Utunk, 1980 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1980-01-04 / 1. szám
Fedeles híd Magyarnemegyén Beke György riportjának folytatása a 3. oldalról, meg. A többieket a kivándorlástól csak úgy tudták visszatartani, hogy a következő évben ezer forint segélypénzt osztottak ki közöttük“, íme, egy szál, amelyet a bukovinai öt magyar falu történetének szövetéből kilépett a feledés. Nemcsak lázadó székelyek alapították, Hadik András védnöksége alatt, a Rădăuţi és Suceava környéki falukat; ötven esztendővel a madéfalvi rettenet után az Apafi család mezőségi fészkének sokszor megpróbált magyarsága teljesítette tovább az alapítást. Így érthetőbb, miért éppen ide jöttek vissza a kései utódok. Apanagyfalu emlékezetét száz esztendőn át őrizték Rădăuţi szomszédságában. Inkább az gondolkoztathat el, hogy miért éppen Bukovinába szaladtak volt innen az éhség elöl? Ezen a menekülő tájon mindig észben tartották azt is, hogy — ha kell — hová is lehetne tovább menekülni? Három család Nemegyén most Bukovina emlékét őrzi. Egy-két családot is számon tartanak ott, ahol a kicsi számok a megszokottak ... Suba Mihály egyébként pontosan ismeri a telepítés történetét, amiről a Telep utcában több változat is hallható. Egy valamiben megegyeznek: a Telep utca valamikor a Földvári József birtoka volt. Van, aki grófnak, másik bánónak titulálja a birtokost. Suba mérnök szerint efféle rangja nem volt, csupán nagyobbacska birtokteste és vad kártyaszenvedélye. Kártyás éjszakán elment a pénze, feltette ... a nemegyei birtokot. Elveszítette. Egy bank parcellázott, tervszerűen: huszonöt hold földet és készen felépített házat kínált a telepeseknek. Huszonnyolc telket. Ama „telepes“ házak közül csak három maradt meg, Balogh János bukovinai székelyé, Márton Mihályé, kinek a családja a szomszédos Kőfarka faluból jött, és a Zsigmond Jánosé, ennek a szülei nem jöttek sehonnan (ami szokatlan a Telep utcában). — Nemegyei őshonos? — A telep és a földek árát ötven esztendő alatt kellett megfizetni. Aki nem bírta, a telket visszaadta a banknak. Akkor kerültek ezek nemegyei kézre. — A Telep utcában lakó nemegyeieket is „vízhoztáknak“ csúfolják? — A nyulat bokrostól lövik, nem igaz? Meg aztán nagyon összekeveredtünk. A telepes családok egyik ága mérai, ebből a kalotaszegi faluból sokan jöttek volt, másik bukovinai székely, a harmadik „ősi“ nemegyei. Ki tudna minket szétválasztani? Sok helyen jártam bukovinai kirajzottaknál, Déván, Csernakeresztúron, Gyorokon és ellátogattam Andrásfalvára is, a mai Măneuţira, Suceava megyébe. Új lakói, román emberek mesélték, hogy még Kanadából is járnak vissza egykori andrásfalviak, néha tele autóbusszal érkeznek, körülnéznek a faluban, elmennek egykori házukba, kimennek a temetőbe ... Még sűrűbben jönnek Déváról meg Jugoszláviából, Vojlovicáról és a magyarországi Baranya, Tolna megyékből. Néha a kitelepültek unokái érkeznek, akik hírből hallhattak csak Andrásfalváról. Nemegyén most Balogh Attiláné — annak a Balogh Gergelynek a menye, aki még Bukovinában, Andrásfalván született — különös történetet mesél e már-már valószínűtlen ragaszkodásról. Lakatos Lajosné, Zsuzsika néni a szereplője e történetnek Nemegyéről meg a testvére, Forrai Heléne Amerikából. Édesanyjuk 1913-ban felkerekedett, és szeretője, egy Forrai nevű nemegyei legény után elment Amerikába. Itthon hagyta Zsuzsi lányát két esztendősen. Múltak az