Útunk, 1951 (6. évfolyam, 1-50. szám)
1951-04-06 / 12. szám
ÉLET ÉS IRODALOM (Elsőoldali cikkünk folytatása) sem volt szalon- vagy hálószoba regény. A szovjet korszak az irodalomba behozta a teremtő munka témáját. Ez nemes téma. De ez se sikerülheti, ha sablonokhoz kötik. Nemrég kezdő szerző regényét olvastam. Íme, a sémája: Első fejezet: Ivanov új munkamódszert talált fel. Második fejezet: Petrov kételkedik Ivanov módszerében. Harmadik fejezet: Ivanov meggyőző módon bizonyítja, hogy módszere jó. Negyedik fejezet: Petrov mégis kételkedik benne, ötödik fejezet: a központból elvtárs érkezik és Ivanov közli vele tervét. Hatodik fejezet: Petrov közli a központi elvtárssal kételyeit Hetedik fejezet: központi elvtárs kibékíti Ivanovot Petroval, stb. A tartaton ellen semmi kifogásom nincsen. Mindez a valóságban is így történik. Embereink életében a legnagyobb helyet a munka foglalja el. És az csak természetes, hogy Ivanov találmánya sok embert izgat. Tudjuk azt, hogy az új semmilyen területen sem vezetődik be olyan könnyen. A technikában éppenolyan nehézséggel megy ez, mint az irodalomban. És ezért teljesen érthető, hogy Ivanov javaslata nem talál mindjárt az első pillanatban teljes elismerésre. Ivanov igazi szovjetember és nem tántorodik vissza, meg akarja szerezni az igazság győzelmét. Nem a regény sémája rossz, de rossz az, hogy ez a regény csak séma. Az olvasó nem értesül arról, hogy mit csinálnak a hősök a termelési tanácskozás után. Lehet, hogy Ivanov nős, lehet, hogy a felesége támogatja, lehet, hogy a magánéletében szerencsétlen, lehet, hogy Petrov szereti a zenét. Az embereknek bonyolult az élete és ha elszigetelik őket rendes környezetüktől, akkor az olvasó úgy érzi, hogy nincsen élet bennük s nem hisznek többé sem a felfedezésükben, sem kételyeikben, sem munkájukban. Az írókat a lélek mérnökeinek nevezik és ez sok mindenre kötelez. Vajjon lehetséges az, hogy az író a lélek mérnökeként regényében csupán a termelési folyamat leírására szorítkozzék? Egy leány valamelyik regény elolvasása alkalmával a következőket írta nekem: ..Nekem nagyon tetszett az építkezés leírása, de amikor N. korunk csodás tetteiről ír, miért nem mutatja meg az embereket is, akik ezeket a tetteket végrehajtották?“ Az olvasó igényessé vált, a könyvben nemcsak az események külső leírását keresi, hanem mély érzéseket és gondolatokat, azt akarja, hogy a nagy korszaknak nagy irodalma is legyen. Jó a benyomásom, hogy korunk még nem találta meg az *** új tarlaton új formáit Néha a formakeresést formalizmusnak nevezik. Véleményem szerint formalista az olyan ember, akiben semmi sincsen, aki tudja, hogy kell valamit mondani, de nincs mondanivalója. Az ilyen ember ügyesen helyettesítheti a régi formákat, foglalkozhat új, kieszelt, különös formákkal, de mindkét esetben formalista marad. Vagy, hogy másképp fejezzem ki, a formalizmus nem a forma iránti érdeklődést, hanem a tartaton hiányát jelenti. Fiatal szerzők kéziratait olvasva, elcsodálkoztam szótáruk szegénységén. Sokan közülük nem írnak orosz nyelven, hanem különös, rossz minőségű újságnyelven. Szavakban szegények, ugyanakkor olyan szárazak és kifejezéstelenek, mint az eszperantó. Ezen a nyelven Id lehet fejezni az életnek valamely egyszerű tényét, de nem lehet megírni vele sem a Korunk hősét, sem pedig egy Ids csehovi novellát. Némely kezdő szerző szókészletének vérszegénységét gyakran erős szavakkal, túlzott eredetiségű színezésekkel igyekszik orvosolni. De ez az eljárás emlékeztet engem a vásári atlétára, aki papírmaséból készült százkilósokat emelget. Nem érzi a szavak súlyát Kezdő írót egyszer megkérdeztem: mi hangzik számodra jobban: az, hogy „szeretlek“,, vagy az, hogy „nagyon szeretlek“? Habozás nélkül rávágta: az, hogy „nagyon