Új Világ, 1974. január-december (3. évfolyam, 1-52. szám)
1974-10-04 / 40. szám
1974.október 4. Eltévedt lélekbúvárok A “The Sting” című filmről írt hozzászólásommal kapcsolatban valaki felhívta a figyelmemet a modern lélekbúvárok álláspontjára, amely — szerinte — pontosan az ellenkezője az enyémnek. Hogy kapcsolódni tudjunk a témához, meg kell ismételni, amit akkor megjegyeztem: a közösségre feltétlenül káros hatású, amikor bizonyos bűncselekmények feldolgozásánál — könyvben, filmen vagy színpadon — engedik, hogy a rossz egér utat nyerjen, a gonosztevőt dicsfénnyel övezik, sőt éppen a rendőrt állítják be korruptnak és megbízhatatlannak, akire szorult helyzetben a legkevésbé lehet számítani. Sohasem állítottam, hogy ilyen esetek nincsenek az életben. A statisztika talán még azt is bizonyítja, hogy a bűnözőknek a törvény keze elől való elmenekülése a tipikus és nem a megérdemelt büntetés elnyerése, ami sokszor túlságosan is meseszerű és csinált megoldás. Kilóg az oktatás, a nevelés lólába és akkor már elvitte az ördög az egészet. Azt sem vontam kétségbe, hogy szerzőknek, alkotóknak joguk van ilyen esetet ábrázolni. Csupán annyit jegyeztem meg, hogy amikor a hangsúly túlságosan is az ilyen megoldások felé tolódik, ez rossz példát mutat, növeli a rokonszenvet a bűn és bűnözés mellett és szinte étvágyat csinál az olyan “hős” utánzásához, aki feltétlenül hamis erkölcsi alapokon áll. Ezek után halljuk, mit mondanak “a modern lélekbúvárok”. Az én informátorom szerint rájöttek arra, hogy a törvény ellen való lázadásnak, a vad bűncselekményeknek a bemutatása végeredményben hasznos, mert alkalmat ad, hogy ki-ki az elképzelés síkján élje ki magát ezekben és ne kényszerüljön azok valóságos elkövetésére. Mert a vadállat, a gyilkos, az erőszak, a Rend ellen lázadó ott van minden emberben, ne áltassuk magunkat. Azon már nem is szabad megütközni, hogy a szervezett jóról, az erkölcsre, törvények elismerésére, mások jogainak tiszteletben tartására intő többévezredes nevelésről, egyházakról, az emberiség nemes intézményeinek a munkájáról egy szó sem esik, csupán a bennünk rejtőző bestiáról, a nyers ösztönről, ami nagyon is valóságos tényező, ugyebár. "Úgy látszik, az ilyen egyoldalú szemlélet már hozzátartozik a mi korunkhoz. Nem titok, hogy nincs pszichiáteri képesítésem. Azt is megvallom, hogy ebben az ügyben nem kértem ki “modern lélekbúvárok” véleményét. Jómagam csupán a józan paraszti ész útját követem, ahogy ezt magyarul mondani szokták. Az én nézetem szerint film, könyv vagy színpadi alkotás csupán művészi kielégülést adhat, ha ezen a téren megüti a mértéket. De az érzelmeket, a témát, a felvetett gondolatokat illetően legfeljebb érdeklődést kelt, inkább felcsigáz, mint megnyugtat. Különös lenne, ha ínycsiklandozó ételeknek, valami pompás lakomának az írói vagy művészi ábrázolása bárkiben is jóllakottságot váltana ki. Mint ahogy némi kielégülést sem adhat szerelmi jeleneteknek akármilyen részletes bemutatása, legfeljebb felingerlést. Az étvágy lecsillapodását csak az ételek valóságos elfogyasztása hozhatja meg. Egyedül ez a természetes és egészséges, minden egyéb vagy mese, vagy kóros. Úgy hiszem, naív ábránd arról álmodozni, hogy a vad indulatok bemutatása és azok szemlélete jobbá, nemesebbé, erkölcsösebbé tesz bennünket és segít a gonosz legyőzésében. A szexuális vágyak beteljesüléséhez joga van mindenkinek, de semmiféle felszabadult ábrázolás önmagában még nem oldja meg ezt a kérdést, legfeljebb az étvágycsináló szerepét tölti be. Az ilyen “appetizernek” még helye is lehet, de mi szükség van az erőszak, csalás és illetéktelen pénzszerzés propagálására, az étvágycsinálásra a bűnhöz? Amikor a háború alatt a hitleristák elkészítették és Európa-szerte bemutatták a “Jud Süss” című