Utunk évkönyv, 1970
Színházi kislexikon
zízlábas menyasszony előkészítésében keményen dolgozik. Munka közben élt, 1951-ben a halál. Gorkij Ellenségek-jét próbálta az együttes, amikor Réthely Ödönt próba közben szívroham érte. Réthely Ödön azon színészek közé tartozott, aki élete szabad idejét az olvasásnak és a társadalmi harcnak szentelte. Kezdeményezője már az első világháború végén a szervezkedésnek, s évtizedeken át harcolt a színészek kollektív szerződésének és nyugdíjalapja megteremtésének az ügyéért. Tevékeny részese lett így az új arcú színház kialakításának. SZENTGYÖRGYI ISTVÁN (1842-1931) Diósjenőn született 1842. február 20-án. A debreceni kollégiumban tanult, de 1861-ben megszakítja tanulmányait és beáll színésznek. Kassának veszi útját, ahol Latabár Endre színtársulatánál színészkedik. E. Kovács Gyula ajánlja be az igazgatónak, s ezzel elkezdődik Szentgyörgyi színészi pályája. Egy évtizeden át járja az országot, míg 1871- ben Kolozsvárra kerül, s ettől kezdve a színház állandó tagja. „Ez idő óta folytonosan Kolozsvárt vagyok — írja 1923-ban megjelent önéletrajzában. — Voltam én minden. Népszínmű énekes, Operette énekes, Apa színész, Jellem színész, Intrikus, Komikus, Rendező, Operette rendező, Opera rendező.” Szentgyörgyi István 60 éven át volt a kolozsvári színház tagja. Az általa összeállított adatok szerint színipályája alatt 1034 színdarabban 1216 szerepet játszott. „Én mindegyiket szerettem, írójuk után második alkotójuk voltam. Hogy aztán melyik simult egyéniségemhez, felfogásomhoz, tehetségemhez, az más kérdés." A magyar színpadok legnagyobb Tiborca, s félszázadon át játszotta. A színháztörténet a nagy színészi alakítások között tartja nyilván Zsiga cigányét, a Tolonc Mravcsákját, Bródy öreg Nagy Istvánját, a Peleskei nótárius, a Csizmadia mint kísértet s a népszínművek minden jelentős alakját. Nagy művészi realizmussal formálta meg Madách Luciferjét, Julius Cézár alakját, Orániai Vilmost az Egmontban és Mefisztót a Fausztban, Moliére Harpagonját, Shakespeare Falstaffját és Jógáját. Nagy szerepeihez tért vissza 1920— 1930 között, mind ritkábbá váló fellépései alkalmával, ünnep volt számára minden fellépés, a közönség pedig mindig viharosan ünnepelte. Évről évre eljátszotta 1930-ig a Tiborcot, s élete utolsó éveiben is csak azért utasította vissza felháborodva a fellépést, mert Tiborc nagy monológját a nép keserveiről „meghúzva" akarta elmondatni az akkori színházvezetőség. Színpadi kellékeit halála órájáig őrizte három, gerendás kis szobájában. Egyik kis cikkében — 1930-ban - így gondol emlékeire: „Ti idézitek fel emlékeimben a régmúlt szép időket. Titeket viselve éltem át pályafutásomnak egy-egy kimagasló pillanatát, amikor örökbecsű kitüntetésekben részesültem. De jól esik látnom titeket. Titeket nézve megelevenednek lelki szemeim előtt az én kedves szerepeim. Szép sorrendben látom őket. Filozófus, jámbor Peleskei nótáriusom, jóságos Zsiga cigányom, becsületes Sass István Csizmadiám, furfangos Vénbakancsosom, betyárugrató dobütős Gelencséri pusztabíróm, nyakas Feledi Gáspárom, puszták ura Vén csikósom, és fajomnak időtlen időktől talán örökkétartó megtestesült panasza «Tiborc!» Oh! mennyire szeretlek titeket, dédelgettelek, csiszoltalak, simogattalak, hogy a tökéleteshez csak megközelítőt is tudjak alakításokban elérni. Ti irányítottátok színészi életemet, ti voltatok lelkem-