Utunk, 1976 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1976-10-22 / 43. szám

Balázs Ferenc a Csendes-óceán partvidékén, Berkeley-ben ismerte meg Christine Frederiksent 1925 nyarán, egy ifjúsági egyesület összejövetelén, ő maga akkor huszonöt éves és az ot­tani teológia ösztöndíjasa volt, a dán származású Christine ná­la két évvel fiatalabb, és a „társadalmi intézmények" karán szerzett képesítést. „Attila fia­ és a „Vikingek lánya" — fá­­szólították egymást s több mérföldes sétákat tettek a város kör­nyéki dombokon, ahonnan este látszanak San Francisco fényei. Amikor először vittem el a lakásunkra Ferit — írja Kriszti­nt a gyűrött esőköpenybe burkolt, csapzott hajú, égő szemű cingár fiú láttán Isaba néni, egy hivatásos nevelőnő, ijedten kiáltott fel. Hamar rájöttem, hogy ennek a szép léleknek, az Ifjúság és a Béke rajongójának az élete komoly veszélyben forog,­ ha továbbra is csak egy-két marék dióval, gyümölccsel és némi nyers veteménnyel táplálkozik. Abban az időben elvi okok miatt nem evett egyebet. Megkezdődött az ostrom . .. Fo­kozatosan engedményeket tett és kezdett némi főtt veteményt magához venni. A következő lépés — lényeges engedmény — a tej volt, egy liter naponta. Aztán beleegyezett, hogy kísérletet tegyen a sajttal, s legvégén jött a tojás! Nagy nap volt ez. És én családom riasztására rávettem, hogy legyen vegetáriánus [addig bicsérdista volt], amit ő nem annyira „tudományos meggyőződésből, mint inkább az állatok szeretete és a legyil­­kolásuktól való undor miatt mindvégig betartott. Rövid élete végén Balázs Ferenc így emlékezik vissza ezek­re a napokra A rög alatt bán. Bár mind a ketten sokat utazgattunk négy világrészben, sohasem adatott meg nekünk az alkalom, hogy messze földeket bejárjunk. Egy három napos kirándulás a Csendes tenger partjára egy csoport hozzánk hasonló ifjú társaságában, ez volt a legtöbb, ami nekünk kijutott. S tán ez sem egyébért, mint hogy megismerkedhessünk és megkezdhessük életünk egy­­bebogozását. De utána mi következett? Beteg lett és szinte egy teljes esztendeig lábadozott a menyasszonyom. Alig gyógyult fel, el kellett hagynom Amerikát. Most már a közös betegség is közel hozta őket egymás­hoz — a tébécé. Feri tíz évvel azelőtt esett át a tüdőfertőzésen. S mivel többet voltak távol egymástól, mint együtt, ren­geteg levelet váltottak. Már Amerikában kezdődött a levele­zés — természetesen angolul, mert Kriszti sohasem tudta meg­tanulni a „hun beszéd“-et. „Kedves Zirizi Urr!“ — ez volt az első levélben a megszó­lítás. Enst Toller Fecskék könyvé­ből vették, így üdvözli egy­mást a börtönablakra szálló fecskepár. „Miközben ezt a leve­let olvasod, én fel s alá repülök a Hotel White Cotton-ban" — írja Feri. Akkor éppen liftes fiú volt. Aztán a „Dear Christi­ne“-t a „Dearest Kicsike" és „My édesest kicsikém" váltja fel, s amikor már nem lehet tovább fokozni, marad csak annyi, hogy „Édes". Novemberben és decemberben Feri felváltva küld leveleket és verseket kedvesének. 1926. január 8-án éj­jel határozza el magát a leánykérésre. Természetesen azt is szabadvers formájában teszi. El akarom mondani neked, amire az utóbbi időben bizo­nyára te is rájöttél. A fehér madár csőréből kihullott kis mag pompás virággá fejlődött. Szeretném, ha megismernéd. De kétségek gyötörnek , mi lesz a virág sorsa. Nem mintha kételkednék benne. A virág itt van, illata betölti szobámat, megédesíti álmai­mat. Gyökerei mélyre nyúlnak. Nem egy éjszaka hajtott ki. Nem a fellobbanó és gyorsan múló láz hívta életre. Nincs kétségem a világban. Nem