Uj Világ, 1949. december (2. évfolyam, 26-52. szám)
1949-07-01 / 26. szám
2 ÚJVILÁG „ Otthon éreztem magam“ «-mondja a Szovjetúnióból visszaérkezett Gergely Sándor Gergely Sándor, a Magyar Írószövetség elnöke, a Szovjetunió összszövetségi Puskin Bizottságának meghívására három hetet töltött Moszkvában, Leningrádban, Sztálingrádban és a Szovjetunió más vidékén. Részt vett a jubiláris Puska, ünnepségeken és nagy élményekkel gazdagabban tért vissza néhány nappal ezelőtt Magyarországra. Ezekről az élményekről beszélgettünk vele. Meghatott hangon beszélt az író a Szovjetunióról, amely olyan hosszú időn keresztül — az emigráció éveiben — otthont nyújtott neki és amelyet most, négy és fél év után, ismét viszontlátott. Érthető, hogy Gergely Sándor minden egyes szavát mély meghatottság fűti át ! Proletár nemzetköziség ’ — Élményeim olyan sokrétűek és,, sokszínűek, hogy visszajövetelem utáni harmadik napon még nem tudom kellőképpen rendezni őket. — kezdte a beszélgetést Gergely Sándor — Az Új Világnak nemcsak egy ilyen interjú keretén belül akarok és fo gok beszámolni róluk. A legmegragadóbba akarom elmondani. Annak a mélységes, mindent átfogó proletár internacionalizmusnak szelleme csapott meg újra frissítően, üdítően és nevelően, amely tizenhároméves szovjetúnióbéli emigránskodásom idején levett, tanított bolsevikké, íróvá és ■bérré. Amikor ezt leszögezem, nemcsak arra gondolok, hogy folyóiratok és hetilapok hasábjain, értekezleteken és vitaesteken hallhattam a burzsoá kozmopolitizmusról folytatott vitákat, hanem a proletár-nemzetköziség szellemének megnyilvánulását magamon is éreztem. A szovjet emberrel való viszonylataim minden vonatkozása is ezt sugározta. A külföldi író-delegátusok csoportjával éltem együtt három hétig. Valamennyien úgy éreztük magunkat, mint otthon. Pontosabban, valamennyien hazaérkeztünk. Mert a szovjet emberek — írók, színészek, munkások, parasztok, szállodai liftesek, mozdonyvezetők, soffőrök — emberek, akikkel a sorvéletlenül hozott össze bennünket Moszkvában, vagy Leningrádban. Puskin városában, a régi Cárszkoje Szelóban, vagy Pszkovban, vagy akár a mihajlovszkojei Puskin sírhoz zarándokolt százezer „irodalmi zarsdek“ legnagyobb szeretettel és gyakran feltűnő tájékozottsággal érdeklődtek a mi hazai dolgaink iránt. „Otthon“, saját országunkban sem beszélnek, gondolkodnak olyan féltő aggodalommal, olyan gyógyító szándékkal az események, cselekmények megítélésekor, mint ahogyan azt itt hallottam. Volt rá eset, hogy egyikünk-másikunk otthoni társait érintő kritikájában túlságosan éles szavakat használt ilyenkor szeretettel, de félreértést nem tűrően magyarázták meg az eltévelyedőnek, hogy az elkövetett hibákért, bűnökért nem a nép felelős, nem szabad a népet, elítélni, a főbűnös, az értelmi szerző, a vezető, aki a népet iskolával, sajtóval, rádióval, templommal stb., stb., bűnös útra vezette. Ezekből a vitákból, ezekből a beszélgetésekből mindig kicsendült, hogy az igazi harcos humanitás, a nemzetközi értelemben vett harcos szolidaritás csak úgy képzelhető el a mi jövendő életünkben, ha a saját népünket hibáival és erényeivel együtt látjuk, hibáit felfedjük ugyan, de tanítóan, segítően és betegséget gyógyítóan. Parasztok között — A fejlődésnek milyen jeleit tapasztalta a Szovjetúnióban töltött három hét alatt? — kérdeztük Gergely Sándortól. — Mihajlovszkoje, ahol