Útunk, 1951 (6. évfolyam, 1-50. szám)

1951-04-06 / 12. szám

ÉLET ÉS IRODALOM (Elsőoldali cikkünk folytatása) sem volt szalon- vagy hálószoba re­gény. A szovjet korszak az iroda­lomba behozta a teremtő munka té­máját. Ez nemes téma. De ez se sikerülheti, ha sablonokhoz kötik. Nemrég kezdő szerző regényét ol­vastam. Íme, a sémája: Első feje­zet: Ivanov új munkamódszert ta­lált fel. Második fejezet: Petrov ké­telkedik Ivanov módszerében. Har­madik fejezet: Ivanov meggyőző módon bizonyítja, hogy módszere jó. Negyedik fejezet: Petrov mégis ké­telkedik benne, ötödik fejezet: a központból elvtárs érkezik és Iva­nov közli vele tervét. Hatodik feje­zet: Petrov közli a központi elvtárs­sal kételyeit Hetedik fejezet: köz­ponti elvtárs kibékíti Ivanovot Pe­­troval, stb. A tartaton ellen semmi kifogá­som nincsen. Mindez a valóságban is így történik. Embereink életében a legnagyobb helyet a munka fog­lalja el. És az csak természetes, hogy Ivanov találmánya sok embert izgat. Tudjuk azt, hogy az új sem­milyen területen sem vezetődik be olyan könnyen. A technikában éppen­­olyan nehézséggel megy ez, mint az irodalomban. És ezért teljesen ért­hető, hogy Ivanov javaslata nem talál mindjárt az első pillanatban teljes elismerésre. Ivanov igazi szov­jetember és nem tántorodik vissza, meg akarja szerezni az igazság győ­zelmét. Nem a regény sémája rossz, de rossz az, hogy ez a regény csak séma. Az olvasó nem értesül arról, hogy mit csinálnak a hősök a ter­melési tanácskozás után. Lehet, hogy Ivanov nős, lehet, hogy a felesége támogatja, lehet, hogy a magánéle­tében szerencsétlen, lehet, hogy Petrov szereti a zenét. Az emberek­nek bonyolult az élete és h­a elszi­getelik őket rendes környezetüktől, akkor az olvasó úgy érzi, hogy nin­csen élet bennük s nem hisznek többé sem a felfedezésükben, sem kételyeikben, sem munkájukban. Az írókat a lélek mérnökeinek ne­vezik és ez sok mindenre kötelez. Vajjon lehetséges az, hogy az író a lélek mérnökeként regényében csupán a termelési folyamat leírá­sára szorítkozzék? Egy leány vala­melyik regény elolvasása alkalmá­val a következőket írta nekem: ..Nekem nagyon tetszett az építke­zés leírása, de amikor N. korunk csodás tetteiről ír, miért nem mu­tatja meg az embereket is, akik eze­ket a tetteket végrehajtották?“ Az olvasó igényessé vált, a könyvben nemcsak az események külső leírá­sát keresi, hanem mély érzéseket és gondolatokat, azt akarja, hogy a nagy korszaknak nagy irodalma is legyen. J­ó a benyomásom, hogy ko­­runk még nem találta meg az *** új tarlaton új formáit Néha a formakeresést formalizmusnak nevezik. Véleményem szerint for­malista az olyan ember, akiben semmi sincsen, aki tudja, hogy kell valamit mondani, de nincs monda­nivalója. Az ilyen ember ügyesen helyettesítheti a régi formákat, fog­lalkozhat új, kieszelt, különös for­mákkal, de mindkét esetben forma­lista marad. Vagy, hogy másképp fejezzem ki, a formalizmus nem a forma iránti érdeklődést, hanem a tartaton hiányát jelenti. Fiatal szerzők kéziratait olvasva, elcsodálkoztam szótáruk szegénysé­gén. Sokan közülük nem írnak orosz nyelven, hanem különös, rossz minőségű újságnyelven. Szavakban szegények, ugyanakkor olyan szára­­zak és kifejezéstelenek, mint az esz­perantó. Ezen a nyelven Id lehet fejezni az életnek valamely egy­szerű tényét, de nem lehet meg­írni vele sem a Korunk hősét, sem pedig egy Ids csehovi novellát. Né­mely kezdő szerző szókészletének vérszegénységét gyakran erős sza­vakkal, túlzott eredetiségű színezé­sekkel igyekszik orvosolni. De ez az eljárás emlékeztet engem a vá­sári atlétára, aki papírmaséból ké­szült százkilósokat emelget. Nem érzi a szavak súlyát Kezdő írót egyszer megkérdeztem: mi hangzik számodra jobban: az, hogy „­sze­retlek“,, vagy az, hogy „nagyon szeretlek“? Habozás nélkül rávágta: az, hogy „nagyon