Ung, 1904. július-december (42. évfolyam, 27-52. szám)

1904-07-03 / 27. szám

XLI. ÉVFOLYAM. Ungvár, 1904. július 3. Szerkesztőségi: Vármegyeház-tér 1. szám. Kiadóhivatal: Székely és Illés könyvnyomdája. A szerkesztőhöz intézendő minden köz­lemény, mely a lap szellemi részét illeti. Csak bérmentes levelek fogadtatnak el. Semmit sem közlünk, ha nem tudjuk kitől jön. Kéziratok nem adatnak vissza. Nyilttér soroxtkint 40 fillér. V­EO-TES­TĚ.ST^.LMU HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. 27. SZÁM. Előfizetési feltételek: Csak az „Un­g“ lapra : Egész évre . 8 kor. Negyedévre 2 kor. Félévre ... 4 kor. Egyes szám 20 fill. „Ung vármegye Hivatalos Lapjá“-val együtt: Egész évre 12 kor. — Félévre. . 6 kor Hirdetések úgy az „Ung“, mint „Ung vármegye Hivatalos Lapja“ részére, — továbbá magánosok részéről az előfizetési pénzek a kiadóhivatalba, Székely és Illés könyvnyomdájába küldendők. AZ UNG ME­GYEI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. „Ung vármegye Hivatalos Lapja“ az „Ung“ mellékleteként megjelenik minden csütörtökön. Kereskedők­ tömörülése. Korunk a társulás jegyében él. Az erők egyesítésének, s ezzel a hatások hatványozásá­nak diadalmasan előretörő gondolata teremti meg napjainkban a politika, közművelődés, jótékonyság olyan eszközeit, melyek mellett az egyes ember erőkifejtése szánalmasan gyenge. Az egyesülés hatalmat jelent. Fokozottabb mértékben áll ez a gazdasági életet illetőleg. A legkülönfélébb életviszonyok, hivatások, foglalkozási körök ma már egymásba szövődve, egymást kiegészítve, támogatva jelentkeznek. A szükségletkielégítés, mint a culturális prog­­ressió képe, a maga szertelen arányaiban, a maga sokoldalúságában tökéletesebb ugyan, de egyúttal a résztermelvényeknek hova­tovább minden termelési ágban és mind nagyobb mérvű előállítására vezet, melynek következé­seként az égési termelvény létrehozásában, illetve feldolgozásában az egyes foglalkozások kölcsönhatása, egymásra utaltsága nagyobb lesz. Másrészt a fogyasztás igényei is emelked­nek, melyek között a tisztán gazdasági jellegű szempontokon kívül nagyon is méltánylandó helyen áll a kényelem. A forgalomba helyezés, mint élethivatás, fontosságban nyer, s mint a termelvény gazdasági útjának végső stádiuma, már tisztán a kereskedelem szerepkörét alkotja. A 3 termelési ágat tehát nem a c­él vá­lasztja el egymástól, hisz’ ez mindegyiküknél ugyanaz: a szükségletkielégítés, hanem a ter­melvény gazdasági útjának 3 phasisa szerint nyerik eltérő jellegüket. A czél félreismerhetetlen azonossága mel­lett tehát mi sem volna természetesebb, mint az összhangzó együttműködés. Mi sem volna természetesebb, minthogy a nyersanyagot pro­­dukáló földmivelés a feldolgozó iparral és a fogyasztással közvetítő kereskedelemmel, az árutermelő az értéktermelővel egymás mellett, egymással összefogva, szabad versenyben bár, de soha egymás rovására érvényesüljenek. Mi sem volna természetesebb, minthogy az őket érintő törvényhozási intézkedések, társadalmi ac­­ók, legfőkép azonban az önsegély kérdései­ben, vállvetve, egymás kezére járva fogjanak állást. És mit látunk a valóságban ? Egymásnak rontó ellenséges táborokat, fékevesztett ádáz tülekedést, dühöngő érdek­­harczot. Az a túl sokat hangoztatott harmóniája a három termelési ágnak a valóságban csak a gazdaság­politikai phraseologiának egy fülbe­mászó szüleménye. A legkonokabbul, s a legkíméletlenebbül egyszersmind a kereskedelem van megtámadva. Nálunk is, nyugaton is. De míg nyugaton a teljesen kifejlődött kereskedelem harcza hatalmi kérdés, nálunk létkérdés. Míg amott a kereske­delem világpolitikai tényező, nálunk a keres­kedelem jelentősége csak „könyvből tanult igazság.