Utunk, 1963 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1963-01-04 / 1. szám
UTUNK 3 Szombat délután fél négy is elmúlt, mire Kese János, a Tehnometál közgazdásza fölkapaszkodott a hazafelé tartó buszra. Most ért véget az ülés, melyen a tartomány gépgyártó üzemei megtárgyalták az 1963-as évre szóló tervfeladataikat. Kese az elmúlt héten egyszer se került haza nyolc előtt a gyárból, s a felgyülemlett fáradtság súlya alatt kedvetlen és mogorva volt. Lassan cammogott a zsúfolásig telt busz, a megállóknál előre-hátra löttyintette az utasok egyneművé sűrűsödött tömegét. Most az sem derítette jobb kedvre Kesét, hogy szombat délután van, este a szomszédban családi römdparti várja, holnap délig pizsamában, hálókabátban ténfereghet, olvasgathat, délután pedig a labdarúgóbajnokság soron következő mérkőzése izgalmasnak ígérkezik. Megebédel, tüstént lefekszik, végre alaposan kialussza magát. Rémlik, hogy Anci, a felesége valahova elígérkezett délutánra, a sógorához, ha jól emlékszik... De nem, nem megy el, még ha Anci rossz néven veszi is, és viszonzásul csak sértődött, csípős megjegyzések árán mehet is majd el a holnapi meccsre. Aztán újra a hétfő következik, a hét pedig még az előbbinél is nehezebb lesz. Ki kell dolgozni a tervhez a gyár észrevételeit, javaslatait, a terven felüli felajánlásokat. Gyűlések, viták, míg a gyár vezető kollektívájának álláspontja kialakul... Kese szereti a munkáját, minden reggel jókedvűen várja a buszt a sarki megállónál. Ez a lehangoltság csak pillanatnyi jelenség, azt is tudja, honnan származik. Eltelt a nyár, a szabadság, alig tíz napja állt munkába újra, s épp olyan időpontban, mikor a legnagyobb a „nyomás“. Hozzá kell szoknia a gondolathoz, hogy az elkövetkező hetek, hónapok folyamán nincs már nagy esemény, amire kellemes izgalommal várakozhat. De eltelik egy-két hét, s már a kis, „helyi érdekű“ örömöknek is örülni tud majd . .. Amint hazaérkezett, tüstént meg is kezdte a „tüzérségi előkészítést“ a zavartalan délutáni alvás érdekében. — Tisztára hulla vagyok, szívem! Ha nem dőlök le egy kicsit délután... Legnagyobb meglepetésére sértődöttség vagy bosszúság helyett aggodalmas kifejezés volt Anc kerek kis arcán. Nyitott borítékot tett elébe. A minisztériumi vezérigazgatóság távirata volt a borítékban, ami szerint vasárnap reggel jelentkeznie kell Bukarestben. Kitöltött menetlevelet mellékeltek a gyárban a távirathoz. Tudták, hogy munkaidő végéig nem lesz vége az ülésnek, s ő már nem tér vissza a gyárba. A délutáni alvásnak tehát befellegzett. A vasárnapnak is, a meccsnek is! Jó ideig megnyúlt képpel forgatta kezében a papírokat. Most szaladhat a menetjegyirodába... az esti gyorsra ilyenkor már biztosan nem kap hálókocsi-jegyet, egész éjjel forgolódhat majd a helyén, s álmosan, gyűrötten érkezik meg Bukarestbe ... Annyira kezdte sajnálni magát, hogy valósággal meghatódott tőle. Most már az elérhetetlen vágyak csábító messzeségében lebegett a nyugodt hétvége. Egy pillanatig látta magát, amint az enyhe szeptemberi napfényben a kerti széken ül könyvvel a kezében, a patak túlsó partján a park öreg faóriásai, jobbra az épülő új városrész fölött a toronydaruk acélcsőre... Egészen biztosan elolvasta volna végre a nemzeti jövedelem mérlegéről szóló cikket a közgazdasági folyóirat legutóbbi számában. Boszszantó figyelmeztetésként több mint egy hete várakozott már az asztalán ... Mennyire kiegyezett volna most már ezekkel a „helyi érdekű örömökkel“ is!