Unitárius Élet, 1964 (18. évfolyam, 1-4. szám)

1964-01-01 / 1. szám

'Tőih.iMt kapmLáii Virágvasárnap illatozó, tavaszi virágai széttaposva, meggyalázva hevernek a jeruzsálemi országút porában. A halleluja elszállt. A nép, amely a fővárosba érkező prófétát üdvrivalgással köszöntötte, öt nap múlva halált kiált fejére. Ott áll bírái előtt, töviskoronával a fején az élet fejedelme, Jézus. Keserű megadással, de mély istenhittel sóhajtja el a golgotai keresztfán az utolsót — egyedül. A megriadt tanítványok a halál pillanatában csak egyet látnak: Jézus ügyének teljes bukását. A tragédiából az első órákban csak egyet értenek meg. Mesterüket elvetette Isten; az ígéretekből semmi sem ment teljesedésbe; mindennek vége. Aztán valami csodálatos, nagyszerű dolog történik. Nem sokkal a keresztrefeszítés után titokzatos, mámoros hír száguld végig a fővároson és környékén. Fülekbe suttogják, házról házra terjed az újság: Palesztina városaiban és falvaiban boldogságtól megszállott, lelkesültségükben elragadtatott hírnökök járnak körül; mindenüvé betérnek, ahol Jézus hívei és barátai laknak és ragyogó tekintettel, ujjongó lélekkel mesélik az új, nagyszerű örömüzenetet, amely először kétséget, majd félelmet, végül bámulatot vált ki az emberekből. Itt-ott ajtót mutatnak a hírnököknek; kiűzik a helységekből; ők azonban lerázzák a port lábaikról és viszik tovább az evangéliumot; ítélőszékek elé állítják, a zsinagógákban megostorozzák őket, de mindennek ellenére tántoríthatatlanul kitartanak tanúbizonyságuk mellett. Jézus, akit megfeszítettek és eltemettek, harmadnap hajnalán feltámadott és tanítványai előtt megjelent. Ellenállhatatlan erővel tör fel bennük egy áldott bizonyosság, az elragadtatottság szent áhítatában, az imádkozás magasztos gondolatokat fakasztó hangulatában megszületik lelkükben egy diadalmas élmény, egy lángoló hit, egy boldogító, áldott felismerés: szelíd arcú, jóságos tanítómesterük nem halt meg, hiszen lényének rendkívüli varázsával, szívének meleg szeretetével, életének minden gazdagságával örökre, elszakíthatatlanul velük van. Az igazság kikelt sírjából, a szeretet megdicsőült, és Jézus, a Mester. A mozgalom az egész ország területére kiterjed és a kereszténység elindul a maga diadalmas útján. Azóta is ebből a nagyszerű élményből táplálkozik a keresztény világ. A vallásos életet élő, de az állandóan fejlődő ismeret világánál ésszerű hit és bizonyság után vágyódó hívő unitárius ember számára az első húsvét történetében nem az üres sír legendája az igazi, mély, öntudatos, életet alakító és megszentelő hit alapja, hanem a tanítványok lelkében diadalmaskodott vallásos élmény, amely húsvétot teremtett, és amelynek hátterében a történeti Jézus személyisége, élete, szeretete, lángoló hite és a tanítványok életére gyakorolt lenyűgöző, varázslatos hatása áll. Azóta minden húsvét alkalmával felcsendül az örök bíztatás „Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hiszen énbem nem, ha meghal is él”. A húsvéti harangok ma újból hívnak minden hivő, imádkozó, buzgó keresztényt annak megünneplésére, hogy Jézus, aki meghalt, él és uralkodik a lelkek felett mindörökké. De a harangok húsvéti zengéséből az áhitatosan figyelő hívő ember kihallja azt a megnyugtató bizonyosságot is, hogy mi is, halálunk után, földi életünk megszűnése után is élni fogunk, amennyiben életünkben meg tudjuk