Utunk, 1980 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1980-01-04 / 1. szám

Fedeles híd Magyarnemegyén Beke György riportjának folytatása a 3. oldalról, meg. A többieket a kivándorlástól csak úgy tudták visszatartani, hogy a következő évben ezer forint segélypénzt osztottak ki közöttük“, íme, egy szál, amelyet a bukovinai öt magyar falu történetének szövetéből kilépett a feledés. Nemcsak lázadó székelyek alapították, Hadik András védnöksége alatt, a Rădăuţi és Suceava környéki falukat; ötven esztendővel a madé­­falvi rettenet után az Apafi család mezőségi fészkének sokszor megpróbált magyarsága tel­jesítette tovább az alapítást. Így érthetőbb, miért éppen ide jöttek vissza a kései utódok. Apanagyfalu emlékezetét száz esztendőn át őrizték Rădăuţi szomszédságában. Inkább az gondolkoztathat el, hogy miért éppen Bukovi­nába szaladtak volt innen az éhség elöl? Ezen a menekülő tájon mindig észben tartották azt is, hogy — ha kell — hová is lehetne tovább menekülni? Három család Nemegyén most Bukovina em­lékét őrzi. Egy-két családot is számon tarta­nak ott, ahol a kicsi számok a megszokot­tak ... Suba Mihály egyébként pontosan is­meri a telepítés történetét, amiről a Telep ut­cában több változat is hallható. Egy valami­ben megegyeznek: a Telep utca valamikor a Földvári József birtoka volt. Van, aki grófnak, másik bánónak titulálja a birtokost. Suba mérnök szerint efféle rangja nem volt, csupán nagyobbacska birtokteste és vad kártyaszenve­délye. Kártyás éjszakán elment a pénze, fel­tette ... a nemegyei birtokot. Elveszítette. Egy bank parcellázott, tervszerűen: huszonöt hold földet és készen felépített házat kínált a tele­peseknek. Huszonnyolc telket. Ama „telepes“ házak közül csak három maradt meg, Balogh János bukovinai székelyé, Márton Mihályé, ki­nek a családja a szomszédos Kőfarka faluból jött, és a Zsigmond Jánosé, ennek a szülei nem jöttek sehonnan (ami szokatlan a Telep utcában). — Nemegyei őshonos? — A telep és a földek árát ötven esztendő alatt kellett megfizetni. Aki nem bírta, a tel­ket visszaadta a banknak. Akkor kerültek ezek nemegyei kézre. — A Telep utcában lakó nemegyeieket is „vízhoztáknak“ csúfolják? — A nyulat bokrostól lövik, nem igaz? Meg aztán nagyon összekeveredtünk. A telepes csa­ládok egyik ága mérai, ebből a kalotaszegi fa­luból sokan jöttek volt, másik bukovinai szé­kely, a harmadik „ősi“ nemegyei. Ki tudna minket szétválasztani? Sok helyen jártam bukovinai kirajzottaknál, Déván, Csernakeresztúron, Gyorokon és elláto­gattam Andrásfalvára is, a mai Măneuţira, Su­ceava megyébe. Új lakói, román emberek me­sélték, hogy még Kanadából is járnak vissza egykori andrásfalviak, néha tele autóbusszal érkeznek, körülnéznek a faluban, elmennek egykori házukba, kimennek a temetőbe ... Még sűrűbben jönnek Déváról meg Jugoszlá­viából, Vojlovicáról és a magyarországi Bara­nya, Tolna megyékből. Néha a kitelepültek unokái érkeznek, akik hírből hallhattak csak Andrásfalváról. Nemegyén most Balogh Atti­­láné — annak a Balogh Gergelynek a menye, aki még Bukovinában, Andrásfalván született — különös történetet mesél e már-már való­színűtlen ragaszkodásról. Lakatos Lajosné, Zsuzsika néni a szereplője e történetnek Nemegyéről meg a testvére, For­rai Heléne Amerikából. Édesanyjuk 1913-ban felkerekedett, és szeretője, egy Forrai nevű nemegyei legény után elment Amerikába. Itthon hagyta Zsuzsi lányát két esztendősen. Múltak az esztendők, Zsuzsika