Unitárius Élet, 1951 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1951-01-15 / 1. szám
Nincs hová a fejét lehajtsa. És mégis ő a legnagyobb ajándékozó. Boldogságot ad a szegényeknek és a sírók könnyeit lelki gyémántokra váltja. Perbeszáll a tudósokkal, tusakodik a hatalmasokkal. De alázattal hajlik meg a csecsemő előtt és a rangsor felett vitázó övéinek azt mondja : „Ha olyanok nem lesztek, mint a kisgyermek, semmiképp sem mehettek be a mennyeknek országába." Hadakozik a világgal egész életén át. És mégis végül azt adja a világnak, ami a legdrágább : az életét Hogy örök élete legyen utána minden embernek. Hogy soha többé el ne vesszen az ember. Hogy ne bolyongjon többé céltalanul a földi tereken, hanem még a halál kapuján át is Istenhez menjen és hogy miként ő volt — a tökéletesedés során — végül is Istennel egy legyen az ember. És az unitárius lelkész e tekintetben sem jár úttalan utakon. Gyönyörű példák állnak előtte. Abból az áldozattengerből, mely a győzelem vizeire duzzasztotta Jézus eszméit — az első keresztények kollektív mártíriumából — hosszú sorban emelkednek ki a szebbnél-szebb bizonyságtételek. A hit és lelkiismereti szabadság szent harcai során Savonarola és Szerveth máglyakövei a dévai hegy ormán lángoszloppá nőnek. Ahol végül is egy szelíd lelkű, őszhajú, agg magyar püspök feláldozott életével új korszak hajnalát hozta az egész világnak. Ha messzire volna a képzeletnek a 2000 esztendő, — eszményképet kereső lelketek kössön ki Tordán, Marosvásárhelyt, vagy Nagyváradon a XVI. századi hitvitákon. A kolozsvári háromezrek virágvasárnapján, vagy Gyulafehérváron az utolsó tanácskozásokon, ahol megtört már mint Krisztus a Golgotha meredek útján és Cziréner Simon helyett Trauzner Lukács segíti keresztjét . Ha fáj majd az élet és a nyáj gondjai elviselhetetlenné válnak, síró lélekkel boruljatok a dévai romokra. Nekünk megfagyhat az ajkunkon a szó, mi elnémulhatunk, de őt még az idő sem hallgattatja el soha. Őrzi ott a kőszirt utolsó üzenetét: Semmi sem fogja útjában az igazságot feltartóztatni. Amit éreztem, igaz meggyőződéssel hirdettem. Lelkem tüzével leégettem az életről a babonák és a dogmák elavult világát. Enyéim kezébe a haladás fáklyáját adtam, hogy a fejlődés útján örök életük legyen. Eszményeimért életemet adtam. Bennem, gyönge emberben az egy Isten szent akarata győzött. Az én Atyám, aki azokat adta nékem, nagyobb mindeneknél. Az unitárius Golgota hőse, a dévai rab püspök, Dávid Ferenc példát adott nékünk. 371 esztendő tengernyi küzdelmén átzsong megdicsőült lelke és Jézussal ő is ezt mondja: „Az én juhaim hallják az én szómat és én ismerem őket, és követnek engem. És én örök életet adok nekik. És senki ki nem ragadja őket az én kezemből." Miként én tettem, az Úr Jézus tanításai szerint, „isten mezőin" legeltessétek az én juhaimat. Mit Isten bízott ránk, számon is kéri egyszer tőlünk. És akkor a hűtlen pásztoroknak : „így szól az Úr Isten: Imé, megyek a pásztorok ellen és előkérem nyájamat az ő kezökből s megszüntetem őket a nyáj legeltetésétől és nem legeltetik többé a pásztorok önmagukat." (Ezékiel, XXXIV. 10.) Aki pedig a szent szolgálatban, ha kellett, az életét sem sajnálta, hűségéért új megbízatást kap : „Jól vagyon jó és hű szolgám, a kevesen voltál hű, sokra bízlak ezután." (Mt, XXV. 21.) Ámen. Pethő István. MEGHÍVÓ. A Duna-Tiszaközi Unitárius Szórványegyházközség 1951 január 28-án d. e. 11 órakor a Már-telepi ref. templomban évi rendes közgyűlést tart, melyre közgyűlési tagjainkat meghívjuk. Tárgysorozat. 1. Lelkész jelentés. 2. 1950. évi zárszámadás. 3. 1951. évi költségvetés. 4. Indítványok, javaslatok. Budapest, 1951 január. Székely Béla Bencze Márton gondnok, lelkész. 