szeretlek“. Azt hiszem, minden olvasó jobban meg­érti a szavak jelentőségét, mint ez az ifjú, akinek már két-három el­beszélését kinyomtatták Beszélni szeretnék még az irány­zatosságról. Azt hiszem, hogy a művészet mindig irányzatos, mert szeretetet, gyűlöletet, dühöt, szen­vedést, reményt és az élő ember akaratát fejezi ki. A művész meg­változtatja az arányokat, színeket választ ki, bizonyos részleteket alá­húz, más részeket kihagy. A re­­gény szerzőjének ismernie kell hősé­nek életét gyermekkorától haláláig, de ezt az életet nem napról-napra ábrázolja, hanem azt választja ki belőle, ami elképzeléséhez elenged­hetetlenül szükséges. A mi köny­veink arra hivatottak, hogy megvál­toztassák az életet Ezt csak az igazi művészet tudja megvalósítani és nem a hamisítók. Nagy elődeink­­ úgy végrendelkeztek hogy szavainkkal gyújtsuk fel az emberek szívét Eh­hez azonban nem elég az, hogy meg legyen az írószövetségi tagsági iga­zolványod, ehhez lángoló szívre van szükség, ehhez írónak kell lenned. Hibaigazítás Az Ötünk 1951. 11. számában ,A getálini úton­ c. vezércikk első ha­sábjának 86. sora így olvasandó: 2. nem minden társadalmi jelen­ség sorolható be az alépítmény vagy a felépítmény körébe. __ cAz OU1Wrk előfizetési díja ÉTI 400 LEI ELŐFIZETNI LEHET A CENTRUL DE DIFU­ZARE A PRESEI ÁL­LAMI VÁLLALAT ÖSZ­­SZES FIÓKJAINÁL SZERKESZTŐSÉG CÍME: KOLOZSVÁR, JÓKAI­ U. 2. TEL. 10­86 E­bben az évben, Bartók Béla születése 70. évfordulójá­nak évében, a Temesvár melletti Nagyszentmiklós városában , emléktábla kerül a régi földmű­­vesiskola homlokzatára. Szövege a következő: Ebben a házban szüle­tett 1881-ben Bartók Béla, a világ­hírű zeneszerző, aki az együttélő népek zenéjét kutatta, feldolgozta és terjesztette. Életével és művé­­szetével az együttélő népek béké­­jének ügyét szolgálta. Meghalt 1945- ben. A magyar vidéki városok, ahol első ifjúságát töltötte, még nem hozták igazi kapcsolatba a kor problémáival. A millenáris Magyar­­ország hamis illúziókban élő, tes­­pedt életébe a legelső, ami megra­gadja és megigézi: 1843 ragyogása, Petőfi és Kossuth, a függetlenségi gondolat. Kossuthról ír szimfonikus költeményt, magyar ruhában tün­tetve a német szellemű Zeneaka­démián. Aztán egyre jobban bővül és mélyül világképe, a német ve­szedelem mellett és mögött lassan­ként feltűnnek a többi ellenfelek, a magyar társadalom belső rákfe­néje, az „úri Magyarország“. Erre Párisban kell ráeszmélnie, s most már jobban, szigorúbban látja ha­záját. Most már nemcsak a Habs­­burg-főhercegek a „vesztegető, rablógyilkos népség“ Bartók sze­mében, hanem mások is — egyre élesebben meg kell tagadnia azt a társadalmi osztályt, a polgárságot, amelyhez tartozik. Ez pedig rend­kívüli erőfeszítést kíván, leszámo­lást és felszabadulást, robbanás­szerű megnyílását egy új művészi útnak, amelyre eddig nem gondolt, és vélellen-e ,hogy Ady Endre és Móricz Zsigmond zászlóbontásának évében, az első orosz forradalom évében, baráti szövetséget köt Ko­dály Zoltánnal és elindul első nép­­dalgyűjtő útjára? A népzenekutató Bartók útját kell kísérnie annak, aki fel akarja mérni Bartók jelentőségét. Bar­tók zenéjének egyik kulcsa — a népzenei ismeret. Bartóknak új ze­nei eszközöket kellett teremtenie. Népit, magyart. 1905-ben, az orosz forradalom évében megy először Bartók parasztok közé. A véletlen folytán éppen Békés megyébe, a „viharsarkok“ egyikébe, az Áchim András-féle parasztmozgalmak kö­zéppontjába. Vésztőn, egy nagy uradalom szegényszegletében, gaz­datiszt rokonánál tölti minden sza­badidejét. Közvetlen közelből lát­hatja a szegényparasztság életét Itt hall először együtt, egyszerre magyar, román, szlovák dalokat. Itt, a magyar népdalokban észlelt „idegen sajátságok“ eredetén gon­dolkozik s a szomszédos Biharme­­gye szinromán községeiben kutatja tovább. Tisztában van azzal, hogy