Új Világ, 1974. január-december (3. évfolyam, 1-52. szám)

1974-10-04 / 40. szám

1974.október 4. Eltévedt lélekbúvárok A “The Sting” című filmről írt hozzászólásommal kap­csolatban valaki felhívta a figyelmemet a modern lélekbú­várok álláspontjára, amely — szerinte — pontosan az ellen­kezője az enyémnek. Hogy kapcsolódni tudjunk a témához, meg kell ismételni, amit akkor megjegyeztem: a közösségre feltétlenül káros hatású, amikor bizonyos bűncselekmények feldolgozásánál — könyvben, filmen vagy színpadon — en­gedik, hogy a rossz egér utat nyerjen, a gonosztevőt dics­fénnyel övezik, sőt éppen a rendőrt állítják be korruptnak és megbízhatatlannak, akire szorult helyzetben a legkevés­bé lehet számítani. Sohasem állítottam, hogy ilyen esetek nincsenek az életben. A statisztika talán még azt is bizonyítja, hogy a bű­nözőknek a törvény keze elől való elmenekülése a tipikus és nem a megérdemelt büntetés elnyerése, ami sokszor túl­ságosan is meseszerű és csinált megoldás. Kilóg az oktatás, a nevelés lólába és akkor már elvitte az ördög az egészet. Azt sem vontam kétségbe, hogy szerzőknek, alkotóknak jo­guk van ilyen esetet ábrázolni. Csupán annyit jegyeztem meg, hogy amikor a hangsúly túlságosan is az ilyen megol­dások felé tolódik, ez rossz példát mutat, növeli a rokon­­szenvet a bűn és bűnözés mellett és szinte étvágyat csinál az olyan “hős” utánzásához, aki feltétlenül hamis erkölcsi alapokon áll. Ezek után halljuk, mit mondanak “a modern lélekbú­várok”. Az én informátorom szerint rájöttek arra, hogy a törvény ellen való lázadásnak, a vad bűncselekményeknek a bemutatása végeredményben hasznos, mert alkalmat ad, hogy ki-ki az elképzelés síkján élje ki magát ezekben és ne kényszerüljön azok valóságos elkövetésére. Mert a vadállat, a gyilkos, az erőszak, a Rend ellen lázadó ott van minden emberben, ne áltassuk magunkat. Azon már nem is szabad megütközni, hogy a szerve­zett jóról, az erkölcsre, törvények elismerésére, mások jo­gainak tiszteletben tartására intő többévezredes nevelésről, egyházakról, az emberiség nemes intézményeinek a munká­járól egy szó sem esik, csupán a bennünk rejtőző bestiáról, a nyers ösztönről, ami nagyon is valóságos tényező, ugyebár. "Úgy látszik, az ilyen egyoldalú szemlélet már hozzátartozik a mi korunkhoz. Nem titok, hogy nincs pszichiáteri képesítésem. Azt is megvallom, hogy ebben az ügyben nem kértem ki “modern lélekbúvárok” véleményét. Jó­magam csupán a józan pa­raszti ész útját követem, ahogy ezt magyarul mondani szok­ták. Az én nézetem szerint film, könyv vagy színpadi alko­tás csupán művészi kielégülést adhat, ha ezen a téren meg­üti a mértéket. De az érzelmeket, a témát, a felvetett gondo­latokat illetően legfeljebb érdeklődést kelt, inkább felcsi­gáz, mint megnyugtat. Különös lenne, ha ínycsiklandozó ételeknek, valami pompás lakomának az írói vagy művészi ábrázolása bárkiben is jóllakottságot váltana ki. Mint ahogy némi kielégülést sem adhat szerelmi jeleneteknek akármi­lyen részletes bemutatása, legfeljebb felingerlést. Az ét­vágy lecsillapodását csak az ételek valóságos elfogyasztása hozhatja meg. Egyedül ez a természetes és egészséges, min­den egyéb vagy mese, vagy kóros. Úgy hiszem, naív ábránd arról álmodozni, hogy a vad indulatok bemutatása és azok szemlélete jobbá, nemesebbé, erkölcsösebbé tesz bennünket és segít a gonosz legyőzésé­ben. A szexuális vágyak beteljesüléséhez joga van minden­kinek, de semmiféle felszabadult ábrázolás önmagában még nem oldja meg ezt a kérdést, legfeljebb az étvágycsináló szerepét tölti be. Az ilyen “appetizernek” még helye is le­het, de mi szükség van az erőszak, csalás és illetéktelen pénzszerzés propagálására, az étvágycsinálásra a bűnhöz? Amikor a háború alatt a hitleristák elkészítették és Európa-szerte bemutatták a “Jud Süss” című filmet, nem