Útunk, 1948 (3. évfolyam, 1-24. szám)
1948-05-25 / 10. szám
UTUNK A SZÍNHÁZI rendezés útjai Az Országos Magyar Színművészeti Akadémia mellett * * létesült Színháztudományi Intézet kiadványsorozattal lép a közönség elé. Az alkotó együttműködés útját keresi ezzel színház és közönség közt, hogy ily módon emelje a tudatosságnak mind magasabb fokára a színházi életet. A színház iránti felületes érdeklődést kívánja ezzel elmélyíteni, mely a múltban, különösen magyar viszonylatban, a színház igaz jelentőségének és feladatainak mérlegelése helyett színészek és színésznők magánéletével foglalkozó pletykák mohó habzsolásában keresett kielégülést. A színház a demokráciában meg akar újulni. Ehhez nem csupán ideológiailag átképzett és hivatástudattal felvértezett színészekre, de a színház szellemi műhelyének munkája iránti megbecsülésben megújult közönségre is szüksége van. Színház és közönség együtt kell, hogy elvégezzék azt a stílusalakító, egészséges fejlődést biztosító munkát, amely a színpadot folyamatosan a való élet tükrévé teszi és efemer célok kiszolgálása helyett az osztálynélküli társadalom felépítésében tényezőként illeszti a hasoncélú komoly tényezők sorába. Ilyen beállításban a budapesti Színháztudományi Intézet kiadványsorozata nagyjelentőségű kezdeményezés, melynek üdvös hatásait a mi szellemi életünkre is érdemes továbbsugároztatni. “ « . Az első füzetben Molnár Miklós A felszabadult színház címen a magyar főváros színházainak kétévi munkáját veszi élesen elemző bírálat alá. A második füzet Lányi Sarolta fordításában N. Petrovnak, az ismert orosz színházi embernek összefoglaló tanulmányát adja A színházi rendezés útjairól. Kárpáti Aurél és Háy Gyula régebbi keletű színházi stúdiumaikat gyűjtik egy-egy nagyon értékes és tanulságos füzetbe, míg Nagy Adorjána francia Dusáné nagyszabású monográfiáját fordította le Egy demokratikus színház címen a Comedie Francaiseről. Számunkra e pillanatban Petrov és Háy Gyula tanulmányai a legérdekesebbek. A szovjetszínházak életébe világítnak be, melyeknek működését évtizedeken át csak fogyatékosan és csak kerülő utakon kísérhettük figyelemmel. N. Petrov 1907 óta dolgozik az orosz színházaknál, mint szerző, dramaturg, rendező és igazgató. Átfogó képe van azokról a forradalmi átalakulásokról, melyek Sztaniszlavszkij óta ezeken a színpadokon végbementek. A rendezésről szólván visszapillantást vet a múlt század derekáig az orosz színjátszás ideológusainak a rendezővel szemben támasztott igényeire, hogy napjainkig kísérje a rendező és színész viszonyában beállott változásokat. Feljegyzéseit és megállapításait mintegy illusztrálja Háy Gyula két megemlékezése Sztaniszlavszkijról és két kisebb tanulmánya a szovjet színházakról. 1898 október 28-án nyílt meg Sztaniszlavszkij és Nemirovics Dancsenko vezetésével a Moszkvai Művészszínház. Petrov mindazt, ami az orosz színjátszásban e dátum előtt végbement, „ókor“-nak nevezi. Azt a félszázadot pedig, mely azóta zajlott le, „újkor“-nak. Az ókort kiváló egyéni színészi teljesítmények jellemzik, főként az orosz klasszikusok darabjaiban, de a rendezőt itt még inkább a mai értelemben vett színházi titkár, vagy a díszlettervező szerepkörében foglalkoztatják. Sztaniszlavszkijékkal alakul ki a rendezőművész fogalma és vezetőszerepe a színházak életében. Petrov szerint mindaz, ami a Moszkvai Művészszínházban és körülötte félévszázad óta történik, főútvonala az orosz színjátszás újkori történetének. „Az orosz színház gazdagságát és sokoldalúságát —írja Petrov — vagy a Művészszínház követői alkották meg, vagy pedig annak ellenzői, akik a Művészszínház realizmusával egy kialakulóban lévő, elképzelt színház látszólagos újszerűségét állították szembe. A színház újkorának rövid félszázadára esik a haladó eszméknek az a forrongó erjedése, mely a cári