Állami Könyves Kálmán gimnázium, Újpest, 1907
Búcsúszó. A bekövetkező szeptember, mely az átmenetet képezi az érlelő, fölvirágoztató, napsugaras nyárból a gyümölcsökben, nyugalomban s verőfényben pompázó őszbe, intézetünk történetében is fordulópontot alkot. A város anyai szeretetében nagyra nőtt kultúrgyermek átlép az állam nagy kultúrkertjébe, hogy teljesen kifejlődve annak díszére váljék. Mély megilletődés hatja át lelkünket. A kapufélfához támaszkodva merengünk. Mögöttünk egy szegény, forró szeretettel s önföláldozással lelkesedő anya, Újpest városa, áll halovány képpel, előttünk az államhatalom komoly, hatalmas alakja bontakozik ki. A nagy jótevő segítségére siet a küzködő anyának, gondjaiba veszi a fejlődő gyermeket, nem ragadja el tőle, hanem jóleső szeretettel fogadja a fölajánlott gyermeket. Bármennyire szívéhez nőtt s becézte is, nem tudja egészen fölnevelni és föntartani. Hálásan tekintünk az anyára. Millió gond és nélkülözés mellett életet adott legnemesebb gyermekének. Szemünkben köny csillog. Érezzük mint fut végig arcunkon s éget. A legszebb jövő reményében szakadunk el az anyai ölelő karoktól s mégis fáj az elválás. Kezünket bizalommal fogja az állam, megmutatja a nemzeti glóriában tündöklő Hungáriát s visz, visz magával a jövőbe. Elválunk, de csak azért, hogy közelebb legyünk egymáshoz. Hiszen lehetetlen, hogy nem azért adtál volna életet az intézetnek, hogy saját magad új életerőt ne meríts belőle. Kell hogy munkájának gyümölcseit élvezd, hogy azon remények, melyeket hozzá fűzöl, teljesedésbe menjenek. Új, erőteljes s megnyugtató társadalmi viszonyok, intellektuális gyarapodás s új irányeszmék kialakulása képezik a követelményt, melyet egyetértelműen a mai széthulló s türelmetlen állapotok közt minden oldalról sürgetni hallunk. Biztat a remény, hogy az a várakozás, mellyel mindenkinek figyelme az intézet felé fordul, megoldást s megnyugvást fog eredményezni. Ezzel