azért tették, hogy a filmszínház falain belül levezessék az indulatokat. Göbbels jól ismerte az emberi lélektant. A film­be rejtett izgató anyag is valójában akkor kezdett hatni, amikor bizonytalan jellemű és ingatag erkölcsű emberek ki­jöttek a moziból. Mióta “a modern lélekbúvárok” elképzeléseit valósít­ják meg a könyvek és filmek, a bűnözések grafikonja me­redeken tör felfelé. Csak egy pillantás az amerikai statisz­tikára: minden percben 16 súlyos bűncselekményt követnek el, gyilkosság vagy annak kísérlete, nemi erőszak minden 36 másodpercben. Tettleges bántalmazás 76 másodpercen­ként. Rablás 82, betörés 12 másodpercenként. Autólopás minden 34 másodpercben. A katonaszökevények száma is azóta emelkedett tízezrekre, mióta virtussá tették a had­sereg piszkolását filmen és televízióban. Valami baj van a “modern lélekbúvárok­’ elméletével. Kétlem, hogy sok diplomás pszichiáter lenne közöttük. METZGER NÁNDOR Amikor a Föld gyomrában napkelettől napnyugatig hatalmas nemzetek tárolják láthatatlan acél, és betonsilóikban nukleá­ris villámaikat, amelyeket bármely órában, bármely pattantyús egyetlen gombnyomás­sal elindíthat arra az egyvágányú útra, ahonnan nincsen visszatérés, csak a világ totális pusztulása, a veszedelem ma ötszö­rös, tízszeres, talán még többszörös. Mivel a két szuperhatalomnak ma ötször, tízszer, feltehetően még többször akkora nukleáris tűzereje van, mint amennyi maximálisan szükséges minden élőlény és növényzet el­pusztítására földünkön. A konfrontációs világégés után a Föld már csak mint egy oxigéntelen, kihamvadt, halott hold kering­het a pályáján. Ádám megint elérkezett ahhoz a küszöb­höz, ahonnan egy tragikus pillanatban kész arra, hogy harci kesztyűjét, akár támadás, akár védelem címén, ledobja a világ Terem­tője elé. Egyszer már megtette, erkölcse megromlásával. Akkor a Teremtő megbán­ta, hogy embert alkotott. Megeresztette az Ég csatornáit és özönvízével vetett véget az életnek e földön. Zeus­ Jupiter görög-ró­mai főistennek is elfogyott a türelme, ami­kor a halandó emberek istentelenségét, go­noszságát látta. Villámaival akarta agyon­sújtani teremtményeit. Csak az tartotta vissza, hogy akkora tűzvésztől kigyúlhat az ég is, ezért inkább megnyitotta az ég csa­tornáit. Bátyja, Neptun, a tengerek ura, akit a rómaiak Poseidonnak neveztek, a tengerek hullámaival segített a földi élet elpusztításában. Ötezeresztendős kultúra és civilizáció után az összemberiség is elérkezett ahhoz a küszöbhöz, amelyen úgy találja, hogy a világ élelmiszerkrízise ma már élet-halál kérdése. És hogy a világ energiakrízise a háború, vagy a béke kérdése. Ezt a nagyha­rangot Ford elnök és Kissinger külügymi­niszter kondították meg. Nem szállhatunk perbe azzal, hogy idejében volt, rátalált a szegre és ezúttal mellőzte az előző ország­lás émelyítő igyekezetét, hogy rózsaszínű pápaszemet toljon a polgárok orrára. Igen­is, ettől a pillanattól kezdve “egy példa nél­kül álló magasfokú nemzetközi összeműkö­­désre van szükség” ahhoz, hogy a két ha­laszthatatlan problémát mindenki számára kielégítően megoldjuk. Detroitban Ford az úgynevezett Energia Világkonferenciájának 4000 delegátusa előtt az Egyesült Államok elnökéhez méltó, egyenesgerincű beszédében kijelentette, hogy a toronymagasságúra­ emelt árak ki­forgatják életképes formájából a világ gaz­dasági életét, globális üzlettelenséggel, depresszióval és teljes összeomlással fenye­getik a világ rendjét és biztonságát. Szinte lehetetlen az energiaproblémáról beszélni anélkül,, hogy a szónok olyan kifejezéseket használna, amilyenek csak az utolsó ítélet­nap számára jogosultak. A fenyegető ve­szedelem igaz és nagyon súlyos. A népek vízért, élelemért, szárazföldi és tengeri átjárókért — miként a történelem tanítja — már a múltban is fegyverrel ron­tottak egymásra. De