Útunk, 1952 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1952-09-19 / 38. szám

A Szovjetunió Kommunista Pártjának XIX. kongresszusát bejelentő közlemény megjelenése óta az egész világ dolgozó em­berisége lelkesedéssel követi­­e közeledő tör­ténelmi esemény előkészületeit. A kongresz­­szussal kapcsolatosan kiadott okmányok ta­nulmányozása nyomán hatalmas távlatokban bontakozik ki a dolgozók előtt az épülő kommunizmus lenyűgöző képe. Az egész világ dolgozói, — köztük hazánk szocializ­must építő­­munkásnépe is — csodálattal tekint ma arra a Pártra, amelyben törté­nelmi korszakunk vezető eszméje, becsülete és lelkiismerete testesül meg: a bolsevikok pártjára, amely közel fél évszázad óta for­radalmakon, világégéseken keresztül biztos kézzel, tudományos hozzáértéssel vezeti a szovjet népet harcról-harcra, győzelemről­­győzelemre azon a dicső úton, amely száz­milliók immár megvalósuló álmához, a kom­munizmushoz vezet. A XIX. pártkongresszus előkészítése során a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártja Központi Bizottságának titkársága közzétette a Párt módosított szervezeti szabályzatának tervezetét és­ N. Sz. Hruscsov elvtárs szer­vezeti szabályzat módosításával kapcsolatos beszámolójának téziseit. E két pártdokumen­tum nemzetközi jelentősége óriási. Álta­lánosítja a Szovjetunió Kommunista Pártá­nak rendkívül gazdag szervezeti tapasztala­tait, fejleszti a Párt legfőbb szervezeti elveit és amikor a kommunista építés új fel­adataira konkréten alkalmazza azokat, egy­ben példát mutat a testvérpártoknak arra, hogyan hasznosítsák a maguk számára e fon­tos tanulságokat. Történelmi jelentőségű a szervezeti sza­bályzat módosított tervezete, mert amikor a pártépítés új korszakát nyitja meg a Szov­jetunió Kommunista Pártja történetében, egyben az épülő kommunista társadalom új­típusú, magasabbrendű emberének példáját állítja elénk. Éppen ebben, hatalmas ember­formáló erejében áll legnagyobb jelentősége. Az új, kommunista ember erkölcsi ábrázatá­nak nagyszerű vonásai bontakoznak ki sorai közül. Lenin és Sztálin pártja új szervezeti szabályzatában azt a feladatot állítja tagjai elé, hogy szüntelen fejlődésük során levet­kőzzék magukról, kiküszöböljék gondolkodá­sukból, magatartásukból a tőkés társadalom utolsó megrekedt nyomait is, hogy előhír­nökei legyenek az eljövendő kommunista társadalom emberének, hogy arra a magas erkölcsi szintre emelkedjenek ma, a kommu­nista társadalom építése során, amilyen ma­gas szintre emelkedik majd az egész társa­dalom, a társadalom minden egyes tagja a kommunizmusban.* * * „Törekednünk kell egyre feljebb, feljebb és feljebb emelni a párttag címét és jelentősé­gét“ — mondotta Lenin, s a módosított szervezeti szabályzat tervezete ennek a lenini tanácsnak a szellemében eddig még nem ismert magas szintre emeli a párttag címét és annak jelentőségét. A szervezeti szabályzat tervezetének olvasása során ki­bontakozik és megelevenedik előttünk az az új típusú ember, akiről Sztálin elvtárs 1924. januárjában beszélt, azok a különös emberek, akik nem közönséges anyagból vannak gyúrva, akik a nagy proletár had­vezér, Lenin elvtárs hadseregének katonái. A kommunisták korunknak ezek az élenjáró emberei, akik minden erejüket, tudásukat, és energiájukat a dolgozók boldogságáért, a kommunizmusért folyó harc ügyének szen­telik. „A Szovjetunió Kommunista Pártja — mondja a szervezeti szabályzat tervezete — az egy nézetet valló kommunistáknak, a munkásosztály, a dolgozó parasztság és a dolgozó értelmiség tagjainak szervezett, ön­kéntes, harci szövetsége.“ Ez az új, kristály­tiszta megfogalmazás, a párttagi minőség különösen fontos vonását domborítja ki: a harci szövetségben való önkéntes részvétel a harci fegyelem önként vállalt követelményét tudatosítja. A tervezet, mint a Párt legfon­tosabb teendőjére mutat rá a kommunista társadalom felépítésének feladatára, amely­nek teljesítése során állandóan emelni kell a társadalom anyagi és kulturális színvonalát. A Párt ,,az internacionalizmus és az egész világ dolgozóival való baráti kapcsolatok megteremtésének szellemében“ neveli a dol­gozókat és állandóan erősíti a „szovjet haza aktív védelmét ellenségeinek agresszív csele­kedeteivel szemben“. Ilyen magasztos célokért, ilyen világtörté­nelmi szerep betöltésére tömörülnek a Szov­jetunió Kommunista Pártjába a szovjet tár­sadalom legöntudatosabb, legbátrabb, legbe­csületesebb harcosai, Lenin és Sztálin tanít­ványai, a kommunisták. A tervezet második fejezete meghatározza, hogy ki lehet a Párt tagja: „A Szovjetunió Kommunista Pártjának tagja lehet minden dolgozó, aki nem zsákmányolja ki más mun­káját, a Szovjetunió polgára, elismeri a Párt programmját és szervezeti szabályzatát, te­vékenyen segíti annak megvalósítását, dol­gozik a Párt valamelyik szervezetében és végrehajtja a Párt minden határozatát. A párttag fizeti a megállapított tagsági járu­lékot.