filmet, nem azért tették, hogy a filmszínház falain belül levezessék az indulatokat. Göbbels jól ismerte az emberi lélektant. A filmbe rejtett izgató anyag is valójában akkor kezdett hatni, amikor bizonytalan jellemű és ingatag erkölcsű emberek kijöttek a moziból. Mióta “a modern lélekbúvárok” elképzeléseit valósítják meg a könyvek és filmek, a bűnözések grafikonja meredeken tör felfelé. Csak egy pillantás az amerikai statisztikára: minden percben 16 súlyos bűncselekményt követnek el, gyilkosság vagy annak kísérlete, nemi erőszak minden 36 másodpercben. Tettleges bántalmazás 76 másodpercenként. Rablás 82, betörés 12 másodpercenként. Autólopás minden 34 másodpercben. A katonaszökevények száma is azóta emelkedett tízezrekre, mióta virtussá tették a hadsereg piszkolását filmen és televízióban. Valami baj van a “modern lélekbúvárok’ elméletével. Kétlem, hogy sok diplomás pszichiáter lenne közöttük. METZGER NÁNDOR Amikor a Föld gyomrában napkelettől napnyugatig hatalmas nemzetek tárolják láthatatlan acél, és betonsilóikban nukleáris villámaikat, amelyeket bármely órában, bármely pattantyús egyetlen gombnyomással elindíthat arra az egyvágányú útra, ahonnan nincsen visszatérés, csak a világ totális pusztulása, a veszedelem ma ötszörös, tízszeres, talán még többszörös. Mivel a két szuperhatalomnak ma ötször, tízszer, feltehetően még többször akkora nukleáris tűzereje van, mint amennyi maximálisan szükséges minden élőlény és növényzet elpusztítására földünkön. A konfrontációs világégés után a Föld már csak mint egy oxigéntelen, kihamvadt, halott hold keringhet a pályáján. Ádám megint elérkezett ahhoz a küszöbhöz, ahonnan egy tragikus pillanatban kész arra, hogy harci kesztyűjét, akár támadás, akár védelem címén, ledobja a világ Teremtője elé. Egyszer már megtette, erkölcse megromlásával. Akkor a Teremtő megbánta, hogy embert alkotott. Megeresztette az Ég csatornáit és özönvízével vetett véget az életnek e földön. Zeus Jupiter görög-római főistennek is elfogyott a türelme, amikor a halandó emberek istentelenségét, gonoszságát látta. Villámaival akarta agyonsújtani teremtményeit. Csak az tartotta vissza, hogy akkora tűzvésztől kigyúlhat az ég is, ezért inkább megnyitotta az ég csatornáit. Bátyja, Neptun, a tengerek ura, akit a rómaiak Poseidonnak neveztek, a tengerek hullámaival segített a földi élet elpusztításában. Ötezeresztendős kultúra és civilizáció után az összemberiség is elérkezett ahhoz a küszöbhöz, amelyen úgy találja, hogy a világ élelmiszerkrízise ma már élet-halál kérdése. És hogy a világ energiakrízise a háború, vagy a béke kérdése. Ezt a nagyharangot Ford elnök és Kissinger külügyminiszter kondították meg. Nem szállhatunk perbe azzal, hogy idejében volt, rátalált a szegre és ezúttal mellőzte az előző országlás émelyítő igyekezetét, hogy rózsaszínű pápaszemet toljon a polgárok orrára. Igenis, ettől a pillanattól kezdve “egy példa nélkül álló magasfokú nemzetközi összeműködésre van szükség” ahhoz, hogy a két halaszthatatlan problémát mindenki számára kielégítően megoldjuk. Detroitban Ford az úgynevezett Energia Világkonferenciájának 4000 delegátusa előtt az Egyesült Államok elnökéhez méltó, egyenesgerincű beszédében kijelentette, hogy a toronymagasságúra emelt árak kiforgatják életképes formájából a világ gazdasági életét, globális üzlettelenséggel, depresszióval és teljes összeomlással fenyegetik a világ rendjét és biztonságát. Szinte lehetetlen az energiaproblémáról beszélni anélkül,, hogy a szónok olyan kifejezéseket használna, amilyenek csak az utolsó ítéletnap számára jogosultak. A fenyegető veszedelem igaz és nagyon súlyos. A népek vízért, élelemért, szárazföldi és tengeri átjárókért — miként a történelem tanítja — már a múltban is fegyverrel rontottak