Utunk, 1971 (26. évfolyam, 1-53. szám)
1971-11-26 / 48. szám
Világ proletárjai, egyesüljetek! ROMÁNIA SZOCIALISTA KÖZTÁRSASÁG ÍRÓSZÖVETSÉGÉNEK LAPJA XXVI. ÉVFOLYAM ■ 48. (1204.) SZÁM ■ ARALEJ ■ KOLOZSVÁR, 1971. NOVEMBER 26. DRÁGA KINCSÜNK A (• Y G R N E K (irodalom) Ha már annyi jót és szépet mondtunk és mondunk irodalmunk nevelő szerepéről, jellegéről és erejéről — úgy általában —, hadd szóljunk irodalmunk Hamupipőkéjének, a gyermekirodalomnak helyzetéről is — éppen nevelő funkciója szemszögéből. Hol vehetik fel a versenyt — hatás dolgában — a legjobb felnőttekhez szóló könyveink is a sikerült gyermekkönyvekkel (amelyeket egyébként a szülők és nagyszülők is szívesen olvasnak)?! Hőseik anynyira elevenekké válnak az olvasók fantáziájában, hogy ezek önmagukat, társaikat is elnevezik róluk (magam is voltam már jó néhányszor Nemecsek, Winettou, sőt egy alkalommal Bornemissza Gergely is, de akkor nagyon elvert Botár Gézuka. Nem Ali basa minőségében, hanem azért, mert szintén Bornemissza Gergely volt). Mindennapi jelenség, hogy a gyermekek el-eljátsszák kedvenc mese- vagy regényhőseik életének egy-egy mozzanatát, sőt, játszás közben, ha kell, „tovább írják“ a könyvet — tovább folytatják hőseik történetét. „Nehéz gyermeknek írni“; „A gyermek a legszigorúbb kritikus“; „a legigényesebb olvasó“ — mondják szemforgató áhítattal néha irodalmárok is, de amikor nem nézünk oda, legyintenek. Az úgynevezett „gyermekirodalom“ mindig is az irodalmi élet perifériáján volt — gyakorlatilag ma is ott lévőnek tekintik. Ne áltassuk magunkat: igazuk van. Azoknak, akik legyintenek. Ha irodalmunk az utóbbi 25 esztendő alatt számos jó regényt, novellát, verskötetet, drámát, eszszét produkált — a tíz ujjamon meg tudnám számlálni a valóban rangos (nemcsak sikeres) gyermekkönyveket. Pedig igen-igen sok jelent meg — ha nem is elég. Jelent meg számos népmese-gyűjtemény mellett silány Micimackó- és Dugó Dani-utánérzés (biztos siker), jelentek meg nyűge és kevésbé nyűge karcolatkötetek gyermekek számára, jelentek meg — nem nagy számban — üde, kedves hangú verskötetek, de csaknem ömlesztve gügyögő verscsinálmányok is, amelyekből órabérre gyárthat minden rímfaragáshoz valamennyire értő irodalmár, tetszés szerinti mennyiségben. Jelentek meg hülyegyerek-aforizmák és csingilingi-gügyögések modern mese címen ... A „legszigorúbb kritikus“, a „legigényesebb olvasó" pedig hősies elszántsággal vetette rá magát a neki szánt könyvekre; fénylő szemmel olvasta-falta a jó írással együtt a giccset is, mert ő nem „szigorú“ és nem is „igényes“. Csupán őszinte. A legsoványabb cselekményért, a legkisebb érzelmi momentumért is hálás — viszont már a második oldalnál abbahagyja a számára unalmas könyv olvasását — mit sem törődve azzal, hogy íróját mennyire taksálják az irodalmi káderbörzén, hisz olyan könyveket is félrelök, amelyek előtt irodalomkritikánk még ma is kalaplevéve tiszteleg. Ha a felnőtt unalmasnak talál egy regényt, novellát, attól az még lehet jó, sőt egészen kiváló is. Van aki Proustot, Thomas Mannt, vagy éppenséggel Krúdyt unja. Ha viszont a gyermek teszi , akkor az a neki szánt könyv minden bizonnyal csapnivaló, vagy a szerző eltévesztette a címzést: gyermekkönyvnek szánta a művet, amely tulajdonképpen a felnőttekhez, csak a felnőttekhez szól. Ha igaz az, hogy a