szeretlek“. Azt hiszem, minden olvasó jobban megérti a szavak jelentőségét, mint ez az ifjú, akinek már két-három elbeszélését kinyomtatták Beszélni szeretnék még az irányzatosságról. Azt hiszem, hogy a művészet mindig irányzatos, mert szeretetet, gyűlöletet, dühöt, szenvedést, reményt és az élő ember akaratát fejezi ki. A művész megváltoztatja az arányokat, színeket választ ki, bizonyos részleteket aláhúz, más részeket kihagy. A regény szerzőjének ismernie kell hősének életét gyermekkorától haláláig, de ezt az életet nem napról-napra ábrázolja, hanem azt választja ki belőle, ami elképzeléséhez elengedhetetlenül szükséges. A mi könyveink arra hivatottak, hogy megváltoztassák az életet Ezt csak az igazi művészet tudja megvalósítani és nem a hamisítók. Nagy elődeink úgy végrendelkeztek hogy szavainkkal gyújtsuk fel az emberek szívét Ehhez azonban nem elég az, hogy meg legyen az írószövetségi tagsági igazolványod, ehhez lángoló szívre van szükség, ehhez írónak kell lenned. Hibaigazítás Az Ötünk 1951. 11. számában ,A getálini úton c. vezércikk első hasábjának 86. sora így olvasandó: 2. nem minden társadalmi jelenség sorolható be az alépítmény vagy a felépítmény körébe. __ cAz OU1Wrk előfizetési díja ÉTI 400 LEI ELŐFIZETNI LEHET A CENTRUL DE DIFUZARE A PRESEI ÁLLAMI VÁLLALAT ÖSZSZES FIÓKJAINÁL SZERKESZTŐSÉG CÍME: KOLOZSVÁR, JÓKAI U. 2. TEL. 1086 Ebben az évben, Bartók Béla születése 70. évfordulójának évében, a Temesvár melletti Nagyszentmiklós városában , emléktábla kerül a régi földművesiskola homlokzatára. Szövege a következő: Ebben a házban született 1881-ben Bartók Béla, a világhírű zeneszerző, aki az együttélő népek zenéjét kutatta, feldolgozta és terjesztette. Életével és művészetével az együttélő népek békéjének ügyét szolgálta. Meghalt 1945- ben. A magyar vidéki városok, ahol első ifjúságát töltötte, még nem hozták igazi kapcsolatba a kor problémáival. A millenáris Magyarország hamis illúziókban élő, tespedt életébe a legelső, ami megragadja és megigézi: 1843 ragyogása, Petőfi és Kossuth, a függetlenségi gondolat. Kossuthról ír szimfonikus költeményt, magyar ruhában tüntetve a német szellemű Zeneakadémián. Aztán egyre jobban bővül és mélyül világképe, a német veszedelem mellett és mögött lassanként feltűnnek a többi ellenfelek, a magyar társadalom belső rákfenéje, az „úri Magyarország“. Erre Párisban kell ráeszmélnie, s most már jobban, szigorúbban látja hazáját. Most már nemcsak a Habsburg-főhercegek a „vesztegető, rablógyilkos népség“ Bartók szemében, hanem mások is — egyre élesebben meg kell tagadnia azt a társadalmi osztályt, a polgárságot, amelyhez tartozik. Ez pedig rendkívüli erőfeszítést kíván, leszámolást és felszabadulást, robbanásszerű megnyílását egy új művészi útnak, amelyre eddig nem gondolt, és vélellen-e ,hogy Ady Endre és Móricz Zsigmond zászlóbontásának évében, az első orosz forradalom évében, baráti szövetséget köt Kodály Zoltánnal és elindul első népdalgyűjtő útjára? A népzenekutató Bartók útját kell kísérnie annak, aki fel akarja mérni Bartók jelentőségét. Bartók zenéjének egyik kulcsa — a népzenei ismeret. Bartóknak új zenei eszközöket kellett teremtenie. Népit, magyart. 1905-ben, az orosz forradalom évében megy először Bartók parasztok közé. A véletlen folytán éppen Békés megyébe, a „viharsarkok“ egyikébe, az Áchim András-féle parasztmozgalmak középpontjába. Vésztőn, egy nagy uradalom szegényszegletében, gazdatiszt rokonánál tölti minden szabadidejét. Közvetlen közelből láthatja a szegényparasztság életét Itt hall először együtt, egyszerre magyar, román, szlovák dalokat. Itt, a magyar népdalokban észlelt „idegen sajátságok“ eredetén gondolkozik s a szomszédos Biharmegye szinromán községeiben kutatja tovább. Tisztában van azzal, hogy meg