“ A híres lenini hármas feltétel kifej­tése, továbbfejlesztése és alkalmazása ez — a kommunizmus építésének körülményei kö­zött. Hruscsov elvtárs, téziseiben, ezzel a megfogalmazással kapcsolatosan a követke­zőket írja: „A kommunista társadalom épí­tése terén az új feladatok megkövetelik, hogy a párt tagjai fokozottan felelősök le­gyenek a párt ügyéért. Éppen ezért a párt­tagságról szóló paragrafus javasolt új meg­fogalmazása rámutat arra, hogy a párt tag­ja az lehet, aki nemcsak elismeri a párt programmját és szervezeti szabályzatát, ha­nem tevékenyen segíti annak megvalósítását és végrehajtja a párt minden határozatát.“,. Ez a tétel még erőteljesebben, még na­gyobb hangsúllyal tér vissza a párttagok kötelességeiről szóló fejezetben, amely, mi­után a párttag legelső és legfontosabb kö­telességeként a párt egysége fölötti őrködést jelöli meg, a következő cikkelyben előírja, hogy a párttag „tevékenyen harcoljon a párthatározatok végrehajtásáért,“ — majd így folytatja: „Nem elegendő, hogy a párt­tag csupán egyetértsen a párt határozatai­val: kötelessége, hogy harcoljon e határoza­tok megvalósításáért. A kommunisták pasz­­szív és formális viszonya a párthatározatok­hoz gyengíti a párt harcképességét és ezért összegyeztethetetlen a párttagsággal.“ A pártról szóló sztálini tanítás szerint a munkásosztály élcsapata az akarategység és akcióegység megtestesülése kell, hogy le­gyen; a párton belül nincs helye frakciók­nak, külön csoportosulásoknak. Ez a sztálini tanítás annak az évtizedekre nyúló harci ta­pasztalatnak az általánosítása, amelyet az orosz bolsevikok a párton belüli opportu­nista, pártellenes árulók, a mensevikek, trockisták, bucharinisták és egyéb kétkula­­csos ellenségek leleplezéséért és eltávolítá­sáért vívott küzdelmükben szereztek. E ta­pasztalatok a zseniális sztálini tanítás for­májában immár az összes kommunista test­vérpártok felbecsülhetetlen értékű fegyverei. A módosított szervezeti szabályzat terveze­tének a két pontjában ez a sztálini tanítás jut kifejezésre új, magasabb fejlődési fokon, fokozottabb követelményekkel. A párthatáro­zatok megvalósítása tehát nem csupán né­hány aktivista feladata. Összeegyeztethetet­len a párttagi minőséggel pusztán egyetér­teni a határozattal, s ugyanakkor a határo­zat megvalósítására irányuló tevékenységtől távolmaradni. A párttagság számára minden egyes párthatározatnak egyet kell jelentenie az összes párttagok e határozat megvalósí­tására irányuló mozgósításával. Íme, az akarat és akcióegység új, kiteljesült értelme: a kommunisták egységes, aktív, fegyelmezett hadserege — a tervezet e pontjai alapján — összeforrottabb, hatalmasabb lesz, mint va­laha: e cikkelyek szellemében a párt ember­formáló szerepe az eddiginél is fokozottabb mértékben érvényesül. A fegyelem kérdésével külön cikkely fog­lalkozik a párttagok kötelességeit tartalmazó fejezetben. Hruscsov elvtárs téziseiben rá­mutat arra, hogy a párt nem békélhet meg olyan egyes körökben elterjedt pártellenes elképzelésekkel, amelyek szerint a pártban kétféle fegyelem létezne, egy az egyszerű párttagok számára és egy másik a vezetők számára. Ezért szögezi le a tervezet: „A pártban egy a fegyelem, egy a törvény min­den kommunistára nézve, érdemeitől és tisztségétől függetlenül. A pártfegyelem és az állami fegyelem megszegése súlyos hiba, amely kárt okoz a pártnak, s ezért össze­egyeztethetetlen a párttagsággal.“ Ez a cik­kely is olyan tapasztalat leszűrt eredménye, amelyet az összes testvérpártok gyakorlata is igazol. A kétféle fegyelem, a kétféle el­bírálás igénye szöges ellentétben áll az új­típusú pártok belső demokráciájával. Ilyen igénnyel mindenkor és mindenhol azok a kispolgári beállítottságú arisztokratizálódó elemek léptek fel, akik pártszerűtlen munka­módszerüket és általában hibáikat ki akarták vonni a párttagság ellenőrzése alól. Ez a magatartás már magába rejti az elhajlás, a frakciózás lehetőségét. És az elhajlók, a frakciózók valóban mindig ezzel a magatar­tással próbálnak kibújni a felelősség alól. Szervesen egészíti ki ezt a pontot egy másik, amely a párttag kötelességeként írja elő, hogy: „fejlessze az önbírálatot és az alulról jövő bírálatot, tárja fel és igyekezzék kiküszöbölni munkája hiányosságait, harcol­jon a munkában a látszatsiker, az önteltség és az önelégültség ellen, és leszögezi, hogy a bírálat elfojtása összeegyeztethetetlen a párttagi minőséggel. A következő cikkely pe­dig egyenesen kötelességévé teszi minden párttagnak, hogy „személyekre való tekintet nélkül közölje a párt vezető szerveivel — egészen a Központi Bizottságig — a mun­kában észlelt hiányosságokat“, mert „a párttagnak nincs joga, hogy eltitkolja a rendellenességeket, s közömbösen viselkedjék a párt és az állam érdekeit sértő, helytelen cselekedetekkel szemben“. Értékes­­magyará­zatokkal szolgálnak e cikkelyekkel kapcso­latosan Hruscsov elvtárs tézisei. Hruscsov elvtárs megmutatja, hogy a párt mindig ha­talmas jelentőséget tulajdonított az önbírá­lat, és különösen az alulról jövő bírálat ki­­fejlesztésének. „A tapasztalat azt bizonyítja, — mondja Hruscsov elvtárs —, hogy a bírá­lat jelentőségének megmagyarázása egyedül nem elegendő. Erélyes harcot kell folytatni azok ellen, akik gátolják a bírálat fejlődé­sét. Ezért a szervezeti szabályzatban rá kell mutatni arra, hogy a bírálat elnyomása sú­lyos bűn és, hogy az, aki elfojtja a bírála­tot, hivalkodással és magasztalással helyet­tesíti, nem maradhat meg a párt soraiban.