Unitárius Élet, 2000 (54. évfolyam, 1-6. szám)
2000-01-01 / 1. szám
ÚJÉVI PÁSZTORLEVÉL „Jézus pedig, tanítványaival együtt elvonult a tenger mellé, ahová nagy sokaság követte Galileából, valamint Judeából és Jeruzsálemből... Jézus pedig szólt tanítványainak: legyen készen számára egy csónak a sokaság miatt, hogy ne tolongjanak körülötte. Mert sok embert meggyógyított, úgyhogy, akinek valami baja volt, megrohanta őt, hogy megérinthesse. ” Márk 3, 7 Kedves Unitárius Testvéreim! Látjuk e helyen, hogy Jézus miként készíti fel tanítványait küldetésükre. Ennek egyik fázisa az, hogy egy puszta helyre küldi őket, hogy kissé kipihenjék magukat. Vagyis a magányba vonulásról van szó, erről a rendkívül jelentős aktusról, amikor is a tanítványok végiggondolhatják magukban mindazt, amit Keresztelő János tanított és cselekedett. Azt tanította ugyanis, hogy Isten országa megérkezőben van, és hogy ő maga ugyan vízzel keresztel s ezzel az ember eredeti tisztaságára történik utalás, amelyet a megtérés idején valamennyire érzékelni tud a bűnbánó ember. Valójában nem ez az embert megépítő módszer, hanem annak az eljövetele viszi előbbre az emberiség ügyét, akinek ő nem méltó sarujának szíját megoldani, és aki tűzzel és szent szellemmel keresztel. Ez a magányba vonulás, amelyben Jézus tanácsára e helyen része van a tanítványoknak, a tisztább látásnak az alkalmát és eredményét kínálja, felkészülést a küldetésre. Ez a felkészülés egyrészt hozzásegíti a tanítványokat, hogy megértsék saját küldetésüket, valamint az új lelki erők megszerzéséhez is. Vagyis gyarapodnak ismeretekben, valamint lelki-spirituális erőkben. Másfajta módszert is találunk Jézus tevékenységében, a tanítványok felkészítésében. Márk 3-ik részében a száradt kezű beteg meggyógyítása után a következőket olvashatjuk (Márk 3,7.., stb. versek) ,Jézus pedig elmene tanítványaival a tenger mellé.” Egy másik helyen (Márk 4,35-41.) szintén a hullámzó tengerről van szó, amely elsüllyedéssel fenyegeti a hajót, amelyben a túlsó partra igyekeznek a tanítványok, miközben Jézus alszik vala a hajóban. A tanítványok megrémülnek a szélvihar jöttén s felköltik Jézust, aki „megdorgáló a szeleket”, majd a tanítványokat is: „Miért vagytok ily félénkek? Hogy van, hogy nincs hitetek?” Már elöljáróban megállapíthatjuk, hogy naivság volna bárki részéről is - aki valamennyire ismeri a jézusi küldetést - arra gondolni, hogy Jézus szerint annak az embernek, embercsoportnak a hajója nem süllyed el vihar esetén, aki, illetve akik erős hittel utaznak a tengeren. Ha nagy a vihar, elsüllyed a hajó a hitetlenekkel és a hívőkkel együtt. Másról van tehát szó. Arról, hogy a tanítványok előkészítésének folyamatában a lelki erők miként állanak helyt a legnagyobb nehézségek közepette is, még precízebben, a már rendelkezésre álló lelki erők, a megszerzett lelki erők bírják-e a terhelést. A lélek, az emberi lélek ugyanis nagyon érzékeny, valósággal hullámzanak benne az érzések és a gondolatok, az ösztönök és az indulatok, a türelmet felváltja a türelmetlenség, az összeszedettséget az elernyedés állapota. A lélek hasonlít a hullámzó tengerhez - mondották a régiek. A lélek nagy útvesztő, hangoztatták azok, akik a lélek