kell ismernie a szomszéd népek zenéjét, enélkül a sajátját sem ismerheti meg. A székely megyék után, 1909-től már a Belényes környéki román népzenét tanulmányozza. Már nemcsak a kölcsönhatások vonzzák. A román népzene gazdagsága felfedezésének öröme magával ragadja. Sorra járja mindazokat a megyéket, amelyek számára elérhetők. A háború alatt is kutat, ameddig csak lehet. Sok száz községet bejár. Máramaros, Hunyad, Bihar népi zenéjéről nagyobb tanulmányokat ír. Sokszor vándorol egyedül, fonográffal, esetleg tolmács kíséretében, addig, amíg a nép nyelvét megtanulja. A viszontagságok törékeny szervezetét néha leverik munkaszeretete azonban nem enged megállást. A román, magyar, szlovák, bulgár parasztzenék után arab, török, perzsa, ukrán dallamokat, az egyezéseket fürkészi. Kibontja a dallamokból a szóbanforgó népek egykori történetét. A kérdések, tanulságok arra késztetik, hogy a népek társadalmi viszonyait, osztályviszonyait tisztázza. Idehaza is, külföldön is (mert nevét már szárnyára veszi a hír) egyre jobban felismerik az „érdekeltek“,, hogy Bartók művészete és tudománya, a zenei nyelv megújítása mögött voltaképp átfog forradalmi terv izzik. Nem csoda hát, ha erősödik az acsarkodók rühös kórusa is; itt az első világháború, itt a Horthy-korszak, itt az erősödő fasizmus és a lzélesedő nemzetközi ellentétek — csak természetes, hogy Bartókról is elhangzik a „hazátlan bitang“ és a „hazaáruló“ jelző. Csak természetes, hogy éveken át folyik ellene a fajsza, hogy művei lekerülnek a hivatalost intézmények műsoráról. Hogy gyanúsítják és üldözik, mert román népzenével foglalkozott, mert „barbár paraszti és nemzetiségi dallamokkal“ neveli az ifjúságot, mert a Szovjetunióba készül, mert külvárosi iskoláknak ír gyermekkarokat, mert keserűen, irónikus cím alatt (Elmúlt időkből) fásító kórusművel támadja az elnyomást. Bartók ebben az embertelen karján mint egyedülálló, meg nem akuvó ember állta a harcot. Ez a magányosság azonban múlhatatlanul rányomta bélyegét munkásságára. Nem esett kora nyugati zeneszerzőinek öncélú zenélésébe, nem szakadt el a népi zene éltető gyökereitől, de mivel nem találta meg a mondanivalóit helyeslő, vele egyetértő hallgatóság tömegeit, önmagába fordult. A hazája, népe sorsáért aggódó, a tőkésvilág kiúttalanságában magában álló ember vívódásait, kétségbeesését öntötte nem egy művében zenei formába. A huszas, harmincas években írt műveiben hangja sokszor sötét és komor, zenéjében sok a disszonáns hang, innen van művei egy részének szaggatott, nehezen érthető jellege. De Bartók, mint az igazság fanatikus keresője, nem vész el a káoszban, mint annyi kortársa. Figyeljünk a szonáták és versenyművek, a Zene húros és ütőhangszereire, vagy a Divertimento zárótételeire. A küzdelem, a harag, a gyász, a kétségbeesés roppant víziói mellett már ott áll a nagyszerű feloldás, a jövő, a győzelem bizonyossága. Bartók művei azért idézik a halált, hogy a életnek adjanak igazat a természeti képek, az ember szenvedésének, a kor szenvedésének megrázó vallomásai, álmodozás, humor, keserűség: mindez végül beletorkol a végső diadalba, ujjongó győzelmi zenékbe, aminőkhöz foghatót Beethoven óta talán alig hallott a világ. S ez az ujjongó hang még fokozódik az utolsó művekben: a Concerto befejező diadalzenéje már nemcsak a sötétségből való kitörést köszönti, hanem benne a népek ölelkezését is, a napfényre kiáradó szabad embermilliókat. A Bartók alkotómunkájának egészében nem a pesszimizmus, hanem a győztes erő hangulata jellemző. A pesszimizmust éppen a népzene szelleme nem engedi. A Bartók zenében pedig a népzene ereje zeng, mert akárcsak Musszorgszkij, a nép zenéjével teljesen egybeforrott. Gorkij, a népköltészet kutatója mondotta, hogy a nép énekeiben sohasem pesszimista, akkor is bízik a maga erejében, győzelmében, amikor az elnyomatás szenvedéseiből énekel. Bartók alkotása a népzenekutatást munkáinak összefoglalása a művészetben. Ezért fog utat találni a szocializmust építők, a dolgozók millióihoz, akiknek segítségével alkotott. Ojy.