Utunk, 1976 (31. évfolyam, 1-53. szám)
1976-08-06 / 32. szám
MIKÓ IMRE BIASINI SZÁLLODA A Házsongárdi temető bejárata mellett áll, ahol az Avram lánca és a Petőfi Sándor utca találkozik. Mikor temetőlátogatásra indultunk, s itt gyülekeztünk, Kelemen Lajos rendszerint elmondta tréfás rigmusát: Biasini szálloda, Biasinni száll oda. Ártatlan szójáték volt ez jó barátja, Biás István marosvásárhelyi levéltáros címére. Ha a Szabók bástyája és a Torda-kapu a régi Kül-Torda utcában a középkorra emlékeztetett, a túlsó oldalon „Bijázsnyi“-vel — ahogy a régi kolozsváriak mondták — kezdődött a polgárosodás. Maga a névadó Gaetano Biassini még Milánóban született. Szabó T. Attila szerint külföldön ismerkedett meg Bölöni Farkas Sándorral, Kiss András szerint előbb megtelepedett Kolozsvárt, s azután találkozott vele, de mindenesetre az ő rábeszélésére kezdett ügyködni városunkban. Foglalkozását tekintve „fegyvermester“, azaz vívómester volt, mint idegen és vagyontalan azonban nem lehetett teljes jogú, ipart és kereskedelmet űző polgár, ilyen irányú kérését a városi tanács többször elutasította. Ezért hát beházasodott, házat vett. 1832-ben feleségével, Kibédi Annával együt tulajdonosai lettek egy Híd utcai háznak a mai Dózsa György utcában, s május 29-én megszületik a határozat: „Majlandi születésű Biassini Kajetán, r[ómai] cathol[ikus], a polgári ház és 3 arany polgári dij letétele mellett a Tekintetes Nemes Tanács 2009. sz. alatt május 23-án kelt válasszánál fogva a városi hűtős polgárok közé bevezetett.“ Az új polgár elsőnek valósítja meg Kolozsvárt a bérkocsi-szolgálatot. Élelmes üzletember, s 1835-ben már arra kéri a tanácsot, hogy „a fiákerség mások kirekesztésével egyedül neki adassék“, amibe a városatyák nem egyeznek bele, hiába ígér az olasz „jó és csinos szekereket“ és 100 rdénes forintot a bérletért esztendőnként. A viteldíjjal is baj van: a város kilenc bérkocsisa mindenkit úgy vág meg, ahogy lehet. Ezért a tanács elrendeli, hogy „a fiáker szekerek oldalaira fel legyen jegyezve az ők meghatározott bérek", egyelőre a kocsikázás időtartama, később a távolság is számít. A fegyvermester most még nagyobb fegyvertényre határozta el magát. Gyorskocsivállalatot alapít, fogatai Pesttől Bukarestig szállítják az utasokat és az árut. Ebben már nincs vetélytársa, de egyre több befektetésre van szükség. Hova forduljon, ha nem „a fegyvergyakorlás végett alapított intézetthez, amely Bölöni Farkas Sándor és Kendeffy Ádám vezetésével nemrég alakult, s Tornavívoda néven még századunkban is fennállt. A következő évben felvesz 400 ezüst forintot, ennek ellenében Híd utcai házát köti le, ahol ezután mint haszonbérlő fog lakni az adósság megfizetéséig. A vivómester az egyik csörtét a másik után nyeri. Kis dolgokban engedékeny, a nagyokra összpontosít. Licitál a város Kismester utcai házára, a Torda-kapun kívüli kovácsműhelyre, s ha ezeket nem is kapja meg, övé „a város Redoute szálája és »Fejér 16« című fogadója“ (a mai Néprajzi Múzeum épülete) három évre. Ide költözött az 1798-i nagy tűzvész után, amikor a Közép, Király és Farkas utca leégett, a városi tanács hivatalainak egy része. Itt tartották a bálokat és hangversenyeket, később országgyűlést is, itt zajlott le a század végén a memorandum-per. Biasini azonban nem elégszik meg ennek a városi kulcspozíciónak a bérletével, hanem saját szállodára vágyik. Előbb azonban 1836. november 14-én határozatot hozat a tanáccsal — az most már az ő bérleményében ül össze —, s jegyzőkönyvbe véteti minden jótéteményét, amit „a város díszére és előmenetelére“ tett: fiákerezés felállítása, gyászszekerek berendezése