“ „Nem ritkán fordul elő, — írja más helyen Hruscsov elvtárs —, hogy felelős funkcioná­riusok akadályozzák a kommunistákat abban, hogy a vezető pártszervek, a Központi Bi­zottság előtt feltárják az ügyek kedvezőtlen állását, azzal az indokolással, hogy ez állí­tólag akadályozza őket a munkában. Vilá­gos, hogy a párt köteles kíméletlen harcot folytatni az ilyen méltóságos urak ellen. A szervez­eti szabályzatban jelenleg az szere­pel, hogy a párt tagjának joga van bármely nyilatkozattal, bármely pártfórumhoz fordul­ni, egészen a Központi Bizottságig. Mint látható, ez nem elégséges. A szervezeti sza­bályzatban rá kell mutatni arra, hogy a párttagnak nemcsak joga, de kötelessége is személyekre való tekintet nélkül közölni a vezető pártszervekkel egészen a Központi Bi­zottságig a munkában­ észlelt hiányosságo­kat, azokkal szemben pedig, akik megakadá­lyozzák a párt tagját ennek a kötelességé­nek a teljesítésében, a szervezeti szabály­zatban ki kell mondani, hogy az ilyen sze­mélyeket szigorúan meg kell büntetni, mint a párt akaratának megszegőit.“ Felmérhetet­len a nevelő hatása ennek a bolsevik tétel­nek. A vak tekintélytiszteletnek üzen itt ha­dat Sztálin pártja. Nem méltó a kommunis­tához a „ne szólj szám, nem fáj fejem“-féle opportunista magatartás, sem a tekintély­tiszteletnek az a fajtája, amely vakká teszi a párttagot a hiányosságokkal, hibákkal, mulasztásokkal szemben. Mélységesen el kell ítélni azt a rothadt polgári magatar­tást, amely olyan meggondolások alapján huny szemet nyilvánvaló bajok felett, hogy „jobb nem kikezdeni a magas polcon ülők­kel, mert a végén megütjük a bokánkat“. Csak az számíthat kommunistának, akinek van éles szeme felfedezni a bajt és van bá­torsága szót emelni ellene, tekintet nélkül arra, hogy milyen fontos személyiség mun­káját, vagy magatartását bírálja. Azt az egyenes, bátor, az igazság mellett kiálló magatartást kívánja meg a párt tagjaitól, amely fontos alapvonása a mindenféle babo­nától, a múlt mindenféle nyűgétől, korlátjá­tól megszabadult egész­ embernek, a jövő kommunista társadalma emberének. Hogy a kommunista minél élesebb politikai szemmel rendelkezzék, minél biztosabban tudja meg­ítélni a jelenségeket és eseményeket, hogy biztos szemmel tudja felfedezni azt, ami hiba, ami helytelen, a tervezet a párttag kötelességévé teszi, hogy állandóan emelje öntudatát, sajátítsa el a marxizmus-leniniz­­mus alapjait. A tervezet megállapítja, hogy a párttal szemben elkövetett bűnnek számít és összeegyeztethetetlen a párttagi minőség­gel az igazság eltitkolása a párt előtt, a párt félrevezetése, valamint a politikai könnyelműség és meggondolatlanság meg­nyilvánulásai, a párt- és államtitkok kife­csegése. Külön cikkely foglalkozik a kommunistá­nak azzal a kötelességével, hogy mindig példát mutasson a munkában, sajátítsa el munkájának technikáját, szüntelenül emelje szakmai képzettségét. A párttagnak a mun­kához való kommunista viszony példájának kell lennie. A párttag kezdeményezője, út­törője, propagálója kell, hogy legyen minden újnak, élenjárónak, ami kibontakoztatja a tömegek alkotó kezdeményezését, elősegíti a szocialista munkaverseny további fejlődését. A kommunistának személyes példájával egy­re nagyobb munkalendületre kell lelkesítenie a tömegeket. A kommunista párt erejének titka szétvá­­laszthatatlan egybeforrottsága a néppel, amelyet szolgál. „Kapcsolat a tömegekkel, — tanítja Sztálin elvtárs —, e kapcsolat erősítése, készség a tömegek szavának meg­hallgatására — ebben van a bolsevik veze­tés ereje és legyőzhetetlensége.“ A pártnak ez a szétválaszthatatlan egybeforrottsága a néppel, a párttagoknak a pártonkívüli dolgo­zókkal való kapcsolatában gyökerezik. Ezért érthető, ha a szervezeti szabályzat tervezete külön cikkelyben kötelezi a kommunistát arra, hogy állandóan erősítse kapcsolatait a tömegekkel, idejében figyeljen fel a dolgo­zók igényeire és szükségleteire, megmagya­rázza a pártonkívüli tömegeknek a párt po­litikáját és határozatait, vésse emlékezetébe, hogy pártunk ereje és legyőzhetetlensége a néppel való eleven és elszakíthatatlan kap­csolatban rejlik. A tervezet széleskörű jogokat biztosít a párttag számára. A párttag joga, hogy a párt gyűlésein és a párt sajtója útján egy­aránt részt vegyen a politikai kérdések meg­vitatásában, hogy a pártgyűléseken bármely pártmunkást megbíráljon, hogy mint vá­lasztó és választható, részt vegyen a párt­­szervek megválasztásában; hogy személyes megh­allgatást követeljen mindazokban az esetekben, amikor az ő tevékenységéről, vagy magatartásáról hoznak döntést, hogy bármilyen kérdéssel, vagy beadvánnyal for­duljon a párt bármely szervéhez, beleértve a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságát is. * * * A Szovjetunió Kommunista Pártja módosí­tott szervezeti szabályzatának tervezete ma­gasra fokozott