Utunk, 1970 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1970-07-10 / 28. szám
Arcképek Bajor Andor A korszak egyik legnépszerűbb prózaírója. Neve ugyanúgy a „humorista“ szinonimája lett, mint korábban a Karinthyé, mert akárcsak nagy elődje, ő sem veti meg a komikus műfajok népszerű változatait, a napilap-humoreszket, a pamflet-eszközökkel frissített publicisztikát, a stílusparódiát; őrá is áll, hogy minden műfajt művel, kivéve az unalmasakat. Olvasótábora a szó szoros értelmében nemzedékeket fog át: az intellektuális humor, a bölcseleti líra hatáseszközeinek művésze éppúgy elemében van, hagyermek-olvasóival kell együtt nevetnie vagy meghatódnia. Pályáját lírai versekkel kezdte, amiből a fordító és a paródiaíró formaérzéke maradt meg, s érett novelláinak gazdag líraisága. Az ötvenes évek elején írott verses és prózai szatírái a „jelenség-szatíra“ körébe tartoznak: egy-egy negatív (s összefüggéseiből kiragadva nem túlságosan jelentős társadalmi jelenség, rendszerint a bürokrácia, a hivatali hatalmaskodás kinevettetése a tartalmuk, amit az optimista befejezés kerekít egésszé. E szokvány-témákat Bajor bőven buzgó ötletei teszik olvasmányossá. Kedvelt eszköze a játékos fantasztikum; a faellátás például azért rossz, mert embernek álcázott fák intézik (Afa-tanácsos), a tavasz azért késik, mert a felelős beosztásba került hóember elsikkasztja a napsütést (A hóember), az így létrejött képtelen helyzetek azután szójátékok, poének sorozatát indítják el. Nevét a Kerek perec című kötetben (1958) összegyűjtött paródiái tették igazán ismertté. Formájuk szerint alig különböznek a Karinthy-híresítette műfajtól, néha közvetlen hatásokra is bukkanunk bennük, amilyen a Gondos atyafiság szerelmes évődéseit karikírozó szöveg hasonlósága Karinthy Sár aranyparódiájához. Java részükben azonban Bajor nem szorítkozik stílusmodorosságok kicsúfolására, hanem a művekben megszólaló tartalmakat, írói magatartásformákat teszi nevetségessé, jócskán szatirikus éllel. Sokszor ezért is nem „névreszóló“ a paródiája s a stílusutánzatba ezért szövi bele indulat-diktálta ítéletét is. A Szelíd vihar — alcíme: Idill a jégverésről — a mindent hibátlanra lakkozó áloptimizmust támadja, a szolgalelkűség irodalmi vetületét, a karikatúra derűjét meghaladó haraggal: „Rózsaszín dörej. Jégeső szakad. / Vakít a villám rózsaszínű fénye; / rózsaszín költő ül a fa alatt. / Rózsaszín villám csapjon őbeléje.“ A korszak — az ötvenes évek — kritikájának is tartalmi negatívumai ingerült fel: a nyegle mindenttudás, az irodalmi tényeknek fittyet hányó elméletesdi s mindenek előtt a hazug sémákhoz való ragaszkodás. „Ember! Tudja ön, hogy mit csinál? — sopánkodik Balzachoz címzett levelében Séma Fülöp, a szerkesztő. — Maga szerencsétlen! Maga ábrázol.“ De az egyes írókról rajzolt irodalmi torzképeiben is ez a hamis tartalmakat leleplező szándék az uralkodó: a sematikus regények, az álforradalmi ódák képtelen fordulataiban egy olyan irodalomszemlélet válik nevetségessé, mely éppen sokat hirdetett feladatát, a valóság hű bemutatását, a költői őszinteséget tagadta meg. Ez a szatirikus hang későbbi paródiáiban is fellelhető, csak ezekben elsősorban a modernség divattüneteit veszi célba, a „szabad asszociációk“ mögött a semmitmondást, a formabontás mögött a formátlanságot, a formakultúra hiányát. Korábban a dogmatikus gondolkozás, újabb paródiáiban a vidékiségbe oltott sznobság a céltáblája. „ . .. Az ötvenes évek végére alakítja ki sajátos műfaját, a noveriának egy olyan változatát, melyben esemény és emperabrázolás a humoreszleközeivel ötvöződik. Találunk közöttük klasszikus, csehovi