közelíteni a jézusi életeszményt. A Jézus személyisége és örömüzenete tehát elszakíthatatlanul, örökre egybekapcsolódik a húsvéti gondolattal, húsvét örök biztatásával és mindig időszerű értelmével. Hisszük és hirdetjük húsvét ünnepén, hogy ami bennünk magasrendű, ami bennünk igazi érték, ami bennünk igazán jézusi, nem múlik el a múló dolgokkal és nem száll el nyom nélkül a tovatűnő élettel, hanem diadalmasan tovább él, amiképpen Jézus is él és élni fog örökké azokban a lelki értékekben, amelyeket gazdag életében hordozott. Húsvét örök biztatása szerint a hitből élő, hitében végképpen soha össze nem omló, a keresztfa megaláztatásában is Isten felé emelkedni tudó, lényéből szeretetet sugárzó, Jézus szellemét magában hordozó ember, ha meghal is él. Ez a magasztos, simogató meleg, megnyugtató és megszentelő biztatás húsvét ünnepén szól minden kétségeiben vergődő, keresztek alatt roskadozó, eltávozott, kedveseit sirató, a halál árnyékában járó embernek. Megingathatatlan bizonyossággal hirdeti, Jézus példája alapján, hogy a hitben élő és szeretetet gyakorló embert kálváriás útjának végén a húsvéti megdicsőülés várja. Dr. Kovács Lajos egyházi főjegyző UNITÁRIUS ÉLETE Nemzeti talpraállásunk ünnepe 19 esztendő pergett le azóta egyre fakuló naptárok lapjain. — Korom, füst és a bűnösen kiontott vér piros párája vont sűrű függönyt akkoron a látóhatár borús peremére. Az esztelen háború szenvedéseitől meggyötört emberek fáradtan vánszorogtak elő búvóhelyeikről. Ólomszürkére vált arcukon az újra jogaihoz jutott élet gyöngén fölvillanó fénye kezdett ébredezni. Körös-körül mindenütt rom és pusztulás, az újraéledés reménye csak távoli mécses halvány lángjaként pislákolt a dermedt szívekben. — De a halál fölött végül is diadalmas győzelmet aratott az élet. — Romok fölött új hazát épített magának egy sokat szenvedett nemzet elpusztíthatatlan életalkarata. — 1945. április 4-e azt a nagyszerű történelmi tényt jelképezi, hogy a teljes háborúvesztésbe nem pusztult bele a magyar nép, hanem új életlehetőséget nyert a szabadságra, függetlenségre, egy egészségesebb társadalmi alapot teremtő gazdasági és politikai rendszer kiépítésére. — Népünk kezébe vehette sorsának szabad és független irányítását. A munkásosztály céltudatos vezetésével, a magyar nép kemény, szívós küzdelmek árán megteremtette a szocializmust építő Magyar Népköztársaságot. Nem tagadhatjuk, voltak, akik féltek az új világ új szellemétől. Az eredmények, amiket népünk közel két évtized alatt szívós helytállással és kemény munkával elért és kivívott, mindenki előtt nyilvánvalóvá tette azonban, hogy régi társadalmi és gazdasági igazságtalanságok jóvátételére került sor. Népünk kezébe került minden hatalom, egymásra talált a munkásság, a dolgozó parasztság és a hivatásának mind szélesebb távlatait felismerő haladó szellemű értelmiség, s mind jobban és jobban meggyőződhettünk mindannyian arról, hogy tőlünk és a mi munkánktól, lankadhatatlan erőkifejtésünktől is függ, hogy lesz-e mindenkinek jó lakása, terített asztala, kulturált élete, boldog s mind kevesebb gondtól árnyékolt jelene és jövendője. A 19 esztendő gazdag eredményei újult erővel és felfrissült hittel töltik el lelkünket: érdemes és szükséges további áldozatokat is hozni a folyton szépülő magyar jövendőért, amelynek gyümölcsökben bő terméséért „buzgó imádság epedez százezrek ajakán”.