Puskin sírja áll, hetven kilométerre van a legközelebbi vasútállomástól. Autóbusz vitt minket Leningrádból a községbe. Mindenütt ragyogóan megművelt földeket, remek bekötőutakat és kitűnően rendbehozott tanyákat láttunk. Ami pedig egyenesen megható és a szovjet parasztok emberségére vall: az út mentén két kilométerenként hatalmas, fedett lugasok állnak, amelyekben padok várják a vándort, hogy az eső és nap elől megvédjék. Beszélgettem parasztokkal, azzal bíztattak, jöjjünk el három-négy év múlva. Akkor a lugasok helyén majd házakat találunk, puha fekvőhellyel és, tejjel, vajjal, túróval meg kenyérrel vendégelik meg a pihenő vándort. Ezen a tájon mindent elpusztítottak a németek, falvak tűntek el nyomtalanul, de ma már amerre elhaladtunk, csupa új, többszobás ház áll, mindenütt villanyvilágítás, a jószág számára nagyszerű higénikus istállók és minden faluban könyvtár, kultúrház. Maga Mihajlovszkoje falu, amely járási székhely, díszére válna kultúrintézményeivel egy nyugateurópai városkának is. Hatalmas kultúrháza, nagy könyvtára, tízosztályos iskolája, szülőotthona van ápoló- és orvosszemélyzettel. A kolhoznak személyes teherautóparkja. És mindez hetven kilométernyire a legközelebbi vasútállomástól. A német pusztítás, a fasiszta dúlás csak átmenetileg állíthatta meg fejlődésében a falut. A dolgozó nép hamar behozta ezt a kényszerű elmaradást. Földalatti autóút Moszkvában — És mit tapasztalt a városban? — Négy és fél évvel ezelőtt hagytam el Moszkvát. Idegesen és türelmetlenül vártam a viszontlátást, a változást. Hát a változás óriási. Moszkva gyönyörűbb, mint volt. Gazdagabb, dúsabb és derűsebb lett: boldog emberek csendes, halk mosolyát éreztem az utcákon, a tereken, a mozikban, az üzletekben, mindenütt, ahol ebben a közel hétmilliós világfővárosban szovjet emberekkel találkoztam. Négy és fél esztendővel ezelőtt irtózatos zajjal rohangáltak a villamosok. Ma a város nagy részéből eltűntek a villamossínek, trolleybúszók ezrei suhannak hangtalanul, elegánsan. A városban hihetetlenül nagy az autóforgalom. A Moszkvics, Pobeda és ZISZ-110 kocsik száguldoznak az utcákon, amelyek két oldalára egy év leforgása alatt ezer és ezer húsz-harminc esztendős, nagy lombkoronájú hárs- és topolyasorokat varázsoltak. A Gorkij utca már teljes szélességben kiépült, a Leningrádi sugárutat pedig, amely a világ legszebb útja, nyílegyenes, sok kilométer hosszú, 120 méter széles útvonal, káprázatosan szép üveg- és betonpaloták sora és valóságos erdőrengeteg szegélyezi. A városban mindenfelé építkeznek. A Petrovkán, a város belső forgalmának egyik legjelentősebb utcáján, egész utcasort lebontottak, hogy apróbb és nagyobb paloták épüljenek itt Az építkezés lázas tempóját, az igazi nagy fejlődést a város külső részeiben látni. A vnukovoi repülőtérről jövet a Kaluzsszkaján kolosszális új város palotasorai nőttek ki a földből. A „B“ bulvár (Nagykörút) alatt hatalmas iramban folyik a Metro újabb többkilométeres szakaszának építése. A város belső részében pedig már tervezik azoknak az alagutaknak a helyét, amelyek — egyelőre legalább a forgalmas kereszteződéseknél — az úttest alatt bonyolítják majd le az óriási autóforgalmat. És láttam mélyen a földben az épülő új felhőkarcolók betonalapjainak lerakását. — Milyen a szovjet nép hangulata? — volt a következő kérdésünk. — Ott egyáltalán semmi nyoma