jellegű szatirikus novellái (Miért evett Bodoni elvtárs vadasbélszint zsemlegombóccal?), legtöbbjükben azonban a lírai vallonisos hang az uralkodó. Bajor titka ez írásokban lényegében minden szatirikus közös titka: felfedezi bennük a kisembert, nemcsak kicsinyességben, hanem emberségében. Swifttől Dickensen át Capekig valamennyi szatírákó ezt a hőstípust ábrázolja, az átlagembert aki csak abban egyéniség, hogy ártatlanabb, hiszékenyebb, mint környezete, emiatt aztán a valóság rajta próbálja ki minden goromba fogását, talán a Satöbbi című írásában (1956) lépteti föl először, a hozzá kapcsolódó lírai mondanivalóval együtt. Végső fokon a korszellemmel csöppet sincs ellentétben a névtelenek, a tömeg kultusza, melyet sportversenyen és operaelőadáson, tudományban és irodalomban a névsort záró szürke „satöbbi“ jelez — ám a „satöbbik“ tehetségét és kötelességtudását előadó lírai monológot átszövi a kisember balekségének a humort a keserűséggel elegyítő megrajzolása. Ahogy a történelem egész folyamatában ismeretlen maradt a kisember, hiszen ő a híd, az ing, a fal, a kocsi ismeretlen feltalálója, a háborúk ismeretlen hősi halottja, a békés munka ismeretlen élője, úgy ütik el helytállása erkölcsi jutalmától az ügyeskedők, a könyöklők, a szoborra pályázók. Itt, ebben a gondolatban érhető tetten Bajor humorának hangváltása: korábbi szatíráiban is szó esett törtetőkről és hatalmaskodókról, de mindig a „gyűlöld, leplezd le s győzd le őket“ indulatával. A Satöbbi befejezésében azonban az autóbuszra váró névtelent „tudja, ki vagyok én?“ kiáltással visszalöki a Valaki, és... „Satöbbi bocsánatot kér, hátrébb szorul s a Valaki diadalmasan elrobog az autóbusszal, hátra se néz többé, már ott ül a sofőr mellett s a felületes szemlélő azt hiszi, hogy az igazi sofőr csak olyan hátramozdító mellette. Satöbbi pedig indul gyalog gerelyt venni, föltalálni, építeni, gólt rúgni és Urai verset írni, tudatni, hogy megint ott volt, ahol szükség van az erejére.“ A szatíra, a komikum itt a pozitív eszményt sebző lesz, hiszen aki szeretetre méltó, azt a kiszolgáltatottság fájdalmasan nevetséges helyzetbe hozza, aki gyűlöletes, azt ereje megóvja tőle. Ez a szerkezettípus, ez a befejezés és a humornak ez a fájdalomba hajlítása ettől kezdve Bajor elbeszéléseinek állandó vonása. A Répa, retek, mogyoró című kötetében (1962) már egész ciklust alkotnak (Egy humorista vallomásai). Az Alvarezben még a komikum az uralkodó, a városka vadászai, akik előtt hirtelen fölbukkan egy elszabadult cirkuszi oroszlán, s a vélt veszély elmúltával a páni rettegésből azonnal visszaváltanak a vadászhencegésbe, még elsősorban nevetségesek, csak az utcaseprő szerepeltetése, akinek az oroszlánt is meg kell fékeznie, utal a Satöbbi világára. A Harabula kancellárban azonban, amikor a gyerekek katonásdija hirtelen találkozik a felnőttekével, a háborúval, a valóság kegyetlenségére való rádöbbenés a gyermekjátékkal együtt a művészet játékát, a könnyed derűt is félresodorja, a Madarak és fák napjában pedig kezdettől jelen van a két elem: a madarak és fák napját vezénylő igazgató és leventeoktató oly fenyegetően harsogja a szeretet jelszavait, oly dühödten és nyersen utasítja növendékeit a vidámságra és gyöngédségre, hogy a komikum álcája alatt állandóan érezzük a brutalitás fenyegetését, ami végül is a természetre (s Bajor írásaiban a természet mindig a szépség, az ember számára otthonos világ szimbóluma) zúduló pusztulás víziójában csattan ki; a természet ünnepét vezénylő hatalmak a ropogó máglya, a mókust ölő, gallyat törő, füvet tipró tombolás „ünnepén“ vannak igazi elemükben. „S közben, míg így