is azért vannak kétségeim, mintha nem tudnám, mit akarok. Barátom nyíltan beszélt helyettem. Szeretném, hogy az élettársam légy. Szeretném, ha velem jönnél Erdélybe! Nem tudom, hogyan fogsz dönteni. El tudnád-e hagyni barátaidat, rokonaidat és az egész orszá­got s tudnál-e választani más nyelvet, más országot, más k­ul­­túr­kört, hagyományokat és eszményeket? Gondoltál-e valaha arra, ki gazdag és fejlett ország lánya vagy, hogy elmenj úttö­rőnek egy nép körébe, amely értelmes, jóakaratú és művészet­kedvelő, de meg van fosztva a civilizáció és a magasabb kul­túra előnyeitől? Szeretném, ha csak akkor válaszolnál, amikor válaszodat jól meggondoltad. Holnap, ha a felelettel elkészülsz holnapra. A jövő hónapban vagy a jövő évszakban, ha olyan sokáig tart, amíg meg tudod ítélni, mivé lett a virág szívedben. De szeretném, ha azt is tudnád, és sohasem kételkednél ben­ne, hogy a barátság köztünk és az egyetemes szeretet, amely­ről beszéltem, igaz és valóságos volt. S ez a szeretet bennem él irántad — mit tehetek mást, ha már megvan? —, minden nővérem és fivérem iránt, akik nyílt szívvel közelednek hoz­zám. Barátságunkat semmi veszély sem fenyegeti. Lehet, hogy úgy fogunk dönteni — jobb a földnek és a nap­nap, ha az a virág elpusztul. És a virág elpusztulhat egy zimankós hajnalon. De barátságunk sohasem múlik el. Azt hiszem, mindent elmondtam neked, ami gondolatai­mat foglalkoztatja és érdeklődésemet leköti. Beszéltem a nagy dolgokról, amelyekre feltettem életem, a kételyekről, amelyek meglátogatnak és a kedvtelésekről, ame­lyeknek szívesen adózom, mint ahogy a fehér vitorlának is kedves a nyugtalan tenger. Azt hiszem, minden dalomat elda­loltam, mint az öreg utcai énekes. De csak most veszem észre, hogy mégsem. Föld körüli szerelem Arról a hajóról, amely mindkettőnket egy távoli országba szállíthatna és a tűzhelyről, amely táplálni tudna melegével, sohasem beszéltem ezekben a napokban neked. Bombaként csapott le a Frederiksen családba a levél. Az apa távol volt, de az anya, egy nagybácsi és két n­agynéni nagyra becsülte Balázs Ferencet, s az is sokat nyomott a lat­ba, hogy a kollégium igazgatójának dr. Wilburnek is nagyon jó véleménye volt legtehetségesebb tanítványáról. Csak az anya aggódott egyetlen lánya miatt s próbálta lebeszélni: „Nem fog gondoskodni rólad!" Már akkor jelentkezett nála a gerinc­rák, s félt, hogy egészen egyedül marad. A választ nem ismerjük, de Feri már két nap múlva di­cséri Kriszti bölcsességét, hogy nem döntött azonnal. S további terveket sző, hogyan fognak hazautazni együtt Ázsián keresz­tül, aztán otthon közzéteszi útleírását és egy nagy angol vagy amerikai lapnak lesz a tudósítója. Elkészíti kétéves tervét, az esküvőt 1928 karácsonyára ütemezi be egy erdélyi faluban. Na­ponta több levelet is ír Krisztinek, barátjával, Lörinczi Lász­lóval pedig így közli az örömhírt: Kedves Lackó, én is eljegyesedtem, mi tagadás benne. Addig jár a korsó a kútra, amíg eltörik. Jobb ma egy túzok, mint holnap egy veréb. A menyasszonyom, természetesen, a világ legtökélete­sebb teremtménye, ezt mondás nélkül is tudni fogod... A közös utazásból semmi sem lett, s így Feri, miután békekaravánjával bejárta Kaliforniát, 1927 őszén egyedül vá­gott neki a Csendes-óceánnak. Leveleiben benne van a Be­járom a kerek világot majdnem minden beszámolója, terve és fogadkozása. S a legtöbben valami személyes üzenet is Krisz­ti számára. Hajója ezer mérföldre távolodott el a nyugati partvidéktől, amikor különös jelrendszerrel rajzban ábrázolja, milyen ku­sza volt a