sincs annak az úgynevezett háborús pszicózisnak, amely a Szovjetunió határain túl tapasztalható. Beszélgettem parasztokkal, munkásokkal, egyszerű emberekkel, akik valahogy így formulázzák a dolgot: ők a szocializmust építik. A szocializmusnak pedig békére van szüksége, tehát a béke védelmét, akár morális, akár materiális védelmét, a szocializmus védelmének látják és tudják. És hogy ennek védelmére meddig megy el a szovjet ember, azt megmutatta a Nagy Honvédő Háború. A gép és az ember viszonya — Mit tapasztalt a Szovjetúnióban a gép és az ember viszonya tekintetében? — A szocializmusban az a tendencia — válaszolt kérdésünkre Gergely Sándor—, hogy a gép végezze el lehetőleg a munka nagyobb részét az ember helyett. Gyors ütemben haladnak ezen a téren is a megvalósítás felé. Hogy ezt miből láttam? A falvak állandóan szaporodó gépi berendezkedése, a városi munka még rohamosabb gépesítése mind ezt bizonyítja. Az ember és gép összenövését figyeltem meg órákon keresztül egy autószaküzletben. Láttam kolhozparasztokat, mérnököket, munkásokat, hivatalnokokat, amint vizsgálgatták, nézegették az autókat, a Moszkvicsokat, a Pobedákat. Valahogy az volt az érzésem, hogy a falumban vagyok, az országos vásáron és a parasztemberek az eladásra kínált lovat mustrálgatják, tapogatják nagyszerű szakértelemmel. Az üzlet igazgatója elmondta, hogy májusban 600 Moszkvicsot és 30 Pobedát adott el. Motorkerékpárból 2600-at vásároltak csak ebben az üzletben a múlt hónapban. Főleg magánosok a vásárlók, az egyének, a dolgozók. A szervek és intézmények rendszerint a gyár elosztója útján szerzik be szükségletüket. — Bizonyosan volt a háromhetes utazás során olyan mély, megkapó élményben része, amely arra ösztökéli, hogy irodalmilag dolgozza fel. Beszéljen erről nekünk — kértük az írót. Gergely Sándor elmondta, hogy valóban volt ilyen élménye. Két nagyszerű embertípust, egy férfit és egy nőt ismert meg. Nagy regényben akarja feldolgozni ezt a két rendkívül érdekes embert és úgy tervezi, hogy a regényt a háromhetes utazás eseményeibe építi be. Bízik benne, hogy ezzel a két figurával gazdagabbá teszi majd nemcsak a magyar, de a nemzetközi irodalmat is. Maruszja „birtoka" — Volt egy másik találkozásom is — folytatta Gergely Sándor — és ebből a találkozásból ismét csak az új szovjet ember típusa állt elém. Meglátogattam Moszkvában volt háztartási alkalmazottunkat, Mária Fjodorovna Levasovát. Most Fominának hívják, a férje után. Mária apátlananyátlan árva volt, a háború éveiben csak úgy kallódott az emberek között. Mindössze egy elemi iskolát végzett. Akkor magunkhoz vettük és nevelni kezdtem. Mialatt velünk lakott, elvégezte a középiskolát és azután a Metro villanyszerelő-munkása lett. Férjhezment és most két és féléves fia van. A Szokolnyikiben laknak, férje a Központi Lapterjesztő alkalmazottja. „Hogy élnek, Maruszja?“ — kérdeztem tőle, amikor a viszontlátás örömétől magához tért. Rámnézett, a régi „gazdára“, tanítójára és barátjára. „Élünk, elvtárs. Van egy nagy birtokunk..." — és rámutatott a fiára. — „Szakmám van. Sokat dolgozom, de ha eszembe jut, mit mesélt nekem a kapitalisták országában élő munkásokról, mindig megfájdul a szívem. Nálunk egyre jobb az élet. Egyre esnek az árak. Estéről-reggelre többet ér a fizetésünk, őszre kétszobás komfortos lakást kapunk, elmegyünk ebből a társbérletből, öten lakunk itt, egy éven belül valamenynyien külön lakáshoz jutnak. Mit mondjak még? Ősszel újra elkezdek tanulni. Az egyszerű villanyszerelőből még magas képzettségű technikus is lehet. Mi kell még? Nincs gondunk. Sokat dolgozunk a gyerekünkért, de tudjuk: minden, amit mi szerzünk, az a miénk, a gyerekünké és a biztos öregségünké...