felnőtt a ro­konság gondján, férjhez ment, öregedett. Ek­kor érkezett az első levél Amerikából, Heléne húgától. Angolul írt levél volt, Zsuzsika néni csodálkozva forgatta. Hátha tévedés, gon­dolta Lakatos Lajosné, és félretette a levelet. Jött a második angol nyelvű levél, még hosz­­szabb volt, ezt már elvitte a fordító irodába. Heléne rendre tudatta nővérével, miként alakult volt elhunyt anyjuk meg az ő élete. Férjnél van, gyermekei születtek. Zsuzsika néni csodálkozott azon, hogy a húga haza szeretne jönni, így írta: hazajönne. Pedig csak az anyja elbeszéléséből ismerhette az el­hagyott falut, a Szamost, Erdélyt. Mégsem hal­hat meg — ezt írta —, amíg az édesanyja szülő­földjét nem látta. Legkisebb fiútestvérével, For­rai Ferenccel érkezik, repülőgéppel kel át az óceánon, Bukarestből vonattal jön tovább. Magyarnemegyén nemcsak Zsuzsika néni, az egész falu úgy várta, mint egy mesehőst. Heléne éppúgy nem érkezett meg, ahogy a mesehősök sem szoktak. A beígért időpont után két héttel levél jött helyette Amerikából. Forrai Ferenc írta, szintén angolul: Heléne nénje a londoni repülőtéren, útban hazafelé, szívinfarktusban meghalt... Lakatos Lajosné azóta is — öt esztendeje — gyászruhát visel; gyötrődik, hogy ő okozta húga halálát. Nem kellett volna­­ biztatnia, hogy útra keljen. Istenem, olyan lázba jöhet valaki attól, hogy egy számára ismeretlen vi­lágba, soha nem látott faluba, csak mások tol­mácsolásával írt levelekből ismert nővéréhez indul? Ez a visszanézés a Telep utcából tűnhetnek hátat fordításnak is Nemegyének. Pedig a falu életébe teljességgel belesimultak. Ami nem mindig könnyű, még Nemegye vezető emberei­nek sem, tapasztalhatta Suba Mihály. Semmi sem megy olyan könnyen, ahogy az agráraka­démián elgondolja az ember. Nem olyan egy­értelmű és áttekinthetően egyszerű a mai falu valósága, ahogy az agrárakadémián egy főis­kolás diák — még ha falusi származású is — elképzeli. Amíg Iklódon, majd Válaszúton dol­gozott, mindkét helyen állami birtokon, az engedelmeskedés és parancsolás könnyebbnek tűnt és elviselhetőbbnek. A falu gondjai, az új termelési mód konfliktusai sem ütköztek annyira szemébe. Az állami gazdaságok immár évtizedek óta hanyatló, szétesőben lévő földes­úri birtokokon alakultak, a változás a hajdani zsellérek számára valóságos ugrás volt, és ha a gazdaság éppen ráfizetett a termelésre, az állami költségvetés kisegítette. Válaszútról vá­ratlanul került haza Nemegyére. Akar-e a szü­lőfalujába menni? 1962 tavasza volt, viharos rohammal országszerte befejeződött a mező­gazdaság kollektivizálása. Nagyon sok szak­emberre lett szükség falun. Suba Mihályt ez az áramlás vitte vissza Nemegyére, akkor a termelőszövetkezet elnökének. — Azoknak kellett parancsolnom, akikkel együtt jártam volt iskolába. Ez volt kegyetle­nül nehéz. Legalábbis nekem. Talán a termé­szetemben a hiba. A nemegyesek segítőkész, közös érdek sza­vára is könnyen mozduló emberek, de azt csakugyan nehezen viselik el, hogy maguk kö­zül való parancsoljon nekik. Idegen? Az más, azt nem ismerik. Valakinek csak kell paran­csolnia. Szép szóra azonnal elmennek kaláká­ba, házat építenek fel egyetlen lendülettel. Suba Mihálynak nemcsak parancsolni volt ne­hezebb itthon, a gondok is jobban szorították. Válaszúton beírta a jelentésbe, hogy rossz a termés. Hideg tényként. Itt fájt neki. Úgy érezte, megszólják a falubeliek. Gyenge gaz­dának tartják. Pedig a határ gyenge, alig le­het gépesíteni. Azt