valóban jó gyermekkönyvet a felnőtt is szívesen olvassa, az is igaz, hogy nem lehet jó az a gyermekkönyv, amelyet a gyermek nem tud végigolvasni. Fogékony a gyermeklélek. Azonosul kedvenc irodalmi hősei sorsával: velük sír, velük nevet. Mind ez idáig azonban nem tapasztaltam, hogy irodalmi közéletünk felmérte volna, tulajdonképpen min is sírnak nevetnek a gyermekeink. Hiszen a mai gyermekkönyvolvasókből válnak a holnap felnőtt olvasói, kialakuló ízlésük alapvetően meghatározzák azok a könyvek, amelyeket ma olvasnak. A holnap emberét, a holnap olvasóját neveli a gyermekirodalom. Ha pedig így van — fokozottabb igénynyel kell mérlegre tennünk a neki szánt könyveket, nem a „gyermekirodalom" mosolyogva leeresztett mércéjű — hanem az irodalom oszthatatlan igényével. Ugyanolyan felelősségtudattal, amilyennel a „felnőtt“ műfajokat vizsgáljuk. FODOR SÁNDOR A művészet felelőssége Alkotó, akit népe nem vállal: hatott a világkultúra számára is. Persze, egy nép sorsproblémáival való azonosulás és az ebben érzett felelősség önmagában még nem menlevél a művészi halhatatlanságba. Az út ehhez a „célhoz“ csak ezen az azonosuláson át vezethet. Az utóbbi negyedszázad történelme sem először állítja előtérbe ezeket az igazságokat. Mégis: ma is vannak akik cáfolják őket, vagy kételkednek bennük. Hivatkoznak nagy művészekre, akiket nem értett meg sem a nép, amelyhez tartoztak, sem a kor, amelyben éltek. De a valóban nagy művészet igézetét hordozó művek ellentmondanak ennek az érvelésnek. És nem a kivétel erősíti a szabályt banális tétele szerint. Mert az idő lávarétegei nem boríthattak csendet végérvényesen, csakis a valódi értékeket nem rejtő művekre. Bizonyítékul itt van az egyetemes művelődéstörténet. Homérosztól József Attiláig vagy Argheziig és az első barlangrajzok ma is ámulatot keltő művészeitől Picassóig minden művészt annál inkább fogadott el a világ, minél mélyebb volt alkotásaikban a kapcsolat a partikuláris élményvilágot szülő szűkebb valóság és az egyetemesen emberi ábrázolásban tükrözött tartalmak között. Aki ma olvassa Hölderlint vagy Rilkét, nem érzi őket kevésbé német költőknek, mint a németség legégetőbb feladataiban részt vállaló Heinét, és a politikában talán leghaladóbban radikális Petőfi jelenti mindmáig a világ számára is az univerzális érvényű magyar lírát. Szándékosan idéztem ilyen szélsőséges példákat, mert minden nyilvánvaló különbség ellenére az éterien tiszta és hermetikus Hölderlint és Rilkét, a politikusán agitatorikus Heinét és a népiessége miatt is sűrűn idézett Petőfit az ember sorsa iránti felelősség művészi megidézése rokonítja és avatja egyben világirodalmi jelentőségűvé. Ma, amikor itt és most a művészet elkötelezettségét hangoztatjuk és indokoltan hivatkozunk oly sűrűn a realizmus-igényre a művészetben, a felelősségnek erre a zárt karú emberszolgálatára gondolunk. Mert nemcsak az a művész vállal szolidaritást népe és az emberiség nagy problémáival, aki a napi feladatokhoz kapcsolódó műveket alkot — még ha ezek valódi értékek is —, hanem az is, aki progresszív eszményei érdekében és talán alkatának megfelelően is messzibb tekint, mint más beállítottságú céhtársai, akinek szeizmográf finomságú művészi érzékenységében egy közelibb vagy távolibb jövő igazságai körvonalazódnak. És nemcsak azok az igazságok, amelyek