Oroszország végnapjait történeti eseményekben olyannyira változatossá teszi, majd ezeknek az eszméknek diadalmas előretörése, mely a művészetek és ezek művelői elé a megvalósítás lehetőségeinek eladdig nem is álmodott kilátásait nyitja meg. Sztaniszlavszkijéknak szemére vetették, hogy a színészre zsarnoki módon kény- szerítik rá akaratukat s ezzel a színész egyéniségét háttérbe szorítják. Petrov kimutatja, hogy Sztaniszlavszkij semmi mást nem tett, mint lelkiismeretesen kidolgozta otthon a rendezőpéldányban minden egyes színész követendő magatartását, hogy a színészeknek a próbákon ezt már csak be kellett tanulniok. A színész szabad fantáziája a számára így megszabott feladatkörön belül teremtő módon oldhatta meg a kijelölt feladatot. „De hogyan, is lehet szó az alkotó tevékenység zsarnoki leigázásáról — kérdi Petrov— mikor Sztaniszlavszkijék egy-egy darabot még csak 24, 26 és 35 próbára hoztak ki, holott nekünk, jelenkori színházi embereknek ennyi próba még a darab úgynevezett beállítására sem elegendő. Ennyi idő alatt a színész alkotó tudatába való behatolásra nem is kerülhet sor“. A mi színházi viszonyaink között elképzelhetetlenül magas próbaszámokról beszél Petrov. Sztaniszlavszkij egyik legnagyobb és az orosz színházak történetében korszakalkotó sikerét, a Fedor Ivanovics cár bemutatóját 74 próba előzte meg. A mostani színházi gyakorlat ezt a számot is olyan magasan túlhaladja, hogy a Holt lelkek például 305 próba után került előadásra, amit Petrov maga is „lehetetlenül hosszúra nyúlt“ előkészületi időnek tart. E próbaidőszak alatt a színésszel kidolgozzák a darabról való egész gondolatmenetét és elképzelését, így alakult ki az idők során a „rendezőművész“ típusából a „pedagógus-rendező“ alakja. Két típus között valóban felbukkant egyidőben a rendező-diktátor hisztérikus, álforradalmár figurája is. A szovjetszínházmegteremtésének kezdő időszakában történt ez, mikor egy álbaloldali formalista irányzat a színielőadások külsőségeinek megváltoztatásában igyekezett kihangsúlyozni a maga forradalmiságát. „A pompás díszletek előítéletekké minősültek — írja Petrov — a színészeket legtöbbször közönséges munkaruhában szerepeltették, sőt bizonyos jelszavak a hivatásos színészek és díszlettervezők ellen irányultak, mint akik nem képesek lépést tartani az új színjátszással... A legfurcsább az volt a dologban, hogy ezek az álforradalmi színházak az előadások eszmei irányzatát külső eszközökkel, jelszavakkal kívánták jelezni és meg sem próbálták művészi alakításokkal feltárni az eszmei tartalom lényegét. A zsarnokrendező színészrabjától nem teljesértékű alakítást, csak külsőséges társa-dalmi maszkokat követelt. A színész vörös szakállt ragasztott, ekkor ő lett a kártevő. Cilindert tett föl, ekkor nagytőkés lett belőle. A bőrkabát és a magas szárú csizma pedig teljesen pótolta a haladó szellemű munkásember szellemi habitusát... ez a színjátszó Irányzat hosszú időre gátat vetett az önálló színészi alkotásnak, kiölte belőle fantáziáját és megbénította iniciatíváját.“ A színházak frontján dúló heves harcnak a Kommunista Párt 1932 április 23-án kelt határozata vetett véget, mely a szocialista realizmust jelölte meg a szovjet művészet fejlődésének főútvonalául. A rendezők többsége azonban egy ideig tanácstalanul tapogatózott az új helyzetben. Féltek új darabok színrehozatalától, nehogy a formalizmus vagy naturalizmus vádját hívják ki maguk ellen. Ekkor jelent meg a szovjet színházi élet porondján a rendező pedagógus, aki kitűnően tudott dolgozni a színésszel, „de nem nagyon tudott megbirkózni a színrehozatal egyéb követelményeivel, hiszen sokszor fogalma sem volt arról, mi a színházi rendezés. A színész rabszolgából tanítvánnyá lépett elő, a zsarnok átadta a helyét a tanítónak. Az előadó művészek általános kultúrszínvonala