2 unitárius élet. is. Unitárius vértanúink 1. Básta korában. Jóltevőinkről még csak megemlékezünk néha, de vértanúinkat sohasem emlegetjük. Ezért írhatta azt még olyan művelt elme is, mint Gárdonyi Géza, „Bibi" című regényében, hogy az unitáriusoknak nincsenek vértanúik. Pedig ugyancsak vannak. Eltekintek most a külföldiektől és csak a hazaiakat veszem számon. Kezdődik a sor Egri Lukáccsal, aki öt évi börtönt szenvedett tanaiért, Alvinczi Györggyel, akit felakasztanak s Dávid Ferenc, nagy alapító apostol püspökünkkel, aki a dévai börtön homályában leheli ki nemes lelkét. E papjaink az egyház megalapítása korában szenvedtek hitükért. Utánuk a XVII. század elején, a kegyetlen Básia korában azután az egyszerű hívőkre kerül a sor, hogy hitet tegyenek az unitárius gondolat mellett. A jezsuiták befolyása alatt álló meggondolatlan Báthory Zsigmond fejedelem hozta Erdélyre a XVI. század végén a szomorú korszakot, midőn a szegény unitárius magyaroknak „két pogány közt egy hazáért omlott ki vérük." Természetesen a számos csatában elesett unitárius magyarokat, akik a hazáért ontották vérüket, nem számíthatjuk vértanúink közé. De igenis odaszámítom a Básta kegyetlen hajdúinak áldozatul esett tordai polgári lakosságot. Mikor ez az eset történt, Erdély már hetedik éve égett a háború tüzében s a szenvedélyek lángjában. De még ezekben az apokaliptikus időkben is szörnyű volt az, ami Tordán 1601-ben történt. Az Erdély önállóságáért küzdő Székely Mózes és Csáki István 1601 augusztus 3-án elvesztették a goroszlói csatát a Szilágyságban. Ezzel a győztes Básta előtt nyitva állt Észak-Erdély, Székely és Csáki megmaradt katonái Dél-Erdélybe húzódtak. Básta vallonjai s zsoldos alföldi hajdúi dúltak-fosztottak, kegyetlenkedtek mindenütt. Különösen az unitáriusok három városát szerették volna eltüntetni a föld színéről : Dést, Kolozsvárt, Tordát Kolozsvár fallal kerített város volt, inkább ellen tudott állni a fosztogató hadaknak. Sajnos, Torda nem volt az, a lakosság Básta katonái érkeztének hírére az újtordai templom-erődbe menekült. Azonban Bástának a pogány török-tatár hadaknál is vérszomjasabb katonái a gyenge erősséget könnyen elfoglalták. Az unitárius templomba menekült 326 embert,1 férfit, nőt, gyermeket egytől-egyig, az utolsóig irgalom nélkül felkoncolták. Az alföldi kálvinista hajdúk által elkövetett ezt a kegyetlen mészárlást mással, mint vallási fanatizmussal, nem magyarázhatjuk s a mi templomunkban kivégzett ártatlan áldozatokat, akik az Istenért és hazáért pusztultak el, mint vértanúinkat, örökké szivünkbe véssük. Annál is inkább tesszük ezt, mert Básta e barbarizmusáért katonáit kérdőre nem vonta s nem büntette meg őket. De bezzeg tudott azután 1 és fél év múlva a kolozsváriakon egyetlen szál jezsuita haláláért kíméletlenül bosszút állni! Ennek az egy jezsuitának a halálát a történetírás is fejünkhöz szokta verni, míg a 326 unitárius vértanúról rendszerint hallgat. Pedig Kolozsvár város vezetősége az egykori történetírók, úgy a református Szamosközi István, mint az unitárius Somogyi Ambrus szerint, a népet nem hogy ingerelte volna a jezsuiták ellen, hanem csillapította. Mikor ugyanis a hadiszerencse Székely Mózesnek kedvezett 1603 júniusban s hadai elfoglalták Kolozsvárt, a nép elkeseredése a jezsuiták ellen fordult. Jegyezzük meg jól, nem a katolikusok ellen, hanem kizárólag a jezsuiták ellen, mert tudták, hogy az immár majdnem évtizedes szenvedéseiket, a szörnyű háborút nekik köszönhetik elsősorban. Carriló Alfonz, ez a spanyol jezsuita volt Báthory Zsigmond rossz szelleme s a kolozsvári jezsuiták az idegen uralomnak, Mihály oláh vajdának, Bástának főtámaszai. A jezsuitáknak kiűzését a városból az egész nép követelte s hogy a városból való eltávolításuk közben egyetlen jezsuita a nép dühének áldozatul esett, arról a város vezetősége nem tehetett.