esztendők, Zsuzsika felnőtt a rokonság gondján, férjhez ment, öregedett. Ekkor érkezett az első levél Amerikából, Heléne húgától. Angolul írt levél volt, Zsuzsika néni csodálkozva forgatta. Hátha tévedés, gondolta Lakatos Lajosné, és félretette a levelet. Jött a második angol nyelvű levél, még hoszszabb volt, ezt már elvitte a fordító irodába. Heléne rendre tudatta nővérével, miként alakult volt elhunyt anyjuk meg az ő élete. Férjnél van, gyermekei születtek. Zsuzsika néni csodálkozott azon, hogy a húga haza szeretne jönni, így írta: hazajönne. Pedig csak az anyja elbeszéléséből ismerhette az elhagyott falut, a Szamost, Erdélyt. Mégsem halhat meg — ezt írta —, amíg az édesanyja szülőföldjét nem látta. Legkisebb fiútestvérével, Forrai Ferenccel érkezik, repülőgéppel kel át az óceánon, Bukarestből vonattal jön tovább. Magyarnemegyén nemcsak Zsuzsika néni, az egész falu úgy várta, mint egy mesehőst. Heléne éppúgy nem érkezett meg, ahogy a mesehősök sem szoktak. A beígért időpont után két héttel levél jött helyette Amerikából. Forrai Ferenc írta, szintén angolul: Heléne nénje a londoni repülőtéren, útban hazafelé, szívinfarktusban meghalt... Lakatos Lajosné azóta is — öt esztendeje — gyászruhát visel; gyötrődik, hogy ő okozta húga halálát. Nem kellett volna biztatnia, hogy útra keljen. Istenem, olyan lázba jöhet valaki attól, hogy egy számára ismeretlen világba, soha nem látott faluba, csak mások tolmácsolásával írt levelekből ismert nővéréhez indul? Ez a visszanézés a Telep utcából tűnhetnek hátat fordításnak is Nemegyének. Pedig a falu életébe teljességgel belesimultak. Ami nem mindig könnyű, még Nemegye vezető embereinek sem, tapasztalhatta Suba Mihály. Semmi sem megy olyan könnyen, ahogy az agrárakadémián elgondolja az ember. Nem olyan egyértelmű és áttekinthetően egyszerű a mai falu valósága, ahogy az agrárakadémián egy főiskolás diák — még ha falusi származású is — elképzeli. Amíg Iklódon, majd Válaszúton dolgozott, mindkét helyen állami birtokon, az engedelmeskedés és parancsolás könnyebbnek tűnt és elviselhetőbbnek. A falu gondjai, az új termelési mód konfliktusai sem ütköztek annyira szemébe. Az állami gazdaságok immár évtizedek óta hanyatló, szétesőben lévő földesúri birtokokon alakultak, a változás a hajdani zsellérek számára valóságos ugrás volt, és ha a gazdaság éppen ráfizetett a termelésre, az állami költségvetés kisegítette. Válaszútról váratlanul került haza Nemegyére. Akar-e a szülőfalujába menni? 1962 tavasza volt, viharos rohammal országszerte befejeződött a mezőgazdaság kollektivizálása. Nagyon sok szakemberre lett szükség falun. Suba Mihályt ez az áramlás vitte vissza Nemegyére, akkor a termelőszövetkezet elnökének. — Azoknak kellett parancsolnom, akikkel együtt jártam volt iskolába. Ez volt kegyetlenül nehéz. Legalábbis nekem. Talán a természetemben a hiba. A nemegyesek segítőkész, közös érdek szavára is könnyen mozduló emberek, de azt csakugyan nehezen viselik el, hogy maguk közül való parancsoljon nekik. Idegen? Az más, azt nem ismerik. Valakinek csak kell parancsolnia. Szép szóra azonnal elmennek kalákába, házat építenek fel egyetlen lendülettel. Suba Mihálynak nemcsak parancsolni volt nehezebb itthon, a gondok is jobban szorították. Válaszúton beírta a jelentésbe, hogy rossz a termés. Hideg tényként. Itt fájt neki. Úgy érezte, megszólják a falubeliek. Gyenge gazdának tartják. Pedig a határ gyenge, alig