követelményeket emel tör­vényerőre a párt , tagjai számára. „Nincs nagyobb tisztesség, mint ehhez a hadsereg­hez tartozni. Nincs nagyobb tisztesség, mint tagnak lenni abban a pártban, melynek ala­pítója és vezetője Lenin elvtárs“ — mon­dotta 1924-ben a nagy Sztálin. Ez a párt az utolsó fél évszázad világtörténelmének tuda­tos alakítója, ez a párt az emberi megaláz­tatás és nyomor ezredéveinek történelmi korszakát zárta le és elhozta a Szovjetunió területén az emberiség új hajnalát. Az új ember kovácsa ez a párt. Tudatos, tervszerű, nevelő munkával távolítja el azt a salakot, mely az osztálytársadalomban a nemes emberi anyag minőségét silányította. A párt nagyszerű építőmunkája nyomán, az új társadalom építésének lendületében edző­dik, alakul az új ember, a jövő felszabadult, kommunista embertípusa. Most, amikor a Bolsevik Párt a Szovjetunióban a kommu­nizmus alapjainak építését tűzte napirendre, a szovjet társadalom dolgozóinak erkölcsi és kulturális színvonala elérte azt a fokot, hogy a párt az ország élcsapatához tartozó har­cosok elé a magasabbrendű kommunista er­kölcs messzemenő követelményeit állítja. Ezen a fejlődési fokon emelhetők törvény­erőre azok a normák, amelyeknek egy része ezelőtt csak morális követelményként lé­tezett. A bolseviki­ típusú harcos profilja dombo­rodik ki ebből a dokumentumból, azé a har­cosé, aki eszményképe minden kommunistá­nak, a föld bármely népéhez tartozzék is, a föld bármely sarkán harcoljon is a közös ügyért, a békéért és a szüntelen társadalmi haladásért. A Szovjetunió Kommunista Párt­ja módosított szervezeti szabályzatának a párttagságról, a párttagok kötelességeiről és jogairól szóló cikkelyei erkölcsi norma szerepét kell, hogy betöltsék hazánk kommu­nistái, hazánk minden dolgozója számára is. Tanulmányoznunk kell ezt a nagyszerű ok­iratot és el kell sajátítanunk úgy, hogy cse­lekedeteinkben, tevékenységünkben vezérlő­csillagunkká váljék. A kommunizmus építőinek erkölcsi törvénye ­ Megjegyzések Asztalos István VIHARBAN című novellájához A­sztalos Istvánnak jelentős érdemei vannak felszabadulás utáni hazai magyar irodalmunk gazdagításában. Számos kisebb írásán kívül Szél furatlan nem indul című könyvével maradandó értékű művet alkotott, amely külföldön is méltó módon képviseli a Román Népköztársaság irodalmát s amelyért az író magas kitünte­tést, Állami díjat kapott­. Asztalos István egyike azoknak az íróknak, akiknek műveit a dolgozó tömegek a legnagyobb érdeklődés­sel várják, mert ismerik és megszerették ko­rábbi írásait. Sajno­s legutóbbi írása (Vi­harban — Irodalmi Almanach 3. sz.) komo­lyan kifogásolható. Irodalmunkban most nagyobb szükség van a harcos elvszerűségre, az eszmei tar­talom tisztaságára, mint eddig bármikor. Azok a párthatározatok és pártdokumentu­mok, amelyek egyrészt feltárták a Luca Vasile—Ana Pauker—Teohari Georgescu-féle jobboldali elhajlást és annak súlyos követ­kezményeit, másrészt pedig harcra mozgó­sították a pártot a jobboldali elhajlás min­den megnyilvánulása ellen, komoly feladatot rónak az írókra és az irodalmi kritikusokra is. Az írókra most az a feladat hárul, hogy minden eddiginél jobban harcoljanak műveik eszmei tartalmának tisztaságáért, az ellen­séges ideológiai befolyások ellen, az irodal­mi kritikusoknak pedig meg kell érteniök, hogy a hibákat nem szabad elkendőzni, ha­nem bátran fel kell tárni. Asztalos novellájának két olyan alapvető hibája van, amely döntő módon befolyásolja­ az eszmei tartalmat és végülis odavezet, hogy a novella hamisan tükrözi a párt ve­zetőszerepét, hamisan ábrázolja a kommu­nistákat és a szocializmust építő ember hő­siességét. Az első ilyen hiba: maga a történet, ame­lyet a szerző nem az életből vett és amely­,­nek nem sok köze van a valósághoz. Arról van szó ugyanis, hogy az 505-ös helyiérde­kű személyvonat, miután három órát késett, az állomástól 3 kilométernyire elakad a hó­viharban. Nem is volna baj, ülnének ott csendben, csakhogy a vonaton utazik egy erő­műtelep párttitkára is. Neki pedig el kell jutnia a közeli bányaállomásra, mert az­ erő­­műtelepen hanyagság történt, nem térthel­­tek szenet idejében és már csak 48 órára van szenük. Telefonon beszéltek ugyan a bányá­val és azt a választ kapták, hogy a szerel­vényt megrakták. De a párttitkár szemé­lyesen ott akar lenni a szerelvény elindítá­sánál. Az író által teremtett helyzetben úgy tűnik, hogy ha a párttitkár nem lesz ott személyesen az indításnál, a hőerőműtelep leáll és ezzel együtt egy sor üzem is be­szünteti a termelést. E bonyolult és kiagyalt magyarázat szerint tehát a termelés továb­bi menete attól függ, hogy eljut-e a párt­titkár az állomásra. Hogyan juthatna el? Ha értük jönne egy segélymozdony. Milyen feltételhez van ez kötve? Ha a vonatról va­laki bemegy a három kilométernyire lévő ál­lomásra és megmagyarázza, hogy „a terme­lésről van szó“, jöjjön a mozdony. Csak­hogy nagy vihar van, senki sem akar menni. Végül a mozdonyfűtő egy fiatalemberrel együtt elmegy és nagy küzdelem után sike­rül értesítenie az állomást. E­bből a következők derülnek ki: a se­gélymozdony