ünnepeltük a hatalmas természetet, senki sem vette észre, hogy a madarak ha atan menekülnek, a fa hamuvá változik a kezünkben, és hova megérintjük, csontváz lesz elevenből." Ez elberélésekben az első személyes előadásmód elsősorban közvetlen élm ny..erőséget szolgálja, a Főúr, írja a többihír című kötet (1969.) kiértékelő ciklusában, a Gyermeki ájtanisápban azonban már lírai többlet-funkciókat kap. Az első s-,f' mely itt már nemcsak tanúja a történteknek, hanem cselekvő 6' vagy többnyire szenvedő — szereplője. Az írások zömének~'~ mája gyerekemlék, s ahol nem, ott is a gyermekded naivitás *** a közeg, melyen át a világ megszokott ferdeségei hirtelen fiú* fejeztetnek s ésszerűtlennek minősülnek. Bajor hőse mindi máson sír és máson nevet, mint a többiek, néha a képtelen*l csigázva az egyéni és a szokványos ellentétét (a templomban például, miközben a hívek az emberevők közé hittérítőnek ki a szülő i .tisztelendő várható mártíromságán zokognak, ő a szény pogányokat siratja, akik a főtisztelendő felfalatás előtti prédikációjának, várható hosszúsága miatt sohasem jutnak majd vacsorához), ám mindig el kell ismernünk: a világ a hős rendhagyó nézőpontjából is megítélhető. Szakadatlan félreértésbe van a világgal , mert az önállóságához ragaszkodó értelem számára a konvencionalitás csakis érthetetlen és félreérthető lett A kritika Capek Svejkjéhez is hasonlította ezt a magatartást ami igaz is, azzal a különbséggel, hogy Svejket együgyűségének páncélja óvja az értelmetlen világ bántásaitól. Bajor énhösét azonban a felsőbb rendű értelem valósággal kiszolgáltatja nekik; a svejki félreértések az emberi kapcsolathiány fájdalmát fakasztják föl benne, s a megismerés a gondolat magányához, az irányító konvenciók híján maradt ember diszharmóniákkal szembenéző emberségének az állapotához vezet. Ahogy a Gyermeki divatosságban a fiúcska rádöbben arra, hogy a csodatevőnek hitt ereklye csak tehetetlen csontváz, s arra is, hogy a felismerés után csakis ereklyék nélkül, magára utalva egy vakhitű világban kell az embert fenyegető tényezőkkel szembenéznie . mint minden embernek, nekem kell a sárkányok, farkasok és kígyók szikrázó szeme előtt megállanom másfél méter magas emberségemmel. Ezt jelentette a rémült gyermeki kiáltás, ami csak egy pillanatig hangzott, mert már kezdődött is a litánia, fölzúgott az orgona, és a hívők áhítatosan tekintettek farkasszelídítő, ördögűző és kígyótaposó alakokra, a jámborság győzelmének jelképeire, akik festve és kifaragva el akarták hitetni velem, hogy teljes az Ég és a Föld harmóniája.“ Formavilága is mondanivalójának megfelelően bonyolultan sokrétű. A „félreértésekből“ születő komikus helyzetek, a történetet átszövő szójátékok, a világ furcsaságain ámuldozó fordulatok a humoreszk eszköztárához tartoznak, a vidámsággal együtt járó fájdalom, a kiszolgáltatottság riadt élménye azonban a groteszknek a hangulatát viszi sokszor e humorba; az élet tisztaságát, a magány feloldását sóvárgó monológ betétek tömény líraiságukkal hatnak, a leleplezett valóságot értelmező kitérők, csattanók pedig a novellák intellektuális mozzanatát jelentik. Bajor írásművészetének és írói népszerűségének titka, hogy mindez inkább a gazdagság, mint a bonyolultság látszatát kelti: minden olvasó, igényétől és műveltségi fokától függetlenül, megtalálja a neki szólót írásaiban, ahogy Bajor humorista anyanyelve, a könny és a nevetés, a derű és a fájdalom, mindnyájunk közös emberi anyanyelve.