lehet gépesíteni. Azt a száz hektáros zöldségest is mind csak tervezik a Szamos partjára; jó lenne, de erő és pénz kell hozzá. Legjobban az állattenyésztés gondjai bosszantják a főmérnököt. Jóval több állat van most, mint bármikor Nemegyén: 600 szarvasmarha és 1300 juh. Gondozó azonban nem nagyon akad; kénytelenek azt alkalmazni, aki éppen jön és jelentkezik. Környező fajukból ismeretleneket vagy vándorló cigányokat. Nemegyei ember megy az építőtelepekre. Aki mégis vállalkozott az állatok gondozására, tizenegy esztendő után kiesett a sorból, betegnyugdíjba került 150 lej havi nyugdíjjal. Biztathat-e ő, Suba Mihály. Nemegye szülötte bárkit is a faluból, hogy csapjon fel pásztornak? Az állatokat ötvenhatvan-hetven kilométer messzire kell hajtani, néha százhúszra, fel a Ciulesre vagy a Radnai havasokba. Medvék járnak ott és farkasok. Ha a gondozó nem tisztességes ember, a medvére fogja a kárt, az állatot pedig eladja valamelyik vásáron. Egy esztendeig ment is, talán kettőig, az erdőkerülő igazolta, hogy a havasokon vérmedve garázdálkodik, a biztosító megfizette a veszteséget a gazdaságnak. Harmadik évben a pásztorok rajtavesztettek. — Miért van úgy letörve, főmérnök elvtárs? — kérdezték a fináncok, miután egy távoli faluban, egy magángazda istállójában megtalálták a nemegyei téesz billogával jelzett tehenet. — Maga nem hibás, nem felelős. Ha ez is Válaszúton történik, talán nem is törődik egyébbel: ő nem felelős, mi köze hozzá. Nemegyén mindenért emésztődik. Idős Subáné kenyérsütéshez készülődik az udvaron, éppen csak bekukkant egy pillanatra a szobába. A feleségnek, a postamesternőnek is dolga lehet, telefonáltak érte. A mérnök már egy fél órát késett a soros gyűlésről. Ebben az eldugott faluban, ezen a szigeten vagy éppen a sziget szigetén is eltűnt ama bizonyos „falusi nyugalom.“ Két gyermeke van a Suba-házaspárnak. Kármen Emma, a hetedikes kislány a szobában ül velünk kíváncsisága fogságában. — Ti is „vízhoztának“ csúfoljátok egymást? Nagyra nőtt szemmel néz, szép növésű, barnás leányka, nyílt tekintetű. — Mi nem csúfolódunk egymással úgy, mint felnőttek. — De azt csak számon tartjátok egymásról, hogy ki telepes? — Miért tartanak? A falu szélén, a fedeles hídnál meg kell állnom. Keskeny híd, egyszerre csak egy jármű fér át rajta. Szénásszekér zötyög előttem, szemben busz várakozik, hogy átjöhessen. Kiszállok, nézelődöm. A Szamos most kicsiny, alig van víz a medrében. Áradáskor megtölti az ősmedret, bejár a kertekbe, a házakig. Néha oltalom a víz, a 48-as időkben állítólag az áradó Szamos mentette meg Magyarne megyét. A nagyvizet mégis félve emlegetik. Letarol mindent, elzárja a falut a világtól, csakugyan szigetté szorítja. Ezt a fedeles hidat nem tudta elsodorni az 1970-es árhullám sem. Az innenső és túlsó parton víz ömlött a híd szélénél, az ár szintje egy arasznyira volt a híd aljától, a gerendák recsegtek-ropogtak, de az öreg híd megvan tán száz esztendős, vélik a falusiak — a helyén maradt. Szokásos híd darabokra szakadt volna, a gerendák külön-külön úsznak le Bethlen felé, Désnek... A fedeles híd titka, hogy oldalánál és tetején a gerendák összetartják, egyetlen egységben az aljat, vagy elsodródik az egész alkotmány, vagy meg se moccan. Áradásos tájakon ezért építettek valaha fedeles hidakat, nem pedig, mint jámborul képzelhetném, hogy az úton lévők esőben behúzódhassanak a fedele alá. Naszód vidékén van vagy öt fedeles híd még, jó szolgálatban, változatlan erőben. 