—Iui TV**- 'TU-rr«X cLX‚jiLt‘ O-A-r**- C~Lrt. &*****• . 1r-\. ov~- - ^ V*r^ — ^7 . ^ . .. Jao Ve ■y# Trí-Oui C*4. W 30, M *3 YY fi S', s íZm, 4t*£uJL L tW __ [)***|S) 1 s. ^4. jXu&i/-,) Bartók első románul irt levele BARTÓK BÉLA f a, . y\M- Kolozsvári felvétel 1922-ből Az új iskoláért , az új emberért NE VERJÜK - neveljük a GYERMEKET! SZÓLJANAK HOZZÁ MÁSOK IS címmel, „indítsuk meg a vitát“ befejezéssel Asztalos István cikket közöl az Ütünk március 9-i számában és felszólítja az összes illetékes és nem illetékes tanítókat és tanárokat, szóljanak hozzá, ki és ■mi az oka annak, hogy az írisztelepi VII. b. osztály tanulóinak 33 százaléka bukott el a félévi vizsgán. A szülőket nem szólította fel külön, de Asztalos elvtárs azt írja: ,,Mindenki felelős ebben a kérdésben“. — Hát én nem vagyok sem tanító, sem tanár, sem nevelő, csak egyszerű munkásember felesége, s a gyermekem is kinőtt már a középiskola padjaiból. (Ma a kolozsvári Színművészeti Főiskola I. éves hallgatója.) De mégis úgy érzem, hozzá kell szólnom ehhez a vitás kérdéshez. Csak áldani lehet azt, aki eltörölte a testi fenyítéssel való iskolai nevelést. A szülők is sokkal okosabban tennék, ha nem vernék ■agybipfőbe gyermekeiket, hanem az iskolával karöltve, több türelemmel,, szeretettel, megértéssel nevelnék gyermekeiket. A Gorkij gyermekkora ■című szovjet filmet a külvárosokban külön kellene vetíteni, hogy tanuljanak a szülők belőle és lássák, hogy a felnőttek milyen állati módon tudnak kínozni ártatlan gyermekeket. Én nagyon átéreztem, azazújra átéltem Gorkij gyermekkori szenvedését. Éppen ilyen véraláfutásos volt nekem is egyszer az egész testem; lehettem vagy tízéves, mikor apám úgy elvert, mint Gorkijt a nagyapja és majdnem olyan sem-miség ért. Viszont azt sem állítom, hogy én soha nem vertem meg a gyermekemet, csak nem éppen ilyen embertelenül. Azt is meg kell jegyeznem, hogy komoly veréseket csak akkor kapott a gyermekem, mikor iskolába kezdett járni. A brassói „Szent Ferenc-rendi Nővérek“ vezetése alatti felekezeti magyar elemi iskola második osztályába járt a kislányom, mikor a tanítás megkezdése után egy hónappal a nővér, Jakab Mária Kinga, elragadtatással mondja nekem, hogy milyen jó tanuló a kislányom. Eltelt pár hét a megdicsérés után. Egyszeresak egy délben nem jön haza az iskolából a kislányom. Elmentem megnézni, mi az oka. Nővér Kinga azzal fogad, hogy: jöjjön, jöjjön, nézze meg a lányát, milyen rossz lett. Nem tanulta meg a leckéjét, muszáj volt bent marasztani. — De ... „tisztelendő nővér“, hiszen eddig jó tanuló volt a kislányom! Hogy lehet az, hogy most nem tudja a leckéjét? — Nem tudom, maguk kell tudják — mondta a nővér, — de egészen megváltozott, nem tud semmit és nagyon rossz! Kétségbeesve megyek haza s mi-“kor hazajön a kislányom a félelemtől halálsápadtan, persze veréssel kezdem. Sír, védekezik, hogy tanult, de a nővér nem azt kérdezte, amit ő tanult. Hogy tanult azt én is tudtam, hiszen ellenőriztem a tanulását, így ment ez majdnem félévig. Hol a nővérek verték, hol én. Már annyira vitték a „szent nővérek“, hogy azt mondtam a kislányomnak, ha még egyszer intőt hoz haza, javító intézetbe adom. Több intőt nem hozott haza, vagyis nem mondta meg otthon, hogy kapott. Pár hét múlva egy másik tanuló kíséretében jött haza az iskolából, aki azt mondja: — Tessék nézni néni, Ili már a második intőt kapja és nem láttamoztatta a szüleivel, ezért most engem küld a nővér, nehogy megint ne mutassa meg. Erre keresek egy csípős vesszőt, és