“ Míg amott a kereskedelem úgyszól­ván az egész nemzetnek adja meg a jelleget, nálunk a kereskedelem nemzeti jellege is kér­déses. Nem szándékunk e helyütt a kereskedelem ellen általában felhozni szokott érvekkel bőveb­ben foglalkozni. De különben is a legfőbb érv: a kereskedelem improductivitása a nemzeti vagyon szempontjából, ma már a legszélsőbb agrár­oldalról sem állíttatik egész mereven. Távol áll tőlünk az is, hogy a kereskedelem világpolitikai jelentőségét értékeljük. Nagyon messze térnénk kitűzött czélunktól, s a tamás­­kodókat sem győznék meg vele. De utalni akarunk egy jelenségre, mely a kereskedelem ellen nálunk intézett támadásoknak egészen speciális színt ad, s ez a támadásoknak elvi­­tathatatlan felekezeli jellege. Hiába rugdalódznak az ellen a XIX. szá­zad eszméivel saturált támadók, az agrárizmus nálunk mégis csak­­ zsidóütés, és mercantil mégis csak annyit jelent nálunk, hogy zsidó. Ennek a nálunk, ismétlem, sajátságos ténynek a magyarázatát csak históriai alapon adhatjuk. Az 1848-iki törvényhozás, a 67 : XVII. bár szigorúan a jogfolytonosság alapján áll, s az emberi jogok megvalósításával a modern eszmeáramlatok hatását mutatja, a jogi egyen­lőség megteremtése mellett nem tudta áthidalni azokat az ellentéteket, melyek a magyar tár­sadalomban, mint politikai hagyományok, családi traditió, s az osztálykülönbségből folyó egyéb előítéletek, idegenkedés stb. nyilatkoztak. A magyar társadalom a reformokra, hogy úgy mondjuk, még éretlen volt. Az előjogok tulaj­donosai nem tudtak az új helyzettel megbarát­kozni, a múlttal egyszerre szakítani. Hiányzott a kellő átmenet. A talaj még nem volt elő­készítve, úgy, mint nyugaton. És ennyiben a 48-iki törvényhozás tagadhatatlanul erőszakos ugrást jelent, melynek következései szembe­tűnők. Hozzájárult a társadalmi ellentétek ki­élezéséhez, illetve fentartásához néhány érintet­lenül fenmaradt közjogi intézmény, melyek, minthogy a modern állam keretébe nagyon is conservatív jellegüknél fogva nem illenek be, tisztán arra látszanak hivatva lenni, hogy a társadalmi egyenlőségnek gátul szolgáljanak, amennyiben ez intézmények egy-egy darab rendiséget képviselnek. Ekként magyar­ázható, hogy egyes hivatá­sok, életpályák, foglalkozások még mindig osz­­zály privilégiumokként jelentkeznek nálunk, illetve még mindig magukon hordják a már megszűnt állapot jellegét. És minden támadás, mely az illető hivatás ellen irányul, egyúttal az illető osztály ellen is érvényesíttetik. A zsidóság 48 előtt az alkotmány sánczain kivül állott. A pályaválasztás szabadsága, a birtokszerzési képesség annyira meg volt szo­rítva, sőt egyenesen megtagadva, hogy a par exel­­lence földmivelő nép a neki korlátlanul áten­gedett kereskedelemre térni kényszerült. És minthogy a magyar néplélek a kereskedelem­mel való foglalkozást különféle okokból mindig, úgyszólván, dehonestálónak tartá, azzal maga nem törődött, annál kevésbbé élethivatásának választotta, hazai kereskedelmünk már ezért is az állampolgárok ama kevéssé beczézett részének kezébe került. Így esett azután, hogy míg egyrészt a zsidót máskép mint kereskedőt, akár szatócs, akár házaló, korcsmáros, vagy nagyiparos lett légyen is, elképzelni lehetetlen vala, másrészt a kereskedelem mint collectiv fo­galom nálunk a sorosan vett anyaországban