4 IBMHMK aaer cmhhhbbht KADÁR JÁNOS ..MÉG FEHÉRBEN .. remegve mozdul, dől, ívbe hajlik meg fehérben a hulló fenyő. Félúton a földig hó-csóvát lök az égbe. Aztán, olykor törött gerinccel, zölden nyugszik el. Száll-száll a hó-csóva még, szivárványt vetve, mögötte kékkel és békességgel talán. TUDÁS Könyveket nyűttem, fürkésztem egeket, szellemet idéztem, vallattam bölcseket, így lettem gyámoltalan. Nem tudom, mit kell tennem, csak azt, mit nem lehet. 1. Háber János volt az üzem, pontosabban az üzem csiszoló részlegének egyik alapembere. Harmincnégy éve dolgozott a szakmában, beszélték, hogy évekkel ezelőtt fogadásból csiszológépén egy darab kockaacélból gördülőcsapágy-golyót csiszolt, de olyan tökéleteset, hogy azt egy marék eredeti golyó közül a vele fogadó fél nem tudta kiválasztani. És vesztett. Háber Jánost az évtizedek folyamán, munkája elismeréseként számos alkalommal kitüntették, féltucatszor ajánlották fel neki a csoportvezetői beosztást, ugyanannyiszor akarták mesteriskolába küldeni. A csoportvezetői beosztást nem fogadta el, mesteriskolába sem ment. S az értetlenül csodálkozó, később már-már dühös kérdésekre mindig ugyanazt a választ adta: „Nem nekem való az ilyesmi“. Ennyit mondott, sohasem mást, sohasem többet. És a tőle megszokott pontossággal, szorgalommal dolgozott tovább a gépén. Többször kérték fel, hogy termelési gyűléseken, közismerten kevésbeszédű lévén, ha másról nem, hát legalább a saját maga alkalmazta, sikeres munkamódszerekről beszéljen. De negyedik hozzászólása után megbízói erről is lemondtak. Háber János ugyanis mind a négy alkalommal ugyanazt a három szót ismételte: „Elvtársak, dolgozni kell.“ Se többet, se kevesebbet. Ez pedig, valljuk be, kevés, hozzászólásnak éppen nem nevezhető közhely. Semmi több. Háber János egy szerda este (délutáni váltásban dolgozott) az üzemből hazafelé menet magatartásától szokatlan hevességgel nyújtotta át aktatáskáját az egyenruhás kapusnak. A kapus mosolyogva tiltakozott : — Ugyan, ugyan — mondta —, ne vicceljen, Háber elvtárs. — Nem viccelek — szólt Háber a magatartásától ugyancsak szokatlan komorsággal, és a kapus kezébe tette aktatáskáját. A kapus, Háber régi ismerőse, aki, mint mindenki más az üzemben, csodabogárként ismerte-kezelte a csiszolót, felkacagva nyitotta ki a táskát. Belepillantott, a mosoly azonnal lehervadt az arcáról. Mondani akart valamit, de hang SZENYEI SÁNDOR Az alapember Bajor Andornak ajánlom ■■■■■■■■■■■■■■■ nem jött ki a száján, ijedten bámult a sápadtan, de szálfaegyenesen előtte álló csiszolóra. _ Nos?! — szólt Háber rekedt hangon. A kapus hallgatott. Becsukta az aktatáskát, átnyújtotta a csiszolónak, aztán mondta halkan: — Jó éjszakát. — Amit látott, jól látta — szólalt meg Háber. — Jó éjszakát — mondta a kapus. — Amit látott, jól látta — szólt Háber. — Tegye ki oda az asztalra — mondta a csiszolónak a kapus, és fülkéje felé intett. — Tegye oda, ha erősködik, holnap majd a részlegvezetővel tárgyal az ügyről. 