kezdem verni a kislányomat, lehetőleg a meztelenebb részén, mire ő térdre veti magát és összetett kézzel kér: — Anyukám, ne verj meg, azért nem mutattam mert féltem, hogy javítóba fogsz vinni! Ekkor nyílt ki a szemem s jöttem rá, hogy a nővérek szándékosan csinálják ezt velem és gyermekemmel is — ami később be is igazolódott —, mert nagyon szegény voltam ahhoz, hogy „jó“ tanuló lehessen a gyermekem. Felmentem az iskolába és megmondtam a nővéreknek, hogy többé nem verem a kislányt, mert titkolózni kezdett és végül gyűlölni fogja a szüleit. Nem fogja jól éreznimagát otthon, félni fog és ők, a nővérek se verjék. Adjanak neki olyan rossz bizonyítványt, amilyet megérdemel, nem baj, ha nem első tanuló. Otthon pedig több türelemmel és még több szeretettel ellenőriztem a tanulását és év végén — minden rosszakarat mellett —, mint közepesnél valamivel jobb tanuló ment át a vizsgákon. De az apácáikat sohasem szerette. Azt hiszem, azok se őt. Ezt csak azért írtam le, hogy lássák a szülők, milyen eredménye van a veréssel való nevelésnek. Kérem az író elvtársat, szorgalmazza továbbra is azt a bizonyos szülők iskoláját, hogy tanuljon meg a külvárosi, munkában elfáradt és az élet más bajával küzdő munkásember is egész embert nevelni gyermekéből. Mert ezek a gyermekek megérdemlik, hogy velük foglalkozzon a szülő, de még jobban a tanító, a tanár, akinek a mestersége, hivatása a nevelés. Ezek a külvárosi gyermekek mentesek minden kispolgári szokástól és még sok mindentől,, ami káros a szocializmus építésére.. Ezek a külvárosi, igazi proletárgyermeekek, ha öntudatos, egész emberként kerülnek ki az iskolából, biztoskezű építői lesznek a szocializmusnak és a kommunizmusnak. A tanári kart úgy kell megszervezni, hogy ne büntetésnek vegye, ha külvárosba nevezik ki tanítani, hanem kitüntetésnek, és úgy is tanítson. Akkor nem fog felháborodniazon, ha egy jóérzésű ember maga köré gyűjti ezeket a gyermekeket s footballt játszik velük s a tanárnő ebéd utáni álmát megzavarja ezzel. Azt gondolom, nemcsak a szülőknek kell a „szülők iskoláidba“ járni, de a tanároknak is jobban el kell sajátítani és alkalmazni a lenini-sztálini nevelést, hogy a szocializmusnak jó kádereket tudjanak adni. Hiszen annyi tehetség van ezekben a gyermekekben , mint ahogy Asztalos István felfedezte. Csak tudni kell velük bánni, hogy felszínre lehessen hozni ezt a sok kincset. Példák erre azok a kislányok, kiket átvitt a Művészeti Középiskolába. Nagyon helytelenül viselkedtek Fodorean Angela szülei, ha engedték lebeszélni kislányukat a művészpályáról és nagyon elítélendő az a tanár is, aki egyéni érdekből ilyet tesz, vagyis megakadályozza a tehetség fejlődő-Igaza van Asztalos István író elvtársnak; mindenki felelős azokért a külvárosi gyermekekért, akiket véletlenül vagy szándékosan nevelnek ferdén, félembereknek, vagy egészen megnyomorítanak. A tanítótól, a tanári karon át egészen a minisztériumig mindenki felelős ezekért a külvárosi gyermekekért. LETHALIK PÁLNÉ, Oravica. Nem lesz többé Buchenwald! (Első oldali cikkünk folytatása) utat, minek következtében kénytelen a háború politikájához folyamodni.“ (A leninizmus kérdései, Szikra, 1949. 512. old.) Sztálin 1934-ben mondotta ezeket a hitlerizmusról. Szavai azonban maradéktalanul érvényesek 1951-ben is a fasizálódó amerikai politikára vonatkozólag. A fasizmus dudvája nemcsak a müncheni sörcsarnokok gőzében fejlődhetett ki, jó talajra talál az abban a fertőben is, amely Chikágó lebujaiban és Miami fövényén bűzlik. A fasizmus az általános válság harapófogójában vergődő monopolkapitalizmus politikai felépítménye. Erre tanítanak bennünket Sztálin nyelvtudományi művei, ezt bizonyítja az amerikai politikai helyzet. Amikor Gorkij a század elején képzeletbeli Interjút