egymásra. De nukleáris világunkban bármely helyi konvencionális csatározás kirobbanthat egy új típusú, nukleáris háborút, amelynek az egész világra kiterjedő hazárdjátékát az emberiség nem kockáztathatja — fejtette ki komoran az elnök- És hogy éppen ezért, a nemzeteknek elodázhatatlanul meg kell békülniük azzal a gondolattal, hogy megférjenek egymással. Hogy végül is belássák: igenis szükségük van egymásra. Nyomatékul,Kissinger külügyminiszter az Egyesült Nemzetek nagygyűlésén hasonló tenorban beszélt. Kiemelte: elérkezett az órája annak, hogy a nemzetek színe előtt nyíltan nézzünk szembe azokkal a tényekkel, amelyek ma már minden privát beszéd és érdekeltség domináns témájává váltak. Hangsúlyozta, hogy az elviselhetetlenül magasra srófolt energiaár fundamentális oka az egész világon dühöngő inflációnak. Ennél a pontnál Kissinger lehúzta kezéről a diplomata glaszékesztyűjét és amúgy “magyarán” üzent az olajexportáló nemzeteknek, mondván, hogy amiképpen olajáraikat az ő politikai döntésük szöktette nagy magasságokba, azokat ugyancsak politikai döntéssel lehet lehozni onnan. . . Itt még tudnunk kell, hogy Ford elnök javasolta a globális élelemellátás kiépítését az Egyesült Nemzeteknek. Erősen kihangsúlyozva, hogy bár az Egyesült Államok az élelmiszert sohasem használta politikai fegyverül, mégis ráfanyalodna, ha az olajtermelő nemzetek visszautasítanák az öszszeműködést az olajenergia és az élelemellátás kapcsolt, globális gazdálkodásában. A Ford-kormány gerinces adjonistenére következett a megrökönyödött, haragba is átcsapó arab fogadjisten. A sivatagok bőségszarujából megindult a hírzuhatag. Szemelvények: Szaudi Arábia mindenható olajminisztere, a Nyugat olajdiktátora, Ahmad Zaki Yamani sejk az amerikai elnök üzenetét első lélegzetében egyenesen hadüzenetnek, második lélegzetében barátságos, tárgyilagos, jól egyensúlyozott logikájú beszédnek aposztrofálta. Egy másik olajtitán, Abu Dhabi, pillanatot sem késlekedve, egy csodatervezetet nyújtott be, amelynek segítségével, amint mondta, az olajárakat le lehet szállítani. De az általános arab ellenhatás a döbbenet és ellenséges méltatlankodás határai között mozgott. Kuvait, egy további olaj diktátor, pénz- és olaj minisztere, ösztönösebb arab ellenintelemmel élt: az arab olajtermelők szembeszállnak az amerikai törekvésekkel. Ezzel aligha mondott újat. Igaz, most nem Kitchenerrel áll szemben. A kairói Arab Liga szóvivője a “felújított ,amerikai olajdiplomáciai offenzívával” szemben érzett nagy megrökönyödését fejezte ki. . Ford elnök és az arabok közötti relatív mézesheteknek elérkeztünk a végéhez— írja egy Beirut-Libanon-i újság. Arab diplomaták — mi egyebet tehetnek? — úgy vélik, a legújabb fordulat károsan befolyásolja a közép-keleti béke esélyeit is, az arab olaj ügyét is. A nyugati végekről is kalapácsot dobnak a politikai fogaskerekek közé. Venezuela, az Egyesült Államok egyik főolajellátója egyik pillanatról a másikra megjósolta, hogy az alaj vásárlók és olajtermelők közötti torzsalkodás nemzetközi konfrontációkhoz vezet. Verba volánt■ A szavak elrepülnek. Amikor az amerikai éldelegátusok a kooperáció egy-egy szikráját igyekeztek kicsiholni az Egyesült Nemzetek 135 delegátusából arra, hogy elkezdhessük az elmaradt országok éhezőit élelmiszerrel és technikai segítséggel ellátni, a delegátusok egy pillanat alatt panoptikumi viaszbábukká váltak. Tapsuk olyan gyér volt, mint decemberben a szúnyog. Huszonnégy órával később érkezett meg a perzsa sah felséges üzenete: a világ nyomorúságának a nyugati iparcikkek drágasága az oka. Feltehető, hogy ez lesz az arab-perzsa olajfront csatakiáltása. Mi itt a Nyugaton csak azt tehetjük, hogy húzunk egyet derék- és sisakszíjunkon, mialatt a Láthatatlan Kéz ír a nabukodonozort falon.