nem annyira a vonat­ért, mint inkább a párttitkárért kel­lett, hogy jöjjön. Továbbá: a novella sze­rint, ha a vonaton történetesen nem utazik egy párttitkár,­­ akinek a bányaállomáson semmi más dolga nincs, mint hogy szemé­lyesen jelen akar lenni a szén elindításánál,­­ akkor a személyvonat a végtelenségig vesztegelt volna a nyílt pályán, a hóvihar­ban. Végül pedig, ha a titkárnak nem sike­rül eljutnia az állomásra, a bánya nem in­dítja el a szenet. Ez nem valami hízelgő a vasút dolgozóira nézve. Mégis csak észreveszik, ha egy vo­nat nem érkezik be, hiszen az őrházak is jelentik a vonat áthaladását. S nem valami elismerő ez bányáink dolgozóira sem. Nem is beszélve arról, hogy a termelés mögött elveszett az ember, az utasok töme­ge. Az utasok miatt senkinek sem jut eszé­be aggódnia,­­ a párttitkárnak sem. De milyen is ez a párttitkár? Benne találjuk meg a novella második alapvető hibáját. Irodalmunkban, ha küzdenünk kell is ma még a séma ellen, már értünk el eredmé­nyeket a harcos kommunista vezetők való­sághű ábrázolása terén. Irodalmunkban van­nak már eleven, magasrendű emberi tulaj­donságokkal rendelkező párttitkárok. A szov­jet irodalom pedig a nagyszerű bolsevik ve­­­zetők sorát állítja elénk példaként. Asztalos azonban nem tanult ebből a példából. Asz­talos István öreg erőműtelepi párttitkára teljesen elhibázott: kevéssé emberi, ellen­szenves, rosszul megrajzolt figura. Ennek az embernek egyetlen pozitív voná­sa: minden körülmények között teljesíteni akarja kötelességét. Ez azonban csak má­sok rovására fejeződhetik ki. Miatta a szerző mindenki mást, — azokat is, akik nem sze­repelnek közvetlenül a novellában, — súlyos negatívumokkal terhel. Íme: az erőműtelep illetékesei nem rendeltek­ szenet idejében; a bánya vezetősége nem érti meg a termelés fontosságát és csak akkor küld szenet, ha az erőműtelep párttitkára a nyakán ül; a mozdonyvezető durván és gondatlanul bá­nik a mozdonnyal; a vonatszemélyzet gyáva és kényelemszerető, az utasokkal nem is tö­rődik; az állomásszemélyzet csak akkor veszi észre, hogy egy vonat elakadt vala­hol, ha erre külön futár felhívja a figyel­mét.H­a tehát a szenet idejében rendelték volna, vagy ha a bányát lelkiismere­tes, becsületes emberek vezetnék stb. — a titkárnak egyetlen pozitív, emberi vo­nása sem­ maradna,­illetve a szerzőnek nem állna módjában azt megmutatni. Mert ez a titkár egy világfájdalommal, környezete iránti haraggal telt, zsörtölődő, piszkálódó öreg­ember, aki, mint valami sün, állandóan tüskéit mereszti. Magatartása, egész jelleme nem emlékeztet a kommunistákra, ellenke­zőleg, az élenjáró ember, a kommunista ilyen ábrázolása határozottan káros. Mivel érde­melte ki ez az ember a tömegek bizalmát, mi tette népszerűvé, miért választották ép­pen őt a pártszervezet élére? Erre az író nyilván nem gondolt. A titkár megrajzolásá­ra az író egyetlen meleg jelzőt sem paza­rol, ellenben tucatszámra olvashatjuk vele kapcsolatban ezeket: „Bizalmatlan, de na­gyon eleven tekinteted .. gyanakodva für­készte ... szúrósan megnézte . .. kérdezte mérgesen... szigorúra változott az arca... ingerülten tette hozzá ... mondta mérgesen ..­. ingerülten rázta a fejét és dühösen mor­gott valamit... gyanakodva nézegette .. bizalmatlan tekintettel fürkészte ...“ — de talán elég is lesz ennyi. Ez a párttitkár nem agitál, nem győz meg, hanem köteke­dik az emberekkel, akikhez semmi bizalma sincs (sőt, nyilván gyanakszik rájuk), sérte­geti az embereket, le akarja húzni róluk a bakancsot és csak úgy rájuk röffen:­­ „Ki maga?“ Végül pedig, mert ő nem bízik a bá­nya vezetőségében, kihajszolja a fűtőt és egy fiatalembert a viharba, hogy hozzanak érte mozdonyt, „mert a termelésről van szó“. A fűtő, míg az öreg­­kifakadásait, fenye­getőzéseit hallgatja, erre gondol: „Az öreg biztosan nem hagyja annyiban. Ez nem olyan ember, ez buldog. Jelenteni fogja.“ E­zért nem hős a fűtő, ezért fordul visszájára a novella legfőbb monda­nivalója. Egyrészt az ok nélküli ön­­feláldozás nem hősiesség, másrészt a fűtőt nem a párt mozgósító ereje, nem ,az új em­ber öntudata, kötelességérzete veszi rá az útra, hanem többek között a szégyen, mert a félcipőben lévő öreg le akarja húzni az ő bakancsát, hogy maga induljon a nehéz út­ra. (Bár ezen a jeleneten is érzik, hogy a párttitkár nem gondolja komolyan az indu­lást, inkább a többieket akarja megijeszteni vele.) Mivel útjának fontosságáról a fűtő nincs és nem is lehet meggyőződve, a vihar elleni küzdelem nehéz perceiben a fűtő gyer­mekkorára, sokat szenvedett apjára gondol s ebből merít erőt. Gondol ugyan az „öreg utasra“ is néha, de ez hamis, erőltetett; az öreg utasra nincs miért gondolnia, hacsak bosszúsan nem. S ezen a fűtőn kívül a novellában egyet­len pozitív alak sincs. Kínos, az unalomig vontatott a fűtő és a fiatalember útjának, küzdelmének leírása. A szerző mesterségesen újabb és újabb bo­nyodalmakba sodorja alakjait: elvesztik a töltést, eltévednek, beleesnek a folyó medré­be stb. Ez még hangsúlyozottabbá teszi a novella irodalmi módszerének, emberábrázo­lásának naturalizmusát. A