csinált „a köztársaság egyik királykával, valamelyik amerikai dollármilliomossal, az kifejezte óhaját, hogy a kormány csak részvényesekből álljon, mert akkor egyszerűbb lenne a kormányzás és nem kellene még a szenátorok és miniszterek megvesztegetésével is törődni. Az amerikai fasizmus fejlődése kissé eltér e tiszteletreméltó bussinesman elképzeléséből. A milliomosok — Harriman, Dulles et Co — már valóban bent ülnek a miniszteri székekben, de azért, amint azt az utóbbi idők botrányperei is mutatják, a korrupció sem vesztette el jelentőségét. Sőt. És a népek előtt már nem lehet mindezt elleplezni, mint ahogy az sem titok, hogy Hitler után a művészet sem maradt pártfogó nélkül a Fehér Házban. Az dók változását csupán az jelzi, hogy egy dilettáns mázoló helyett, most miss Margaret Truman, tehetségtelen énekesnő papája lett a művészetek legfőbb oltalmazója, aki tudvalevőleg botütéseket helyezett kilátásba annak a kritikusnak, aki meg merte írni, hogy miss Truman nem tud énekelni. Hitler féltő gondoskodással vigyázott arra, nehogy a németországi kényszertartózkodás megrendítse az agg áruló, Leon Blum egészségét. Himmler is megtette a szükséges intézkedéseket, hogy Schumachernek haja szála se görbüljön a koncentrációs táborokban, ahol a napok ütései alatt tömegesen pusztultak kommunisták és a becsületes szociáldemokraták. Az amerikai fasizmus sem felejtkezett meg a munkás árulók, a jobboldali szociáldemokraták szolgálatairól. Irwing Brown Attlee, Moch és Oszkár Pollák valóban mindent elkövet, hogy ne bizonyuljon kevésbbé hű szolgának, min MacDonald és Noske. Ne felejtsül el, hogy Sztálin már 1924-ben a fasizmus egyik szárnyának nevezte szociáldemokráciát. Elképzelhetetlen-e a fasizmus Amerikában? Nem. Hiába próbálják ezt tagadni a munkásosztály árulói Browdertől Mose Pradeig, akik az amerikai imperializmus „haladó jellegéről“ hazudoznak. A fasizmus nem elképzelhetetlen , de elkerülhető. Azon az úton, amelyet a Kommunista Internacionálé történelmi jelentőségű VII. kongresszusán mutatott meg Dimitrov. És ez az út a népi tömegek összefogása és harca, a háború, a fasizmus ellen. Erre mozgósított az Amerikai Kommunista Párt legutóbbi kongresszusa is. Az amerikai háborús uszítók minden lépését a harmadik világháború kirobbantása felé egy másik lépés kíséri, amely a fasiszta diktatúra bevezetését mozdítja elő. Soha — a történelem folyamán — nem fenyegette ilyen komoly veszély az amerikai nép jogait és jövőjét. Soha még nem állott a dolgozó emberiség ilyen gonosz és elvetemült ellenséggel szemben, min az amerikai fasizmus. Nincs mi csodálkozni Guderianon és Skorzenyn, ha társaiknak, a német háborús bűnösöknek a szabadonbocsátását sürgetik. Az SS szőke bestiát valóságos Gráll-lovagok Mac Arthir bérgyilkosaival szemben, Mengel pedig tehetségtelen kezdő az úton a háború megszállottjaihoz képest. H a Wall-Street urainak minden lép« se a háború felé elválaszthatatlan a fasiszta diktatúra nyílt bevezetése felé tett lépéstől — úgy a béke frontjának minden újabb sikere, minden újabb aláírás a békepaktumot követelő íven — újabb csapás az amerikai fasizmusra és csatlósaira. Majdnem tíz évig szenvedtek és pusztultak Európa legjobbjai Buchenwald és Dachau szöges drótkerítései mögött. Több, mint tíz évig, ha a világ becsületes emberei ezt a szót kimondották, Németország — nem gondolhattak Weimarra, Herder és Goethe városára, hanem arra a hegyre, amely Weimar felett emelkedik és amelynek csúcsán az évszázados tölgyek lombjai között éjjelnappal füstölgött a buchenwaldi krematórium vaskos kéménye. A kemencék és a tömegsírok felett mégis győzedelmeskedett az élet, a szabadság. A Demokratikus Német Köztársaságban nem Ilse Koch lámpaernyői fogják fel a fényt, hanem Goethe, Heine, Marx, Lenin