emelkedett, de ez még nem segítette elő a színész szabad fantáziájának kibontakozását. Márpedig — állapítja meg Petrov — csak az lehet igazán művésze a színészetnek, akinek valóban van mit nyújtania önmagából.Az előadóművészek általános műveltségi színvonalának emelkedése most már új követelményeket támaszt a rendező irányában is. Petrov véleménye szerint a szovjetszínházaknak olyan elsőrendű színészgárdája alakult ki, mely „ledobta rabszíjját, kitépett az iskolapadból és teljesjogú művészként jelent meg a színpadon“. Ez nem azt jelenti, hogy a rendezés fontossága háttérbe szorult volna, ellenkezőleg. Rendező és színész között új alkotó kölcsönösségi viszonynak kell kialakulnia. A rendezőnek értenie kell a darab beállításához. Meg kell találnia a helyes kapcsolatot a színészek közösségével. Fel kell tüzelnie bennük az egyéni kezdeményezést és az önálló művészre megfelelő feladatok teljesítését kell bíznia. Petrov bizakodással tekint a szovjetszínházak további haladással kecsegtető jövője elé, mert három olyan jelenség kikristályosodását állapíthatja meg, melyek derűlátásának szilárd alapját képezik. Kialakult bennük a felelősség a színház arculatáért, kialakult a színművész felelőssége, aki milliók tudatára képes hatni és kialakult a rendező felelőssége, aki felismeri, hogy új helyzetébe ró hivatása új kötelezettségeket ró. Az a szovjet nép, mely az emberiség legnagyobb háborújából győztesen került ki, tisztában van azzal, hogy ő a zászlóvivője a leghaladóbb eszméknek, melyek közé az emberiség színe-java tömörül Tisztában van azzal, hogy a haladásért folyó harcban nincs megállás és hogy ebben a harcban az alkotó művészek történelmi felelősség hordozói. Petrov óva inti művésztársait a győzelem tudatá ban való elkényelmesedéstől. Sztaniszlavszkij és Nemirovics Dancsenko megújító forradalmára utal, mely az elmélet terén a haladó szellemet tette meg a színművészet előrelendítő motorává és ezzel a világ legjobb színházát teremtette meg. A színházi erők átcsoportosítását sürgeti a rendkívüli feladatokra, melyeket a rendkívüli és bonyolult idők a kor színházművészetére rónak. A részletkérdésekbe való elmerülés helyett a színházi jelenségek lényegébe kell behatolnunk, amit egy-egy előadás alapvető, teremtő gondolata határoz meg ilyen mélyreható felelősségtudattal .csak igazán nagy nép nagy szellemi harcosa tudja bonckés alá venni a színházi rendezés problémavilágát. Befejezésül négy kérdést tesz föl. Nem azért, mintha tanulmánya különböző helyein nyílt vagy rejtett utalással a választ e kérdésekre elhallgatta volna, de az olvasók és a szakemberek fantáziájának felgyújtása érdekében szükségesnek látja ezzel is kihangsúlyozni a színjátszásra napjainkban váró feladatok nagyságát , és fontosságát. Mit is jelent voltaképpen az új idők rendezőművésze? Minek hordozója az újkor színésze, a szabad művész? Milyen legyen ezek kölcsönös viszonya? Miben áll a színházi munkafolyamatok újszerűsége, melyek ebből a kölcsönös viszonyból fakadnak? Tegyük fel ezeket a kérdéseket önmagunknak is, kik csak mostanában kezdünk ráeszmélni a művészetnek mint alkotó tényezőnek nagy társadalmi jelentőségére s akikben egyébként is meg van a hajlamosság, hogy a lényeg helyett részletkérdésekkel bíbelődjünk. Ha e kérdések körül az Utunk hasábjain termékeny, szabad vita alakulna ki, egész színházi életünk megújító lendületet nyerhetne tőle. SZENTIMREI JENŐ Ünnepi öröm megcsillan domború százfényű sugárban reménypiros való tünemény: az állami áruház. Délelőtt nyüzsgő nép zsúfolta meg a termet, a polcok duzzadó bősége most megtermett munkások, parasztok számára is. Szorong itt villámszemű román s nagybajsza magyar. Holmik zizzenő gomolyaga hengeredik. Beszéd gyűl lassan a mosolygó ajkakra. — De széps Pírosszoknyás leány szeme tágul kerekre, selymes