meg kell ismernie a szomszéd né­pek zenéjét, enélkül a sajátját sem ismerheti meg. A székely megyék után, 1909-től már a Belényes környéki román népzenét tanulmányozza. Már nem­csak a kölcsönhatások vonzzák. A román népzene gazdagsága felfede­zésének öröme magával ragadja. Sorra járja mindazokat a megyé­ket, amelyek számára elérhetők. A háború alatt is kutat, ameddig csak lehet. Sok száz községet be­jár. Máramaros, Hunyad, Bihar né­pi zenéjéről nagyobb tanulmányo­kat ír. Sokszor vándorol egyedül, fonográffal, esetleg tolmács kísére­tében, addig, amíg a nép nyelvét megtanulja. A viszontagságok töré­keny szervezetét néha leverik munkaszeretete azonban nem en­ged megállást. A román, magyar, szlovák, bulgár paraszt­zenék után arab, török, perzsa, ukrán dalla­mokat, az egyezéseket fürkészi. Ki­bontja a dallamokból a szóbanfor­­gó népek egykori történetét. A kér­dések, tanulságok arra késztetik, hogy a népek társadalmi viszonyait, osztályviszonyait tisztázza. Idehaza is, külföldön is (mert nevét már szárnyára veszi a hír) egyre jobban felismerik az „érde­keltek“,, hogy Bartók művészete és tudománya, a zenei nyelv meg­újítása mögött voltaképp átfog forradalmi terv izzik. Nem csoda hát, ha erősödik az acsarkodók rühös kórusa is; itt az első világ­háború, itt a Horthy-korszak, itt az erősödő fasizmus és a lzélesedő nemzetközi ellentétek — csak ter­mészetes, hogy Bartókról is el­hangzik a „hazátlan bitang“ és a „hazaáruló“ jelző. Csak természe­tes, hogy éveken á­t folyik ellene a fajsza, hogy művei lekerülnek a hivatalost intézmények műsoráról. Hogy gyanúsítják és üldözik, mert román népzenével foglalkozott, mert „barbár paraszti és nemzeti­ségi dallamokkal“ neveli az ifjúsá­got, mert a Szovjetunióba készül, mert külvárosi iskoláknak ír gyer­mek­karokat, mert keserűen, iróni­­kus cím alatt (Elmúlt időkből) fá­sító kórusművel támadja az elnyo­­mást. Bartók ebben az embertelen kar­ján mint egyedülálló, meg nem akuvó ember állta a harcot. Ez a magányosság azonban múlhatatla­nul rányomta bélyegét munkássá­gára. Nem esett kora nyugati ze­neszerzőinek öncélú zenélésébe, nem szakadt el a népi zene éltető gyökereitől, de mivel nem találta meg a mondanivalóit helyeslő, vele egyetértő hallgatóság tömegeit, ön­magába fordult. A hazája, népe sorsáért aggódó, a tőkésvilág kiút­talanságában magában álló ember vívódásait­, kétségbeesését öntötte nem egy művében zenei formába. A huszas, harmincas években írt műveiben hangja sokszor sötét és komor, zenéjében sok a disszonáns hang, innen van művei egy részé­nek szaggatott, nehezen érthető jel­lege. De Bartók, mint az igazság fana­tikus keresője, nem vész el a káoszban, mint annyi kortársa. Fi­gyeljünk a szonáták és versenymű­vek, a Zene húros és ütőhangsze­reire, vagy a Divertimento záróté­­teleire. A küzdelem, a harag, a gyász, a kétségbeesés roppant ví­ziói mellett már ott áll a nagysze­rű feloldás, a jövő, a győzelem bi­zonyossága. Bartók művei azért idé­zik a halált, hogy a életnek adja­nak igazat a természeti képek, az ember szenvedésének, a kor szen­vedésének megrázó vallomásai, ál­modozás, humor, keserűség: mind­ez végül beletorkol a végső diadal­ba, ujjongó győzelmi zenékbe, ami­­nőkhöz foghatót Beethoven óta ta­lán alig hallott a világ. S ez az uj­jongó hang még fokozódik az utol­só művekben: a Concerto befejező diadalzenéje már nemcsak a sötét­ségből való kitörést köszönti, ha­nem benne a népek ölelkezését is, a napfényre kiáradó szabad ember­­milliókat. A Bartók alkotómunkájának egészé­ben nem a pesszimizmus, hanem a győztes erő hangulata jellemző. A pesszimizmust éppen a népzene szelleme nem engedi. A Bartók ze­nében pedig a népzene ereje zeng, mert akárcsak Musszorgszkij, a nép zenéjével teljesen egybeforrott. Gorkij, a népköltészet kutatója mondotta, hogy a nép énekeiben sohasem pesszimista, akkor is bízik a maga erejében, győzelmében, amikor az elnyomatás szenvedései­ből énekel. Bartók alkotása a népzenekutatá­st munkáinak összefoglalása a mű­vészetben. Ezért fog utat találni a szocializmust építők, a dolgozók millióihoz, akiknek segítségével al­kotott. Ojy.