Ujság, 1933. május (9. évfolyam, 98-122. szám)

1933-05-28 / 120. szám

se Széchényi Éva: : MÁJUS A nagy piros túraautó hágcsóján ültek — Gyönyörű tavaszi nap, — de ősszeret- és szendvicseket majszoltak. Tavasz volt, zent, mert ebben a félálom­ban ez a tavaszi apró vadvirágok virítottak a fűben és a napfény, ami elöntötte a szállodaszobát, már fák üde zöld levelein sejtelmesen ütköztek felébresztette, most tért csak magához, most at, az erek, ahogyan csak májusban látsza-kezdte sejteni, mi az, ami megzavarta ezt a nap. A délutáni napfény borított be mind máskor olyan kellemes átmenetet az álmo- ment, a félét, az országutat, az autót és a két ülő alakot a szendvicsekkel. Aranyos sugarakkal festette át előttük a vidéket, ami a lábuk előtt hevert és a kis kápolnát, mely úgy húzódott meg, olyan szerényen, mintha csak véletlenül tévedt volna az út szélére.­­ — Menni kell! — mondotta az asszony. Felkelt és lesöpörte szoknyájáról a morzsá­kat. • Piros sapkát viselt a feje bubjára húzva, barna bőrkabátot és barna szoknyát. A férfi hajadonfő volt és álmodozva rakosgatta el az uzsonna maradványait. — Milyen szép! — állapította meg elra­gadtatással és széttárta karjait, mintha át akarná ölelni az egész vidéket, ami előtte ragyogott a napsütésben, de csak jobb kar­jával ölelte át az asszonyt. — Hányadika van? — kérdezte most az asszony meglepetésszerűen. A férfi riadtan válaszolt, mint akit kizök­kentettek hangulatából: — Hetedike. De miért kérdi? — Semmi, — felelte az asszony szórako­zottan, — csak úgy ... — De mégis? — Miért? Arra gondoltam, hogy még mi­lyen sok tavaszi, világos május hetediké lesz, amikor mi már nem leszünk együtt... — Ne, ne mondjon ilyet! Mi mindig együtt leszünk! — tehet... — válaszolta az asszony el­gondolkozva, de úgy, aki nem nagyon hisz abban, amit mond. Szórakozottan néze­gette a kis kápolnát, a meghatóan primitív rózsaszínű angyalkákat, amik elmosódott kék égbolton röpdöstek a kápolna homlok­zatán, azután fölnézett az igazi, végtelen ég­boltra, ami szintén kék volt, de angyalok nélkül. — Tudja, mire gondolok? Találkozzunk itt, ugyanezen a napon, három év múlvát ígérjük meg egymásnak! — tette hozzá kissé érzékenyen. —*■ Romantika! — mondotta a férfi gúnyo­sért. — Jó néha romantikusnak lenni. — És mo­solyogva tette hozzá: — Ilyen szép nap után sem h­isz a romantikában? Ha akarja! Ígér­jük meg egymásnak, hogy itt találkozunk há­rom év múlva. Három év ... — És ugy­e — mondotta az asszony el­nyújtva és minden szót hangsúlyozva — ak­kor is eljön, ha már nem fog szeretni, ennyit akkor is fog gondolni rám? — Eljövök. Eljövök? Dehogy! Eljövünk, együtt, úgy, mint ma, együtt jövünk és együtt k­iegyünk, ugy'-e?! — mondotta nevetve a férfi. Erre kezet adtak, mélyen egymás szemébe nézve.