fejkendőt választott az ünnepekre. MARKI ZOLTÁN Este, a házak tömött sorakozója és két fanyar bankház sötétkék tükrös homálya között A kolozsvári Állami Magyar Színház NÉGY ESZTENDEJE A felszabadulás óta eltelt három és fél év nem múlt el nyomtalanul a kolozsvári magyar színház fölött. Amint az azóta lefolyt négy évad mutatja, a felszabadulás utáni idők, amelyek gazdasági, politikai és társadalmi életünkben mélyreható változásokat idéztek elő, nem hagyták érintetlenül a színházat sem. Az első pillanatok megrendülése és az átmeneti nehézségek leküzdése után színházunk évről-évre fokozatos emelkedést mutatott, csupán az 1946 —1947 évadban tapasztaltunk hanyatlást az előző évadban megkezdődött szemmel látható fejlődés lendületéhez képest. E fejlődés eredményei kiváltképpen akkor domborodnak ki élesen, ha a felszabadulást követő első s a nemsokára végetérő negyedik évadot hasonlítjuk össze egymással. Igaz, a felszabadulás utáni első évadban színházunk olyan mostoha körülmények között kezdte meg újra működését, amilyenekkel talán még soha nem küzdött s így érthető, hogy művészi szintje olyan mélyre süllyedt, amilyen mélyre azelőtt talán soha. Hideg teremben, nélkülözve és fázva dolgoztak színészeink az akkor két tagozatú vegyes színházban, pusztán azért, hogy biztosíthassák mindennapi betévő falatjukat. Az ország központjától és többi részétől elzártan, színházunk nem részesülhetett semmi állami támogatásban és ha fent akart maradni, kénytelen volt — szórakoztató üzemmé fokozva le önmagát — fogyasztóközönségének vak kiszolgálására szorítkozni. Annak a közönségnek a kiszolgálására, mely a feje fölött frissen átviharzott háború fáradalmaitól, izgalmaitól megrázkódtatásától elcsigázottan, nem kultúrát, művészetet keresett a színház falai között, hanem „kikapcsolódást“, felvidító szórakozást, a valóságot elfelejtető mámor egy fajtáját. Emellett a régi művelt polgári értelmiségi közönség szinte egyik napróla másikra kiszorult a színházból leromlott gazdasági helyzete következtében, a felemelkedő munkásság még ugyancsak szűkös anyagi körülményei szintén nem tették lehetővé, hogy ez a réteg rendszeresen látogassa a színházat. Ezeknek az időknek a közönsége elsősorban az infláción hirtelenül megtollasodott, műveletlen, világnézeti szempontból reakciós, művészetszemléletében igénytelen üzérek pénzes, de számbelileg aránylag csekély rétegéből adódott. Ennek az ízléséhez kellett alkalmazkodnia egyéb támogatás hijján színházunknak s ennek a kénytelenmegalkuvásnak két súlyos következménye mutatkozott. Egyik a műsor eltolódása a korhadt szellemű és silányul összetákolt dzseszoperett és bohózat felé. Másik az a körülmény, hogy egy-egy darabot nagyon kevésszer lehetett játszani s így előkészítésére is a lehető legrövidebb idő állt rendelkezésre, minthogy ez az átmeneti közönség korlátolt számánál fogva nem volt képes egy darabra eléggé sokszor megtölteni a nézőteret. Ilyenformán az előadások művészi szintje addig ismeretlen mértékben lehanyatlott. A következő évadot az egyre jobban elharapózó infláció következtében nem kevésbbé mostoha viszonyok között kezdte meg a színház, immár a szamosmenti Színkörben, Janovics Jenő — sajnálatos hirtelen halála miatt új vezetéssel; a fiatal népi demokrácia támogatása azonban a nehéz körülményekhez mérten szerény volta ellenére — kezdte már éreztetni hatását. A közönség s e közönség világnézete és művészetszemlélete ugyan nem változott, ám a színház egyre inkább megengedhette magának, hogy időnkint szembeszálljon közönségével és műsorra tűzzön egy-egy olyan darabot is, amely nem számíthatott e közönség tetszésére és méltánylására. Így került színpadra ezekben az időkben a Warrenné mestersége, A szerelem és halál játéka, Az anya, A fehérember, a Viharos alkonyat, Váratlan vendég, — a