2. Másnap délben a munkába érkező Hábert a részlegvezető kérette. — Maga Háber kém — mondta — dolgozzon nyugodtan, egyébként ma különösen nagyok a feladatok, én pedig máris megkezdem a nyomozást ebben a disznó ügyben, amelybe magát, a becsületben megőszült éldolgozót, néhány, a viccet rosszul értelmező fickó... — Minek nyomozni — szólalt meg Háber. — ... A viccet nem ismerő, néhány, de az is lehet, hogy csak egy... — mondta a részlegvezető, aztán derült arccal csapott a térdére: — Persze, apropó, sorolja csak el a részlegen dolgozó ellenségeinek a nevét, Háberkém! — A táskámba én magam tettem... — szólt Háber. — Azt mondtam magának — emelte fel hangját a részlegvezető —, sorolja el a részlegen dolgozó ellenségeinek a nevét! — Nem ismerem őket — szólt Háber. — Na látja! — kacagott a részlegvezető. — Na látja, maga naiv ember! Nem ismeri őket! De én majd megtudom, mesterem, és magával is tutdatni fogom! Micsoda disznó vicc! Az ember táskájába csempészni három darab... — A táskámba én magam tettem — szólt Háber. — Sárifári — legyintett bosszúsan a részlegvezető —, maga csak bízza reám ezt az ügyet. És igyekezzen, mert, mint mondottam volt, ma különösen nagyok a feladatok! És maga itt az alapember! 3. — Az nem lehet, kérem, hogy az én disznóságomért egy ártatlan, hogy is mondjam ... — szólt Háber az üzemigazgató irodájában; az erőfeszítés megizzasztotta, zsebkendőért nyúlt zsebébe, utoljára ilyen hosszan vőlegénykorában nyilatkozott menyasszonyának. — Kedves Háber elvtárs — mondta az igazgató —, én az ügyet egy rendkívül megbízható embertől, a maga főnökétől, a csiszoló részleg vezetőjétől tudom. És én, már megbocsásson, neki hiszek. Meg aztán legyünk komolyak. Mit kezdett volna maga három darab... — Egy ismerős mondta, jó pénzt ad érte — szólt Háber. Az igazgató hahotázott. — Menjen, menjen! Ez igazán jó! Na, de viccért viccet. Azt tudja, amikor az anyósjelölt a néptanács felé menet ... — Én loptam, kérem — szólt Háber. Az igazgató hosszú ideig nézte a csiszolót, csücsörített szájjal bólogatott, aztán csengetett. — Kérje meg az üzemi orvost — mondta a belépő titkárnőnek —, fáradjon hozzám néhány percre. Dénes Sándor ivósmunkája Összekötő híd Vita László cikkének folytatása az 1. oldalról tetben a fejlett országokra jellemző struktúrát. A szerkezeti változások másik fontos iránya azon alágazatok előtérbe helyezése, melyek magas színvonalon hasznosítják a hazai nyersanyagforrásokat és a munkaerőt. Fokozzuk a nagykomplexitású, magas automatizálási színvonalú technológiai felszerelések gyártását s ezzel egyidejűleg az ipari átlagosnál lassúbb ütemben fejlesztjük, szigorúan a szükségletekre méretezzük a nagyon anyagigényes és energiafalánk alágazatokat és termékeket, mint amilyen a cement, a nagy vasbetonelemek, aszbesztcement csövek és más termékek termelése. Az 1981— 1985-ös ötéves terv irányelvei szerint az ipar egészében a nyersanyag, üzemanyag és energia hasznosítási foka 22%al emelkedik, híven tükrözve a termelési szerkezet korszerűsödését. Ezzel függ össze a hazai nyersanyagbázis erőteljes fejlesztése is. Fokozott geológiai kutatások révén új hasznos anyagokat tárunk fel, a gazdasági vérkeringésbe bevonjuk az alacsonyabb hasznos tartalmú anyagokat is, azért, hogy nagyobb mértékben fedezhessük nyers- és segédanyag szükségleteinket. Előtérbe kerül az anyagok viszszanyerésére és újrafelhasználására irányuló törekvés olyannyira, hogy fokozatosan a nyers- és segédanyagok, alkatrészek és szerelvények visszanyerésének valóságos iparát hozzuk létre. Ennek fontosságát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy 1980 folyamán visszanyerés útján fedezzük a hazai vasszükséglet 43%-át, a réz és ólom 40°/o-át, a fa, a cellulózrost, makulatúra és a textilneműek mintegy 