“ Gergely Sándor most néhány másodpercre elhallgat, látszik pillantásán, hogy milyen hatást váltottak ki belőle a visszaemlékezések. Azután lassan megszólal és mintegy vallomásszerűen törnek ki belőle a szavak: — Odakünn a három hét alatt a látottak, hallottak és tapasztaltak alapján, a szovjet népet irányító mélységes szeretetem és a vele való azonosulásom elmélyülésekor még jobban és még inkább éreztem, menynyire egy vagyok azzal a néppel, amelynek boldogulásáért harminc esztendőmet szenteltem: a dolgozó magyar néppel. Odakünn éreztem meg, hogy akár a szovjet népért dolgozom, akár a dolgozó magyar népért, az emberiség ügyét szolgálom. És valahogy ezeket az érzéseket tapasztaltam és éreztem a világ minden tájáról idesereglett írótársaimban is. Ez az érzés csendült ki a Barbados szigetről származó angol nyelvű néger költő, Peter Blackman szájából. Valahogy a szívéből csendült ki, amikor egy leningrádi írógyűlésen arról beszélt, hogy végre van a néger nép számára egy hely, ahová elmehet panaszkodni, ahol védelmet nyer, végre van anyja a néger népnek: a Szovjetunió. És ott a zsúfolt terem előtt fájdalmas sírásba tört ki. Ezzel az érzéssel találkoztam a Puskin ünnepségekre Moszkvába érkezett világhírű néger énekesnél, Paul Robesonnál, aki amikor a tomboló, rajongó közönség tapsaitól meghatottan orosz nyelven elénekelte a „Dal a hazáról“ című éneket, hirtelen elcsuklott a hangja. Itt, a Szovjetunióban, a szovjet nép körében szereti meg mélyen és megrendülten honját, hazáját, otthonát az ember. Ez az igazi proletár internacionalizmus! Rajna Béla : A Szovjetunióban szereti meg hazáját az ember Moszl.ifj. Lenin(padi-sugárill. házak a Gorkij-utcában Új építkezések a Kalugai-úton Üzbekisztán fővárosában, Taskentben, nagy autóáruház nyílt meg. Az első napon több mint száz kis Moszkvics autót vásároltak az üzbég kolhozparasztok Péntek, 1949. július 1. Bőséges termést hirdetnek már a földmunkák mélyéből kisarjadt vetések, sétáló szemem — nem tudva, mi a könny, nevet, mint apa mókás gyermekének — Akivel még kell, csak hadakozz, porolj és győzd le! — Mindent legyőz az új élet!Kemény szavunknál ha még keményebb kell, beszélnek gépeink, a többtermelés, beszél az, hogy hároméves tervvel hét hónappal előbb elkészül e nép és beszél az az ötmillió ember, aki jól szavazott — Még ez sem elég? Akkor hét beszél Páris, Prága, Sanghaj, beszél Vietnam — a változó világ! — Sohá nem láttunk tovább az orrunknál, szemünk most ellát a tengereknél tovább: apám olvas és rádiót hallgat már s boldog, ha Visinszkij ésszel visszavág, boldog, ha Kínáról, a néphadsereg újabb győzelméről kap hírt, mosolyog, mosolyogva néz rám s úgy mondja: — Gyerek, reszketnek már nagyon mind a burzsujok! — s úgy simogatja meg kócos fejemet, mint vén pásztor a legkedvesebb juhot. — Künn a határban jutott ez eszembe mind-mind köröttem érik a búza, rozs — széltől ringatva, testem átölelve — a gondolatokhoz gondos dajka most s mintha szintén gondos dajkájuk lenne: honvédek az úton, egy csapat dalos. Polgár István