a száz hektáros zöldségest is mind csak tervezik a Szamos partjára; jó lenne, de erő és pénz kell hozzá. Legjobban az állattenyésztés gondjai bosszantják a fő­mérnököt. Jóval több állat van most, mint bármikor Nemegyén: 600 szarvasmarha és 1300 juh. Gondozó azonban nem nagyon akad; kénytelenek azt alkalmazni, aki éppen jön és jelentkezik. Környező fajukból ismeretleneket vagy vándorló cigányokat. Nemegyei ember megy az építőtelepekre. Aki mégis vállalkozott az állatok gondozására, tizenegy esztendő után kiesett a sorból, betegnyugdíjba került 150 lej havi nyugdíjjal. Biztathat-e ő, Suba Mihály. Nemegye szülötte bárkit is a faluból, hogy csapjon fel pásztornak? Az állatokat ötven­­hatvan-hetven kilométer messzire kell hajtani, néha százhúszra, fel a Ciulesre vagy a Radnai havasokba. Medvék járnak ott és farkasok. Ha a gondozó nem tisztességes ember, a medvére fogja a kárt, az állatot pedig eladja valame­lyik vásáron. Egy esztendeig ment is, talán kettőig, az erdőkerülő igazolta, hogy a hava­sokon vérmedve garázdálkodik, a biztosító megfizette a veszteséget a gazdaságnak. Har­madik évben a pásztorok rajtavesztettek. — Miért van úgy letörve, főmérnök elv­társ? — kérdezték a fináncok, miután egy tá­voli faluban, egy magángazda istállójában megtalálták a nemegyei téesz billogával jelzett tehenet. — Maga nem hibás, nem felelős. Ha ez is Válaszúton történik, talán nem is törődik egyébbel: ő nem felelős, mi köze hoz­zá. Nemegyén mindenért emésztődik. Idős Subáné kenyérsütéshez készülődik az udvaron, éppen csak bekukkant egy pillanatra a szobába. A feleségnek, a postamesternőnek is dolga lehet, telefonáltak érte. A mérnök már egy fél órát késett a soros gyűlésről. Eb­ben az eldugott faluban, ezen a szigeten vagy éppen a sziget szigetén is eltűnt ama bizo­nyos „falusi nyugalom.“ Két gyermeke van a Suba-házaspárnak. Kármen­ Emma, a hetedikes kislány a szobá­ban ül velünk kíváncsisága fogságában. — Ti is „vízhoztának“ csúfoljátok egymást? Nagyra nőtt szemmel néz, szép növésű, bar­nás leányka, nyílt tekintetű. — Mi nem csúfolódunk egymással úgy, mint felnőttek. — De azt csak számon tartjátok egymásról, hogy ki telepes? — Miért tartanak? A falu szélén, a fedeles hídnál meg kell áll­­nom. Keskeny híd, egyszerre csak egy jármű fér át rajta. Szénásszekér zötyög előttem, szemben busz várakozik, hogy átjöhessen. Ki­szállok, nézelődöm. A Szamos most kicsiny, alig van víz a medrében. Áradáskor megtölti az ősmedret, bejár a kertekbe, a házakig. Néha oltalom a víz, a 48-as időkben állítólag az áradó Szamos mentette meg Magyarne megyét. A nagyvizet mégis félve emlegetik. Letarol mindent, elzárja a falut a világtól, csakugyan szigetté szorítja. Ezt a fedeles hidat nem tudta elsodorni az 1970-es árhullám sem. Az innenső és túlsó parton víz ömlött a híd szélénél, az ár szintje egy arasznyira volt a híd aljától, a gerendák recsegtek-ropogtak, de az öreg híd­­ megvan tán száz esztendős, vélik a falu­siak — a helyén maradt. Szokásos híd dara­bokra szakadt volna, a gerendák külön-külön úsznak le Bethlen felé, Désnek... A fedeles híd titka, hogy oldalánál és tetején a gerendák összetartják, egyetlen egységben az aljat, vagy elsodródik az egész alkotmány, vagy meg se moccan. Áradásos tájakon ezért építettek va­laha fedeles hidakat, nem pedig, mint jámbo­rul képzelhetném, hogy az úton lévők esőben behúzódhassanak a fedele alá. Naszód vidékén van vagy öt fedeles híd még, jó szolgálatban, változatlan erőben. 