nukleáris világunkban bármely helyi konvencionális csatározás kirobbanthat egy új típusú, nukleáris hábo­rút, amelynek az egész világra kiterjedő hazárdjátékát az emberiség nem kockáztat­hatja — fejtette ki komoran az elnök- És hogy éppen ezért, a nemzeteknek elodázha­­tatlanul meg kell békü­lniük azzal a gondo­lattal, hogy megférjenek egymással. Hogy végül is belássák: igenis szükségük van egymásra. Nyomatékul,­­Kissinger külügyminiszter az Egyesült Nemzetek nagygyűlésén ha­sonló tenorban beszélt. Kiemelte: elérke­zett az órája annak, hogy a nemzetek színe előtt nyíltan nézzünk szembe azokkal a té­nyekkel, amelyek ma már minden privát beszéd és érdekeltség domináns témájává váltak. Hangsúlyozta, hogy az elviselhetet­lenül magasra srófolt energiaár fundamen­tális oka az egész világon dühöngő infláció­nak. Ennél a pontnál Kissinger lehúzta ke­zéről a diplomata glaszékesztyűjét és amúgy “magyarán” üzent az olajexportáló nemzeteknek, mondván, hogy amiképpen olajáraikat az ő politikai döntésük szöktet­te nagy magasságokba, azokat ugyancsak politikai döntéssel lehet lehozni onnan. . . Itt még tudnunk kell, hogy Ford elnök javasolta a globális élelemellátás kiépítését az Egyesült Nemzeteknek. Erősen kihang­súlyozva, hogy bár az Egyesült Államok az élelmiszert sohasem használta politikai fegyverül, mégis ráfanyalodna, ha az olaj­termelő nemzetek visszautasítanák az ösz­­szeműködést az olajenergia és az élelem­ellátás kapcsolt, globális gazdálkodásában. A Ford-kormány gerinces adjonistenére következett a megrökönyödött, haragba is átcsapó arab fogadjisten. A sivatagok bő­­ségszarujából megindult a hírzuhatag. Sze­melvények: Szaudi Arábia mindenható olajminisztere, a Nyugat olajdiktátora, Ahmad Zaki Yamani sejk az amerikai el­nök üzenetét első lélegzetében egyenesen hadüzenetnek, második lélegzetében barát­ságos, tárgyilagos, jól egyensúlyozott logi­kájú beszédnek aposztrofálta. Egy másik olajtitán, Abu Dhabi, pillanatot sem kés­lekedve, egy csodatervezetet nyújtott be, amelynek segítségével, amint mondta, az olajárakat le lehet szállítani. De az általá­nos arab ellenhatás a döbbenet és ellensé­ges méltatlankodás határai között mozgott. Kuvait, egy további olaj diktátor, pénz- és olaj minisztere, ösztönösebb arab elleninte­lemmel élt: az arab olajtermelők szembe­­szállnak az amerikai törekvésekkel. Ezzel aligha mondott újat. Igaz, most­ nem Kitchenerrel áll szemben. A kairói Arab Liga szóvivője a “felújított ,amerikai olaj­diplomáciai offenzívával” szemben érzett nagy megrökönyödését fejezte ki. . Ford elnök és az arabok közötti relatív mézesheteknek elérkeztünk a végéhez­­— ír­ja egy Beirut-Libanon-i újság. Arab dip­lomaták — mi egyebet tehetnek? — úgy vélik, a legújabb fordulat károsan befolyá­solja a közép-keleti béke esélyeit is, az arab olaj ügyét is. A nyugati végekről is kalapá­csot dobnak a politikai fogaskerekek közé. Venezuela, az Egyesült Államok egyik fő­olajellátója egyik pillanatról a másikra megjósolta, hogy az alaj vásárlók és olaj­termelők közötti torzsalkodás nemzetközi konfrontációkhoz vezet. Verba volánt■ A szavak elrepülnek. Ami­kor az amerikai éldelegátusok a kooperáció egy-egy szikráját igyekeztek kicsiholni az Egyesült Nemzetek 135 delegátusából ar­ra, hogy elkezdhessük az elmaradt országok éhezőit élelmiszerrel és technikai segítség­gel ellátni, a delegátusok egy pillanat alatt panoptikumi viaszbábukká váltak. Tapsuk olyan gyér volt, mint decemberben a szú­­nyog. Huszonnégy órával később érkezett meg a perzsa sah felséges üzenete: a világ nyomorúságának a nyugati iparcikkek drá­gasága az oka. Feltehető, hogy ez lesz az arab-perzsa olajfront csatakiáltása. Mi itt a Nyugaton csak azt tehetjük, hogy húzunk egyet derék- és sisakszíjunkon, mialatt a Láthatatlan Kéz ír a nabukodonozort falon.

Next