozz, porolj és győzd le! — Mindent legyőz az új élet!­­Kemény szavunknál ha még keményebb kell, beszélnek gépeink, a többtermelés, beszél az, hogy hároméves tervvel hét hónappal előbb elkészül e nép és beszél az az ötmillió ember, aki jól szavazott — Még ez sem elég? Akkor hét beszél Páris, Prága, Sanghaj, beszél Vietnam — a változó világ! — Sohá nem láttunk tovább az orrunknál, szemünk most ellát a tengereknél tovább: apám olvas és rádiót hallgat már s boldog, ha Visinszkij ésszel visszavág, boldog, ha Kínáról, a néphadsereg újabb győzelméről kap hírt, mosolyog, mosolyogva néz rám s úgy mondja: — Gyerek, reszketnek már nagyon mind a burzsujok! — s úgy simogatja meg kócos fejemet, mint vén pásztor a legkedvesebb juhot. — Künn a határban jutott ez eszembe mind-mind köröttem érik a búza, rozs — széltől ringatva, testem átölelve — a gondolatokhoz gondos dajka most s mintha szintén gondos dajkájuk lenne: honvédek az úton, egy csapat dalos. Polgár István

Next