Válasz, 1934 (1. évfolyam, 1-5. szám)

1934 / 3-4. szám - Zelk Zoltán: Kifosztott táj

202 Kifosztott táj Mint hályogos szem, meg se rezzen harmadnapja az őszi ég, csővert szél kúszik, mint kígyó a sárban s fölveti fejét sziszegve a kegyetlen égre , s búsan nézi egy csonka ág: repül a rozsdás vidék felett levele, mint az ifjúság. Itt járok e kifosztott tájon és gyanakodva rámmered a fa, a lomb. És összesúgnak, mintha kérdeznék: ismered? Gyanú kíséri minden léptem, már hátranézni sem merek, tán káromolva rázzák a fák gallyukat a hátam mögött... Csak a kóró áll egykedvűen, a tüskés, réti proletár, neki egyformán zsarnoka minden évszak, az ősz, a nyár. Csak áll a süppedő időben, mint utcasarkon a vakok, nincs kincse, mit elveszíthetne s verheti eső, nem vacog. Kapaszkodva járok, már süllyed hínárként lábaim alatt a föld s hiába keresgélem, mint régi, kedves arcokat a dombok göndör nyáját s zöldjét a fáknak — petyhüdt és öreg köröttem minden és zörög az enyészet, mint a pergament, így menekülök, letörölve arcomról, számról a sarat, vigasztalóan, hogy feledjek rámszáll a bársonyalkonyat. A hegyek mögül füstölögve kúszik már, terjeng a homály s megtelik csordultig a vidék, mint vízzel a pohár. Zelk Zoltán

Next