novella azt bizonyítja, hogy Asztalos István az ideológiai tisztánlátás hiányával küzd, s nem ismeri eléggé napról-napra fej­lődő új életünket. A szocializmus építése, a békéért vívott Harc hevében ott nőnek fel az új emberek Asztalos István körül, de ő nem látja meg, nem veszi észre ezeket a nagy­szerű új embereket. Szél furatlan nem indul című művében Asztalos István tudott előre mutatni, ábrázolni tudta hőseiben a fejlődés végtelen távlatát, — ennek a novellának alakjai azonban a messze múltba húznak vissza és idegenül állnak mai életünkben; nincs gyökerük valóságunkban, mint ahogy az egész történetnek sincs. N­yelv és stílus szempontjából ez az írás messze alatta marad Asztalos István eddigi írásainak. A novellában senki sem beszél szépen, helyesen magyarul, maga az író sem. Ilyeneket mondanak: — „Nem szabad megálljunk és visszamenjünk! Meg kell kapjuk... a töltést...“ stb. Miért adjuk az emberek szájába pusztán a modo­rosság kedvéért ezeket a nyelvrontásokat? Egyes jelzők, mint „csökönyös“, „mérges“, „konok“ stb. unalomig ismétlődnek a novel­lában, mintha a szerző elvesztette volna szótárának legalább a felét. Néhány soron belül hárman „vonják fel a vállukat“. Ez a mondat: „Az öregnek egyből kisimult a homloka“ — gyors egymásutánban kétszer ismétlődik, ami feltételezhetően sajtóhiba. A Viharban című novella hibái azt is bizo­nyítják, hogy az Irodalmi Almanach szer­kesztőségében még szokás az ismert írói nevek előtti hajlongás, még uralkodik az a felfogás, hogy a már komoly érdemeket szer­zett íróknak nincs szükségük a szerkesztőség segítségére. S bizonyítja a novella azt is, hogy az Irodalmi Almanach szerkesztőségé­ben a megfelelő ideológiai és szakmai fel­­készültség hiányában nem szentelnek elég figyelmet a kéziratok elbírálására. Ehhez már csak ráadás a rengeteg sajtóhiba és elírás. Az irodalmi folyóiratok szerkesztőségeinek tagjai is jobban meg kell, hogy ismerjék va­lóságunkat s azokat az új embereket, akik ezt a valóságot napról-napra szebbé for­málják. Csak így lehetnek jó segítőtársai az írónak az irodalom szocialista realista módszerének elsajátításában. PAPP FERENC =g- " 1 --==^ . ^ »1» UTUNK NAGY ÍRÓ HARCOS ÖRÖKSÉGE (Folytatás az 1. oldalról) vagyunk itt, tudod ezen az oldalon, szegény­emberek ... Akik ezen a parton vannak, azok mind egy testvérek, egymást segítik, kedve­lik, egy kézre kell dolgozzanak. Aki a másik parton van, azt mind le kell lrni..." Móricz néhány hónappal a forradalom előtt írta ezeket a sorokat. Amikor a ma­gyar proletariátus kezébe vette a hatalmat, Móricz lelkesen és a jövőbe vetett hittel vállalta mindazt, amiért a gyárak népe har­colt. Járta az országot, örömmel jegyezte fel az induló szocialista átalakulás, az új élet szívetdobogtató tényeit. Harcos cikkekben népszerűsítette a proletariátus hatalmas har­cát és hirdette, hogy a kultúra igazi felvi­rágzását csak a munka embereinek győzel­me biztosíthatja. A nagy író ebben az idő­ben bátran népe harcának élén járt, művéből eltűntek azok az ellentmondások, amelyek a forradalom előtti és az ellenforradalom ter­rorjának légkörében alkotó Móriczot jel­lemzik. A Tanácsköztársaság bukása után, az el­lenforradalom sötét éveiben Móricz nem szűnt meg bírálni azt a rendszert, amely a rövidéletű forradalom után újból nyomorba taszította a dolgozó tömegeket. Regényei egy részében a századforduló dzsentri vilá­gát, a, dorbézoló rothadt „úri Magyarorszá­got" állítja pellengérre, (Kivilágos kivirra­datig, Úri muri). . . . . , nagy gazdasági vár-A harmincas évek Sága idején írja meg egyik legbátrabb és a tőkés-földesúri rend­szert legkeményebben támadó regényét, a Rokonokat (1932). Ebben a műben Móricz egy szövevényes városi panama szereplői­nek és történetének bemutatásával ábrázolja a tőkés-földesúri rendszer rothadásának mély összefüggéseit. A Rokonok a két világ­háború közötti magyar irodalom egyik leg­művészibb, legharcosabb alkotása. A harmincas évek után Móricz figyelme méginkább az elnyomottak világa felé for­dul. A Boldog ember egy szegényparaszt — Joó György történetén ál — bírálja a fenn­álló társadalmi rendet és felfedi a szegény­parasztság mérhetetlen kizsákmányoltságát. Móricz Zsigmond nagy művészettel lep­lezte le a tőkés-földesúri rendszert és szá­mos írásában tárta fel e rendszer emberte­lenségét és mutatta meg bukásának szük­ségszerűségét. Móricz még írói pályája kez­detén, egy hatalmas regényciklust tervezett. „Ez a regény számtalan kötetből állt volna — írta Móricz — és az egész magyarság életét felölelte volna a kunyhóktól a palo­tákig ..." Bár Móricz a tervezett összefüg­gő regénysorozatot nem tudta megvalósí­tani, négy évtizedes írói munkássága mégis egy hatalmas társadalomrajz monumentális képét vetíti elénk. Mind társadalmi, mind történeti regényei felvetik az esedékes for­radalom néhány alapvető kérdését és ugyanakkor művészileg igazolják azt, hogy igazi emberi élet, a dolgozók emberi ér­zéseinek és alkotó képességének szabad ki­bontakozása csak a tőkés-földesúri rendszer megsemmisítése után lehetséges. A fehér terror