és Sztálin művei terjesztik a világosságot. Megjegyezhetnék ezt jól ott, ahol ma Howard Fast műveit elégetik és ahol talán már készülnek az új Buchen-waldok amerikai futószalagon előállított kemencéi és őrtornyai. A világ e népei ugyanis szívükbe zárták a bu- 1- chenwaldiak esküjét és nem fogják a megengedni, hogy Buchenwald meg- 5- Ismétlődjék, GALL ERNŐ A A kolozsvári román Nemzeti Színház üdvözli az ötéves Székely Színházat KEDVES ELVTÁRSAK ÉS BARÁTOK! Kolozsvári Nemzeti Színház művészei és műszaki dolgozói együtt ünnepelnek veletek színházatok fennállásának ötödik évfordulóján. A ti ünnepetek a mi ünnepünk is. Az egész ország népet szolgáló, békeharcos forradalmi művészetének ünnepe. A mi ünnepünk is, mert színházatok megalapítása a munkásosztály harcával létrejött népi demokratikus kormányzat és a sztálini nemzetiségi politika nagyszerű vívmánya. Azok az eredmények, amelyeket ötéves fennállásotok alatt a Párt állandó gondoskodása és irányítása mellett elértetek, hű kifejezői annak a fejlődésnek és átalakulásnak, amely a munkásosztály vezetésével az egész országban végbement. Amikor színházatok megalakult, még mélyen éltek és hatottak Erdélyben is a tőkés-földesúri rendszer bomlasztó maradványai. A különböző gazdasági és politikai területekről egyre inkább kiszorított osztályellenség a szellemi életben — így a művészetben is — vezető állásokat próbált biztosítani a maga számára. Ezekből az állásokból a burzsoá ideológia mérgezett fegyvereivel indult támadásra a munkásosztály forradalmi vívmányai és ezek kiszélesítésére és megerősítésére irányuló hősi erőfeszítések ellen. Abban a harcban, amely a burzsoázia gazdasági és politikai erejének felszámolásával párhuzamosan folyt a burzsoázia szellemi befolyásának és hatásának kiküszöböléséért, színházatok megalapítása komoly eredmény volt. A színház ötéves tevékenysége, híven követve a Párt tanításait és a szovjet színház nagyszerű példáit, a dolgozó nép küzdelmének és törekvéseinek szolgálatában állott. Puszta megalakulásával is kemény csapást jelentett mind a román, mind a magyar reakció számára, amely dsilivel erőlködött az együttélő népek barátságát megbontani. Színházatok egész idő alatt következetes maradt ehhez a történelmi feladathoz: a művészet eszközeivel részt vett a népek testvériségének megszilárdításában. Az az őszinte, mély és a proletár nemzetköziség szellemétől áthatott baráti kapcsolat is, amely a Kolozsvári Román Nemzeti Színház és a marosvásárhelyi Állami Székely Színház között kialakult, bizonyítja, hogy színházatok megfelelt ennek a feladatnak. Alig volt olyan előadás nálunk, vagy nálatok, amelyet kölcsönösen ne tekintettünk volna meg és amelynek tapasztaltait ne vitattak volna meg. Ez a viszony odáig fejlődött, hogy egyes nehezebb előadások előkészítésében is kölcsönösen kértük egymás segítségét. Kovács György nagysikerű vendégfellépései színházunk színpadán szintén kifejezői ennek az egészséges, építő kapcsolatnak. De kifejezője egyben annak a barátságnak is, amely nemcsak a két színház, de a két nép, a román és a magyar dolgozók között a szocializmus építőmunkájában és az osztályellenség leküzdésére irányuló közös harcban kialakult. A kezdet nehézségei és néha az útkeresés elkerülhetetlen tévelygései közben bontakozott ki igazán színházatok ereje és művészi, harci teljesítőképessége. Csak a munkásosztály iránti hűséges munkában, a dolgozó nép hősi harcának kitartó és rendületlen segítésében, a lenini-sztálini eszmék elsajátítására és érvényesítésére irányuló törekvésben születhettek olyan nagyszerű művészi teljesítmények, mint a Jegor Bulicsov, a Kispolgárok, a Viharos alkonyat, Az ész bajjal jár, az Úri muri és a Dudva előadásai. Csak a Párt tanításainak hű követése mellett fejlődhetett színházatok arra a művészi színvonalra, ahova ma, fennállása ötödik évfordulóján emelkedett. Az évfordulón színrekerülő Sirály előadása élő jelképe annak, hogy munkásosztályunkkal együtt méltó, hűséges örökösei, harcos hordozói vagyunk a világirodalom leghaladóbb hagyományainak. A mi világunkban, népi demokratikus rendszerünkben a színművészek már nem bolyongnak társtalanul és cél nélkül, mint Csuzma.