* LÁNG GUSZTÁV * Az „Arcképek“ sorozatban eddig megjelent: Lászlóffy Aladár (Utunk, 1118. szám), Kányádi Sándor (1119. szám), Szilágyi Domokos (1121. szám), Páskándi Géza (1122. szám), Bálint Tibor (1124. szám), Szabó Gyula (1125. szám), Sütő András (1126. szám), Székely János (1127. szám), Szabédi László (1128. szám) és Horváth István (1130. szám). * Anyanyelvünk életéből (Folytatás az első oldalról) eszmefuttatásokat, elméleteket biztos alapról lehet cáfolni — vagy éppen igazolni. Az idők folyamán divatozó nyelvelméletek tűntek fel és merültek feledésbe újra meg újra, de Szabó T. Attila csak haladt és halad a maga „kezdetre törte csapáson, a helyesnek vélt, a távoli igéretes-ígéretes cél felé“, önérzettel vállalja az „adatgyűjtő és adatközlő“ nem mindig kitüntető megítélést. S íme az életmű: épületét nem kezdte ki a változó idő, építőjének nem kellett újból és újból megtagadni és újraépíteni művét. A könyv két nyitó fejezete a szerző régebbi-közelebbi keltezésű nyelvművelő, nyelvhelyességi cikkeinek bő válogatása. Ismeretes, hogy a nyelvművelő tevékenység korántsem tartozott és tartozik Szabó T. Attila munkásságának fő irányvonalába, pontosabban szólva más irányú nyelvészeti tevékenységének súlya és arányai miatt tűnik számunkra úgy, hogy a nyelvhelyességi kérdések kevésbé foglalkoztatták. S talán mégis,csak most, miután e cikkeket összegyűjtve folyamatosan olvashatjuk, döbbenünk rá, alig volt a nyelvművelésnek olyan elvi és vitatottabb gyakorlati kérdése, amelyben az idők folyamán ne nyilvánított volna véleményt! Elemzi a nyelvhelyesség normáit, a nyelvi helyesség megítélésének szempontjait, az irodalmi nyelv, köznyelv, nyelvjárás viszonyát. Az elvi tisztánlátás ésláttatás mellett helyet kap egy seregnyi fontos, lényeges gyakorlati kérdés, az idegen szavak, a magyar kiejtés, a helyesírás tanítása, az ikes igeragozás és számos, a nyelvművelő műfajban célszerű egykét lapnyi remeklés. A csak helyeselhető elvi szempontokból hadd emeljem ki talán a legfontosabbat: „Mit akar a mai nyelvművelő mozgalom? Lényegében semmi egyebet, minthogy felébressze a nyelvi lelkiismeretet kábult álmából és mindenkit az anyanyelv öntudatos használatának szükségességére serkentsen“ Ez tehát már úgynevezett pozitív nyelvművelő program; a nyelvművelésnek nem csak arra kell tanítania, hogyan nem szabad, hanem főleg arra kell oktatnia, hogyan kell árnyaltan, szépen beszélni és írni. Az „apróbb“ nyelvhelyességi kérdésekben vallott felfogás és megítélés számbavételekor vehető észre talán mégis a múló idő. Ugyanis egy-egy kisebb gyakorlati nyelvhelyességi kérdésben ítéletünk lehet ma helyes, de előfordulhat, hogy az idők múltával változtatnunk kell e felfogásunkon. Ezért a különböző időben keltezett, utóbb részben módosított cikkeket olvasva a sok-sok egyetértő, helyeslő megjegyzés mellett az olvasóban a leírtakkal szemben ellentmondó, vitatkozó észrevételek is felbukkanhatnak. Az ikes ragozás kérdésében például csak helyeselhető a szerző rugalmas álláspontja: „ .. nem lehet a merev nyelvtani kizárólagosság álláspontjára helyezkedve az ikes ragozás fenntartását követelni és az iktelen ragozást elítélni, hanem türelmesebbnek kell lennünk az e tekintetben mutatkozó vétségek iránt.“ Talán ez a rugalmasabb álláspont lenne célravezetőbb a vámok, néznek féle tárgyas igealakok megítélésében is. Az engedékenyebb akadémiai nyelvtannal szembeni harciasabb álláspont elvi alapja: a -nők, -nők tárgyas igeragnak az alanyi -nánk, -nénk igeraggal való helyettesítése a többes szám első személyű tárgyas és alanyi ragozás külön jelölésének megszűnését jelentené. Mindez igaz, s magam is írtam cikket anők,nők védelmében, de olykor nem hagy nyugton a kisördög: a többes 2. személyben ilyen alaki különbség nincsen, s mégsem keletkezik emiatt semmi