ásnap reggel, míg léptei szokatlan visszhangot vertek a minisztérium kihalt folyosóin, még mindig nem jutott eszébe azon töprengeni, hogy miért is hívják tulajdonképpen. Majd megmondják, mit akarnak, ő pedig nem rejti véka alá, hogy nem lelkesedik ezért a vasárnapi hívásért. A vezérigazgatóság tervosztályának főnöke fogadta. Egyedül ült az íróasztala mellett, vasárnapiasan elegáns sötétszürke ruhában, a többi irodában sehol senki. Nem volt nehéz kitalálni, hogy csak érte jött be, s amint végeztek, el is megy majd tüstént. Kese leült, szinte tüntetően sercegtette kiserkedt szakállát, sűrűket pislogott, mint akinek sérti szemét a fény az álmatlanul töltött éjszaka után. A tervfőnök udvarias hangja azonban csakhamar leszerelte. — Ne haragudjon, Kese elvtárs, hogy mára hívattuk fel. Már mindenki kiutazott a tartományokba, holnap reggel én is indulok. S ezt a dolgot nehéz lett volna telefonon letárgyalnunk. A vezérigazgatóság szeretné, ha üzemei az önköltség csökkentése útján nagyobb megtakarítást vállalnának, mint amennyit a terv előír. A jelentősebb üzemekhez leutaztak a vezérigazgatóság emberei, de a „November 7“-hez már nincs kit küldeni. Pedig úgy tűnik, még ott is maradtak mozgósítatlan tartalékok. A határidő rövid, szeptember 15-ig a felajánlásokat összesíteni kell. Arra gondoltak, utazzon le Kese abba a gyárba. Gyakorlott közgazdász, megkérik, segítsen ebben a dologban. — Gondolom, érti, Kese elvtárs, szó sincs arról, hogy meghatározott összeget várunk a „November 7-től, még csak arról sem, hogy föltétlenül elvárunk terven felüli felajánlást. Hiszen ha biztosak lettünk volna abban, hogy vannak további lehetőségek, nagyobb tervfeladatot adtunk volna ... Mindenesetre valószínűnek tartjuk, hogy még vannak tartalékok. Tapasztalatcsere formájában utazna oda. Ha felfedezne bizonyos lehetőségeket, javaslatként megbeszélné a gyár vezetőségével. Legfeljebb egy hétig maradna ott, utána egyenesen hazautazna. Egyébként is, alig száz kilométernyi útról van szó önöktől... Ha pedig a feltételezések nem igazolódnak ... a tapasztalatcsere mindenképpen hasznos lesz. Kese arcán már nyoma sem volt az álmosságnak. Érdeklődéssel figyelt, bólogatott hozzá. — Tudjuk, hogy önöknél is van most tennivaló bőven, de Kese elvtársnak erős kollektívája van, s nagyon szeretnénk, ha segítene nekünk ... — Persze, most rengeteg a munka, amíg a terv javított változatához elkészítjük a javaslatokat, észrevételeket, de úgy hiszem, szükség esetén meg tudják oldani nélkülem is... A tervfőnök megkönnyebbülten firkantotta alá Kese menetlevelét, TOMPA ISTVÁN elbeszélése (I.) készségesen beleegyezett, hogy előbb hazautazzon, kedden reggel majd jelentkezik a „November 7“-ben. Kese nemhogy nem húzódozott, de egyenesen örömmel fogadta a megbízást, örült, hogy végre találkozhatik Szamosi Bercivel, gyermekkori jó barátjával. A „November 7“ főkönyvelője Berci, tíz éve nem találkoztak már. Számtalanszor beszéltek telefonon hivatalos ügyekben, s minden alkalommal megígérték egymásnak, hogy a következő hónapban aztán igazán találkoznak. Jó néhányszor fel is készült már erre a látogatásra, de mindig közbejött valami. S most a vezérigazgató jóvoltából váratlanul lehetősége nyílik arra, hogy odautazhasson. Méghozzá ilyen kényelmes, lazán megszabott feladatokkal, amikor otthon az év egyik legkeményebb hete várna rá. Felvillanyozódva ment a Magheru körúton a „tejcsárda“ felé, hol reggelizni szokott. Mintha félig még szendergett volna a város ebben a kora