minden ellenszolgáltatás nélkül (ami különösen az 1831-i kolerajárványkor éreztette áldásos hatását), s „a vízipuska és vizeshordó“ ingyenes szállítása mellett tetemes adományok „az égettek felsegélyezésére“, mindezt pedig betetőzi a gyorsszekerek beállítása, ami három ország kereskedelmét köti össze. Nem csoda, ha az ilyen érdemdús férfiú a „Fejér ló“ bérletének lejárta után 1837-ben már tulajdonosa a Torda-kapuval szemben, a Külső-Torda utca túlsó oldalán eladásra kerülő Szacsvai-féle fogadónak, s azt nemcsak újjáépítteti, hanem úgy alakíttatja át, hogy vendégei megismerkedjenek „a kávéházi szórakozás kellemességeivel“. Fákat ültet a ház elé, rostélyt, azaz kerítést csináltat, hogy az a vendégeket megvédje „a dühös biharoktól“, az ülőhelyek felé „árnyéktartót“ vonat, hogy az utazók s a városi polgárok ott leülhessenek, megpihenhessenek, elbeszélgethessenek. Nyugati mintájú kávéház van itt kialakulóban a fóút mellett. Mit nem adna a „Pilvax" vagy a „Café de la Paix“ tulajdonosa egy ilyen rálátásért az akkor még helyén álló kapubástyára! A tanács egyelőre azzal van elfoglalva, hogy Biasini „at publicum commoditása“ érdekében terjeszkedve közhelyet foglal el, s ezért köteles jelképesen évi egy ezüst forintot fizetni. Amit a tulajdonos annál könnyebben megtehet, mivel 1839-ben újabb 700 ezüst forintot vett fel telkére és minden felépítményére a Vívó Intézettől. Ha a „Fejér ló“-ban csak az úri nép táncolhat, a Biasiniben egymásután rendezték a bálokat, s a táncolóknak fel sem tűnt, hogy közben lebontották a Torda-kaput. Munkakeresők tolonganak az így kibontakozó új térségen, mert Biasini Kajetán polgártárs tervei közül a munkaközvetítés sem marad ki. Már 1837. december 29-én engedélyt kért cselédszerző hivatal felállítására, szállodájában külön szobát rendezett be egy írnok számára, aki nyilvántartásba vette a jelentkezőket. A szolgálatot kereső férfiaknak és nőknek egy-egy szobát bocsát rendelkezésére ideiglenes szállásként, amit akkor még nem vándorlegény szállásnak, hanem Herbergnek neveztek. A közvetítés kezdetben ingyenes, mint a gyászszekér, de az üzlet fellendül, s egy év múlva már 20 krajcárt kell fizetnie annak, aki beíratja nevét Biasini regiszterébe. Mégpedig — hogy polgári egyenlőség legyen — úrnak, parasztnak egyaránt. A bérkocsi- és gyorsszekértulajdonos, szállodás és vendéglős, bárrendező és cselédszerző Biasini még sokat szerepel a városi iratokban: hol újabb kölcsönt vesz fel, hol fiát kéri ki a katonaságtól, hol panaszol egy levágott ruhaszárító kötél miatt, hol licitál fűre-fára, egyszóval Kolozsvár egyik legtevékenyebb „esküdt polgára“, sőt közéleti embere. Érdemeit most már az országgyűlés is elismeri — a korona nemesei közé sorolják. De már régen felhagyott régi foglalkozásával, a fegyvermesterséggel, újabb vállalkozásba sem kezd. Utolsó csörtéjét, „a nemes város serháza haszonbérbe vételé“-ért elveszti 7200 forinttal Pál Mihállyal szemben, aki 9810 forintot ígér. Betegség lesz rajta úrrá, s egy év múlva, a római katolikus anyakönyv tanúsága szerint pontosan 1847. augusztus 1-én vízkórságban hal meg ez a fáradhatatlan cívis, ötvenhét évet élt, annak felét Kolozsváron. Örökségéből per lesz, fiai, Domokos és Ferenc a főszereplők. Időközben a szálloda is romlásnak indul, s csak 1849. január 4-én értesülünk egy újsághirdetésből, hogy „Biasini vendégfogadója helyreállíttatván, a vendégek illendőleg elfogadódnak, szállás, széna, zab, fűtés és jóízű étkekkel elláttatnak“. A szállás és fűtés közé beiktatott széna és zab arról árulkodik, hogy lehet jönni fogattal is, mert a „jóízű étkek“ ember és ló számára egyaránt biztosítva vannak. 