♦ Az első tavasz, ami ezután következett, a Riviérán találta az asszonyt. A kék tenger a virágok hódító illatától terhes szellő néha­­néha emlékeztette arra a másik tavaszra, amit együtt töltött a férfival, akit már ré­gen, nagyon régen nem látott. — Két év múlva találkozunk, — gondolko­zott. — Sok. Elég lett volna egy esztendő utánra adni a rendezvéus-t. Akkor talán ... Néhány pillanatra megállt egy tükör előtt, megnézte magát, tetszett. Azután belépett a nagy szálloda vörös tónusú éttermébe, ahol az egyik asztalnál egy magas, őszes amerikai ült és őt várta. A második május napfénye Párisban ta­lálta. Emlékekre nem volt sok ideje, azt le­foglalták a Rue de la Paix szabói, a Bois de Boulogne korzója, a párisi esték. Csak néha­­néha, amikor egymást szerelmesen átölelő pá­rokat pillantott meg, akik franciás nemtörő­dömséggel csókolództak az utcán, gondolt arra, hogy az ő élete milyen mindennapi lett abban a szabályos és beosztott „nagy élet­ben, ami elfoglalta a napjait és az éjszakáit. *­dástól az ébredésig. — Hányadika van?­ — riadt föl és már ugrott ki az ágyból, hogy megnézze a naptárt, ami szemrehányó nagy fekete számmal május hetedikét mutatott. Május hetedike és ő még itt van Bécsben, pedig délután már a budai hegyekben kell lenni, a kis kápolna mellett, az után, ahol három esztendeje megfogadta, hogy ott lesz. Sietve öltözködött, néhány apróságot bedo­bált kézitáskájába és már futott le a lépcső­kön. Beugrott kis fehér sportkocsijába és el­indult a rendezvány felé. Mikor kiért az országútra, egy pillan­tást vetett arra a kis tükörre, ami a védő­ablakra volt szerelve. — Poros leszek és rendetlen mire odajutok, de nem bánom, ha nem fogok tetszeni neki. Felriadt az álmából, valami rossz és bi­zonytalan érzéssel, amiről nem is tudta pon­tosan megállapítani, hogy micsoda. Úgy érezte, mintha elfelejtett volna valamit, mintha át­­aludta volna a reggelt és most elkésett vala­honnan. — Mi van velem? Mit felejtettem ti? — tűnődött. A függöny hasadékán éles, határozott vo­nalban esett a szobába a napfény. Mereven, szinte hipnotizáltan nézte az apró porszeme­ket, amik a napsugárban vibráltak. — Mi lehet? — gondolta. — Mi lehet? — Gyönyörű reggel van, mindenesetre, — állapította meg, mintha saját magát akarná megyőzni arról, hogy kár volna tovább aludni. — Gyönyörű tavaszi nap. — sóhajtott föl lustán, akkor elhitethetem magammal, hogy csak azért nem tetszettem. Nem, nem lett volna szabad elfelejteni május hetedikét, már tegnap kellett volna indulni és akkor frissen érkez­hettem volna a rendezvánsra, mig így... De talán ott sem lesz, — gondolkodott igy Bécs­től végig a hosszú országúton. Csak Győrött állt meg ebédelni s már ment is tovább. A délután olyan volt, mint három évvel az­előtt Napsütés, sok-sok vadvirág a kanyargó országút két oldalán, — csak az asszony hangulata volt m­ás, ideges, zavaros. — Most balra kellene fordulni, — kereste az utat, — át egy kis falun, azután tovább, egyenesen. A falut úgy hívták, hogy ... hogy ... Iste­nem. Mi is a neve? Ott, ahol ebédeltünk, ahol az a furcsa kis kocsma volt, azzal az egy szál cigánnyal?! Mi is a neve? Elővette a térképét, de azon nem lehetett megtalálni ezt a kis sváb falut, amit keresett. — Nem baj, — gondolta, — eltalálok azért, ha nem is tudom a falu nevét. Csakhogy most Bécsből jött, nem úgy, mint három éve, most jobbra esett, ami akkor balra volt és balra, ami akkor jobbra. Hiába kereste a kis falut, a kocsmát, a kápolnát az út mentén, a kék égbolton röpdöső angyalok­kal, nem találta. Alkonyatkor éhesen, fárad­tan visszafolyton könnyekkel ért el Pestre. A kis útszéli kápolna mellett hatalmas túra­autó állt már kora délután óta és a gazdája türelmetlenül várt még akkor is, amikor le­szállt az este és lassan szitálni kezdett a má­jusi eső. UJSÁG mm VASÁRNAP, 1933 MÁJUS 28 ......... 