­­—Iui TV**- 'TU-rr«X cLX‚jiLt‘ O-A-r**- C~Lrt. &*****• . 1r-\. ov~­- - ^ V*r^ — ^7 . ^ . .. Jao Ve ■y# Trí-Oui C*4. W 30, M *3 YY fi S', s íZm, 4t*£uJL L tW __ [)***|­S) 1 s. ^4. jXu&i/-,) Bartók első románul irt levele BARTÓK BÉLA f a, . y\M- Kolozsvári felvétel 1922-ből Az új iskoláért , az új emberért NE VERJÜK - neveljük a GYERMEKET! SZÓLJANAK HOZZÁ MÁSOK IS címmel, „indítsuk meg a vitát“ be­fejezéssel Asztalos István cikket közöl az Ütünk március 9-i számá­ban és felszólítja az összes illeté­kes és nem illetékes tanítókat és tanárokat, szóljanak hozzá, ki és ■mi az oka annak, hogy az írisz­­telepi VII. b. osztály tanulóinak 33 százaléka bukott el a félévi vizsgán. A szülőket nem szólította fel kü­lön, de Asztalos elvtárs azt írja: ,,Mindenki felelős ebben a kérdés­­ben“. — Hát én nem vagyok sem tanító, sem tanár, sem nevelő, csak egyszerű munkásember felesége, s a gyermekem is kinőtt már a közép­iskola padjaiból. (Ma a kolozsvári Színművészeti Főiskola I. éves hall­gatója.) De mégis úgy érzem, hozzá kell szólnom ehhez a vitás kérdés­hez. Csak áldani lehet azt, aki eltö­rölte a testi fenyítéssel való iskolai nevelést. A szülők is sokkal oko­sabban tennék, ha nem vernék ■agybipfőbe gyermekeiket, hanem az iskolával karöltve, több türelemmel,, szeretettel, megértéssel nevelnék gyermekeiket. A Gorkij gyermekkora ■című szovjet filmet a külvárosokban külön kellene vetíteni, hogy tanul­janak a szülők belőle és lássák, hogy a felnőttek milyen állati mó­don tudnak kínozni ártatlan gyer­mekeket. Én nagyon átéreztem, azaz­­újra átéltem Gorkij gyermekkori szenvedését. Éppen ilyen véraláfu­tásos volt nekem is egyszer az egész testem; lehettem vagy tízéves, mi­kor apám úgy elvert, mint Gorkijt a nagyapja és majdnem olyan sem-­­mis­ég ért. Viszont azt sem állítom, hogy én soha nem vertem meg a gyermekemet, csak nem éppen ilyen embertelenül. Azt is meg kell je­gyeznem, hogy komoly veréseket csak akkor kapott a gyermekem, mikor iskolába kezdett járni. A brassói „Szent Ferenc-rendi Nő­vérek“ vezetése alatti felekezeti magyar elemi iskola második osz­tályába járt a kislányom, mikor a tanítás megkezdése után egy hónap­pal a nővér, Jakab Mária Kinga, elragadtatással mondja nekem, hogy milyen jó tanuló a kislányom. Eltelt pár hét a megdicsérés után. Egyszeresak egy délben nem jön haza az iskolából a kislányom. El­mentem megnézni, mi az oka. Nővér Kinga azzal fogad, hogy: jöjjön, jöjjön, nézze meg a lányát, milyen rossz lett. Nem tanulta meg a lec­kéjét, muszáj volt bent marasztani. — De ... „tisztelendő nővér“, hi­szen eddig jó tanuló volt a kislá­nyom! Hogy lehet az, hogy most nem­ tudja a leckéjét? — Nem tu­dom, maguk kell tudják — mondta a nővér, — de egészen megválto­zott, nem tud semmit és nagyon rossz! Kétségbeesve megyek haza s mi-“­kor hazajön a kislányom a félelem­től halálsápadtan, persze veréssel kezdem. Sír, védekezik, hogy tanult, de a nővér nem azt kérdezte, amit ő tanult. Hogy tanult azt én is tud­tam, hiszen ellenőriztem a tanulá­sát, így ment ez majdnem félévig. Hol a nővérek verték, hol én. Már annyira vitték a „szent nővérek“, hogy azt mondtam a kislányomnak, ha még egyszer intőt hoz haza, ja­vító intézetbe adom. Több intőt nem hozott haza, vagyis nem mondta meg otthon, hogy kapott. Pár hét múlva egy másik tanuló kíséreté­ben jött haza az iskolából, aki azt mondja: — Tessék nézni néni, Ili már a második intőt kapja és nem láttamoztatta a szüleivel, ezért most engem küld a nővér, nehogy megint ne mutassa meg. Erre keresek egy csípős