keserű éveiben r magányosan élő író elveszítette azokat a hatalmas táv­latokat, amiket az 1919-es forradalom, a néppel együtt vívott harc megláttatott vele. De élete utolsó évtizedének alkotásai újra a proletariátushoz, a népi forradalom gondo­latához való közeledését bizonyítják. A Betyár-fénrt már nem az öntudatlan, az úri elnyomásnak ellentállás nélkül áldozatul eső hős áll előttünk, hanem az öntudatra ébredő ember, aki keresi a felemelkedés és a harc útjait. A Csibe-riportokban (1936—37) egy városszéli proletárlány életének ábrázo­­lásával Móricz bátran állást foglal a­ pro­letárok „tiszta embersége", mellett, az Ár­­vácska-care (1941) pedig azt a gondolatot juttatja kifejezésre, hogy igazi emberiesség, szépség és erő csak az elnyomott osztályok fiaiban születik meg, és végül a Rózsa Sán­­dor­ban eljut a­ népforradalom szükségessé­gének hirdetéséig. Móricz Zsigmond, mint Ady Endre fegy­vertár­sa, jó hamar felismerte, hogy abban a harcban, amelyet a tőkés-földesúri rend­szer ellen folytat, milyen nagy segítséget jelentenek a magyar irodalom haladó ha­gyományai. Ez a felismerés irányítja figyel­mét a népköltészet, a realista irodalom ha­gyományai és a magyar nép szabadságmoz­galmai felé. Móriczot kora ifjúságától kezd­ve szenvedélyesen érdeklik a népszokások, a nép költészete, általában minden, ami a nép életével, a munkával való összeforrott­­ságával, érzelmi életének gazdagságával és felszabadulási vágyával összefüggött. A burzsoázia írói előszeretettel mutatták be Móriczot, mint „őstehetséget“, „ösztönös írót", „a paraszti lélek misztikus kifejező­jét". Valójában Móricz egész életében a rea­lista művész nagy tudatosságával tanulmá­nyozta a nép életét, behatóan és rendszere­sen foglalkozott minden olyan tudomány­nyal, ami a nép életére vonatkozólag gaz­dagította ismereteit, de mindvégig szembe­szállt a néppel foglalkozó burzsoá tudomá­nyok nacionalista és kozmopolita felfogásá­val. Irodalmunk haladó 7Setettd°rol­vasta és népszerűsítette azokat az írókat, akiket a földesúri, majd a tőkés-földesúri rendszerek egykor üldöztek, vagy elhallga­tásra kényszerítettek, így ismertette éveken át Tolnai Lajos munkásságát, kiadta isme­retlen írásait, felújította elfelejtett műveit. Irodalmunk haladó hagyományainak nép­szerűsítésében Móriczot elsősorban a forra­dalmi tartalom érdekelte, de nagy szere­tettel tanulmányozta nagy íróink nyelvét, irodalmunk elfelejtett, vagy kevéssé ismert realista nyelvi hagyományait is. Mialatt az imperialista korszak dekadens magyar írói és esztétái: Babits, Kosztolányi és követőik a magyar irodalom múltját meg­hamisították, realista hagymányait elhall­gatták, Móricz velük szemben egész életén át irodalmunk és nyelvünk haladó hagyományait szorosan összekötötte a tőkés-földesúri rendszer elleni harccal és a nép oldalán kialakuló realista irodalomért vívott küzdelemmel. Móricz gazdag és ma még össze nem gyűjtött publicisztikai írásai tele vannak az irodalom haladó hagyomá­nyait népszerűsítő írásokkal. A kuruc köl­tészet, Fazekas Mihály, Csokonai Vitéz Mi­hály élete és harca a feudális rendszer el­len, Petőfi forradalmi költészete és Tolnai elkeseredett gyűlölete az úri Magyarország ellen, példamutatás és harci eszköz volt Móricz számára. Az irodalom haladó hagyományai mellett Móricz Zsigmond a magyar nép nagy for­radalmi hagyományait is összekapcsolta az­zal a harccal, amelyet a tőkés-földesúri rend­szer ellen vívott. Így fordult Móricz a népi mozgalmak és a népi hősök ábrázolása, 1848 dicső története felé. Petőfi és Kossuth alak­ját Móricz nemcsak szeretettel idézi publi­cisztikai írásaiban, hanem ugyanakkor az ő nevükben is ítéletet mond azok felett, akik a szabadságharc értelmét és céljait meg­hamisították, és a XX. században is útjá­ba álltak a polgári demokratikus forradalom esedékes kiteljesedésének. Móricz, éppúgy, mint Ady, 1848 igazi hőseit és problémáit keresve, elsősorban a népi tömegeknek a szabadságharcban vitt nagy szerepét, 48-as nemesi célkitűzéseken túlmutató forradalmi jelentőségét veszi észre. A­­két világháború között a történelmi re­gény, volt a polgári irodalom egyik divatos műfaja. A tőkés-földesúri rendszer történeti regényírói (Makkai, Nyírő, Harsányi, Gulá­­csy, stb.), mind Magyarországon, mind Er­délyben azért fordultak a múlt felé, hogy az erdélyi fejedelemség történetének, a XVHL, vagy a XIX. század múltjának fel­idézésével a nemzetiségeket elnyomó, a dol­gozó osztályokat kizsákmányoló Horthy­­fasizmus és a revizionizmus számára ková­csoljanak harci fegyvereket. Ezek a­ törté­neti regényírók nem riadtak vissza semmilyen hamisítástól. A XIX. század nagy realista történelmi regényíróinak hagyományait el­vetették és a múltat a pusztuló beteges, rothadt és a történelem fejlődése által ha­lálra ítélt­ burzsoák és földesur­ak szemszö­géből ábrázolták. Móricz Zsigmond az egyet­len nagy regényírónk, aki folytatta a törté­nelmi regényírás nagy realista hagyomá­nyait és történelmi regényeiben is a tőkés­­földesúri rendszer bírálatát adta. Móricz két nagy történelmi regény-trilógiát