4 IBMHMK aaer cmhhhbbht KADÁR JÁNOS ..MÉG FEHÉRBEN .. remegve mozdul, dől, ívbe hajlik meg fehérben a hulló fenyő. Félúton a földig hó-csóvát lök az égbe. Aztán, olykor törött gerinccel, zölden nyugszik el. Száll-száll a hó-csóva még, szivárványt vetve, mögötte kékkel és békességgel talán. TUDÁS Könyveket nyűttem, fürkésztem egeket, szellemet idéztem, vallattam bölcseket, így lettem gyámoltalan. Nem tudom, mit kell tennem, csak azt, mit nem lehet. 1. Háber János volt az üzem, pontosabban az üzem csiszoló részlegének egyik alapembere. Harmincnégy éve dolgozott a szakmában, beszélték, hogy évekkel ezelőtt fogadásból csi­szológépén egy darab kocka­acélból gördülőcsapágy-golyót csiszolt, de olyan tökéleteset, hogy azt egy marék eredeti golyó közül a vele fogadó fél nem tudta kiválasztani. És vesztett. Háber Jánost az évtizedek folyamán, munkája elismeré­seként számos alkalommal ki­tüntették, féltucatszor ajánlot­ták fel neki a csoportvezetői beosztást, ugyanannyiszor a­­karták mesteriskolába külde­ni. A csoportvezetői beosz­tást nem fogadta el, mester­­iskolába sem ment. S az ér­tetlenül csodálkozó, később már-már dühös kérdésekre mindig ugyanazt a választ adta: „Nem nekem való az ilyesmi“. Ennyit mondott, so­hasem mást, sohasem többet. És a tőle megszokott pontos­sággal, szorgalommal dolgo­zott tovább a gépén. Többször kérték fel, hogy termelési gyű­léseken, közismerten kevés­­beszédű lévén, ha másról nem, hát legalább a saját maga al­kalmazta, sikeres munkamód­szerekről beszéljen. De ne­gyedik hozzászólása után meg­bízói erről is lemondtak. Há­ber János ugyanis mind a négy alkalommal ugyanazt a három szót ismételte: „Elvtár­sak, dolgozni kell.“ Se többet, se kevesebbet. Ez pedig, vall­juk be, kevés, hozzászólásnak éppen nem nevezhető köz­hely. Semmi több. Háber János egy szerda es­te (délutáni váltásban dolgo­zott) az üzemből hazafelé me­net magatartásától szokatlan hevességgel nyújtotta át akta­táskáját az egyenruhás kapus­nak. A kapus mosolyogva tilta­kozott : — Ugyan, ugyan — mond­ta —, ne vicceljen, Háber elvtárs. — Nem viccelek — szólt Háber a magatartásától ugyan­csak szokatlan komorsággal, és a kapus kezébe tette akta­táskáját. A kapus, Háber régi isme­rőse, aki, mint mindenki más az üzemben, csodabogárként ismerte-kezelte a csiszolót, fel­kacagva nyitotta ki a táskát. Belepillantott, a mosoly azon­nal lehervadt az arcáról. Mon­dani akart valamit, de hang SZENYEI SÁNDOR Az alapember Bajor Andornak ajánlom ■■■■■■■■■■■■■■■ nem jött ki a száján, ijedten bámult a sápadtan, de szálfa­egyenesen előtte álló csiszo­lóra. _ Nos?! — szólt Háber re­kedt hangon. A kapus hallgatott. Becsuk­ta az aktatáskát, átnyújtotta a csiszolónak, aztán mondta halkan: — Jó éjszakát. — Amit látott, jól látta — szólalt meg Háber. — Jó éjszakát — mondta a kapus. — Amit látott, jól látta — szólt Háber. — Tegye ki oda az asztalra — mondta a csiszolónak a kapus, és fülkéje felé intett. — Tegye oda, ha erősködik, holnap majd a részlegvezető­vel tárgyal az ügyről. 