vesszőt, és kezdem verni a kislányomat, lehetőleg a meztele­nebb részén, mire ő térdre veti ma­gát és összetett kézzel kér: — Anyu­kám, ne verj meg, azért nem mu­tattam mert féltem, hogy javítóba fogsz vinni! Ekkor nyílt ki a sze­mem s jöttem rá, hogy a nővérek szándékosan csinálják ezt velem és gyermekemmel is — ami később be is igazolódott —, mert nagyon sze­gény voltam ahhoz, hogy „jó“ ta­nuló lehessen a gyermekem. Fel­mentem az iskolába és megmondtam a nővéreknek, hogy többé nem ve­rem a kislányt, mert titkolózni kezdett és végül gyűlölni fogja a szüleit. Nem fogja jól érezni­­magát otthon, félni fog és ők, a nővérek se verjék. Adjanak neki olyan rossz bizonyítványt, amilyet megérdemel, nem baj, ha nem első tanuló. Ott­hon pedig több türelemmel és még több szeretettel ellenőriztem a ta­nulását és év végén — minden rosszak­arat mellett —, mint köze­pesnél valamivel jobb tanuló ment át a vizsgákon. De az apácáikat sohasem szerette. Azt hiszem, azok se őt. Ezt csak azért írtam le, hogy lássák a szülők, milyen eredménye van a veréssel való nevelésnek. Kérem az író elvtársat, szorgal­mazza továbbra is azt a bizonyos szülők iskoláját, hogy tanuljon meg a külvárosi, munkában elfá­radt és az élet más bajával küzdő munkásember is egész embert ne­velni gyermekéből. Mert ezek a gyermekek megérdemlik, hogy ve­lük foglalkozzon a szülő, de még jobban a tanító, a tanár, akinek a mestersége, hivatása a nevelés. Ezek a külvárosi gyermekek mente­sek minden kispolgári szokástól és még sok mindentől,, ami káros a szocializmus építésére.. Ezek a kül­városi, igazi proletárgyermeekek, ha öntudatos, egész emberként kerül­nek ki az iskolából, biztoskezű épí­tői lesznek a szocializmusnak és a kommunizmusnak. A tanári kart úgy kell megszer­vezni, hogy ne büntetésnek vegye, ha külvárosba nevezik ki tanítani, hanem kitüntetésnek, és úgy is tanítson. Akkor nem fog felhábo­rodni­­azon, ha egy jóérzésű ember maga köré gyűjti ezeket a gyerme­keket s footballt játszik velük s a tanárnő ebéd utáni álmát megzavar­ja ezzel. Azt gondolom, nemcsak a szülőknek kell a „szülők iskolá­idba“ járni, de a tanároknak is jobban el kell sajátítani és alkal­mazni a lenini-sztálini nevelést, hogy a szocializmusnak jó kádere­ket tudjanak adni. Hiszen annyi tehetség van ezekben a gyermekek­ben , mint ahogy Asztalos István felfedezte. Csak tudni kell velük bánni, hogy felszínre lehessen hozni ezt a sok kincset. Példák erre azok a kislányok, kiket átvitt a Művé­szeti Középiskolába. Nagyon hely­telenül viselkedtek Fodorean An­gela szülei, ha engedték lebeszélni kislányukat a művészpályáról és na­gyon elítélendő az a tanár is, aki egyéni érdekből ilyet tesz, vagyis megakadályozza a­ tehetség fejlődő-Igaza van Asztalos István író elvtársnak; mindenki felelős azok­ért a külvárosi gyermekekért, aki­ket véletlenül vagy szándékosan nevelnek ferdén, félembereknek, vagy egészen megnyomorítanak. A tanítótól, a tanári karon át egészen a minisztériumig mindenki felelős ezekért a külvárosi gyermekekért. LETHALIK PÁLNÉ, Oravica. Nem lesz többé Buchenwald! (Első oldali cikkünk folytatása) utat, minek következtében kénytelen a háború politikájához folyamodni.“ (A leninizmus kérdései, Szikra, 1949. 512. old.) Sztálin 1934-ben mondotta ezeket­­ a hitlerizmusról. Szavai azonban maradéktalanul ér­vényesek 1951-ben is a fasizálódó amerikai politikára vonatkozólag. A fasizmus dudvája nemcsak a mün­cheni sörcsarnokok gőzében fejlődhe­tett ki, jó talajra talál az abban a fertőben is, amely Chikágó lebujai­­ban és Miami fövényén bűzlik. A fasizmus az általános válság harapó­fogójában vergődő monopolkapita­­lizmus politikai felépítménye. Erre tanítanak bennünket Sztálin nyelv­­tudományi művei, ezt bizonyítja az amerikai politikai helyzet. Amikor Gorkij a század elején képzeletbeli Interjút