Ujság, 1927. augusztus (3. évfolyam, 173-196. szám)
1927-08-20 / 188. szám
SZOMBAT, 1927 AUGUSZTUS 20 ÚJSÁG Mussolini másodunokatestvére Miskolcon él és nem akar hazamenni Olaszországba Mussolini Nándor kőművesmester elmondta hogyan származott el Olaszországból Miskolcra . A budapesti olasz nagykövet felajánlotta a miskolci kőművesmesternek, hogy Olaszországba szállítják, ahol rendkívül megbecsülik a Mussolini nevet „Nagyon jó volna, ha valamivel segítene rajtam Benito Mussolini, de nem hagyom itt nyugdíjamat és második hazámat" — mondja Mussolini Nándor Miskolc, augusztus 18. Mussolini családját, Olaszországon kívül, nagyon kevesen ismerik és talán csak apjának, testvéreinek, közeli rokonainak létezéséről tudunk. Mussolini emlékirataiban és önéltrajzában is alig beszél családjáról. Eddig senki sem tudott a Duce egyik vérrokonáról sem, aki évtizedekkel ezelőtt vándorbotot vett a kezébe, elhagyta a kék egy Itáliát és hosszú, hányavetett élet után, Magyarországra jött és Miskolcon telepedett meg. «Egy családból származom Mussolinivel, ő hatalmas ember lett, én kőművesmester maradtam» Mussolini miskolci rokonára a miskolci Erzsébet-kórház egyik orvosa hívta fel a figyelmünket. A kórházba szállítottak a közelmúltban egy asszonyt, akinek férjét Mussolini Nándornak hívják és Miskolcon kőművesmester. Az asszony a kórházban megkérdezték: — Rokona-e Mussolininak? Meglepetéssel hallották a választ: — Én magyar nő vagyok, de férjem Olaszországból jött Magyarországra és állítása szerint közeli rokona az olasz miniszterelnöknek. Miután megállapítottuk, hogy a Saroltautca 27. szám alatti házban lakik Mussolini Nándor, felkerestük a miskolci Mussolinit. Hatvan év körüli, tagbaszakadt, vörösbajuszú, egyszerű ember fogadott bennünket. Bemutatkoztunk neki. — Mussolini Nándor vagyok ■— mondja és renkívül barátságosan kínál hellyel, amikor közöljük, hogy azértérdeklődünk személye iránt, mert az a hír járja, hogy vérrokona Benito Mussolini olasz miniszterelnöknek. — Tessék helyet foglalni — válaszolja —, nagyon szívesen beszélek erről, ha kell okmányokkal is beigazolom, hogy csakugyan egy családból származom Mussolinivel és habár ő hatalmas ember lett, én kőművesmester maradtam. Eddig még semilyen irányban sert próbáltam előnyt szerezni ebből a rokonságból ... Mussolini Nándor kőművesmester bocsánatot kér, amiért kissé idegen kiejtéssel beszél magyarul. Néhány kérdésünkre olaszul válaszol, mert bár régen Magyarországon lakik, mégis könnyebben fejezi ki magát olaszul, mint magyarul. Lassan azonban mindent megmagyaráz, így csakhamar megértjük egymást. A miskolci Mussolini önmagáról — 1893-ban kerültem Miskolcra — mondja most Mussolini Nándor — mint egyszerű kőművesmester. Akkoriban nagy vasúti építkezések folytak. Az államvasutakhoz állottam munkába, mint vasutas-kőműves először az Uj-miskolci, később az IC-miskolci osztálymérnökségen dolgoztam. Harminc éven keresztül megszakítás nélkül állottam a magyar államvasutak szolgálatában, néhány évvel ezelőtt nyugdíjba mentem, azóta nyugdíjamból élek és csak nagynéha vállalok magánmunkát. Feleségemmel szegényesen, de nyugodtan éldegélünk, nincs nekem semmi különleges kívánságom, meg vagyok elégedve, csak bizony a nyugdíjat keveslem, mert mindössze 700 ezer koronát kapok, ebből csak szűkösen futja. Itt megáll és amikor családi körülményeiről, hozzátartozóiról érdeklődünk, közbevág: — Mindjárt megmutatom születési bizonyítványomat és családi okmányaimat. Tudom, hogy ez érdekelni fogja önt. Előkerül az olasznyelvű születési bizonyítvány, amelynek adatai szerint Mussolini Nándor 1868 szeptember 8-án Campo Fornidóban, Udinében Pavia di Milano tartományban született, tehát ott, ahonnan Benito Mussolini famíliája is elszármazott. Apja, Mussolini Jacomo, állatorvos volt. — Atyám meglehetős szűkös viszonyok között élt és így csakhamar halála után önmagunkra voltunk utalva — folytatja ezután. — Atyám