délelőtti órában, gyér forgalmával még szélesebbnek tűnt most a körút. Elmaradhatnak barátok így egymástól, pusztán azért, mert száz kilométerrel arrébb kerültek? Kese a kérdéssel önmagának tett szemrehányást. Hiszen Berci hívta, unszolta szüntelenül, telefonon, levőben, üzenettel. ő meg csak ígérgette, hogy elmegy... Igen, mióta megnősült, kissé begubózott, tartott attól, hogy Anci hidegen fogadná Bercit, ha meghívná... -Az esti gyorssal hazautazott. Anci öröme csakhamar lehervadt, mikor bejelentette, hogy csak átutazóban jött haza, egy hétre el kell utaznia a „November 7“-hez. — Valami baj van ott? Anci tele volt aggodalommal. — Nem... nincsen baj. Csak utána kell nézni néhány dolognak. Elgondolkozva figyelte Ancit, amint csinos kis háziruhájában, fehér nylon kötényében forgolódik a fehérneműszekrény s a konyha között. őt készíti útra, nyugtalan és sajnálja őt, hogy egy hetet idegenben kell töltenie. Igazság szerint meg kellene nyugtatnia Ancit. A feladata olyan, hogy akár elindulása előtt már teljesítettnek tekintheti. Meg kellene mondania, hogy ez az út valóságos vakáció, s ő valójában repes az örömtől, hogy végre régi barátjával tölthet együtt egy hetet. De ha ezt megmondja, Anci esetleg gyanakodni kezd, hogy ő maga kezdeményezte az egészet; sok mindent el kellene mesélnie Berciről, régi dolgokat azokból az évekből, mikor ők ketten Ancival még nem is ismerték egymást. S talán még akkor sem tudná érzékeltetni Berci furcsa, gúnyoros, fölényeskedő természetét, nem tudná megmagyarázni a kettejük között kialakult barátságot, hiszen annyira különböztek egymástól ... Meg aztán sokkal kényelmesebb, ha aggódó figyelmességgel készítik útra az embert s nem durcáskodó, szemrehányó arccal. Végül úgy döntött, hogy inkább a lelkiismeretfurdalást választja, mint az ilyen szemrehányásokat: „Bezzeg te ott jól kiszórakozod magad!“ Megértik ők egymást Ancival, s amint az évek telnek, egyre jobban ragaszkodnak egymáshoz. Csak ügyelni kell arra, hogy a víz alatti zátonyokat elkerüljék ... Majd utólag elmond mindent, akkor nem származhat belőle félreértés. Szép, napos délelőtt érkezett meg a „November 7“-hez. Az igazgató — negyven év körüli, nagy darab ember — barátságosan fogadta, s annyira figyelmes volt, hogy inkább félbeszakította az értekezletet, semmint néhány percre is megvárakoztassa. Kese annál inkább értékelte ezt az udvariasságot, mert az asztal körül ülők arcáról leolvasta, hogy épp egy viharos megbeszélés kellős közepébe cseppent. Szamosi Berci a főkönyvelői irodában fogadta. Némán, ünnepélyesen ölelte magához, s csak későre szólalt meg dörmögő basszus hangján, félreismerhetetlen megilletődöttséggel. — Na, most nézzelek meg jól... Hát semmit sem változtál! Kese zavarban volt. Semmilyen erőfeszítés árán sem tudta volna viszonozni ezt a bókot. Szamosi ugyanis alaposan megváltozott az elmúlt tíz év alatt. Elhízott, kopaszodni kezdett,, vonásai valahogy határozatlanabbá váltak, fellazultak a kövér arcon. A rövid, kapkodó beszélgetést, mely inkább Berci felkiáltásaiból állt: „Na végre!“, „Ez aztán igen“, „Már éppen ideje volt!