terve­zett, az Erdély-/ és a Rózsa Sándor-/. Az előbbi végleges formájában, 15 évi munka után, 1935-ben jelent meg, az utóbbi har­madik kötetének megírását már Móricz ko­rai halála akadályozta meg. Mi hozta létre az Erdély-trilógát? Kétségtelenül az a mély hazafis­ág, amellyel a Tanácsköztársaság bukása után, a fehér-terror sötét éveiben Móricz a nemzet felemelkedésének útját ke­reste. a_ r­ . ,/ a -r • • már szerencsés Az Erdély-trilógia témaválasztása miatt is alkalmas volt arra, hogy a béke és a háború, a hanyatló feudalizmus és a pol­­gáriasulás kérdéseire választ adjon. A ma égető kérdéseire való válaszadás hozta létre az Erdély-trilógiát; ezt a­dja el nyíltan a regény eszmei mondanivalója, cselekménye. A háborúra való készülődés és a fasiszta pusztítás éveiben Bethlen korának ábrázo­lásakor a fejedelem békepolitikáját, az építő munkát, a kibontakozó gazdag fejlődést emeli ki. „Békeatmoszférát! Egész Európá­nak egyetlenegy szükséglete az igazi béke." „Fel kell szabadítani ezt a nemes népet, po­litikai és társadalmi rendet, nyugalmat, a fejlődés lehetőségét megadni neki.“ „Az én ideálom a nyugodt és eredményes munka." — mondja Bethlen Gábor, a trilógi főhőse. Regénye megírása után egyik elő­adásában Móricz ugyancsak Bethlen Gábor­ral mondat bírálatot a tőkés-földesúri Ma­gyarország felett. A „feltámadt Bethlen" — írja Móricz, „ezt mondaná ma: irigyke­dem, hogy ennyire felette vagytok a mi sze­gény korunknak, de csodálkozom, hogy még tovább nem értetek el. Ha ilyen szépen ha­lad a technika, miért nem halad a társa­dalmi élet berendezése is? Vannak itt bizo­nyos dolgok, amelyek ma is csak ott tarta­nak, ahol mi hagytuk rátok. Olykor közép­kori illatok csapnak meg és elcsodálkozom: ez még ma is így van?" Móricz az Erdély­­trilógiában tehát Bethlen Gábort, mint a polgárosodás előfutárát mutatja be és ugyan­akkor éles, kérlelhetetlen ítéletet mond sa­ját kora feudális maradványai felett. Az Erdély-trilógia eszmei mondanivalójának ereje a faji üldözés és háborús uszítás, a so­vinizmus és az úri Magyarország elleni til­takozásban van és annak az előremutató alapgondolatnak művészi megalkotásában, hogy egy nemzet nagyságát és felemelkedé­sét nem területi terjeszkedésének és a hódí­tásnak köszönheti, hanem társadalmi rend­szerének, a tömegek békés alkotó munkája kibontakozásának. Móricz másik nagy történelmi regénycik­lusa, a Rózsa Sándor, szintén évtizedes ví­vódás eredménye. Az az állandósuló nyo­mor és üldözés, ami hazájában a harmincas években a világgazdasági válság nyomán egyre borzalmasabban bontakozott ki, a dol­gozó osztályok fokozódó ellenállását váltotta ki és az illegális kommunista párt által ve­zetett politikai harcokban öltött testet. A fasizmus elleni tiltakozás, a dolgozó osztá­lyok melletti nyílt kiállás minden igazi író elsőrangú hazafias feladatává vált. Móricz publicisztikai írásai, 1930-tól haláláig írt mű­vei a fasizmus fokozódó térhódításával szembeszálló író bátor állásfoglalását tük­rözik. Ennek a tőkés-földesúri rendszerrel szembeni állásfoglalásnak legmonumentáli­­sabb emléke a Rózsa Sándor. A szegény­parasztság hőseként így jelenik meg előt­tünk az a Rózsa Sándor, aki a szegénypa­raszti forradalom perspektíváját érzékelteti. A Rózsa Sándor-ciklus hatalmas művészi erővel tárja fel a szegényparasztság sorsát, a magyar uralkodó, osztály hazaáruló, népel­nyomó szerepét, de ugyanakkor jelzi Móricz szemléletének korlátait is, t. I. Móricz nem látta, hogy vezetőerő hiányában a paraszt­ság szabadságküzdelmének bukása törvény­szerű. .... . ... . , hagyott Móricz Milyen örökséget zsigmond a dolgozó népre és mit tanulhatnak ma is íróink tőle? Móricz műveinek legnagyobb példamutatása az író viszonya a néphez, a valósághoz és az írói magatartás mély hazafiassága. Dolgozó­ink megtanulhatják Móricztól a nép, a haza, a dolgozók életének szeretetét, és ugyanakkor mindannak az izzó gyűlöletét, ami a nép felemelkedésének az útjában áll. Móricz mű­vei az élet, a munka, az alkotás szeret­etér­e ihletnek. A nagy kritikai realista minden je­lentős alkotása annak a bizonyítéka, hogy az imperialista korszakban a kapitalizmus a dolgozó osztályok minden alkotó képességét elnyomja, gátat állít a legnemesebb szándé­kok elé, megakadályozza az emberi érzések szabad kibontakozását. Bár Móricz nem látta következetesen a munkásosztály szerepét, élete végén eljut mégis annak a felismeré­séhez, hogy az új és a magasabbrendű er­­kölcsiség hordozói a dolgozók, és igazi sza­bad élet csakis a tőkés-földesúri rendszer megsemmisítése után lehetséges. Sokat tanulhatnak íróink is Móricz mű­veiből. Megtanulhatják az életismeret, a do­kumentálás döntő szerepét a realista alko­tásban, a típusábrázolást, a nyelv- és a kife­jező formák páratlan gazdagságát, ami nél­kül semilyen haladó tartalom nem bonta­kozhat ki. Ma, tíz évvel halála után, Móricz művei elevenebben hatnak, mint valaha, hal­hatatlan regényei és elbeszélései az egész dolgozó néphez szólnak és hazafiasságra, a nép, a munka, a kiteljesedő boldog élet sze­­retetére nevelnek. JANCSÓ ELEMEK

Next