zavar a nyelvben! Abban szintén egyetérthetünk a szerzővel, hogy meg kell tanítanunk az iskolában e ragozásbeli sajátosságokat, de sok tanár szeretné tudni: hibának számít-e a dolgozatokban egy-egy aludjon vagy vitathatnánk (a kérdést) csak akkor, amikor a legjobb stílusú íróink nyelvében sem nehéz ilyenre bukkanunk? Nem lehet eléggé elismerőleg szólni azokról a cikkekről, amelyeket a kiejtés ügyében írt a szerző. A kiejtés a nyelvhelyességnek a legnehezebben művelhető része, mert a kiejtés a nyelv „hangos oldala“, melyre nézve az írásjelek határozott utasítást nem minden esetben nyújtanak. Ez sokkal inkább a beszélő önkényére van bízva, mint az írásban rögzíthető elemek. S bizony a hangszín és hanglejtés, valamint az időtartam tekintetében rendkívül sokat vesztett (a talán soha tökélyre nem jutott) köznyelvünk „még itt Erdélyben is, ahol pedig a magyar köznyelvet előnyösen befolyásolja az, hogy e köznyelv a magyar nyelvjárások közül talán a legzeneibb székely nyelvjárás állandó, egységes, megújító hatásának van kitéve“. Minden kétséget kizáróan a köznyelvi kiejtésre legkárosabb hatással a mezőségi nyelvjárás van, a maga megbomló hangsúlyviszonyaival, a hosszúság-rövidség etimológikus, eredeti helyének megszűnésével. Azt azonban korántsem tudom belátni, miért lenne jótékony hatással a köznyelvi kiejtésre éppen a székely nyelvjárás, szemben — mondjuk — a bihari vagy a szamosháti nyelvjárással, holott ez utóbbiak a hangképzés, valamint az időtartam tekintetében közelebb állnak egy „eszményi" köznyelvi normához. Másrészt viszont egy székely nyelvjárást beszélőnek a köznyelvi kiejtés elsajátítása érdekében annyi — seregnyi! — nyelvjárási sajátosságról kell leszoknia, hogy közben e nyelvjárásnak „erényeit“ is leveti, s maga is beleolvad a közép-erdélyi szürkülő, regionális, mezőségi színezetű köznyelvbe. Nyelvhelyességi vonatkozásban végül még megjegyezném: ma már erősen vitatható e szavak, kifejezések hibáztatása mint: szabadna, eltekintve attól, az árak esnek, síel, ősbemutató stb. Jeles nyelvművelőtől még az alatt („e fogalom alatt azt értem“ ...) védelmében is hallottam rádióelőadást! Talán a könyv más jellegű tanulmányainak rovására a kelleténél többet időztem a nyelvművelésnél, de szolgáljon mentségemül, hogy feltehetőleg éppen e cikkek lesznek azok, amelyek a szélesebb olvasóközönség körében keltenek majd visszhangot. A könyvnek további részei, fejezetei ugyanis többnyire már a szigorúan vett szaktudomány problémakörébe tartoznak. Akár a román szókincshatás vizsgálatához, akár az ember és név vagy a hely és név, valamint a nyelvtérkép-munkálatok tervei és eredményei vonatkozásában írottakat vesszük számba, azok mind anyagukban, eredményeikben, mind pedig megírásuk módjában, módszerében a legmagasabb fokú tudományos igény jegyeit viselik. Szabó T. Attila idejekorán felismerte, hogy a nyelvtudomány haladásának egyik alapvető feltétele a nyelvi forrásanyag minél nagyobb tömegű összegyűjtése és a tudomány rendelkezésére bocsájtása. Számára egyaránt fontos volt mind a jelenkori, mind a történeti jellegű anyaggyűjtés. A gyűjtés fő területét a jelenkori és a történeti földrajzi- és részben a személynév-anyag, valamint a nyelvjárási és nyelvtörténeti szó- és kifejezéskészlet képezi. Így érthető meg munkásságának szerteágazó tematikája és lenyűgöző gazdagsága mind minőségi vonatkozásban, mind mennyiségének tömegében. Felbecsülhetetlen érdemei vannak a magyar nyelvatlasz-munkálatok megszervezésében, megindításában. E kötetnek a Kolozsvár és környéki, a moldvai csángó, a Fekete- és Fehér- Körös völgyi táji nyelvatlaszok, az általános