útjait ismerték valamennyire. Önmagunk benseje nagy bizonytalansági tényezőket is hordoz magában - tartották a görögök s ajánlották útikalauzul az Ariadne-fonalat, hogy a nagy labirintusban, az emberi lélekben, az ember megtalálja a helyes utat. Amikor arról olvasunk az evangéliumokban, hogy Jézus és tanítványai a tengeren vannak, a tóparton vannak, vagy éppen a viharos tengeren utaznak egy hajóban, akkor tulajdonképpen a lelki erők gyakorlásáról van szó, hogy megerősödjék küldetésében az ember, a tanítvány, hogy tapasztalatot gyűjtsön és egyre erősebbé váljék benső emberségében. További útmutatásokat is találunk Jézusnál, abban a tevékenységben, hogy felkészítse tanítványait küldetésükre. Márk ev. 3,13—19 verseinek tanúsága szerint .Aztán felmene a hegyre (Jézus) és magához szólító, akiket akar vala, és hozzá menőnek. És választa tizenkettőt, hogy vele legyenek és hogy kiküldje őket prédikálni...”. Önként adódik az értelmezés, hogy a „hegyre” menés az életút megnehezedését jelzi. Hegyre menni nehezebb, mint a magányban megpihenni, ill. megnyugodni, vagy a tengeren a hajóban utazni, vagyis nem kis feladata a tanítványok seregének a meglévő lelki erők és képességek továbbfejlődésének munkálása. Az idézett locus magára Jézusra is erőteljesen rávilágít. A „hegyre” megy amikor a tanítványokat, a tizenkettőt kiválasztja azok közül, akik a tanítványok táborának nagyobb közösségét alkotják. Jellemző kitétel az idézett helyen a következő: „... magához szólító, akiket akar vala..., és kiválasztó a tizenkettőt”. Jézus tehát a hegyen van, amikor kiválasztja tanítványait, a tizenkettőt. Úgy is mondhatjuk, hogy küldetésének magaslatán van e tevékenysége alkalmával. Azokat választja ki, akiket akar vala. Nem sejti, hogy kik alkalmasak arra, hogy tanítványai legyenek, hanem tudja, hogy kik azok, akiket elhív. És azokat akarja maga mellé állítani az emberiségért végzendő nagy feladat elvégzésére. A tevékenységnek magas fokán áll, ott ahol a szó és a tett egybecseng, és harmóniában végzi fennkölt küldetését. Legnehezebb a küldetés betöltése, amikor „haza” megy az ember. Márk evangéliuma 3,20-21 versei meghökkentenek, így hangzanak: „Aztán hazatérének. És ismét egybegyűlt a sokaság, annyira, hogy még nem is ehetőnek. Amint az övéi ezt meghallják, eljövének, hogy megfogják őt, mert azt mondják vala, hogy magán kívül van.” Azt mondhatjuk tehát, hogy íme Jézus magán kívül van. Itt bizony meglehetősen nehéz ponthoz jutottunk. Csak kérdéseket tehetünk fel: vajon abban a természetes emberi helyzetben, amelyben tudatos módon tevékenykedik valaki, el lehet-e jutni az emberi fejlődés csúcsára? Vagy pedig az a helyzet, hogy túl kell lépnünk önmagunkon - ez látszik bizonyosnak, Jézus „haza” tért, s hazatérvén magán kívül volt. Ebben az esetben nem vagyunk messze a felismeréstől, hogy lelki és szellemi valónkról, vagyis az örökkévaló, a halhatatlan emberről van szó, amikoris az ember érzi, hogy Istenből való a maga halhatatlan lelke, és Isten ő benne lakozik. S ezáltal van egyensúly, van önbizalom. Tudja az ember: nincs magára hagyatva. Vele van az Atya. Adjon a jó Isten mindannyiunknak boldog új esztendőt - szívemből kívánom! Bencze Márton püspök