1847. október 20-án indult el Petőfi Sándor ifjú feleségével, a tizennyolc éves Szendrey Júliával Költőről, 21-én este érkeztek meg Kolozsvárra. Szeptember végén még Költőn voltak, Teleki Sándor kastélyában. Bizonyára a gróf mesélt nekik Kolozsvárról, hiszen fiatalságát ott töltötte; Táncsics Mihályt fogadták melléje nevelőnek. „Október végén“ Biasini gyorsfogatán robogtak be a kincses városba Szamosfalva felöl. Biasinin érkeztek a Biasiniba, ahol még gyászolták a nemrég elhunyt szállodaalapítót. Költők érkezéséről akkor még nem számolt be a napisajtó, indulásáról még kevésbé. Ha a sajtóban nem is, a polgárság és az ifjúság körében híre ment, hogy Kolozsvárt van a „koszorús költő“. Megindult a búcsújárás a Biasini szálló felé, ahol Petőfi, alig hogy lerázta magáról az út porát és elhelyezkedett szobájában, levelet kezdett írni Pestre Kerényi Frigyesnek (XIX. Úti levél). „Kolosvár, october 21. 1847. Már egy pár órája, hogy Kolosvárt vagyok, s még mindig azon töröm a fejem, hogy csakugyan itt vagyok-e vagy sem? annyiszor indultam már ide és fordultam ismét vissza útközben, hogy végre örökös obsittal küldtem el a reményt, e városba valaha eljuthatom. [... ] Midőn beérkeztem Kolosvár külvárosába, hirtelenében azt gondoltam, hogy Debrecenbe jutottam; apró paraszt házak s az utcán feneketlen sártenger; de amint berobogtunk a Magyar-kapu alatt a városba, megváltozott a világ, s nagyot lélekzettem örömömben, hogy, hála istennek, csalódtam ... benn valók a kicsiny, de élénk és kedélyesen tarka Kolosvárban, mellynek utcáit most gyönyörrel szemlélem a Biasini fogadójának egyik ablakából, míg feleségem... engedje meg barátom, most már nem írok többet... feleségem fölkelt helyéről s hozzám közeledik. Kétség kívül fontos végzendői lesznek velem, tehát nem írhatok. Isten veled!“ Ehhez az utolsó mondathoz a Honderű, báró Petrichevich Horváth Lázár pesti folyóirata gúnyosan fűzte hozzá: „Minő gyöngéd allúziók!“ Másnap a fiatal pár megindul városnézésre. Ha első este még csak szállingózott a nép Petőfi szállása felé, másnap már egész tömeg verődött össze a Biasini előtt. Erről számol be hatvan évvel később, 1907-ben egy szemtanú, özv. Nuricsán Józsefné Tirczka Eszter vallomása alapján, a Pesti Hírlap. Az akkor fiatal leány barátnőivel sétált az utcán, s három fiatal ember, köztük későbbi férje jött szembe a hírrel, hogy Petőfi a Biasiniben van feleségével. — Menjünk Petőfihez! Mind több és több nép nyomult velük együtt a Biasini felé, s amikor odaértek, a jókora tér már tele volt jobbára polgári elemekkel. Sok volt a nő is. A fiatal emberek utat nyitottak a lányoknak, s így sikerült mintegy tíz lépésnyire jutniok a költőhöz. „Ekkor már Petőfi a szálló előtt levő (csak nemrég eltávolított) nagy, kerek, úgynevezett feleki kövön állott s a nép lelkesen éljenezte. Majd beszélni kezdett. Dicsőítette a népet, a szabadságot és beszélt a forradalomról. Barna úti ruhában volt a költő, lehajtott fehér gallér a nyakán. Feje fedetlen. Szép hangja volt, messze elhallatszott, és oly lelkesen beszélt, hogy a közönség még sokáig éljenezte és csak későre oszlott szét. Júlia azonban nem volt vele.“ Petőfi ünnepléséről a kormánypárti Múlt és Jelen, Szilágyi Sándor apjának, a harcos konzervatív Szilágyi Ferenc professzornak lapja tartózkodóan számol be: „Magyarhoni ismeretes és jeles költő Petőfi Sándor hitvesével együtt okt. 21-én városunkba érkezvén, két napig itt mulatott. Ez alkalmat adott egy újabb progressista ünnepélyre. Múlt szombaton, október 23-án este az országgyűlési nemes ifjúság nagy fáklyás zenével tisztelkedett a nevezett költőnek, ki a Biasini vendéglőben volt szállva. [...]