1 FERENCZI SÁNDOR Izig-vérig tanító és mester volt. A háború­­előtti intellektuálisan szomjas ifjúságnak ő volt a lelki útmutatója és különösen a felnö­vekvő fiatal orvosnemzedék rajongott érte, tó­dult előadásaira, hogy a túlzott és csőd előtt áldó materialista ismeretelmélet helyébe meg­szerezze tőle az újat, a frisebbet,­az embert és a társadalmat csak az emberi ösztönökön keresztül lehet megismerni. Az új tudomány, a pszichoanalízis,, még csak gyermekcipőkben topogott akkor, de a zseniális tanítómester finom mondataiból és megjegyzéseiből, me­lyek mint incselkedő kis sziporkák furakodtak be a fiatal agyakba, észrevétlenül is kibonta­kozott a lélekelemzés hatalmas épülete. A grandiózus épületet Freud tervezte, de építő­mester Ferenczi volt, aki Freud sokszor meg­döbbentő és az emberiségnek még idegen ter­vezetéből élő és használható valóságot épí­tett, az új stílushoz melegséget adott, az épü­letet lakhatóvá tette, az emberekkel megked­­veltette és megtanította őket arra, hogy bol­dogtalan életüket miként tehetik velük szebbé, boldoggá, használhatóvá. A pszichoanalízis, mint új lélektan, a hisz­téria és az álomkutatásból indult ki. Mind­kettőnek, az újabb szempontokból történt Vizsgálata arra kényszerítette Freudot, hogy a tudattalan fogalmával operáljon. A kister­jedelmű tudat mögött és mellett a tudattalan tengere működik és szabja meg az ember és a társadalom minden megmozdulását. Ferenczi sietve lefordította Freundnak az álomról szóló kis könyvét, valamint a hiszté­riáról tartott amerikai előadásait. De hama­rosan önálló munkával és megfigyelésekkel százával szolgáltatta Freundnak a bizonyíté­kokat: a pszichoanalitikusok régi és új szak­­folyóirata egymásután hozza Ferenczitől a finomabbnál finomabb álomfejtéseket, melyek nemcsak a zseniális és intuitív tudós kutató­tehetségét mutatták be, hanem a nagyszerű és szívvel-lélekkel gyógyító orvost is. „A hiszté­ria és pathoneurózisok“ című könyvében ki­bővíti és továbbfejleszti a freudi tervezetet: kimutatja a szervi megbetegedések mögött mindig szereplő rejtett lelki erőket, melyek­nek ismerete nélkül, igazi gyógyítás nem le­hetséges. „A hisztériás materiatizáció jelen­ségei'­ c. dolgozatában csodálatos éleslátás­sal és finom eszközökkel mutatja ki, hogy miképpen alakul ki a hisztériás diszpozíció és mely eszközökkel kerülhető el ennek ki­fejlődése. A freudi ösztöntan a pszichoanalízis ten­gelye. Itt kellett Freudnak a tudományos vi­lág tárgyilagosság látszatába öltözött indula­tai ellenállásával megküzdeni. Ami ma már mindenkinek természetes, az ellen valamikor nehéz mozsárágyukkal vonult fel a „hivata­los" tudomány, de Freudnak és a mellé ál­lott Ferenczi tudásán, szívósságán, meggyő­ződésén, ez az ellenállás megtörött. Ez volt Ferenczinek hősi korszaka, ebben a harcban érte őt a legtöbb és legfájdalmasabb támadás, de ugyanitt a hősi és tragikum nélküli győze­lem is. Itt bontakozott ki a nagy tudós, a mű­vész nagy fantáziája, a hit és tántoríthatatlan barát. Ferenczi mindig