egy szűken értelmezett pragmatizmus szerint tűnnek felelőseknek, hanem azok is, amelyek csak nagyobb perspektívában válhatnak a társadalom közérzetének részeivé. Ezért kell kimondanunk újra és újra, hogy a művészet egyetemes érvényű alkotásai a valóságot minden időben mint totalitást ábrázolták. Azt is, ami ebben a totalitásban az ember számára felemelő volt és azt is, ami az ember sikertelen küzdelmeit idézte. A marxizmus történelemszemlélete tudatosította bennünk igazán, hogy a társadalom „spirális“ mozgásában nemcsak az egyént, hanem az emberiséget is érték súlyos veszteségek. . Az ezekhez kapcsolódó őszinte művészi élmények nyilvánvalóan más hangulatú műveket követelnek, mint az ember győzelmeit idéző alkotások. Még sincs okunk kételkedni benne, hogy Madách dilemmájára: „Megy-e előbbre majdan fajzatom ...“ — a történelem megadta a pozitív választ. Ennek a válasznak a jogosságát ma már olyan pesszimista polgári történetfilozófusok sem vonják kétségbe, mint Arnold Toynbee. Az optimizmus tehát a művészetben nem felelőtlen buzdítás a valóság vállalására, mint ahogy a meglévő valóság indokolt és jövőbe néző művészi kritikája sem lehet tiltott területe az alkotói munkának. Ezért van az, hogy a művész, aki hitelesen idézi fel a valóság árnyoldalait is, nézheti olyan felelősen a társadalom iránti kötelezettségeit, mint alkotótársa, aki más beállítottságának megfelelően inkább arra hajlamos, hogy azt vegye észre a világban, ami optimizmusra hangolhat. A művészet felelőssége tehát lényegében és végső fokon az igazság szolgálatában summázódik. Minden kor időálló művészete az igazságnak ebben a bűvöletében született, és ebben az igazságszolgálatában öltött testet a művészi lelkiismeret emberformáló ereje és hatalma is. Már a Marx előtti esztétikák is „tudták“, hogy az igazi művészet nem bír el semmiféle hazugságot. Hegel — egyesek szerint transzcendentálisnak tekintett — művészetfilozófiájában is ilyen nagyon is földi esztétikai-erkölcsi igények olvashatók: „ .. minél magasabban áll a művész, annál alaposabban kell ábrázolnia a kedélyt s a szellem mélységeit, amelyeket nem ismer közvetlenül, amelyeknek mélyére csak úgy hatolhat, hogy saját szellemét a belső és külső világra irányítja, így hát a művész csak stúdium útján tudatosíthatja ezt a benső tartalmat és szerzi meg koncepciójának anyagát s benső tartalmát.“ A művész erkölcsi felelősségét, végső fokon a valóság hiteles ábrázolása iránti igényt tehát nem a marxista filozófia „találta ki“, de a művészet területére is kiterjedő szabadságfelfogásunkban a marxizmus kapcsolta össze ezt a követelményt a felismert szükségszerűség művészi életrekeltésében objektiválódó világnézeti tisztánlátás igényével. , Ezért a művésznek, aki a mi felfogásunk szerint felelősen akarja szolgálni népe törekvéseit, nemcsak a valóság árnyoldalait kell ábrázolnia, hanem „napfényes oldalait“ is, nemcsak az ember győzelmeiről kell tájékoztatnia, hanem álmodnia is „arról, amivé a kommunizmusnak válnia kell“. Ebben a perspektívában nyilvánvaló, hogy a művészet felelősségében a realizmus elfogadása „ ... nem jelenti bizonyos típusok és sablonok rákényszerítését a művészetre, hanem megnyitja az utakat egy virágzó művészet felé.“ RÁCZ győző Arcok víztükörben Csép Sándor és P. Lengyel József folytatásos riportja