unokatestvére volt Benito Mussolini édesatyjának, Benito Mussolini tehát nekem másodunokatestvérem, mert egy nagyapától származunk. Margit nevű leánytestvérem és Giovanni nevű fivéremmel hárman árván maradtunk. Hugóm férjhez ment, én és fivérem kivándoroltunk, miután mindketten hat elemi elvégzése után kőművesek lettünk, születési helyünkről először Rómába mentünk, majd innen munkánk közben végigjártuk Olaszországot. Sokáig voltunk Veneziában, Páduában, Parmában, Livornóban, Udinében, de nagyon sokáig tartózkodtunk különböző helyeken, mindenütt ott, ahol csak munkát kaphattunk. 1891-ben Olaszországból Németországba vándoroltunk és Münchenben éltünk két éven át. Itt sem maradtunk sokáig, hanem rövid bécsi tartózkodás után Magyarországra kerültünk.Én 1893-bant Miskolcon telepedtem le, míg fivérem, Mussolini János, Szolnokon alapított otthont, itt téglagyáros lett és nemrégiben halt meg. Én a vasútnál maradtam, mint kőművesmester. Feleségemet Miskolcon ismertem meg, magyar nő, Szabados Máriának hívják. Zavartalan, nyugodt életet éltünk, házasságunkból két fiunk született, Ferdinánd és József. József fiam meghalt és Ferdinánd Ausztriába került, ahol mint vasutas máig is szolgálatban áll. Feleségem a közelmúltban betegeskedni kezdett, kiszállították az Erzsébet-kórházba. — Több mint 30 éves vasutasszolgálatom alatt feletteseim teljes megelégedését vontam magamra, sohasem volt semmi baj, mert mindig józan életű, szorgalmas ember voltam. Mivel kenyerem Miskolchoz kötött, elhatároztam, hogy megszerzem a magyar állampolgárságot és itt élem le életemet. Mutatja is magyar állampolgársági okmányát, amivel eddigi szavait még jobban megerősítene. Akét olasz nagykövet Budapestre rendelt és felajánlotta, hogy költözzem vissza Olaszországban — Mikor járt utoljára Olaszországban? •— kérdeztük. — 1911-ben voltam otthon néhány hétig, meglátogattam rokonaimat, de őszintén szólva, negyven év után alig találtam ismerőst és hozzátartozóim nagy része meghalt. Azóta közbejött a háború, én állandóan munkában töltöttem napjaimat, költséges utazás miatt azóta egyszer sem jártam Itáliában, pedig, mit tagadtam, egyszer még szeretném látni szülőföldemet. Ki tudja mikor lesz az... Itt elmereng az öreg Mussolini és megjegyzi: — Új hazámban jól érzem magam és beletörődtem sorsomba, a honvágynál is erősebb a családi kötelék, feleségem beteg, most már éppenséggel nem utazhatnék el. Rövid szünet után Mussolini Nándor írást vesz elő. Az iratból kitűnik, hogy a közelmúltban a budapesti olasz követség felhívta sürgős ügyben, utazzon Budapestre és jelentkezzen a követségen. Az olasz követség Miskolc város polgármestere útján felkért arra — beszéli el a továbbiakban —, hogy feltétlenül jelenjek meg a konzulátuson. Itt a generálkonzul nagyon szívélyesen fogadott, elmondotta, valahogyan értesülést szerzett rólam és arról, hogy Mussolini miniszterelnöknek a rokona vagyok. Gondoltam jóelőre, hogy emiatt hívnak fel, magammal vittem tehát személyi okmányaimat, de egyszersmint bemutattam azt is, hogy magyar állampolgár vagyok és elmondottam, hogy miként kerültem Magyarországra. — A főkonzul úr örömmel állapította meg, hogy mint nyugdíjas álami alkalmazott, megélhetésem biztosítva van — jelentette ki a miskolci Mussolini —, ennek dacára felajánlotta, hogy lehetővé teszi Olaszországba való visszatérésemet. Elmondotta, hogy milyen köztiszteletnek, megbecsülésnek örvend Olaszországban a Mussolini név és biztosított, hogy nagyhatalmú rokonom minden bizonnyal támogatóm lesz. Én az ajánlatot nem fogadtam el, habár az nagyon megtisztelő és kedvező volt. Egybeforrtam a magyar földdel, megelégedett vagyok, nyugdíjam is arra késztet, hogy itt maradjak, megköszöntem tehát a jóindulatú ajánlatot és a nagykövet úrnak elmondottam, hogy nem akarok, legfeljebb csak látogatóba megyek Olaszországba, öreg napjaimat itt akarom leélni Miskolcon, ahol annyi jó emberem él és