40%-át. Az 1981—1985-ös időszakban nyersanyag öszszükségletünk mintegy 40— 50%-át, esetenként még ennél is többet, ezen az úton fogjuk fedezni. De az átrendeződés nem szorítkozik csupán az iparágak színvonalára, hanem mélyebbre hatol, érinti az alágazatokat, termékcsoportokat is. Példaként az energetikai ipart hozzuk fel. A szükséges villamosenergia előállításában megnövekszik a szén, víz és más új források részvétele és csökken a szénhidrogének fogyasztása energiagazdálkodásunkban. A szénhidrogén-termelés azonos szinten való tartása mellett, az idén saját erőforrásból fedezzük a hazai elsődleges energiaszükséglet 80°/o-át, s ez első lépés a XII. kongresszus ama célkitűzésének valóra váltása felé, hogy biztosítsuk az ország teljes energetikai függetlenségét. 1980 folyamán az alacsony fűtőértékű szenekből származó energia 40%-ot, a vízenergia részaránya pedig 17%-ot tesz ki. A jövő ötéves terv végéig ez az arány 55, illetve 20%-ra emelkedik. A nemzetgazdaság s ezen belül az ipari szerkezet átrendeződésére irányuló tevékenység elvi alapját pártunk ama szemlélete képezi — s ennek helyességét a történelmi tapasztalat sokrétűen alátámasztja —, hogy a gazdasági-társadalmi haladás alapvető keretét minden nép számára a nemzetgazdaság jelenti. A fejlődés mindenekelőtt belső s ennélfogva nem exportálható vagy importálható folyamat. Olyan formákat, módszereket, stratégiákat követel, melyek messzemenően az ország adottságaira, nemzeti erőforrásaira épülnek. A tudományos-technikai forradalom vívmányaira épülő nemzetgazdasági komplexum, mint egységes, harmonikusan fejlett termelőapparátus, melyet korszerű és komplex ágazati, függőleges és területi szerkezet jellemez — anélkül, hogy zárt rendszert alkotna, ellenkezőleg, a nemzetközi munkamegosztásba való hatékony bekapcsolódás felerősödésének feltételei között —, feltételezi és ugyanakkor lehetővé teszi az elsődlegesen saját erőforrásokra épülő fejlődést. Csak így védhetők ki, csökkenthetők a nemzetközi piac kedvezőtlen hatásai. A szerkezeti átrendeződés célja sokrétű: az egész nemzetgazdaság hatékonyságának fokozása, a műszaki haladás gyors meghonosítása az öszszes ágazatokban, az ország erőforrásainak magas szintű hasznosítása, az energia- és tüzelőanyagfogyasztás csökkentése, a termelési költségek leszorítása, a jövedelmezőség fokozása. Ezek a célkitűzések már idei tervünkben érvényre jutnak s különösen felerősödnek az 1981—1985-ös időszakban. Méltán állíthatjuk a fentiek alapján, hogy idei tervünk biztosítja az 1976—1980-as ötéves tervből fakadó célkitűzések maradéktalan valóra váltását minden területen, ideértve a gyors növekedési ütemeket is, annak ellenére, hogy a világgazdasági feszültség kedvezőtlen hatása alól teljesen mi sem vonhatjuk ki magunkat. Ugyanakkor tekintetbe veszi a XII. pártkongresszus határozatait, miszerint fő hangsúlyt a gazdasági növekedés minőségi vetületeire, intenzív tényezőire kell helyezni, előkészítve a távlati terv jó körülmények közötti teljesítéséhez szükséges feltételeket. Az idei gazdasági-társadalmi fejlesztési tervünk célkitűzéseinek zökkenők és hóvégi hajrák nélküli ütemes és maradéktalan teljesítése a nemzetgazdaság minden ágában és vállalatában biztosítja az ország gazdasági potenciáljának további erőteljes növekedését, a nemzeti jövedelem gyarapodását s ezen az alapon a lakosság életszínvonalának, az élet minőségének gyors emelkedését.