érezte, hogy a tudo­mánnyal valami baj van, távol áll az ember­től és ezért igyekezett a tudományba művésze­tet belevinni és ezzel közelebb hozta a tudo­mányt az élethez, a biológiához. Lefordította Freudnak alapvető munkáját „Három értekezés a Szexualitás köréből“ cí­men, de tovább építette ezt a „Katasztrófák a szerelmi élet fejlődéstörténetében". Itt érezte magát elemében a tudós, az orvos és a művész. Előszeretettel mozgott a biológia és lélektan határán és az ismeretlen mélységből olyan kincseket hozott fel, melyeknek érté­két a tudomány manapság még jóformán fel sem tudja mérni. Mint minden vérbeli tudós és művész, az élet nagy titkát kutatta, a messzeség kozmikus ködében kereste az em­beri érzelemkifejezés forrásait, az örömet, a sírást, a mindennapi banális csók és sze­relmi ölelés kozmikus ősét. És sohasem volt fontoskodó, mert minden apróság szinte derűs jókedvvel érdekelte és a különböző problémá­kat gyermeki „naivitással" vetette fel, hogy azután jókedvvel üljön fel a nehéz tudomá­nyos katedrára, ahonnan magasba szárnyalt, könnyedén, de mégis a tudós nehéz felelőssé­gével a vállán. A budai sikló mellett sétálván, egy ízben egy szép macska keresztezte utun­kat és utána órákon át feszegette a kérdést, hogy minek is van a macskának bajusza. A tréfásnak tetsző kérdés mögött sorsdöntő tu­dományos cél nehezedett, de minden problé­mánál először visszavedlett gyermekké, hogy onnan kiindulva és levetvén minden felesleges hozzátanultat, megoldjon valamit, mellyel az­után néhány óra múlva a kerevetre lefeküdt szenvedő ember mögé ült, hogy befolyásolat­­lanul tárhassa ki lelkét és segíthessen a félest­mén, a boldogtalanságán, a pirulásán, a da­dogásán, a szexuális funkciózavarán, vagy azon az ezernyi más bajon, melyre, hogy gyógyítható és megérthető, különösen Ferenczi figyelmeztette a szenvedő emberiséget. De mestere volt a tiszta elméleti munkának is. De csak akkor, ha teleszívta előbb a ma­gát az élet ezernyi klinikai tapasztalatával, mert csak akkor szeretett spekulálni, ha eb­ből betegre és tudományra haszon, nyereség háramlott. „Az introjekció és az indulatátté­tel" című munkája a gyakorlat tapasztalatain nyugvó elméleti munkának klasszikus pél­dája: az ideges ember, ha a külvilágban va­lami kellemetlenség ért, melyet elintézni nem tud, magába vetíti és (tudattalanul) fantáziál velük. Később azonban annak a kényszerét érzi, hogy azt valahogyan kivetítse, megsza­baduljon tőlük és ezt áttétel útján éri el. És­pedig olyformán, hogy az élet minden lehető­ségét felhasználja arra, hogy magába vetített érzéseket kifejezze és ez szabja meg idegessé­gének, neurózisának szövegét. Ezzel a felis­meréssel Ferenczi meghatározta a pszichoana­­litikai gyógyítóeljárás lényegét, értelmét és a pszichoanalitikai technika létjogosultságát. A gyakorlaton alapuló elméleti munkának gyöngye Ferenczinek „A valóságérzés fejlő­­désfokai címen megírt tanulmánya: a felnőtt egészséges és kóros lelki megnyilvánulásaiból következtet az embrió, a csecsemő és a néhány hónapos gyermek lelki világára, én­je kialaku­lására. Tételeit a későbbi pszichoanalitikai ku­tatása a gyermeki lélekfejlődésnek teljesen igazolja, sőt mi több, az elmezavarok meg­­értéséhez