ahol kenyeremet kerestem évtizedeken át. — A nagykövet úr kijelentette, hogy mindenkor segítségemre lesz és hogy személyemről az olasz kormányt értesíteni fogja. Amikor elbúcsúztam, csak annyit mondtam, nagyon jó volna, ha valamivel segítene rajtam Benito Mussolini, de nem hagyom itt nyugdíjamat, második hazámat. Soltész Imre dr. Mussolini, a miskolci kőműves Ötven pengővel meg volna menthető egy szerencsétlen erdélyi menekült lelke Nem tud áttörni a bürokrata tollán az emberi szív — Kolozsvár első állami hivatalának irodavezetője beérné napi két pengős állással — Egyetlen fia hősi hálált halt, felesége mártírsort szenvedett Egy szál szomorú virág a Rothermere gyűjtötte töviskoszorúba Néhány hét óta Rothermere nemes lordjának nagyszerű kezdeményezéséből újra feléledt a reménység a magyar szívekben, újra bízunk és várunk sorsunk jobbrafordulásában, szép országunk visszaállásában. A reménységek hatalmas fellángolásában elhessegettük a ma sivár és aggasztó állapotát és nem látjuk, milyen nyomorúság, milyen rettentő mártírsors jutott osztályrészül azoknak, akiket személyükben ért az ország borzalmas megcsonkítása. El se lehetne számolni a szerencsétlenek számát, akik mindenüket, szívük és lelkük valamennyi drágaságát ott vesztették a számunkra is egyelőre elveszett területeken. Amíg a történelem számára csak epizód az idegen megszállás, számukra az egész életük, minden boldogságuk, valamennyi reménységük. Ahány ember elhagyta a drága rögöt, annyi tragédia, annyi hajmeresztő szenvedés és megalázás a sorsuk. Nem is lehetne valamennyit ismertetni, csak egyet akarunk kiragadni :a sok közül, mert ennek az egy szerencsétlennek martíriuma minden emberi képzeleten felül van és sorsa azért is érdekes, mert belőle látjuk, hogy itt az anyaországban sem tud az ember szive a bürokrata tollán keresztülhatolni. Tulajdonképpen az Újság már foglalkozott ennek a szerencsétlen erdélyi menekültnek szomorú sorsával. Pontosan három év előtt adtunk róla hírt s akkor nyomban akudtak lelkes emberek, akik munkához juttatták. De azután ez a munka is elveszett. A tragédiáját tömören és szépen ő maga írta meg abban a kérvényben, amelyet 1925 július 8-án nyújtott be a magyar királyi belügyminiszternek. A következőképpen hangzik ez a kérvény: Nagyméltóságú Belügyminiszter Úr! Kegyelmes Uram! Mély alázattal alulkolt a hirhedt oláh politikai szigurancia vexaturái elől 1922-ben Kolozsvárról családi tűzhelyemről menekültem Budapestre. Feleségem azonban nem tudta rászánni magát, hogy elhagyja azt a várost, amelyben hősi halált halt egyetlen tanárfiunk sirkantja domborult és ő visszamaradt. Itt Budapesten azután én egy valóban krisztusi szivü emberbarát, méltóságos Szalay dr. kerületi elöljáró úr kegyéből a vezetése alatt álló elöljáróság műszaki osztályához beosztott urnester mellé nyertem felvételt órabéres díjjal, ahol ez évi január 20-ig — igazolhatóan — teljes megelégedésre dolgoztam. Ugy de az én keserű kelyhem még nem telt meg csordultig. Ez évi január havában feleségemet ki akarták utasítani azon a címen, hogy a Magyarországon tartózkodó férjet a feleség követni köteles. Már kilvn’.’zt is agyongyötört lelke nem 13 bírta ki, hogy fia sirkantját el kelljen hagynia és január 28-án Kolozsvárt eltemettettem, nekem pedig boldog családi életnek rombadőlt világa hátrahagyásával, — irgalmatlanul vissza kellett térnem Budapestre. A II. kerület elöljáróságánál betöltött munkakörömbe azonban nem lehetett visszahelyezkednem, mert Nagy a méltóságod leépítési rendelete azt nem engedte meg. Kegyelmes Uram, semmi sem áll tőlem távolabb, mint az érzelmi motívumokkal való hatásvadászat — és mégis érintenem kell azokat, mert csak így mérlegelhető kegyetlen sorsom. Egyetlen szépreményű fiam, volt piarista tanár, az I. kerület főgimnáziuménak tanára, a háborúban hősi halált halt — pro patria! Feleségem mártírhalált szenvedett, nekem pedig elárvultan, az élet