“ Színesebben emlékezik meg az Erdélyi Híradó, Méhes Sámuel tanár ellenzéki lapja. „Petőfinek Kolozsváron átutazóban az tanuló ifjúság fáklyás zenével tisztelgett, barátai ízletes estebédet rendeztek, melyben néhány orsz. gyűlési tekintélyes tag is részt vett. A csaknem minden osztálybeli, mintegy negyvenre menő vendégkoszorún jó kedv és fesztelen társalgás színe ömlött el. Berzenczei orsz. gyűlési jeles ifjú követ Petőfiért, különösen mint a nép dalnokáért remek áldomást ürített, valamint fiatal szép nejéért is, ki közkívánatra személyesen is megjelenvén, riadó éljennel fogadtatott. Az innepelt áldomásviszonzás helyett Dalaim című szép költeményét szavalta el. [...] Az egész estebéd alatt az innepelt költő népdalaira írt műszerzemények s más válogatott magyar zenedarabok élénkíték és mulaták a társaságot. Okt. 24-én vendégünk áldásunk kíséretében Pest felé távozott." A Biasiniban egyetlen Petőfi-vers született: El innét, el e városból... Benne a költő azt igyekszik megindokolni, hogy mért távozott oly gyorsan Kolozsvárról. Nem akarta ugyanis, hogy az első mély benyomás után a megszokás utolérje őt „prózai kezével“. Olyannak akarta megőrizni emlékezetében városunkat, amilyennek két-három nap alatt megismerte. A látogatás ötvenedik évfordulóján emléktáblát helyeztek el a Biasini első emeleti frontján, szövege ma is olvasható: Itt volt szállva PETŐFI SÁNDOR és neje 1847. okt. 21-től 24-ig. Megjelölte a helybeli áll. felsőbb leányiskola kegyelete. 1897. márc. 15. A Biasini szálloda falára később egy másik emléktábla is került. Aici, în fostul hotel Biasini, a poposit in zilele de 17—23 iulie 1849, in drum spre Munţii Apuseni la Avram lanca NICOLAE BALCESCU (1819—1852) însoţit de Cezar Bolliac (1813—1880) Ennek a látogatásnak nincs olyan korabeli irodalma, mint a Petőfiének, ami érthető is, hiszen a két román politikus rangrejtve érkezett, s innen csak Balcescu utazott tovább láncához. A Biasiniban töltött néhány nap azonban nemzetközi jellegű küldetés kitérője volt. Sikerén állt vagy bukott a forradalom ügye. Nicolae Balcescu a havaselvei forradalom leverése után tavasszal indult Konstantinápolyból Belgrádon át Magyarországra, s egy honvédtiszt kíséretében ment a magyar kormány ideiglenes székhelyére, Debrecenbe. Május 28-án kétórás megbeszélést folytatott Kossuth Lajossal. „Nemcsak felvilágosult és igen kiváló ember, hanem méghozzá becsületes ember benyomását is tette rám« — írja Konstantinápolyba Ton Ghicának. Ettől kezdve küldetése minden fontos mozzanatáról beszámol. Hogy miről folytak a tárgyalások, amelyekbe Batthány Kázmér külügyminiszter és Szemere Bertalan miniszterelnök is bekapcsolódott, azt egy későbbi levélből tudjuk meg. „Most az a teendő, hogy mindenképpen kibékítsük a románokat a magyarokkal..." Közben május 21-én felszabadul Buda, a kormány átteszi székhelyét a fővárosba, Balcescu is oda utazik. Július 8-án a magyar kormány Szegedre menekül. Balcescu a költő Bolliac kíséretében keresi fel Kossuthot, aki ezért jött Bemtől Szegedre. Aláírták a román légió felállításáról szóló egyezményt. Létrejött a „projet de pacification“, s annak alapján a szegedi országgyűlés megszavazza a „nemzetiségekről“ szóló törvényt. Balcescu az Érchegység felé veszi útját a két okmánnyal Avram láncához. Pár napra megszáll a Biasiniban, s miközben itt szervezi a tovább utazást, Bem betör Moldvába (július 22—26). Ocnáról kiáltványt tesz közzé a szegedi megállapodás értelmében az ottani románok „szabaddá való tétele“ érdekében. Bálcescu Kolozsvárról elindulva megjárja Câmpenit, de közben sok minden történik. Hogy 31-én Petőfi is eltűnt a fehéregyházi csatatéren, az csak később válik köztudottá. Bálcescu tarsolyában ott van Avram láncú augusztus 3-i válaszlevele Kossuthnak. „A helyzet nagyon kritikus — írja a vezér. — Mégis, hogy meggyőzzük önöket a magyar nemzet iránt táplált testvéri érzületről, elhatároztuk, hogy e harcok egész ideje alatt semlegesek maradunk a magyar hadsereggel szemben ...