vezetett. Ferenczinek és Hollós­nak köszönhető, hogy az „elmezavart" em­i­ber félelmetes lelkéhez hozzá mer a pszicho­analitikus orvos nyúlni és hogy egyáltalá­ban gondolhat gyógyításuk reményére. Ferenczi zsenije sehol sem ismert határt, amikor pihenni és szórakozni akart, akkor művészi és társadalmi problémákhoz nyúlt és játékos kedvében monumentálisat alkotott. Már 1899-ben új alapokon foglalkozik a spi­­ritizmussal, 1901-ben az olvasmányok és egészség közötti összefüggésekkel, majd sor­jában jelennek meg dolgozatai: Anatole Frence mint analitikus, Az éle és komikum lél­etana, Metafizikai és metapszichológia, Goethe a fantáziák valóságértékéről költőknél, Filo­zófia és pszichoanalízis, Vad ló megszelídí­tése, Lotze Hermann pszichológiája, A me­chanika pszichológiája, stb., stb. Ferenczi lelkében nem esett szét a világ, a Sok részletmunka csak arra kellett, hogy vele az élet sokoldalúságát közös nevezőre hozhassa és ennek jogosultságát igazolja. Érezte és tudta, hogy az élet néhány egyszerű törvényen nyugszik és sok más lángelme pél­dájára ő is igyekezett ezeket a törvényszerű­ségeket tisztázni. A lángoló üstökös, mintha érezte volna, hogy frissen kell lelkét a kozmosznak vissza­ajándékoznia, szüntelenül dolgozott, de soha­sem görnyedten és sohasem panaszkodón: a gyermek játékhomokjával kezdte és érett munkaként adta át játékát az emberiségnek. , Tíz éve annak, hogy egy borongós vasárnap, kemény kézzel elűzött magától. Úgy érezte, hogy ezt kell tennie, pedig második jóságos apám és mesterem volt. Mint a kitaszított Ismael, álltam a sivatagban. Eleinte támolyog­tam, mert nem éreztem támogató szívét. De hamarosan megéreztem, hogy kemény próbára akart tenni és én követtem azt az utat, me­lyet ő hangtalanul kijelölt nekem. Az ifjúság érthető dacosságával, de igazán és mélyen a tanítvány szeretetével, hódolatával és tisztele­tével gondoltam rá eddigi életem minden pil­lanatában és amikor sírja fölé az én könnyeim is hullanak, úgy érzem, hogy elfogadja őket. Feldmann Sándor dr. Hat nap a Wörthi-té­ma limit Két nap Salzburgban Miután újabb szobákat sikerült rezerválnunk, a jelent­­kezném! határid­rt május 31-iől meghosszabbítottuk. Jelentkezés, részletes felvilágosítás és prospektus az Újság Uitt Házt­ Iro­dáidban, Erzsébet­ körút 43, az IBUSz összes menetjegy írod­áiban és az Osztrák Forgalmi Irodában, Andrássy-ut 28 SiNsin tttantMmi nUjság MMI iMRWMttra minils: luimis i-mn, raiss! m t«i|«s no*TM. iHsszaerhozis: imn.iMR.ssS8 © SKHp Heitsiis IS© pensi Sztána-Mihajlovna Tudom, hogy szőke voltál, mint a hold, Mint a Sztr-Darja ballagó vize. És, hogy a csókod harmatízis volt. Tudom, hogy karcsú voltál, mint a nád És, hogy búsongó szláv melódia Ali hegedűje volt, ha szólt, a szód. Hogy délibábos két szemed a fény, Istenmosoly volt rab magyarnak ott Idegenárnyú turk mezők egén. Vertnek voltál simító, drága kéz, Hogy életébe hulltál csókosan. Jajok ecetjére voltál a méz. S hogy egyszer szived özvegybúra kelt: Vonat fütyült s a kedvesed erén A honvágy szent viharütemre vert.. . S egy másik asszony, im (zokon ne vedd) Halott szerelmed sírjánál megállt S megénekelte dallamos neved Sztána-Milmjlovna ... Baloghné Molnár Mária

Next