viszontagságaitól meggyötörten, mindenemtől megfosztva, vándorbottal ide kell visszatérnem. Hogy visszatérésem óta a megpróbáltatásoknak minő kálváriáját kellett járnom, anélkül, hogy elvemnek megfelelően egyeseket vagy társadalmi, illetve állami humanitárius intézményeket molesztáltam volna, azt leírni képtelen vagyok. Hiába rendeztem be életem bázisát karom acélizmaira, mentalitásom rugékonyságára; hiába rendelkezem sokoldalú képességgel, kvalifikációval, az érvényesülés attribútumaival, minden fáradozásom, hogy elhelyezkedhessem és élhessek, meddő maradt. Ilyen előzmények után bizonyítható az élet céltalansága és utolsó mentsváramhoz. Nagyméltóságodhoz fordulok, kegyeskedjék lehetővé tenni, illetve a 11. kerület érdemes elöljáróját hivatalosan felhatalmazni, hogy az ott viselt munkakörömbe visszahelyeztessem, hogy hazám részéről némi vigaszban annyiban részesüljek, hogy sivárrá tett életemet rezignáltan tengethessem. Dixi et salvavi animam neami Nagyméltóságu Belügyminiszter Urnát, ke-igyelmes uramnak ! legalázatosabb szolgája ! G. J. ! A kérvényt 1925 julius 9-én 3441/IV. szám alatt iktatták a belügyminisztériumban és tizenhárom nap múlva a felzetére a következő sorokat írta rá Fritsch miniszteri tanácsos: „A székesfőváros polgármesterének elintézés végét megküldöm.“ A polgármester az illetékes tanácshoz juttatta a kérvényt, a tanácsnok a tanácsjegyzőhöz, aki egy hónappal később elintézte, mégpedig a következőképpen: „Értesítem a folyamodót, hogy kérelmét előjegyzésbe vétettem". Azóta pontosan két esztendő telt el és a kérelem még mindig előjegyzésben van. A szerencsétlen erdélyi menekült — hatvanon felül lévő úriember — Kolozsvárt az összeomlásig a legelső állami hivatalnak volt irodavezetője. Most azt kérte, hogy az úrmester mellett órabéres dijnok lehessen és ezt sem tudja elérni. Türelemmel várta azt a kevés ingóságát, amit menekülése alkalmával el tudott hozni, lassanként eladogatta s most, amikor már mindennek a végére hágott, amikor minden erőforrása bedugult, elfogyott a türelme s fölment a városházára, hogy két évvel az előjegyzésbe vétel után érdeklődjék az ügye iránt. Egyszerű volt a felelet, egyelőre szó sem lehet az alkalmaztatásáról. A szerencsétlennek nem maradt más hátra, mint újból eljönni az Újság szerkesztőségébe. Elöljárósági állását is úgy kapta három év előtt, hogy az Újság megírta tragédiáját. Most újból eljött, hogy utolsó kérését tolmácsolja. Szomorúság és keserűség lakik a szegény öregemberben. Az igénytelenségnek egészen határtalan fokára szállott le, aki egy életen keresztül tisztes polgári jólétben, lelkiismeretesen elvégzett munkája ellenértékéből tölthette életét, nevelhette fel egyetlen fiát tanárnak és hősi halottjelöltnek. Most csak azt kéri, hogy juttassák olyan álláshoz, amellyel naponta két-három pengőt kereshet. Vagy volna egy másik kérése, tegyék lehetővé számára, hogy szülővárosába, Mezőtúrra visszajuthasson. Nem kellene neki elvhez több pénz, csak ütvén pengő, hogy elutazhassék és eléljen néhány hétig, amíg ott az évtizedek óta nem látott szülővárosában megkeresi atyafiait és teremt magának exisztenciát. Ha ez sem sikerülne, keresztény lelke ellenére kénytelen az utolsó lépésre elhatározni magát. Nem fejezte ki szóval, hogy mi ez a lépés, nyilván istenkáromlásnak tartja még a gondolatát is és nem meri szóval kifejezni. Ennek az egy embernek, egy családnak a tragédiájához nagy kommentár volna fűzhető. Nem tesszük. Szükségtelennek tartjuk, csak éppen megírjuk az egész ügyet, mert tudjuk, vannak emberek, akik tudnak szívük szavára hallgatni és megírjuk azért is, hogy ezt a kis szomorú virágszálat is belehelyezhessük abba a töviskoszorúba, amelyet Rothermere lord gyűjthetett rövid magyarországi tartózkodása alatt egy érdemes múltú nép rengeteg szenvedéseiből Nádor Jenő Kotányi Nelly zeneiskolája V. kerület, Vilmos császár-ul 16. szám belk. szép!, 1-10 d. e. 10 M d. u. 4-6