csinált „a köz­társaság egyik királykával, valame­lyik amerikai dollármilliomossal, az kifejezte óhaját, hogy a kormány csak részvényesekből álljon, mert akkor egyszerűbb lenne a kormány­zás és nem kellene még a szenáto­rok és miniszterek megvesztegetésé­vel is törődni. Az amerikai fasizmus fejlődése kissé eltér e tiszteletre­méltó bussinesman elképzeléséből. A milliomosok — Harriman, Dulles et Co — már valóban bent ülnek a miniszte­ri székekben, de azért, amint azt az utóbbi idők botrányperei is mutat­ják, a korrupció sem vesztette el jelentőségét. Sőt. És a népek előtt már nem lehet mindezt elleplezni, mint ahogy az sem titok, hogy Hit­ler után a művészet sem maradt pártfogó nélkül a Fehér Házban. Az dók változását csupán az jelzi, hogy egy dilettáns mázoló helyett, most miss Margaret Truman, tehetségtelen énekesnő papája lett a művészetek legfőbb oltalmazója, aki tudvalevő­leg botütéseket helyezett kilátásba annak a kritikusnak, aki meg merte írni, hogy miss Truman nem tud énekelni. Hitler féltő gondoskodással vi­gyázott arra, nehogy a németországi kényszertartózkodás megrendítse az agg áruló, Leon Blum egészségét. Himmler is megtette a szükséges in­tézkedéseket, hogy Schumachernek haja szála se görbüljön a koncentrá­ciós táborokban, ahol a napok üté­sei alatt tömegesen pusztultak kommunisták és a becsületes szociál­demokraták. Az amerikai fasizmus sem felejtkezett meg a munkás árulók, a jobboldali szociáldemokra­ták szolgálatairól. Irwing Brown Attlee, Moch és Oszkár Pollák való­ban mindent elkövet, hogy ne bizo­nyuljon kevésbbé hű szolgának, min Mac­Donald és Noske. Ne felejtsül el, hogy Sztálin már 1924-ben a fa­sizmus egyik szárnyának nevezte szociáldemokráciát.­­ E­lképzelhetetlen-e a fasizmus­­ Amerikában? Nem. Hiába pró­bálják ezt tagadni a munkás­­osztály árulói Browdertől Mose Pra­­deig, akik az amerikai imperializ­mus „haladó jellegéről“ hazudoznak. A fasizmus nem elképzelhetetlen , de elkerülhető. Azon az úton, ame­lyet a Kommunista Internacionálé történelmi jelentőségű VII. kon­gresszusán mutatott meg Dimitrov. És ez az út a népi tömegek össze­fogása és harca, a háború, a fasiz­mus ellen. Erre mozgósított az Ame­rikai Kommunista Párt legutóbbi kongresszusa is. Az amerikai hábo­rús uszítók minden lépését a harma­dik világháború kirobbantása felé egy másik lépés kíséri, amely a fa­siszta diktatúra bevezetését mozdítja elő. Soha — a történelem folyamán — nem fenyegette ilyen komoly ve­szély az amerikai nép jogait és jö­vőjét. Soha még nem állott a dol­gozó emberiség ilyen gonosz és el­vetemült ellenséggel szemben, min az amerikai fasizmus. Nincs mi csodálkozni Guderianon és Skorze­nyn, ha társaiknak, a német hábo­rús bűnösöknek a szabadonbocsá­­­­tását sürgetik. Az SS szőke bestiá­t valóságos Gráll-lovagok Mac Arthi­r bérgyilkosaival szemben, Mengel­­ pedig tehetségtelen kezdő az úton a háború megszállottjaihoz képest. H­ a Wall-Street urainak minden lép« se a háború felé elválaszthatatlan a fasiszta diktatúra nyílt bevezetése felé tett lépéstől — úgy a béke frontjának minden újabb sikere, minden újabb aláírás a békepaktu­mot követelő íven — újabb csapás az amerikai fasizmusra és csatlósai­ra. Majdnem tíz évig szenvedtek és pusztultak Európa legjobbjai Bu­chenwald és Dachau szöges drótke­rítései mögött. Több, mint tíz évig, ha a világ becsületes emberei ezt a szót kimondották, Németország — nem gondolhattak Weimarra, Herder és Goethe városára, hanem arra a hegyre, amely Weimar felett emel­kedik és amelynek csúcsán az évszá­zados tölgyek lombjai között éjjel­nappal füstölgött a buchenwaldi kre­matórium vaskos kéménye. A ke­mencék és a tömegsírok felett mégis­­ győzedelmeskedett az élet, a szabad­­­ság. A Demokratikus Német Köztár­­­saságban nem Ilse Koch lámpaernyői­­ fogják fel a fényt, hanem Goethe,­­ Heine, Marx, Lenin és Sztálin mű­­­­vei terjesztik a világosságot. Meg­­­jegyezhetnék ezt jól ott, ahol ma Ho­­ward Fast műveit elégetik és ahol­­ talán már készülnek az új Buchen-­­­waldok amerikai futószalagon előállí­­t­­ott kemencéi és őrtornyai. A világ e népei ugyanis szívükbe zárták a bu- 1- chenwaldiak esküjét és nem fogják a megengedni, hogy Buchenwald meg- 5- Ismétlődjék, GALL ERNŐ A A kolozsvári román Nemzeti Színház üdvözli az ötéves Székely Színházat KEDVES ELVTÁRSAK ÉS BARÁTOK! Kolozsvári Nemzeti Színház művészei és műszaki dolgozói együtt ünnepelnek veletek színházatok fennállásának ötödik évfordulóján. A ti ünnepetek a mi ünnepünk is. Az egész ország népet szolgáló, békeharcos forradalmi művészetének ünnepe. A mi ünnepünk is, mert színházatok megalapítása a munkás­­osztály harcával létrejött népi demokratikus kormányzat és a sztá­lini nemzetiségi politika nagyszerű vívmánya. Azok az eredmények, amelyeket ötéves fennállásotok alatt a Párt állandó gondoskodása és irányítása mellett elértetek, hű kife­jezői annak a fejlődésnek és átalakulásnak, amely a munkásosztály vezetésével az egész országban végbement. Amikor színházatok megalakult, még mélyen éltek és hatottak Erdélyben is a tőkés-földesúri rendszer bomlasztó maradványai. A különböző gazdasági és politikai területekről egyre inkább kiszo­rított osztályellenség a szellemi életben — így a művészetben is — vezető állásokat próbált biztosítani a maga számára. Ezekből az állásokból a burzsoá ideológia mérgezett fegyvereivel indult támadásra a munkásosztály forradalmi vívmányai és ezek kiszélesíté­sére és megerősítésére irányuló hősi erőfeszítések ellen. Abban a harcban, amely a burzsoázia gazdasági és politikai erejének felszámolásával párhuzamosan folyt a burzsoázia szellemi befolyásának és hatásának kiküszöböléséért, színházatok megalapí­tása komoly eredmény volt. A színház ötéves tevékenysége, híven követve a Párt tanításait és a szovjet színház nagyszerű példáit, a dolgozó nép küzdelmének és törekvéseinek szolgálatában állott. Puszta megalakulásával is kemény csapást jelentett mind a román, mind a magyar reakció számára, amely dsilivel erőlködött az együtt­élő népek barátságát megbontani. Színházatok egész idő alatt követ­kezetes maradt ehhez a történelmi feladathoz: a művészet eszközei­vel részt vett a népek testvériségének megszilárdításában. Az az őszinte, mély és a proletár nemzetköziség szellemétől áthatott baráti kapcsolat is, amely a Kolozsvári Román Nemzeti Színház és a marosvásárhelyi Állami Székely Színház között kiala­kult, bizonyítja, hogy színházatok megfelelt ennek a feladatnak. Alig volt olyan előadás nálunk, vagy nálatok, amelyet kölcsönösen ne tekintettünk volna meg és amelynek tapasztaltait ne vitattak volna meg. Ez a viszony odáig fejlődött, hogy egyes nehezebb elő­adások előkészítésében is kölcsönösen kértük egymás segítségét. Kovács György nagysikerű vendégfellépései színházunk színpadán szintén kifejezői ennek az egészséges, építő kapcsolatnak. De kife­jezője egyben annak a barátságnak is, amely nemcsak a két színház, de a két nép, a román és a magyar dolgozók között a szocializmus építőmunkájában és az osztályellenség leküzdésére irányuló közös harcban kialakult. A kezdet nehézségei és néha az útkeresés elkerülhetetlen tévelygései közben bontakozott ki igazán színházatok ereje és művé­szi, harci teljesítőképessége. Csak a munkásosztály iránti hűséges munkában, a dolgozó nép hősi harcának kitartó és rendületlen segí­tésében, a lenini-sztálini eszmék elsajátítására és érvényesítésére irá­nyuló törekvésben születhettek olyan nagyszerű művészi teljesítmé­nyek, mint a Jegor Bulicsov, a Kispolgárok, a Viharos alkonyat, Az ész bajjal jár, az Úri muri és a Dudva előadásai. Csak a Párt tanításainak hű követése mellett fejlődhetett színházatok arra a művészi színvonalra, ahova ma, f­ennállása ötödik évfordulóján emelkedett. Az évfordulón színrekerülő Sirály előadása élő jelképe annak, hogy munkásosztályunkkal együtt méltó, hűséges örökösei, harcos hordozói vagyunk a világirodalom leghaladóbb hagyományainak. A mi világunkban, népi demokratikus rendszerünkben a színművé­szek már nem bolyongnak társtalanul és cél nélkül, mint Csuzm­a.