“ Balcescu már csak kormányzóságának utolsó állomáshelyén, Aradon találkozik Kossuth-tal, aki 8-án ki is adja katonai rendeleteit a felajánlott semlegesség betartására, öt napra rá Görgey Világosnál leteszi a fegyvert. Hogyan jutott Bálcescu a Biasiniből Topánfalvára, hogyan rejtőzött egy erdei kunyhóban lánca jóvoltából, hogyan próbált visszajövet Zimonynál külföldre távozni, hogy végül leborotvált bajusszal Pesten és Bécsen át Párizsba érkezzék — erről ír Ion Ghicának október 22- én. De ez már nem is történelem, hanem regény. Belvárosunk egyik sikátorában, amelyet négyszáz évvel ezelőtt egy Kismester nevű polgárról neveztek el, szintén van egy emléktábla — a görögkeleti ortodox templom kapufélfáján. Szövege fordításban így hangzik: „Ebben a szent templomban tartották 1864. augusztus 7 -én Veronica Miele költőnő és Stefan Miele egyetemi tanár esküvőjét. A szertartást végző pap Ioan Pamfilie esperes volt." Ha itt adták össze a házasulandókat, akkor hol lehetett egy távolról jött egyetemi tanárnak és vidéki feleségének szállása, hol lehetett az elmaradhatatlan bankett, ha nem a Biasiniban? Ennek egyébként nyomai is vannak. Veronica Miele úgy volt költőnő, ahogy Szendrey Júlia vagy Boncza Berta, aki naponta járt el a Biasini előtt, mikor Pál Annánál varrni tanult. Nevét mindenesetre nem a versei őrizték meg, hanem Eminescuhoz fűződő szerelme, amit halhatatlan költeményekben örökített meg a legnagyobb román költő. Leánykori nevén Ana Câmpeanunak hívták, naszódi bába leánya volt, s tizennégy éves korában ment férjhez a nála harminc évvel idősebb egyetemi tanárhoz. Húszéves lehetett, amikor Bécsben megismerte a vele egyidős költőt és verseit, s a bécsi romantikus séták később Iaşi-ban folytatódtak, ahol Eminescu törzsvendég lett Miele asszony szalonjában. Az összehasonlítás a fiatal, büszke költő és az asztmás öreg férj között már külföldön megteremtette az alapot az idillhez. „Kétségtelen ..., hogy a költő szerelmes volt Veronica Midébe — írja a hasonrangúak bizalmasságával George Calinescu —, és ezt többféleképpen igyekezett értésére adni, mint például a versek vagy a házuk előtti társéták útján... Az Esti csillag is bizonyára ebben az időben fogant és volt beszéd tárgya a féltékenység pillanataiban, mert Veronica Miele 1875 decemberében egy szellemes költeményt tett közzé... s itt nyíltan megmondja, hogy unja már az E s ti c s i 11 a got és valaki máshoz vonzódik, akit napnak lát.“ Pedig a nagy szerelem közös volt, amint ezt Veronica bizalmas levelezésükben is bevallotta. 1879-ben az öreg Miele elhunyt, s maga után hagyta a nyugdíjjal szépen ellátott özvegyet. De nem következett be az, ami várható volt, s amit maga Veronica is sürgetett. Bár együtt laktak Bukarestben, a beteg költő felelőssége tudatában nem vállalta a házasságot. A sors úgy akarta, hgoy Veronica nem sokkal Eminescu után haljon meg, s így a költővel fenntartott kapcsolata jelképesen is maradandóságot nyer. Ha másról nem, arról is nevezetes lehetne a Biasini empire és új klasszicista elemekkel díszített épülete, hogy néhány napra szállást adott két asszonynak, akikhez egy-egy világirodalmi rangú vers íródott: a Luceafărul és a Szeptember végén. Most az volna