Ujság, 1933. május (9. évfolyam, 98-122. szám)
1933-05-28 / 120. szám
se Széchényi Éva: : MÁJUS A nagy piros túraautó hágcsóján ültek — Gyönyörű tavaszi nap, — de ősszeret- és szendvicseket majszoltak. Tavasz volt, zent, mert ebben a félálomban ez a tavaszi apró vadvirágok virítottak a fűben és a napfény, ami elöntötte a szállodaszobát, már fák üde zöld levelein sejtelmesen ütköztek felébresztette, most tért csak magához, most at, az erek, ahogyan csak májusban látsza-kezdte sejteni, mi az, ami megzavarta ezt a nap. A délutáni napfény borított be mind máskor olyan kellemes átmenetet az álmo- ment, a félét, az országutat, az autót és a két ülő alakot a szendvicsekkel. Aranyos sugarakkal festette át előttük a vidéket, ami a lábuk előtt hevert és a kis kápolnát, mely úgy húzódott meg, olyan szerényen, mintha csak véletlenül tévedt volna az út szélére. — Menni kell! — mondotta az asszony. Felkelt és lesöpörte szoknyájáról a morzsákat. • Piros sapkát viselt a feje bubjára húzva, barna bőrkabátot és barna szoknyát. A férfi hajadonfő volt és álmodozva rakosgatta el az uzsonna maradványait. — Milyen szép! — állapította meg elragadtatással és széttárta karjait, mintha át akarná ölelni az egész vidéket, ami előtte ragyogott a napsütésben, de csak jobb karjával ölelte át az asszonyt. — Hányadika van? — kérdezte most az asszony meglepetésszerűen. A férfi riadtan válaszolt, mint akit kizökkentettek hangulatából: — Hetedike. De miért kérdi? — Semmi, — felelte az asszony szórakozottan, — csak úgy ... — De mégis? — Miért? Arra gondoltam, hogy még milyen sok tavaszi, világos május hetediké lesz, amikor mi már nem leszünk együtt... — Ne, ne mondjon ilyet! Mi mindig együtt leszünk! — tehet... — válaszolta az asszony elgondolkozva, de úgy, aki nem nagyon hisz abban, amit mond. Szórakozottan nézegette a kis kápolnát, a meghatóan primitív rózsaszínű angyalkákat, amik elmosódott kék égbolton röpdöstek a kápolna homlokzatán, azután fölnézett az igazi, végtelen égboltra, ami szintén kék volt, de angyalok nélkül. — Tudja, mire gondolok? Találkozzunk itt, ugyanezen a napon, három év múlvát ígérjük meg egymásnak! — tette hozzá kissé érzékenyen. —*■ Romantika! — mondotta a férfi gúnyosért. — Jó néha romantikusnak lenni. — És mosolyogva tette hozzá: — Ilyen szép nap után sem hisz a romantikában? Ha akarja! Ígérjük meg egymásnak, hogy itt találkozunk három év múlva. Három év ... — És ugye — mondotta az asszony elnyújtva és minden szót hangsúlyozva — akkor is eljön, ha már nem fog szeretni, ennyit akkor is fog gondolni rám? — Eljövök. Eljövök? Dehogy! Eljövünk, együtt, úgy, mint ma, együtt jövünk és együtt kiegyünk, ugy'-e?! — mondotta nevetve a férfi. Erre kezet adtak, mélyen egymás szemébe nézve.♦ Az első tavasz, ami ezután következett, a Riviérán találta az asszonyt. A kék tenger a virágok hódító illatától terhes szellő néhanéha emlékeztette arra a másik tavaszra, amit együtt töltött a férfival, akit már régen, nagyon régen nem látott. — Két év múlva találkozunk, — gondolkozott. — Sok. Elég lett volna egy esztendő utánra adni a rendezvéus-t. Akkor talán ... Néhány pillanatra megállt egy tükör előtt, megnézte magát, tetszett. Azután belépett a nagy szálloda vörös tónusú éttermébe, ahol az egyik asztalnál egy magas, őszes amerikai ült és őt várta. A második május napfénye Párisban találta. Emlékekre nem volt sok ideje, azt lefoglalták a Rue de la Paix szabói, a Bois de Boulogne korzója, a párisi esték. Csak néhanéha, amikor egymást szerelmesen átölelő párokat pillantott meg, akik franciás nemtörődömséggel csókolództak az utcán, gondolt arra, hogy az ő élete milyen mindennapi lett abban a szabályos és beosztott „nagy életben, ami elfoglalta a napjait és az éjszakáit. *dástól az ébredésig. — Hányadika van? — riadt föl és már ugrott ki az ágyból, hogy megnézze a naptárt, ami szemrehányó nagy fekete számmal május hetedikét mutatott. Május hetedike és ő még itt van Bécsben, pedig délután