2. Másnap délben a munkába érkező Hábert a részlegvezető kérette. — Maga Háber kém — mondta — dolgozzon nyugod­tan, egyébként ma különösen nagyok a feladatok, én pedig máris megkezdem a nyomo­zást ebben a disznó ügyben, amelybe magát, a becsületben megőszült éldolgozót, néhány, a viccet rosszul értelmező fic­kó... — Minek nyomozni — szó­lalt meg Háber. — ... A viccet nem ismerő, néhány, de az is lehet, hogy csak egy... — mondta a rész­legvezető, aztán derült arccal csapott a térdére: — Persze, apropó, sorolja csak el a rész­legen dolgozó ellenségeinek a nevét, Háberkém! — A táskámba én magam tettem... — szólt Háber. — Azt mondtam magának — emelte fel hangját a rész­legvezető —, sorolja el a rész­legen dolgozó ellenségeinek a nevét! — Nem ismerem őket — szólt Háber. — Na látja! — kacagott a részlegvezető. — Na látja, ma­ga naiv ember! Nem ismeri őket! De én majd megtudom, mesterem, és magával is tut­datni fogom! Micsoda disznó vicc! Az ember táskájába csempészni három darab... — A táskámba én magam tettem — szólt Háber. — Sárifári — legyintett bosszúsan a részlegvezető —, maga csak bízza reám ezt az ügyet. És igyekezzen, mert, mint mondottam volt, ma kü­lönösen nagyok a feladatok! És maga itt az alapember! 3. — Az nem lehet, kérem, hogy az én disznóságomért egy ártatlan, hogy is mondjam ... — szólt Háber az üzemigaz­gató irodájában; az erőfeszítés megizzasztotta, zsebkendőért nyúlt zsebébe, utoljára ilyen hosszan vőlegénykorában nyi­latkozott menyasszonyának. — Kedves Háber elvtárs — mondta az igazgató —, én az ügyet egy rendkívül megbíz­ható embertől, a maga főnö­kétől, a csiszoló részleg veze­tőjétől tudom. És én, már megbocsásson, neki hiszek. Meg aztán legyünk komolyak. Mit kezdett volna maga há­rom darab... — Egy ismerős mondta, jó pénzt ad érte — szólt Háber. Az igazgató hahotázott. — Menjen, menjen! Ez iga­zán jó! Na, de viccért viccet. Azt tudja, amikor az anyós­jelölt a néptanács felé me­net ... — Én loptam, kérem — szólt Háber. Az igazgató hosszú ideig nézte a csiszolót, csücsörített szájjal bólogatott, aztán csen­getett. — Kérje meg az üzemi or­vost — mondta a belépő tit­kárnőnek —, fáradjon hozzám néhány percre. Dénes Sándor ivósmunkája Összekötő híd Vita László cikkének folytatása az 1. oldalról tetben a fejlett országokra jellemző struktúrát. A szerkezeti változások má­sik fontos iránya azon alága­­zatok előtérbe helyezése, me­lyek magas színvonalon hasz­nosítják a hazai nyersanyag­­forrásokat és a munkaerőt. Fokozzuk a nagykomplexitá­sú, magas automatizálási szín­vonalú technológiai felszere­lések gyártását s ezzel egy­idejűleg az ipari átlagosnál lassúbb ütemben fejlesztjük, szigorúan a szükségletekre méretezzük a nagyon anyag­­igényes és energiafalánk al­­ágazatokat és termékeket, mint amilyen a cement, a nagy vasbetonelemek, asz­­besztcement csövek és más termékek termelése. Az 1981— 1985-ös ötéves terv irányelvei szerint az ipar egészében a nyersanyag, üzemanyag és e­­nergia hasznosítási foka 22%­­al emelkedik, híven tükrözve a termelési szerkezet korsze­rűsödését. Ezzel függ össze a hazai nyersanyagbázis erőteljes fej­lesztése is. Fokozott geológiai kutatások révén új hasznos anyagokat tárunk fel, a gaz­dasági vérkeringésbe bevon­juk az alacsonyabb hasznos tartalmú anyagokat is, azért, hogy nagyobb mértékben fe­dezhessük nyers- és segéd­anyag szükségleteinket. Elő­térbe kerül az anyagok visz­­szanyerésére és újrafelhasz­nálására irányuló törekvés olyannyira, hogy fokozatosan a nyers- és segédanyagok, al­katrészek és szerelvények visszanyerésének valóságos ipa­rát hozzuk létre. Ennek fon­tosságát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy 1980 folya­mán visszanyerés útján fedez­zük a hazai vasszükséglet 43%-át, a réz és ólom 40°/o-át, a fa, a cellulózrost, makulatú­ra és a textilneműek mintegy 40%-át. Az 1981—1985-ös