“ — mindegyre megszakították az aláírásokért jövő munkatársak. Szamosi végre ráreccsent az egyikre: — Várjon künt, amíg hívom! — Látod, napközben , milyen bolondokháza van nálam... Na de nem baj, most aztán lesz időnk ... Természetesen nálam szállsz meg, mindjárt szólok a kocsinknak, vigyen haza. Mosakodj meg, pihend ki magad... — De hivatalos küldetésben vagyok, öreg fiú! Már foglaltam is szobát a szállodában! Mintha bizonytalanul csengett volna most a Berci hangja: — Hát miért siettél úgy azzal a szállodával...? Mennyi ideig maradsz? Nehogy azzal állj nekem elő, hogy holnap, holnapután menni akarsz! Kese elmosolyodott: — Képzeld, akár egy hétig is maradhatok. Tapasztalatcserére küldött a minisztérium ... — Tapasztalatcserére?! Hát ez remek! S épp ilyenkor? A legnagyobb munka idején?! Nem ismerek rá a vezérigazgatóságunkra. Valami kellemesre is telik már a fantáziájukból? Itt szépen kipihened magad, s mire hazaérsz, a munka zöme már kész, túl vagy a nagy bulin ... Kése pillanatig habozott, hogy megmondja-e, nem pusztán tapasztalatcserére küldte a vezérigazgatóság, de arra már oda is lett az alkalom. — A kutyafáját, ma késő estig bent kell maradnom, mérlegzárás van... Na de nem baj, úgyis biztosan szét akarsz nézni egy kicsit a gyárban. Holnap este aztán nálam vagy, alaposan kidumáljuk magunkat... Most jut eszembe, tizenkettőkor van egy vezetőségi értekezlet. Tárgy: terven felüli felajánlások. Érdekes lesz, gyere be te is. Majd meglátod, hogy harcol a Tata! — saját mellére bökött. — Mint egy valóságos oroszlán! Hamiskásan kacsintott hozzá. Kese bizonytalanul válaszolt. — Jó, ha gondolod... Alig térült-fordult egy kicsit a gyárban, tizenkét óra lett. Bekopogott az igazgatói irodába. — Ha megengedné az igazgató elvtárs ... Természetesen, ha nem belső, vezetőségi dolgokról van szó... Az igazgató gondterhelt arcán átfutott egy kis mosoly: — Parancsoljon, Kese elvtárs. Nincsenek titkaink! Hét-nyolc ember ült az asztal körül. Csak az arcok s az iroda különbözött a hasonló otthoni megbeszélésektől, melyeken Kese hetenként részt vett. Minden bevezetés nélkül kezdték, nyilvánvaló, csak folytatják a félbeszakított vitát. — Arról volt szó, a tervosztály új javaslatokat terjeszt elő. Tessék! Fiatal, szemüveges férfi kezdte forgatni a papírjait: — Amint láttuk, a jövő évi tervfeladataink rendkívül szorosak ... Mi tüzetesen átszámítottunk újra mindent... Az igazgató szemmel láthatóan türelmetlen: — Vállalunk, vagy nem vállalunk? — Mi úgy gondoljuk, ha rendkívüli erőfeszítésekre számítunk, s azt a kockázatot is vállaljuk, hogy esetleg nem teljesítjük, amire köteleztük magunkat... akkor is legfeljebb ötvenezret... Idősebb, munkaköpenyes ember hajolt az asztal fölé, széles tenyerét tölcsérszerűen húsos füléhez tette, mintha nem jól hallotta volna. — Mennyit?! ötvenezret?! A mi lehetőségeink mellett?! Ez nem vállalás. Ez borravaló! Kinek akarunk mi borravalót adni?! „Ez szakszervezeti elnök lehet, vagy a pártszervezet titkára" — állapította meg magában Kese. Kis ideig süket csend következett. A tervfőnök zavartan forgatta papírjait, néhányszor a szemüvege mögött Szamosi felé pillogott, mintha onnan várná a segítséget. — De Boga elvtárs, azok az állítólagos lehetőségek semmiképpen sem tükröződnek a számításokban. Szíveskedjék átnézni őket. Biztosíthatom, hogy mi mindent... — Várjunk csak!... A múltkor is kértem, számítsák ki, mennyi megtakarítást jelent, ha az ötös-hatos részlegben átszervezzük a belső szállítást, úgy ahogy arról szó volt. Csak munkabérben jelent legalább háromszázret. Ez egy! Az öntödében csak félszázalékos anyagmegtakarítást terveztek, pedig a kis öntvényeknél két százalékkal nagyobb a selejt, mint a megengedett szint. Ha csak épp betartjuk a megengedett százalékot, az mennyit jelent? Legalább háromszázötvenezret! Ez kettő... Az igazgató rá-rábólintott a Boga