már a budai hegyekben kell lenni, a kis kápolna mellett, az után, ahol három esztendeje megfogadta, hogy ott lesz. Sietve öltözködött, néhány apróságot bedobált kézitáskájába és már futott le a lépcsőkön. Beugrott kis fehér sportkocsijába és elindult a rendezvány felé. Mikor kiért az országútra, egy pillantást vetett arra a kis tükörre, ami a védőablakra volt szerelve. — Poros leszek és rendetlen mire odajutok, de nem bánom, ha nem fogok tetszeni neki. Felriadt az álmából, valami rossz és bizonytalan érzéssel, amiről nem is tudta pontosan megállapítani, hogy micsoda. Úgy érezte, mintha elfelejtett volna valamit, mintha átaludta volna a reggelt és most elkésett valahonnan. — Mi van velem? Mit felejtettem ti? — tűnődött. A függöny hasadékán éles, határozott vonalban esett a szobába a napfény. Mereven, szinte hipnotizáltan nézte az apró porszemeket, amik a napsugárban vibráltak. — Mi lehet? — gondolta. — Mi lehet? — Gyönyörű reggel van, mindenesetre, — állapította meg, mintha saját magát akarná megyőzni arról, hogy kár volna tovább aludni. — Gyönyörű tavaszi nap. — sóhajtott föl lustán, akkor elhitethetem magammal, hogy csak azért nem tetszettem. Nem, nem lett volna szabad elfelejteni május hetedikét, már tegnap kellett volna indulni és akkor frissen érkezhettem volna a rendezvánsra, mig így... De talán ott sem lesz, — gondolkodott igy Bécstől végig a hosszú országúton. Csak Győrött állt meg ebédelni s már ment is tovább. A délután olyan volt, mint három évvel azelőtt Napsütés, sok-sok vadvirág a kanyargó országút két oldalán, — csak az asszony hangulata volt más, ideges, zavaros. — Most balra kellene fordulni, — kereste az utat, — át egy kis falun, azután tovább, egyenesen. A falut úgy hívták, hogy ... hogy ... Istenem. Mi is a neve? Ott, ahol ebédeltünk, ahol az a furcsa kis kocsma volt, azzal az egy szál cigánnyal?! Mi is a neve? Elővette a térképét, de azon nem lehetett megtalálni ezt a kis sváb falut, amit keresett. — Nem baj, — gondolta, — eltalálok azért, ha nem is tudom a falu nevét. Csakhogy most Bécsből jött, nem úgy, mint három éve, most jobbra esett, ami akkor balra volt és balra, ami akkor jobbra. Hiába kereste a kis falut, a kocsmát, a kápolnát az út mentén, a kék égbolton röpdöső angyalokkal, nem találta. Alkonyatkor éhesen, fáradtan visszafolyton könnyekkel ért el Pestre. A kis útszéli kápolna mellett hatalmas túraautó állt már kora délután óta és a gazdája türelmetlenül várt még akkor is, amikor leszállt az este és lassan szitálni kezdett a májusi eső. UJSÁG mm VASÁRNAP, 1933 MÁJUS 28 ......... 1 FERENCZI SÁNDOR Izig-vérig tanító és mester volt. A háborúelőtti intellektuálisan szomjas ifjúságnak ő volt a lelki útmutatója és különösen a felnövekvő fiatal orvosnemzedék rajongott érte, tódult előadásaira, hogy a túlzott és csőd előtt áldó materialista ismeretelmélet helyébe megszerezze tőle az újat, a frisebbet,az embert és a társadalmat csak az emberi ösztönökön keresztül lehet megismerni. Az új tudomány, a pszichoanalízis,, még csak gyermekcipőkben topogott akkor, de a zseniális tanítómester finom mondataiból és megjegyzéseiből, melyek mint incselkedő kis sziporkák furakodtak be a fiatal agyakba, észrevétlenül is kibontakozott a lélekelemzés hatalmas épülete. A grandiózus épületet Freud tervezte, de építőmester Ferenczi volt, aki Freud sokszor megdöbbentő és az emberiségnek még idegen tervezetéből élő és használható valóságot épített, az új stílushoz melegséget adott, az épületet lakhatóvá tette, az emberekkel megkedveltette és megtanította őket arra, hogy boldogtalan életüket miként tehetik velük szebbé, boldoggá, használhatóvá. A pszichoanalízis, mint új lélektan, a hisztéria és az álomkutatásból indult ki. Mindkettőnek, az újabb szempontokból történt Vizsgálata arra kényszerítette Freudot, hogy a tudattalan fogalmával operáljon. A kisterjedelmű tudat mögött és mellett a tudattalan tengere működik és szabja meg az ember és a társadalom minden