idő­szakban nyersanyag ösz­szükségletünk mintegy 40— 50%-át, esetenként még ennél is többet, ezen az úton fogjuk fedezni. De az átrendeződés nem szorítkozik csupán az ipar­ágak színvonalára, hanem mé­lyebbre hatol, érinti az al­­ágazatokat, termékcsoportokat is. Példaként az energetikai ipart hozzuk fel. A szükséges villamosenergia előállításában megnövekszik a szén, víz és más új források részvétele és csökken a szénhidrogének fo­gyasztása energiagazdálkodá­sunkban. A szénhidrogén-ter­melés azonos szinten való tar­tása mellett, az idén saját erőforrásból fedezzük a hazai elsődleges energiaszükséglet 80°/o-át, s ez első lépés a XII. kongresszus ama célkitűzésé­nek valóra váltása felé, hogy biztosítsuk az ország teljes energetikai függetlenségét. 1980 folyamán az alacsony fűtőértékű szenekből szárma­zó energia 40%-ot, a vízener­gia részaránya pedig 17%-ot tesz ki. A jövő ötéves terv végéig ez az arány 55, illetve 20%-ra emelkedik. A nemzetgazdaság s ezen belül az ipari szerkezet át­rendeződésére irányuló tevé­kenység elvi alapját pártunk ama szemlélete képezi — s ennek helyességét a történel­mi tapasztalat sokrétűen alá­támasztja —, hogy a gazda­sági-társadalmi haladás alap­vető keretét minden nép szá­mára a nemzetgazdaság jelen­ti. A fejlődés mindenekelőtt belső s ennélfogva nem ex­portálható vagy importálható folyamat. Olyan formákat, módszereket, stratégiákat kö­vetel, melyek messzemenően az ország adottságaira, nem­zeti erőforrásaira épülnek. A tudományos-technikai forra­dalom vívmányaira épülő nemzetgazdasági komplexum, mint egységes, harmonikusan fejlett termelőapparátus, me­lyet korszerű és komplex ága­zati, függőleges és területi szerkezet jellemez — anélkül, hogy zárt rendszert alkotna, ellenkezőleg, a nemzetközi munkamegosztásba való haté­kony bekapcsolódás felerősö­désének feltételei között —, feltételezi és ugyanakkor le­hetővé teszi az elsődlegesen saját erőforrásokra épülő fej­lődést. Csak így védhetők ki, csökkenthetők a nemzetközi piac kedvezőtlen hatásai. A szerkezeti átrendeződés célja sokrétű: az egész nem­zetgazdaság hatékonyságának fokozása, a műszaki haladás gyors meghonosítása az ösz­­szes ágazatokban, az ország erőforrásainak magas szintű hasznosítása, az energia- és tüzelőanyagfogyasztás csök­kentése, a termelési költségek leszorítása, a jövedelmezőség fokozása. Ezek a célkitűzések már idei tervünkben érvény­re jutnak s különösen felerő­södnek az 1981—1985-ös idő­szakban. Méltán állíthatjuk a fentiek alapján, hogy idei tervünk biztosítja az 1976—1980-as öt­éves tervből fakadó célkitűzé­sek maradéktalan valóra vál­tását minden területen, ide­értve a gyors növekedési üte­meket is, annak ellenére, hogy a világgazdasági feszült­ség kedvezőtlen hatása alól teljesen mi sem vonhatjuk ki magunkat. Ugyanakkor tekin­tetbe veszi a XII. pártkong­resszus határozatait, miszerint fő hangsúlyt a gazdasági növe­kedés minőségi vetületeire, intenzív tényezőire kell he­lyezni, előkészítve a távlati terv jó körülmények közötti teljesítéséhez szükséges felté­teleket. Az idei gazdasági-társadal­mi fejlesztési tervünk célkitű­zéseinek zökkenők és hóvégi hajrák nélküli ütemes és ma­radéktalan teljesítése a nem­zetgazdaság minden ágában és vállalatában biztosítja az ország gazdasági potenciáljá­nak további erőteljes növeke­dését, a nemzeti jövedelem gyarapodását s ezen az alapon a lakosság életszínvonalának, az élet minőségének gyors e­­melkedését.

Next