Állami Könyves Kálmán gimnázium, Újpest, 1907

Búcsúszó. A bekövetkező szeptember, mely az átmenetet képezi az érlelő, fölvirágoztató, napsugaras nyárból a gyümölcsökben, nyugalomban s verőfényben pompázó őszbe, intézetünk történetében is forduló­pontot alkot. A város anyai szeretetében nagyra nőtt kultúrgyermek átlép az állam nagy kultúrkertjébe, hogy teljesen kifejlődve annak díszére váljék. Mély megilletődés hatja át lelkünket. A kapufélfához támasz­kodva merengünk. Mögöttünk egy szegény, forró szeretettel s önföl­­áldozással lelkesedő anya, Újpest városa, áll halovány képpel, előttünk az államhatalom komoly, hatalmas alakja bontakozik ki. A nagy jótevő segítségére siet a küzködő anyának, gondjaiba veszi a fejlődő gyermeket, nem ragadja el tőle, hanem jóleső szeretettel fogadja a fölajánlott gyermeket. Bármennyire szívéhez nőtt s becézte is, nem tudja egészen fölnevelni és föntartani. Hálásan tekintünk az anyára. Millió gond és nélkülözés mellett életet adott legnemesebb gyer­mekének. Szemünkben köny csillog. Érezzük mint fut végig arcunkon s éget. A legszebb jövő reményében szakadunk el az anyai ölelő karoktól s mégis fáj az elválás. Kezünket bizalommal fogja az állam, megmutatja a nemzeti glóriában tündöklő Hungáriát s visz, visz magával a jövőbe. Elválunk, de csak azért, hogy közelebb legyünk egymáshoz. Hiszen lehetetlen, hogy nem azért adtál volna életet az intézetnek, hogy saját magad új életerőt ne meríts belőle. Kell hogy munká­jának gyümölcseit élvezd, hogy azon remények, melyeket hozzá fűzöl, teljesedésbe menjenek. Új, erőteljes s megnyugtató társadalmi viszonyok, intellektuális gyarapodás s új irányeszmék kialakulása képezik a követelményt, melyet egyetértelműen a mai széthulló s türelmetlen állapotok közt minden oldalról sürgetni hallunk. Biztat a remény, hogy az a várakozás, mellyel mindenkinek figyelme az intézet felé fordul, megoldást s megnyugvást fog eredményezni. Ezzel

Next