lelki világa a szerelem előtt, s milyen rend van benne most. Tokióból így ír: Egy héttel ezelőtt megnéztem az óriás Daibutszut (Buddha szobor) Kamakurában. Milyen csodálatos, békés, nyugodt, át­szellemült, elmélyülő a Buddha tekintete! Alámerül a lét egy­ségébe — mélyen, ahogy csak egy misztikus lélek teheti. De várjon ez az élet egésze? Valami hiányzik — valami, amit ál­talában a „munka“ szóval szoktak kifejezni. S ez az, amit a szerelmesek misztikus egyesülésétől várni lehet. Az életet csak akkor tehetjük teljessé közösen, ha együtt dolgozunk, együtt élünk, egyek vagyunk, most és mindörökké. Oszakában éri utol Kriszti anyjának halálhíre. Erre többször is visszatér. Gyakran kérdeztek, milyen vigasztalást tudnék nyújtani olyan embereknek, akik elvesztették hozzátartozójukat. Azt fe­leltem, hogy nem tudnám megvigasztalni azokat, akik egy jö­vendőbeli személyes találkozásban hisznek... De jelenlétem figyelmeztetés lehet olyanok számára, akik a világ történetét (a világ — világ!) tartják szem előtt és nem a személyekét, bármilyen nagy szerepet játszódjanak a személyiségek a világ történetében. Hallgatásom a legtöbb — te ezt hidegségnek és önzésnek nevezed —, amit azok esetében adhatok, akik a sze­mélyes viszontlátásra várnak ... Ha egyesek kétségbe esnek, mikor valaki meghal, azt a hi­bát követik el, hogy az egyént tekintik az élet céljának és nem az egész folyamatot... Szeretném megszüntetni a kétség­beesés okát, s az a világ individualista értelmezése... Igaza van a falusi embernek, aki azt mondja, ha valaki meghal, hogy a föld részéve lett. Ennyi az egész. Pekingi levelében, 1928. január 26-án, álmáról számol be Krisztinek. Kicsike édes, ma éjjel veled álmodtam. Együtt voltunk egy hajó fedélzetén, te a nyugágyon feküdtél és azt mondtad: „Csak akkor van lázam, mikor haragszom.“ De ezt magyarul mond­tad, mert tegnap megkezdtem Japánról szóló cikkem írását egy magyar lap számára magyar nyelven. Akkor megkérdeztem: „Gyakran van-e lázad?“ vagyis, hogy „gyakran haragszol-e?" Olyan szörnyű, hogy mostanában, amikor szerelmet érzek irán­tad, semmit sem tudok írásba foglalni ebből az érzésből mert az utazás miatt kevés a szabad időm. Amikor pedig alkalmam nyílik reá, az erős indulat valami édes, zsongító érzésben ol­dódik fel, ami a szerelmet mindenhatóvá teszi és felvidít — de az érzés szégyelli kifejezni magát. Ilyenkor úti beszá­molókat szoktam írni neked — de nincs bennük az a forrá­zni amely a te leveleidb°l sugárzik, s úgy fel tud melegí­... Darjeelingben tavasszal meglát egy hindu asszonyt, amint áttetsző vékony ruhában, vederrel a kezében kijön a házból A női test szépségéről mindjárt eszébe jut Kriszti Kicsike, tudod, miért szeretlek? Mert az élet magasabbren­­dű hivatala vagy hangolva, mert kutató, misztikus, gyermekes vagy, önzetlenséggel és önbecsüléssel eltelve... Önmagadat adod minden fentartás nélkül, bár sohasem veszted el önma­­gad. Semmi nem veszett el, ha a teljesség megmarad ... Mégis bánt valami, kicsike, szeretném, ha barna lennél. Tudod mi a szőkeség? Eltávolodás a természettől, érintetlenség a naptól a sarki civilizáció szégyenletes bélyege, az apák vétkeinek bosz­­szúja a következő nemzedékekben. Az élet a nap csókját viseli magán, és a szélnek kitett fekvés lebarnít. Ó, azok a szép bar­na testek!... Barna emberiség... Te is szereted a barnaságot, tudom. Emlékszem, szeretted az én kicserzett meztelenségemet Tehát ebben is egyek vagyunk. És gyermekeink is barnák lesznek. És te is egy kicsit barnább leszel. Amikor visszajöttél New