érveire, amint az bütykös ujjain számolta a százezrekre menő költségcsökkentési lehetőségeket. Nyilván ő is többet akar az ötvenezernél, de Boga már közel egymilliónál tart. Kese meglepetten figyelte az arcokat. Valaki itt alaposan elhajítja a sulykot. .. Vita persze náluk, a Technometálban is adódik bőven, különösen ilyen alkalmakkor. Van, aki azt akarja, hogy kétszázezret vállaljon a gyár, van, aki kétszázötvenet is lehetségesnek tart... De ötvenezer és egymillió között vitázni?! Itt valami nincsen rendjén... És Berci vajon mit szól mindehhez?! Berci szótlanul, látszólag közömbös arccal ült a helyén. Megvárta, amíg Boga valahányadik bütykös ujjára rábökte a milliót, s csak akkor szólt közbe: — Bocsánatot kérek, egy elvi kérdést szeretnék tisztázni. Nincs több, mint két hete, hogy jóváhagyták a jövő évi tervünket. Én azt kérdem: jó-e ez a terv vagy sem? Elfogadjuk vagy sem? Ha a minisztériumnak vagy bárki másnak az a véleménye, hogy nem jó, akkor tessék: javítsák ki! Szabjanak meg nagyobb tervfeladatokat. De akkor természetesen mutassák ki, minek alapján szabnak meg magasabb önköltségcsökkentési tervet. Ha pedig a terv jó, ha a mi valóságos lehetőségeinket tükrözi, akkor kérdem én, milyen címen, milyen jogon húzzunk a nyakunkba mi magunk nehéz százezrekkel magasabb feladatokat? S milyen jogon, milyen címen várja el tőlünk bárki is ezt? Min alapulnak ezek a vállalások? A dicséretre méltó szándékon, hogy X. vagy Y. elvtárs így szeretné?! Ez a tényekhez mérten túl kevés, kérem! — Nem! A belső tartalékainkon alapulnak, amit senki sem hozhat felszínre, csak mi magunk! — Jó, kérem, nézzük akkor ezeket a belső tartalékokat. — Szamosi széttárta a karjait, jobb kezében a töltőtollas karmesterre emlékeztetett, aki épp beinteni készül kedvenc darabjának kezdő akkordjait. — Az imént az elvtársak kimutattak egymilliót terven felül. Én meg bebizonyítom, hogy könnyen másfél millióval terv alatt maradhatunk. Tessék követni a számítást! ... Ha nem a második félév magasabb termelékenységű választékát kell termelnünk jövőre, hanem csak az első félévét, ami, mindannyian tudjuk, hogy könnyen bekövetkezhet, csak ez jelent már ... négyszázezer lej plusz költséget munkabérben. Ha az ország déli részébe szólnak majd a kiutalások késztermékeinkre, amint ez a harmadik évnegyedben történik, szállítási költségeink kétszáz(Folytatása a 4. oldalon) SALAMON LÁSZLÓ Tekintetem így röppen a télbe Mit őstalaján a földnek az ember munkával alkot szüntelenül: maga is természet; külön törvényét se fagy, se hőség nem kezdheti ki. Folyó befagyhat, tengerünk mélyméhű szintjét dúlhatják konok viharok: gépeink zúgnak s állványaink mögött télben is nőnek az emeletek. A rögöt csonttá dermesztő hidegek se parancsolhatnak zord megálljt a gondolatnak, s a béklyókat törő eszmék tüzét hóvihar se oltja ki. Magasba törő, mélységig hatóó terveinknek nem emelhet gátat évszakok forgása, amikor az ember maga is örök változásban él. A tavaszba fordult szívek melegén jégujja se foghat a télnek, kohóinkban szüntelen kéklik a láng, gyűl az áram erőműveinkben. Fújják hát csak taz ágak fuvoláin nyers dallamukat északi szelek: az őstermészet vicsorgó, vak dühét munkánk acél rabláncára fűzzük. Ha födheti újra ormok tetőit, reccsenhet jégpáncél folyóink medrén: a bennünk élő tavasz sugarait dermedt fellegek se űzhetik el. Meghitt reményeim ablakain át tekintetem így röppen a télbe; fagyától nemcsak kályhám lángja véd meg, de tavaszi szívek melege is.