stílszerű, ha a szállodába beleütne a mennykő vagy tűzvész áldozatául esnék, mint a belváros nagy része 1798-ban, mert kivel lehetne folytatni a Biasini vendégkönyvét olyan nevek után, mint Bölöni Farkas Sándor, Petőfi Sándor és Szendrey Júlia, Berzenczey László, Nicolae Balcescu, Cézár Bolliac és Veronica Miele? De az épületeknek előbb rendszerint lehull a vakolatuk, aztán meglazulnak a kövei s megvárják, amíg újjáépítik vagy lebontják őket, amint az a várbástyákkal is történt. A Biasini most is lakható, ha nem is lakályos. De a századfordulón megkopott erkölcseiben. Felépült Kolozsvár főterén nem egy új szálloda. Köztük a mai Continental jogelődje, amelyről Laczkó Géza a Királyhágóban így emlékszik meg: „A Főtér déli sarkán nyílt a Bel-Torda utca, és itt, a Jókai [Napoca] és Torda [Egyetem] utca sarkán volt a nevezetes »Nyehex, vagyis Newyork, írva Newyork (a kutya nem ejtette nyújorknak!) szálló és étterem és kávéház.“ A főtéri szállók elhódították az előkelő közönséget a Biasinitól. S Laczkó Géza osztálytársa és írótársa, Kuncz Aladár az 1913- ban lejátszódó Felleg a város felett című posztumusz regényét azzal kezdi, hogy Szentgyörgyi Tamás, az állami reáliskola újonnan kinevezett igazgatója majdnem egyenesen Párizsból megérkezik egy kora őszi reggelen Oltvárra, a Tartini-szálloda elé. „A szálloda kapujában egy pillanatra tájékozódást keresve megállt [ ...] Felnézett az egyemeletes fakult színű ház homlokzatára. Az egyik emeleti ablak mellett kőtáblába vésett emléksorok hirdették, hogy 1847-ben Petőfi Sándor fiatal feleségével négy napot töltött itt. Most már megbocsátotta a ma teljesen lezüllött szállodának kényelmetlenségeit, mert ez a tábla olyan volt rajta, mint kedves zenélőóra, amely a múlt dallamát pengeti. Egyszerre egészen más szemmel nézett rá, s elhatározta, hogy itt üt tanyát.“ Így nézett fel a Biasinira Szentgyörgyi Tamás, a századelő nyugatos értelmiségije, aki lehetett Kuncz Aladár, Laczkó Géza, de Hunyady Sándor éppen úgy, mint Szabó Dezső. A piros rózsa, amelyet pár nap múlva egy sárga pongyolás, fekete hajú lány a szálloda ablakából a távozó Tamás után dob, s a Sevillában felszedett spanyol táncosnő, akinek egy fiatal arisztokrata itt szobát bérelt, mindenesetre arra vall, hogy a Biasiniben magasabb anyagi szinten ugyanazt művelték, ami a szomszéd Búza utcában — ahol Hunyady Vörös lámpás háza áll — a szegényebb néprétegek számára olcsóbb áron volt intézményesítve. Egy időn túl az orfeum is megszűnt a Biasiniban. Szentgyörgyi Tamás aztán a regény végén átköltözik az újonnan épült főreáliskolába — az a Petőfi utca túlsó végén, Felekre néző homlokzatával a mai Ady-Sincai középiskolának felel meg. E szállodára én is emlékszem. Kereskedelmi utazók és kétes hírű leányok laktak itt; újságárus bódé állott előtte, amikor első bevásárlási utamat egyedül megtettem. Nagyapám ugyanis elküldött, hogy vegyek neki egy Ellenzéket. Aztán naponta kétszer jártam el előtte az iskolába, amíg — már egyetemi hallgató koromban — szomszédságunkban megnyílt a Petőfit Kogalniceanuval összekötő Kovács Dezső utca, s öt perccel közelebb hozott a Főtérhez. Bent a Biasiniban sohasem jártam. Nem azért, mintha még most is érvényes volna a szülői tilalom, hogy olyan helyre bemenni nem illik. Inkább mert nem akarom szétfoszlatni illúzióimat, amelyeket a róla olvasottak alapján történelmi nevekről táplálok. De emlékszem, hogy a hombárépület közbülső két kéménye között sodronyháló volt elhelyezve, s azon díszes bádogbetűk hirdették: Biasini-szálloda. A sodrony még most is ott van. Fejezet szerzőnek A csendes Petőfi utca cmű készülő könyvéből.