* Ebben a világban a színészek katonák, akik az igaz szó erejével, az érzések szívtől szívig ható kisugárzásával, a gondolatok tiszta, világos és mozgósító lendületével együtt harcolnak virágzó hazánk függetlenségéért és dolgozó népünk boldogságáért Román és magyar színészek a színpadon, akárcsak a román és magyar munkások, parasztok a gyárakban, a mezőkön, együtt harcolunk az egyszerű emberek igaz ügyéért: a békéért, a dolgozó emberiség felemelkedéséért és a kultúra jövőjéért. Ezektől a gondolatoktól áthatva öleli magához a Nemzeti Színház minden tagja a vásárhelyi Székely Színház színészeit, rendezőit, festőit, szabóit, világosítóit, építészeit, közös építőmunkánk és békeharcunk katonáit. Kolozsvár, 1951 április 6. A KOLOZSVÁRI NEMZETI SZÍNHÁZ KOLLEKTÍVÁJA * Csehov színdarabjának egyik hőse. UTUNK Accunat WILLIAM FAULKNER, akinek agybajos kijelentéseit „idéztük“ már az Arcvonalban, legutóbbi cselekedeteivel újból tanújelét adta annak, hogy milyen jó üzletember. Nobeldíjából is (nyilvánvaló) üzletet csinált. Farmjának tejüzeméből a tejesköcsögök a lennebb közölt címkével kerülnek piacra: „Nobeldíjas tehenek szuper-teje. Faulkner-féle garancia.“ Ásd már hozzá sem kell tennünk,hogy Faulkner ezzel egyidejűleg a tej árát is felemelte. PARISBAN most új amerikai filmet pergetnek, melynek forgatókönyvét Flaubert Bovaryné című mesterművéből készítették. Hogy „pikánsabbá“ tegyék Charles és Emma történetét, boxmérkőzéssel és egyéb „érdekességgel“ toldották meg. Emma első keringője után a lakájok székekkel törik bea táncterem, ablakait, hogy Bovaryné friss levegőhöz jusson. „Milyen joggal csúfíthatja el a hollywoodi forgatókönyv szerzője és a rendező a francia irodalom remekeit?“ — kérdi a l'Humanité cikkírója. Valószínűleg a „nyugati kultúra védelméért folytatott szent harc“ jogosítja erre őket. „A FÖLDET TÚLNÉPESEDÉS FENYEGETI“ — írja márciusi számában a Reader’s Digest, az amerikaiak által kiadott szennylap. „A koreai lakosság ma 30 vagy 31 millió. A Rockefelleralapítvány jelentése megállapítja, hogy a születések nagyobb visszaesésének kell bekövetkeznie Koreában, mint a nyugati államokban, mert különben elérik a kilencven, vagy a százmilliót is.“ Erre jó tehát az amerikai kannibáloknak a már százhúsz évvel ezelőtt is reakciós Marthus „elmélet“. De hiába igyekeznek „tudományosan alátámasztani“ a gyilkolás és a háború „szükségességét“! Az amerikai lincselők nem nyugszanak. A Martinsvilleban elkövetett galád gyilkosság után most Trentonban (New Jersey állam) készülnek hat ártatlan néger legyilkolására. Howard Fast nyílt levelet intézett a világ közvéleményéhez: Lássuk meg, mi tulajdonképpen a trentoni ügy. Egy embert meggyilkoltak Trentonban. Ez 1948 januárjában történt. A felesége azt mondta, hogy a gyilkosok valószínűleg négerek voltak. E kijelentésére a rendőrség hat négert letartóztatott. A hat embernek azonban semmi köze sem volt a gyilkossághoz.“ Howard Fast így folytatja: „Sajtónk összeesküvő cinkos hallgatással akarja elleplezni ezt az ügyet. A legbrutálisabb terror, erőszakosság és gyilkosságok sorozata dúl a mai Amerikában. De az Egyesült Államok népének meg kell tudnia az igazságot és ha ezt megtudja, a trentoni hat ártatlan ember nem fog meghalni.“ • m ■ i.A fél Nyugat-Németországban angol parancsnokság alatt, angol egyenruhában gyakorlatoznak a„német újoncok“.