megmozdulását. Ferenczi sietve lefordította Freundnak az álomról szóló kis könyvét, valamint a hisztériáról tartott amerikai előadásait. De hamarosan önálló munkával és megfigyelésekkel százával szolgáltatta Freundnak a bizonyítékokat: a pszichoanalitikusok régi és új szakfolyóirata egymásután hozza Ferenczitől a finomabbnál finomabb álomfejtéseket, melyek nemcsak a zseniális és intuitív tudós kutatótehetségét mutatták be, hanem a nagyszerű és szívvel-lélekkel gyógyító orvost is. „A hisztéria és pathoneurózisok“ című könyvében kibővíti és továbbfejleszti a freudi tervezetet: kimutatja a szervi megbetegedések mögött mindig szereplő rejtett lelki erőket, melyeknek ismerete nélkül, igazi gyógyítás nem lehetséges. „A hisztériás materiatizáció jelenségei' c. dolgozatában csodálatos éleslátással és finom eszközökkel mutatja ki, hogy miképpen alakul ki a hisztériás diszpozíció és mely eszközökkel kerülhető el ennek kifejlődése. A freudi ösztöntan a pszichoanalízis tengelye. Itt kellett Freudnak a tudományos világ tárgyilagosság látszatába öltözött indulatai ellenállásával megküzdeni. Ami ma már mindenkinek természetes, az ellen valamikor nehéz mozsárágyukkal vonult fel a „hivatalos" tudomány, de Freudnak és a mellé állott Ferenczi tudásán, szívósságán, meggyőződésén, ez az ellenállás megtörött. Ez volt Ferenczinek hősi korszaka, ebben a harcban érte őt a legtöbb és legfájdalmasabb támadás, de ugyanitt a hősi és tragikum nélküli győzelem is. Itt bontakozott ki a nagy tudós, a művész nagy fantáziája, a hit és tántoríthatatlan barát. Ferenczi mindig érezte, hogy a tudománnyal valami baj van, távol áll az embertől és ezért igyekezett a tudományba művészetet belevinni és ezzel közelebb hozta a tudományt az élethez, a biológiához. Lefordította Freudnak alapvető munkáját „Három értekezés a Szexualitás köréből“ címen, de tovább építette ezt a „Katasztrófák a szerelmi élet fejlődéstörténetében". Itt érezte magát elemében a tudós, az orvos és a művész. Előszeretettel mozgott a biológia és lélektan határán és az ismeretlen mélységből olyan kincseket hozott fel, melyeknek értékét a tudomány manapság még jóformán fel sem tudja mérni. Mint minden vérbeli tudós és művész, az élet nagy titkát kutatta, a messzeség kozmikus ködében kereste az emberi érzelemkifejezés forrásait, az örömet, a sírást, a mindennapi banális csók és szerelmi ölelés kozmikus ősét. És sohasem volt fontoskodó, mert minden apróság szinte derűs jókedvvel érdekelte és a különböző problémákat gyermeki „naivitással" vetette fel, hogy azután jókedvvel üljön fel a nehéz tudományos katedrára, ahonnan magasba szárnyalt, könnyedén, de mégis a tudós nehéz felelősségével a vállán. A budai sikló mellett sétálván, egy ízben egy szép macska keresztezte utunkat és utána órákon át feszegette a kérdést, hogy minek is van a macskának bajusza. A tréfásnak tetsző kérdés mögött sorsdöntő tudományos cél nehezedett, de minden problémánál először visszavedlett gyermekké, hogy onnan kiindulva és levetvén minden felesleges hozzátanultat, megoldjon valamit, mellyel azután néhány óra múlva a kerevetre lefeküdt szenvedő ember mögé ült, hogy befolyásolatlanul tárhassa ki lelkét és segíthessen a félestmén, a boldogtalanságán, a pirulásán, a dadogásán, a szexuális funkciózavarán, vagy azon az ezernyi más bajon, melyre, hogy gyógyítható és megérthető, különösen Ferenczi figyelmeztette a szenvedő emberiséget. De mestere volt a tiszta elméleti munkának is. De csak akkor, ha teleszívta előbb a magát az élet ezernyi klinikai tapasztalatával, mert csak akkor szeretett spekulálni, ha ebből betegre és tudományra haszon, nyereség háramlott. „Az introjekció és az indulatáttétel" című munkája a gyakorlat tapasztalatain nyugvó elméleti munkának klasszikus példája: az ideges ember, ha a külvilágban valami kellemetlenség ért, melyet elintézni nem tud, magába vetíti és (tudattalanul) fantáziál velük. Később azonban annak a kényszerét érzi, hogy azt