Magyar Vadászujság, 1940 (40. évfolyam, 1-36. szám)
1940-01-05 / 1. szám
XL. évfolyam.______________ Budapest, 1940 január 5. 1. szám. VADÁSZATI, VADTENYÉSZTÉSI ÉS VADGAZDASÁGPOLITIKAI LAP, A MAGYAR VADÁSZOK ORSZÁGOS SZÖVETSÉGE HIVATALOS KÖZLÖNYE Megjelenik minden hó 5-én, 15-én és 25-én. Szerkesztik : Szerkesztőség és kiadóhivatal. A havi 3 szám évi előfizetése GYÖNGYÖS-HALÁSZI TAKÁCH GYULA BUDAPEST, VIII., BAROSS UTCA 34. 12 arany pengő, és Telefon : 133-850. Csekkszám : 42.514, jogi személyeknek 24 arany pengő. DR. SZENT-IVÁNY GÉZA Lapzárta: 9-én, 19-én, 29-én. Évforduló. Írta : Sóvágó M Mihály. Van-e magyar ember, aki ne emlékeznék rá? Van-e, akiben ne keltene ez a nap valami csodálatos, boldogító, lélekemelő, gyönyörű érzést? Van-e, aki valaha is elfelejtené azt a novemberi estét, mikor könnyes szemmel álltunk fel a rádió mellől és néma örömmel borultunk egymás nyakába? 1938 XI. 2. Mintha csak tegnap lett volna. Mintha még fülünkbe csengene a felszabadult Felvidék diadalujjongása, pedig mindennek egy éve már. Pedig micsoda súlyos esztendő telt el azóta. Akárcsak a világ mélyén forrongó tüzes vulkán vágta volna szét izzó láváját, hogy beleremegjen a Föld és összeomoljanak az igazságtalanság kártyavárai. Három ország tűnt el Európa térképéről, micsoda roppant változások mentek végbe, mióta a Belvedere-kastélyban a döntés megtörtént. Az egymásnak rohanó, vagy összetalálkozó érdekek és eszmeáramlatok harcában nagyon átalakult Magyarország is. Nemcsak a határok változtak meg, hanem a célkitűzések, viszonyok is, de egy dolog: a lélek érzékellensége a természettel szemben konok következetességgel a régi maradt. Hiába minden! A magát műveltnek tartó magyar lelkek ijesztő többsége ma sem érti, mi az a vad- és természetvédelem. Hiába konganak a vészharangok, hogy elpusztul a Kis-Balaton, a Fehértó, a Hanság, Bátorliget, hogy tönkremegy hazánk madár- és állatvilága, senki nem mozdul. Tudjuk, hogy az országnak sok baja van és a nagy kérdések előbbvalók, de igenis nem értjük, miért nem próbálunk felzárkózni Nyugathoz néhány gyökeres, újszellemű védőintézkedéssel. Nemcsak a pusztuló magyar tájakra gondolok, hanem a vadászat ügyére is. Csupán néhány rendelet kellene hozzá és rendbe jönne minden, mert bizony most igen szomorú állapotok uralkodnak. Sorvad a magyar föld. Az esztelen vízgazdálkodás következtében kiszáradtak a nagy legelők, veszedelmesen terjed a szik, és az Alföld egyes részei, a fehér és sárga veszedelem, szik és futóhomok ölelésében vergődnek. És mégis ki akarja szívatni a földből utolsó nedvességét a sok bölcs kupaktanács (Ürdő stb.), arra nem gondolva, hogy úgy tesz, mintha beteg emberből vért akarna kivonni, hátha meggyógyulna. Ilyen esztelenségek teszik tönkre vízimadarainkat. Másfelől apró énekeseinket pusztítja az aljnövényzetet nem tűrő erdőgazdálkodás, a többieket a sok puskás lövöldözi le, a vadat pedig kedves vadorzóink irtják kifelé. Milyen furcsa állam is ez a Magyarország. 117.000 km2-es területén úri módon élhetne 15 millió ember, hiszen a valamivel nagyobb (130.000 km2) Jáva kényelmesen eltart több, mint 30 milliót. És hihetetlen, nálunk még 11 millió se tud elégedett lenni. Miért? vetődik fel a nagy kérdés. Egyszerű a válasz, hiányzik belőlünk a szeretet. Nem szeretjük hazánkat, egymást, a tudományokat, a szépet, a jót, csak önmagunkat! Istenem, milyen kevesen vannak, akikre ezt nem lehet elmondani; a roppant többség önző, csak magának él. Ennek a nagy átokfának egy kis hajtása a magyar vadászat ügye is. Vadászaink 90% -a kapzsin rombol és pocsékol. Nem törődik semmivel, csak magával, össze-vissza pufogtat; némelyik a saját apját lövi le őz helyett és más hasonló, kedves dolgokat csinál. Szinte csodálom, hogy még mozog vad Magyarországon. Sokszor gondolkozom azon, hogy mi lesz velünk és még inkább gyermekeinkkel, ha felnőnek? Mi vár akkor azokra, akik szerelik a természetet és vadászatok Lesz-e még akkor egyáltalán szabadon élő állat a mai őrült, üzleti korszak után? Pedig milyen szép és okos a földművelésügyi miniszter 33.000/1939. és különösen a 170.400/1939.