Cseregyerekek, Nótás kapitány, Csavargólány, Én és a kisöcsém, Nemes Rózsa, Gróf Monte Christo és társaik mellett. Az előző évadhoz képest így is jelentékeny volt a színvonalemelkedés, legalább is a műsor összeállítása tekintetében, mert az egy-egy darabra — komolyabb prózai darabra — eső előadások száma változatlanul csekély volt, az akkori színházlátogató közönség érdeklődésének hiánya következtében. Az érdeklődés e hiányának tudhatóbe, hogy az elmúlt 1946—1947. évadban a már államosított kolozsvári magyar színház, meglassítva kétéves fejlődésének ütemét, szükségesnek vélte olyan zenés fércművekkel kitölteni műsora nagyobb részét, mint a Párisi kirakat. Ilyenek a férfiak, Viharos, szerelem, Mária főhadnagy, Tommy és társa stb. E tákolmányok mellett elenyészően kevés számú úgynevezett klasszikus nagyoperett és a Tosca képviselte a komolyabb zenés műfajt. A 23 darabot felölelő prózai műsorban is néhány olyan időtálló mű mellett, mint Az ember tragédiája, Bánk bán, A nők iskolája, A revizor, jelentékeny számban szerepeltek gyengébb alkotások. A most befejeződő 1947—1948. évad kezdettől alapvető változást mutatott a színház egész műsorpolitikájában. Ez a változás a két évad között végrehajtott stabilizációnak köszönhető, amely helyrebillentette az államháztartás egyensúlyát és lehetővé tette a kormánynak, hogy jelentős összeggel támogassa az Állami Magyar Színházat, másrészt pedig a dolgozók életszíntjének emelésével elérhetővé tette számukra is a színházat. Mindennek két fontos következménye mutatkozott. Egyrészt, bár egyelőre szerény keretek között, sikerült szaporítani az egy darabra eső előadások számát, ami az előadások művészi szintjének örvendetes emelkedésében gyümölcsözött. Másrészt több teret kapott a műsorban az irodalmi értékű komoly drámairodalom s a prózai műsor kezdett egységes világnézeti értelmet és tartalmat nyerni: színházunk elindult azon az úton, amelyen az új közönségben túlsúlyba jutott néptömegek nevelőjévé és irányítójává válik. Az idei prózai műsor gerince — a Csongor és Tünde, Volpone, Az orosz kérdés, És átlépte a küszöböt, Figaro házassága, A tükör, Egerek és emberek, A béke szigete, A csikós, Tartuffe, Budai Nagy Antal, Az ördög cimborája, Szabadság, szerelem, Ifjúság, A gyökerek mélyre nyúlnak, Isten, császár, paraszt hibáiban is meggyőző ígérete napjaink megkívánta határozott világszemléletű mondanivalót művészi értékű formába sűrítő világnézeti színház kibontakozásának Kolozsváron. Az átmeneti időszak szelleme már csak elvétve és kivételesen kapott helyet ebben az évadban színpadunkon, a Három ember a hóban című ízetlenségben, az állami színházhoz méltatlan szilveszteri kabaréban és a Szép Heléna egyes túlhajtásaiban; egyébként a zenés műfajt is többé-kevésbbé elfogadható termékek képviselték a színház idei műsorában. Nagy utat tett meg a kolozsvári magyar színház a Harapós férjszerű förmedvényektől az Isten, császár, paraszt-ig, amelyben eddigi fejlődésének legmagasabb csúcsát érte el s amelynek színpadravitelére az előző évadban még gondolni sem merhetett volna. Az útnak azonban még nincs vége, nem is lehet. A fiatal népköztársaság kormányának jóvoltából jövőre olyan kedvező viszonyok között kezdheti meg ötödik szabad évadját a színház,, amelyek beláthatatlan távlatokat nyitnak meg jövőbeli fejlődése előtt. A népopera nagy lendülettel megkezdődött szervezése nemcsak a zenés műfaj művelését tereli véglegesen helyes útra, egyszers mindenkorra elűzve színpadunkról a polgári „szórakozást“ szolgáló zenés fércműveket, hanem a zenés és prózai együttes elhatárolásával hatalmas ösztönzést ad a drámai társulatnak is, hogy biztos léptekkel haladjon tovább a népi demokrácia művészetének útján, romániai magyarságunk, s azon túl a népköztársaság szebb, boldogabb jövője felé. JÁNOSHÁZY GYÖRGY -