valahogyan kivetítse, megszabaduljon tőlük és ezt áttétel útján éri el. Éspedig olyformán, hogy az élet minden lehetőségét felhasználja arra, hogy magába vetített érzéseket kifejezze és ez szabja meg idegességének, neurózisának szövegét. Ezzel a felismeréssel Ferenczi meghatározta a pszichoanalitikai gyógyítóeljárás lényegét, értelmét és a pszichoanalitikai technika létjogosultságát. A gyakorlaton alapuló elméleti munkának gyöngye Ferenczinek „A valóságérzés fejlődésfokai címen megírt tanulmánya: a felnőtt egészséges és kóros lelki megnyilvánulásaiból következtet az embrió, a csecsemő és a néhány hónapos gyermek lelki világára, énje kialakulására. Tételeit a későbbi pszichoanalitikai kutatása a gyermeki lélekfejlődésnek teljesen igazolja, sőt mi több, az elmezavarok megértéséhez vezetett. Ferenczinek és Hollósnak köszönhető, hogy az „elmezavart" emiber félelmetes lelkéhez hozzá mer a pszichoanalitikus orvos nyúlni és hogy egyáltalában gondolhat gyógyításuk reményére. Ferenczi zsenije sehol sem ismert határt, amikor pihenni és szórakozni akart, akkor művészi és társadalmi problémákhoz nyúlt és játékos kedvében monumentálisat alkotott. Már 1899-ben új alapokon foglalkozik a spiritizmussal, 1901-ben az olvasmányok és egészség közötti összefüggésekkel, majd sorjában jelennek meg dolgozatai: Anatole Frence mint analitikus, Az éle és komikum léletana, Metafizikai és metapszichológia, Goethe a fantáziák valóságértékéről költőknél, Filozófia és pszichoanalízis, Vad ló megszelídítése, Lotze Hermann pszichológiája, A mechanika pszichológiája, stb., stb. Ferenczi lelkében nem esett szét a világ, a Sok részletmunka csak arra kellett, hogy vele az élet sokoldalúságát közös nevezőre hozhassa és ennek jogosultságát igazolja. Érezte és tudta, hogy az élet néhány egyszerű törvényen nyugszik és sok más lángelme példájára ő is igyekezett ezeket a törvényszerűségeket tisztázni. A lángoló üstökös, mintha érezte volna, hogy frissen kell lelkét a kozmosznak visszaajándékoznia, szüntelenül dolgozott, de sohasem görnyedten és sohasem panaszkodón: a gyermek játékhomokjával kezdte és érett munkaként adta át játékát az emberiségnek. , Tíz éve annak, hogy egy borongós vasárnap, kemény kézzel elűzött magától. Úgy érezte, hogy ezt kell tennie, pedig második jóságos apám és mesterem volt. Mint a kitaszított Ismael, álltam a sivatagban. Eleinte támolyogtam, mert nem éreztem támogató szívét. De hamarosan megéreztem, hogy kemény próbára akart tenni és én követtem azt az utat, melyet ő hangtalanul kijelölt nekem. Az ifjúság érthető dacosságával, de igazán és mélyen a tanítvány szeretetével, hódolatával és tiszteletével gondoltam rá eddigi életem minden pillanatában és amikor sírja fölé az én könnyeim is hullanak, úgy érzem, hogy elfogadja őket. Feldmann Sándor dr. Hat nap a Wörthi-téma limit Két nap Salzburgban Miután újabb szobákat sikerült rezerválnunk, a jelentkezném! határidrt május 31-iől meghosszabbítottuk. Jelentkezés, részletes felvilágosítás és prospektus az Újság Uitt Házt Irodáidban, Erzsébet körút 43, az IBUSz összes menetjegy írodáiban és az Osztrák Forgalmi Irodában, Andrássy-ut 28 SiNsin tttantMmi nUjság MMI iMRWMttra minils: luimis i-mn, raiss! m t«i|«s no*TM. iHsszaerhozis: imn.iMR.ssS8 © SKHp Heitsiis IS© pensi Sztána-Mihajlovna Tudom, hogy szőke voltál, mint a hold, Mint a Sztr-Darja ballagó vize. És, hogy a csókod harmatízis volt. Tudom, hogy karcsú voltál, mint a nád És, hogy búsongó szláv melódia Ali hegedűje volt, ha szólt, a szód. Hogy délibábos két szemed a fény, Istenmosoly volt rab magyarnak ott Idegenárnyú turk mezők egén. Vertnek voltál simító, drága kéz, Hogy életébe hulltál csókosan. Jajok ecetjére voltál a méz. S hogy egyszer szived özvegybúra kelt: Vonat fütyült s a kedvesed erén A honvágy szent viharütemre vert.. . S egy másik asszony, im (zokon ne vedd) Halott szerelmed sírjánál megállt S megénekelte dallamos neved Sztána-Milmjlovna ... Baloghné Molnár Mária