tisz­tán egy felek­ezetre szom­lált foglalkozásként je­lentkezett. És jelentkezik ma is, így válik azután fölfoghatóvá, miért zsidó­ütés az agrarizmus, s általában minden táma­dás, mely hazánkban a kereskedelem ellen irányul. Szükségesnek tartottuk ennek a körül­ménynek a megvilágítását, hogy tisztán lássuk a helyzetet, hogy átértsük azt az idegennek bizonyára fölfoghatatlan tényt, hogy egy tisz­tán gazdasági természetű kérdés hogyan lett felekezetivé. És végül, hogy tudjuk, miszerint a kereskedelemnek nemcsak gazdasági, de más tényezőkkel is számolnia kell. A­míg az ellentétes irányok szenvedőleges magatartásukból ki nem léptek, a­míg az el­lentétek tisztán érzelmi alapon formálódtak, a kereskedelem nem fejlődhetett, nem erősböd­­hetett, egyébként azonban tengődött. De mi­helyt a kereskedelem szervezett támadókkal érezte magát szemközt, a­kik felhasználták természetes előnyeiket, a felekezeti nyilakat, a néplélek érzelmi világát, az óriási politikai be­folyást, mely a parlamenti pártalakulásoknak irányt adott, mihelyt a kereskedelem a veszély nagyságát felfogva, magát létalapjában érezte megingatva, a szervezkedés szüksége létkér­déssé nőtt, így jött létre az O. M. K. E. A magyar kereskedelem válság előtt áll. Az általános gazdasági pangás komoly tünetei mind sűrűbben lépnek föl. A vállalkozási kedv csökken. A hitel tartózkodó. A végrehajtások szaporodnak. Ehhez járul a belpolitikai helyzet szülte gyakori bizonytalanság. Talán nincs foglalkozási ág, mely az esélyek játékától annyit szenvedne, mely a politikai, társadalmi alakulásoknak olyan érzékeny reflexe volna, mint a kereskedelem. S a kiáltó bajok mellett a magyar keres­kedőnek még a becsületét is védelmeznie kell. A­mit Kornfeld a kereskedői tisztesség védel­mére mondott, az több volt egyszerű pohár­köszöntőnél. Az, a mi viszonyaink között, fájdalom, nagyon is szükséges playboyer volt. A kereskedők tömörülése tehát immár el­­kerülhetlen volt. Hogy az ungvári kereskedők az országos alapon megindult mozgalomhoz csatlakozni fölöslegesnek tarták, első pillanatra azt a sej­tést kelti, hogy ők itt paradicsomi életet élnek. A viszonyokkal nem ismerős azt is hihetné, hogy a mi kereskedőink közönye a megelé­gedettség, a jólét, a gondatlan megélhetés irigy­lésre méltó állapotából fakad. Pedig az a közöny a resignatio közönye. Az a jólét nem létezik, az a megelégedettség a reménytelen lemondás keserű fásultsága, az a gondtalan megélhetés csak önáltatás. Az általános gazdasági jelszavak, melyek alatt az O. M. K. E. megalakult, a mi keres­kedőinknek csak üres szólamok. És bizony az a kis szatócs, a­ki rendszerint fölös számú családjával nyomorog napról-napra, nem azon kesereg a legjobban, hogy a vámterület közös­sége nem szűnt meg, hogy az önálló nemzeti bank még utópia, hogy a qvóta emelkedik, s hogy a külfölddel kötendő vám és kereskedelmi szerződéseknél neki nincsen szava. Ő csak azt tudja, hogy holnap megint egy váltója esedékes, holnapután a háziúr állít be, tegnap adóintést kapott, s a gyermekek félmezitelenek. A bolt pedig üres, s az üzleti könyv telve — kétes tartozásokkal. Az apróbb existentiák természetes és bizony nagyon érthető szűkkeblűsége ez. A kereskede­lem páriái nem okoskodnak, nem keresik a messze fekvő okokat. Ők csak a maguk sanya­­rúságát érzik, a maguk baját látják és maguk falatjáért küzdenek. Elszántan, elkeseretten és­­ egymást fölemésztve. Az egyes üzletágak túltömöttsége nálunk ép a kiskereskedők között egy olyan concurren-

Next