Mexicóból, kis barna lány voltál. Újabb szövetséget fogsz kötni a nappal. Kis karcsú, barna lány lesz belőled én kis barna pajtáskám. Július 4-én így ír Bagdadból : Helló, Kicsike, láttalak ma reggel. Zöld köpenyben, gyer­mekkel a karodon jöttél ki egy boltból. Szakasztott te’voltál! Elkísértelek egy darabig, és akkor ismét nagyon kívántalak! De ő nem te voltál, amint kiderült, te több ezer mérföldre vagy tőlem. A föld körüli utazás végén már alig ér rá írni. Jeruzsá­lemben tizenhárom levél vár reá Krisztitől. A Balkán félszi­getről sohasem gondolta volna, hogy ilyen hosszú. Végre otthon! Miskolc városából, ahol szüleinél megpihen, már rész­letes beszámolókat küld. De újabb kérdések merülnek fel. Leveled sokféle érzést ébresztett bennem. Dilemmádról írsz s azt úgy teszed, hogy pártatlan válaszom csak az lehet: „Vá­laszd a Palo Alto-iskolát!" Azt írod: „Menjek egy idegen or­szágba, ahol nem lenne más életcélom, mint egy papné kis társadalmi feladatait végezni, ahol nem tudnék reális, lénye­ges, kielégítő módon hozzájárulni ahhoz az élethez, amelynek részese voltam...“ Nem, kicsike, neked nem ilyen életre kell ide jönnöd... A nyugati országokban ki kell mozdítani az embereket közömbösségükből és anyagiasságukból. Erdélyben gyengébb az anyagi ellátottság, mint máshol; feladatunk jobb­ra törekedni, megnőni szövetkezésben és szeretetben ... Hogy örültem, amikor azt olvastam, hogy a közösségi munka híve vagy. Ez nekem is szívügyem. Még mindig azt hiszed, hogy abban az idegen országban nem tudnál vitálisan hozzájárulni az élethez? Felteszem a kérdést: ezt Amerikában tényleg meg tudnád-e tenni?... A mi feladatunk (nemcsak lehetőségünk), hogy e kis közösségeket minden tekintetben fejlesszük: neve­lés, lelki élet, mezőgazdaság, sport, művészet terén. Az egyet­len dolog, amire tekintettel kell lenned: a mi közösségünk nincs­ „megnevelve“. Gondolkozása zártabb, mint a másoké. Természetes ész itt is van elég, de népünk még nem elég­gé hajlékony. Rövid kolozsvári tartózkodás után Balázs Ferenc elfog­lalta a neki felajánlott felügyelő tanári állást Székelykeresztú­­ron. Szívesen foglalkozott az ifjúsággal, kerékpáron járta a vidéket, vetítőgépet szerzett, kölcsönkönyvtárat szervezett, előadásai, dalestélyei pezsgést hoztak egy kisváros és egy fa­lucsoport dermedt életébe. A levelezés tovább folyt. Kriszti még mindig nem tudott dönteni, megírta, hogy hányfelé hív­ják. 1929. január 5-i levelében Feri élére állítja a kérdést : Ha úgy érzed az idén tavasszal, hogy inkább letelepedsz Kínában vagy Kaliforniában vagy Bécsben vagy Dániában, ak­kor ne is gyere Erdélybe. Nem fogunk összeházasodni. Ha még­is összeházasodnánk, az mindkettőnk számára szerencsétlenség volna. Ha azonban végső és jól megfontolt elhatározásod a mi körünkben élni, akkor jövő nyáron gyere ide... Nyárnál tovább nem tudok várni. Erről szentül meg vagyok győződve. Ember vagyok, nem félisten: arcképed hónapról hónapra halvá­nyul bennem, egy idő múlva nem fog egyéb megmaradni, mint az eltűnt napok édes emléke. Látod, kicsike, valamiképpen csak döntenünk kell. S a döntés nem történhet meg — ha valóban habozol, akkor inkább ne is gyere. A május 22-i levél már segélykiáltás. El is felejtettem megírni — beteg vagyok. Nyirkos szobában laktam, a tüdőm megfertőződött. Köhögök és húsvét óta apró lázaim vannak. Lakást cseréltem, már jobban vagyok. Napfür­­döztem, de pár nappal ezelőtt napszúrást kaptam. Két napig magas lázam volt, de már az is elmúlt. 