Unitárius Élet, 1968 (22. évfolyam, 1-4. szám)
1968-01-01 / 1. szám
Húsvét „Mit keresitek a holtak között az élőt? Nincs itt, hanem feltámadott!” (Lukács 24,5—6.) Unitárius szent évünk húsvétján, mivel köszönthetnők méltóbban és kifejezőbben szeretett híveinket, testvéreinket és barátainkat, mint ezekkel a Lukács evangéliumából vett igékkel: „Mit keresitek a holtak között az élőt? Nincs itt, hanem feltámadott”! Számunkra ennél kifejezőbben semmi sem érzékeltetheti a húsvéti gondolat mélységét és felemelő erejét, mint az a kép, amelynek első záróakkordja ez az evangéliumi mondat: „A hétnek első napján pedig, kora reggel, a sírhoz menének, vivén az elkészített fűszerszámokat, és némely más asszonyok is velők. És a követ a sírról elhengerítve találák. És mikor bementek, nem találák az Úr Jézus testét. És jön, hogy mikor ők e felett megdöbbenének, ime két férfiú áll a melléjök fényes öltözetben, és mikor ők megrémülvén a földre hajták orcájukat, azok mondanák nékik: Mit keresitek a holtak között az élőt? Nincs itt, hanem feltámadott; emlékezzetek rá, mint beszélt néktek, még mikor Galileában volt”. Ez a bibliai kép fejezi ki dávid ferenci teológiánknak egész központi magvát, lényegét! Nem jól emlékszik Jézusra az, aki elfelejtette mindazt, amit ő maga mondott. Jézus pedig azt mondotta tanítványainak, hogy harmadnapra fel kell támadnia! Az új igazságokat az értetlenségnek, a hamis konzervatívizmusnak, a rugalmasságát vesztett gondolkodás fanatizmusának „bűnösei” mindig igyekeznek útjukban feltartóztatni és megölni. Jézus pontosan tudta, hogy az isteni igazságoknak az útja is ilyen. Ezt tudta Dávid Ferenc is, aki azonban jól emlékezett arra, amit Jézus mondott Galileában és ezért írta testamentumának vérrel írott igéivel, hogy „az igazságot útjában pedig semmi föl nem tudja tartóztatni!” Alapítása 400. éves történelmi évfordulóját ünneplő unitárius anyaszentegyházunk, egész eddigi történelme folyamán hányszor de hányszor kellett erősítse hitét és öntudatát ezzel a húsvétos üzenettel! A világ mindig hajlamos volt pontot tenni a dolgok végére. Sírba temetni az előbb meggyötört és megkínzott új igazság képviselőit. Hatalmas záróköveket hengeríteni a sírokra és kemény, kíméletlen őrizőket állítani, nehogy feltámadjon valaha is a végleg eltemetettnek hitt igazság, amelyet a hatalom erejével úgy ítéltek el, úgy bélyegeztek meg és úgy öltek meg, mint kárhozatos bűnösöket és tévtanokat! Dávid Ferenc is ezért választotta az erdélyi reformált papságnak és saját maga személyének címeréül ezt az itt fent közölt címerpajzsot, pecsétet. Páratlan a maga nemében. Tökéletes kifejezése az evangéliumban hirdetett gondolatnak. Jól véssük szívünkbe ezt a képet, hiszen Dávid Ferenctől örököltük, mint unitárius hitünknek legközpontibb lényegét kifejező szimbólumát. Jól nézzük meg ezt a képet: őskeresztények idején Jézust emberi alakban nem volt szabad ábrázolni. (És ez is szép unitárius gondolat!) Mert nem babonás félelem tartotta vissza őket az emberábrázolástól, hanem a tapasztalat. Túl sok Cézár kőbe vagy bronzba vésett szoporképét látták a bazilikában félistenként felállítani ahhoz, hogy mindent elkövessenek, hogy Jézussal ez meg ne történhessék! Nem bebalzsamozott testet, nem érzékszerveket gyönyörködtető alakot akartak Istenként kiábrázolni. Hanem a képet is az igazság jelképeként, mint eszközt akarták igénybe venni az evangéliumi gondolat jobb megértése érdekében. Jézust mindig az Agnus Dei, Isten báránya képében ábrázolták. Így áll előttünk címerpajzsos képünkön is. Benne áll az iramló folyam vizében, amely a haladó élet örök változást és örök mozgást jelképező életfolyama. Virágfűzér köti össze a golgotái kereszttel. Ez a viráglánc is a megújhódott élet tavaszos hírnöke, amely arról beszél, hogy a virágzást követnie kell majd a termés beérésének is. És a kereszt, amely elválaszthatatlan Jézustól, mint az Isten „bárányá”tól, üres. Hiába szegezték erre a keresztre az ember fiának meggyötört és meggyalázott testét és vele együtt az új és istenibb igazságot, hiába keresed, akármilyen gyötrelmet állott is ki a meggyalázott és megalázott testet és a megfeszített és töviskoszorúval koronázott igazságot, — nincs már a kereszten! Nem lehet a holtak között keresni az élőt, mert már feltámadott! A kereszten a megkínzott és megalázott ember fiának teste helyett ott van diadalmat vett hitének győzelmi fehér zászlaja. Igen, a diadalmas hit fehér lobogója a megüresedett kereszten! Ez a legunitáriusabb szimbólum. Ez a dávidferenci címer unitárius keresztje. Sokszor merült fel anyaszentegyházunkban a gondolat, hogy a kényszeregyességekkel ránk kényszerített szertartásainknak és szokásainknak unitárius revízióját végezzük el és vizsgáljuk meg, hogy a korszerű és modern unitárius teológiai elvek szempontjából nekünk van-e „a keresztről szóló teológiánk?” Nos, eme lényeges teológiai kérdésről nem kell vitatkoznunk, mindaddig, míg hű és korszerű követői akarunk maradni az első századok unitárius kereszténységének és mindenesetre egyházalapító első püspökünk eme teológiai elvéhez, amellyel ezt a szimbólumot az erdélyi unitárius