* Ebben a világban a színészek katonák, akik az igaz szó erejével, az érzések szívtől szívig ható kisugárzásával, a gondolatok tiszta, vilá­gos és mozgósító lendületével együtt harcolnak virágzó hazánk füg­getlenségéért és dolgozó népünk boldogságáért Román és magyar színészek a színpadon, akárcsak a román és magyar munkások, parasztok a gyárakban, a mezőkön, együtt harcolunk az egyszerű emberek igaz ügyéért: a békéért, a dolgozó emberiség felemelkedé­séért és a kultúra jövőjéért. Ezektől a gondolatoktól áthatva öleli magához a Nemzeti Szín­ház minden tagja a vásárhelyi Székely Színház színészeit, rendezőit, festőit, szabóit, világosítóit, építészeit, közös építőmunkánk és béke­harcunk katonáit. Kolozsvár, 1951 április 6. A KOLOZSVÁRI NEMZETI SZÍNHÁZ KOLLEKTÍVÁJA * Csehov színdarabjának egyik hőse. UTUNK Accu­nat WILLIAM FAULKNER, akinek agybajos kijelentéseit „idéztük“ már az Arcvonalban, legutóbbi cselekedeteivel újból tanújelét ad­ta annak,­­ hogy milyen jó üz­letember. Nobeldíjából is (nyilvánvaló) üz­­­letet csinált. Farmjának tejüzeméből a tejes­köcsögök a lennebb közölt cím­kével kerülnek piacra: „Nobeldíjas tehenek szuper-teje. Faulkner-féle garancia.“ Ásd már hozzá sem kell ten­nünk,hogy Faulkner ezzel egyide­jűleg a tej árát is felemelte. PARISBAN most új amerikai filmet pergetnek, melynek forga­tókönyvét Flaubert Bovaryné cí­mű mesterművéből készítették. Hogy „pikánsabbá“ tegyék Char­les és Emma történetét, boxmér­­kőzéssel és egyéb „érdekességgel“ toldották meg. Emma első kerin­­gője után a lakájok székekkel tö­rik be­­a táncterem, ablakait, hogy Bovaryné friss levegőhöz jusson. „Milyen joggal csúfíthatja el a hollywoodi forgatókönyv szerzője és a rendező a francia irodalom remekeit?“ — kérdi a l'Humanité cikkírója. Valószínűleg a „nyugati kultúra védelméért folytatott szent harc“ jogosítja erre őket.­ „A FÖLDET TÚLNÉPESE­­DÉS FENYEGETI“ — írja már­ciusi számában a Reader’s Digest, az amerikaiak által kiadott szenny­lap. „A koreai lakosság ma 30 vagy 31 millió. A Rockefeller­­alapítvány jelentése megállapít­ja, hogy a születések nagyobb visszaesésének kell bekövetkeznie Koreában, mint a nyugati álla­mokban, mert különben elérik a kilencven, vagy a százmilliót is.“ Erre jó tehát az amerikai kanni­báloknak a már százhúsz évvel ez­előtt is reakciós Marthus „elmé­let“. De hiába igyekeznek „tudo­mányosan alátámasztani“ a gyil­kolás és a háború „szükségessé­gét“!­ ­ Az amerikai lincselők nem nyugszanak. A Martinsvilleban elkövetett galád gyilkosság után most Trentonban (New­ Jersey ál­lam) készülnek hat ártatlan néger legyilkolására. Howard Fast nyílt levelet intézett a világ közvéle­ményéhez: Lássuk meg, mi tulaj­donképpen a trentoni ügy. Egy embert meggyilkoltak Trenton­ban. Ez 1948 januárjában történt. A felesége azt mondta, hogy a gyilkosok valószínűleg négerek voltak. E kijelentésére a rendőr­ség hat négert letartóztatott. A hat embernek azonban semmi kö­ze sem volt a gyilkossághoz.“ Howard Fast így folytatja: „Saj­tónk összeesküvő cinkos hallga­tással akarja elleplezni ezt az ügyet. A legbrutálisabb terror, erőszakosság és gyilkosságok so­rozata dúl a mai Amerikában. De az Egyesült Államok népének meg kell tudnia az igazságot és ha ezt megtudja, a trentoni hat ár­tatlan ember nem fog meghalni.“ • m ■ i.A fé­l Nyugat-Németországban angol parancsnokság alatt, angol egyenruhában gyakorlatoznak a­­„német újoncok“.

Next