66 kiló a súlyom, s most már jobb színben vagyok. Gondoltam, jobb, ha nem írok erről, de most mégis megírom, mert azt remélem, hogy EZ hazahív téged. Ne ijedj meg, nem komoly dolog, s vigyázz magadra. Ma nem megyek ki hazulról, csak a kertben sétálok. Édes kicsike, GYERE! Sok, sok, sok csók F-tel Közben már Kriszti is elindult Amerikából. Egy másik ame­rikai lány kísérőjeként Japánon át Kínába utazott, s a pekingi Jencsing egyetemen töltött három hónapot. Aztán egy harmad­­osztályú kocsiban Szibérián át megjött Romániába. Útközben nem kapott levelet Feritől. Amikor megérkezett, Ferit a ko­lozsvári tüdőszanatóriumban találta. Szent-Iványi Sándoréknál kapott szállást, naponta vitt be vegetáriánus kosztot a kórházba. A kezelőorvos azt mondta, hogy Feri sohasem házasodhat meg, gyermekei nem lehetnek. Augusztusban Kriszti Dániába utazik apja rokonaihoz, részt vesz a „haladó nevelők" konferenciáján. Szeretne tovább ma­radni, de Feri azt táviratozza neki: „Nélküled nem tudok meg­gyógyulni.“ Kriszti szeptemberben visszatér Erdélybe. Köz­ben Ferit Medeséren Kiss Elek mogyoróval hizlalja. Télire be­húzódnak Székelykeresztúrra. Lapozzuk fel A rög alatt har­madik fejezetét: „Amerikában szerzett menyasszony“. Az ember minden nap tanul valamit, amíg meg nem öreg­szik. A Keresztúron eltöltött telünk tanulságait azonban nem nekünk, hanem annak a jó barátomnak kell levonnia, aki féltő aggodalommal tanácsolta, hogy ott szállást ne üssünk, mert a világ szája megszól, s mint lelkésznek, nekem kiváló gondot kell fordítanom arra, hogy azt elkerüljem. A világ szája azért várt bennünket készen, mert megháza­sodva még nem voltunk, s az mégis csak megengedhetetlen, hogy a menyasszony egy fedél alatt éljen a vőlegényével, még ha százszor erény őrzi is őket a vendéglátó család. Ez már Er­délyben nem szokásos. Beteg ember nem házasodhatik meg. Akkor ne üljön vele a menyasszonya? De a menyasszony legközelebbi rokonai két­ezer kilométer távolságban, Dániában laknak, s amikor oda kiutazott, hogy a telet ott töltse, akkor táviratilag hívta vissza a vőlegény, mert a betegsége rosszabbra fordult, s nem volt aki ápolja. Hát ez kellemetlen, de akkor legalább jegygyűrűt viselnének, hogy mindenki lássa, a szándék tisztességes! Az igaz, jegygyűrűnk nem volt. Nem volt semmiféle gyű­rűnk, orrkarikánk, lábkarikánk, fülbevalónk és nyakláncunk. A menyasszonyom egyedüli kincse egy amerikai indián ezüst­­művű csat volt, amivel a blúza nyakát kapcsolta össze. Azt nem lehetett az én óraláncommal együtt jegyességünk jele­képpen kidoboltatni. Erre azt cselekedtem, hogy kétszáz lejért vettem két arannyal bejuttatott rézkarikát. Azokat ezután gon­dosan mindig ujjainkra húztuk, amikor sétálni vagy látogató­ba elindultunk. Hazaérkezésünk után pedig a falba vert két kis szegre hasonló gondossággal felakasztottuk. Mire kitavaszodott, Ferinek helyreállt az egészsége. Az or­vos helyesbítette diagnózisát — most már alkalmas a család­­alapításra. Közben a Keleti Újságban folytatásokban és külön kötetben is megjelent a Bejárom a kerek világot, Balázs Feren­cet pedig megválasztották a Torda melletti Mészkőre unitá­rius lelkésznek. Már csak a házasság jogi akadályait kellett leküzdeni. Hogyan bizonyítható, hogy Kriszti „sem New York­ban, sem Chicagóban, sem Alaszkában, sem pedig Párizsban, Berlinben, Tokióban vagy Manilában még eddig nem kötött házasságot senkivel"? Akadt egy emberséges jegyző, aki az (Folytatása a 4. oldalon) MIKÓ IMRE Debreczeni László, Balázs Ferencné Christine Frederiksen, Ba­lázs Ferenc. Az apa ölében lányuk, Enikő­ Solveig. Balázs Ferenc a kislányával 3

Next