nagy atlasz munkálatairól írt tanulmányai egy nagyarányú nyelvtudományi vállalkozás küzdelmes történetét, módszerének kialakulását tükrözik. De e kötetben érthetően nem szereplő jelenkori földrajzinév-anyag összegyűjtésének és feldolgozásának is szinte egy életre szóló energiát szentel. Iskolát alapít e műfajban. Természetszerűleg tanítványok, munkatársak, kollektívák segítik, végzik a nyelvjárási és jelenkori földrajzinév-gyűjtést. A történeti anyaggyűjtésben már csak önmaga erejére van utalva. A nyelv- és névtörténeti tanulmányok alapját kitevő levéltári adatanyagot a szerző úgy hordta egybe, hogy életének „java része ... a levéltári elvonultság mozdulatlan, sápadt csendjében telt el“, Így gyűlt össze a még kéziratos Erdélyi Helytörténeti Adattár és az Erdélyi Szótörténeti Tár tengernyi adathalmaza. E hatalmas adatanyag birtokában most már „könnyű“ volt a szerzőnek akár a feudalizmus korabeli román kölcsönelemeket kimutatni, akár a helynévmagyarázatok pompás miniatűrjeit megírni. Ismeretes, hogy egy etimológiai szótár szerkesztésének elengedhetetlen feltétele a megelőző részletkutatások, a szókincs eredet szerinti rétegeinek monografikus feldolgozása. A magyar nyelvtudomány az ótörök, a szláv, a német, az olasz jövevényszavak feldolgozása terén kitűnő eredménnyel dicsekedhet. A közvetlen népi érintkezés alapján az évszázadok során egyre erősödő román , szókincshatás múltjának a feltárása is elengedhetetlen szükséggé vált. A tárgy Szabó T. Attila személyében a legkiválóbb gazdára talált. Nemcsak abban a vonatkozásban, hogy éppen ő rendelkezik a román eredetű kölcsönszavak tekintetében jelentős erdélyi levéltári meg nyomtatott forrásokból való anyaggyűjtéssel, hanem mert a feldolgozás módszerét illetően is korszerűt alkotott. Nemcsak ahogyan felméri a tudománytörténeti mozzanatokat, ahogyan kiaknázza Pápai Páriz szótár-kiadásainak meg Gyarmathi Vocabulariumának román kölcsönszó-anyagát, nemcsak ahogyan végigköveti egy tisztségnév, a karatnak cv ukrajunk „regényes“ élettörténetét, hanem ahogyan az „előzetes jegyzetben“ rögzíti egy-egy kölcsönszónak nemcsak időbeli, hanem térbeli jelentkezését is. Ekkor döbbenünk rá, hogy a hírében nem „moderneskedő“ szerző menynyire korszerű! Számomra a kötet legkedvesebb, legizgalmasabb (talán azért is, mert addig a legismeretlenebb) darabjai a helynév-magyarázatok. Szeretném is ajánlani a kiadónak, adja ki még egyszer külön kis, vékony könyvecske gyanánt, de most már még folyamatosabban olvasható formában, lelőhelyi hivatkozások nélkül. Nagy sikere lenne! A könyv végül még néhány általános jellegű megállapítást sugall. Mindenekelőtt önként adódik, hogy akármelyik hosszabb tanulmányt, rövidebb cikket olvassuk, mind mélyebben válik meggyőződésünkké: a szófejtés, a személy- és helynév-magyarázat, valamint a szótörténet csakis a régmúlt idők történeti adatainak feltárása, időrendi felsorakoztatása alapján lehetséges; minden, a történeti adatokat nélkülöző vagy éppen tudatosan mellőző „szófejtő eszmefuttatás“ törvényszerűen a képzelet világába tartozik csupán. A könyv olvasása után az is nyilvánvaló, hogy a szerző a magyar nyelvtudomány számos részterületének nemcsak elmélyült művelője, hanem több vonatkozásban kezdeményező szerepű előrevivője is. Továbbá a válogatás, a besorolt tanulmányok és cikkek, „minden napraikszerűség, töredezettség, tárgyválasztásbeli tervszerűtlenség ellenére is ... határozott irányú nyelvi-nyelvtudományben érdeklődést . • • ,és alapvető szemléleti-módszerbeli magatartást“, egységet mutatnak így vall a szerző, de nemcsak vall, hanem tudóshoz ülően bizonyít is. MURADIN LÁSZLÓ