Valóság, 1967 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1967-11-01 / 11. szám - MŰVÉSZET, ESZTÉTIKA - PATKÓ IMRE: Mit mond a hatvanas évek modern nyugati képzőművészete?
PATKÓ IMRE: ШТ MOND A HATVANAS ÉVEK MODERN NYUGATI KÉPZŐMŰVSZETE? 27 Rend fejtegetéseivel lehet, a pop-art művészet voltával kapcsolatban kell is vitatkozni. A lényeg az, hogy a művészet kritériumának meghatározásából kiindulva vizsgálja a modern művészeti stílusokat, és hogy a kortárs művészet fejlődésében törést, cezúrát lát. Nem olyan értelemben, mintha a pop-art figurális reakció lenne a nonfiguratív absztrakcióra, hanem abban az értelemben, hogy a pop-arttal megjelent a művészetben valami, ami lényegénél fogva valójában nem művészet többé, bár átveszi a műalkotások funkciójának betöltését: anti-art. Nem Picasso — Duchamp! Read kiátkozása ellenére a pop-art azóta is virágzik, új meg új irányzatai magukon viselik a főáramlat alapvető jegyeit, s Amerikában, Angliában sok tekintélyes kritikus hajlamos szinte azonosítani a pop-artot a modern művészettel. Ennek jegyében hangzott el a verdikt : ,,A modern művészet atyja nem Picasso, hanem Marcel Duchamp.” 1966 nyarán Londonban, a modern művészet Temze-parti fellegvárává fejlesztett Tate Galleryben megrendezték a nagy Duchamp-kiállítást, ahol tömegével láthattuk a művész „ready made”-jeit — a „készre-csinált”, konfekciódarabokból készített „assemblage”-okat, összeállításokat. A bonyolultabb tárgycsoportok mellett ott volt a két, lábakon álló rézlap közé rakott nagy gombolyag zsineg, az aláírt zseblésű, a kinyitott zsebsakk, benne a figurák két-két sorba berakva fent és középen; ott volt a híres palackszárító, az a rekeszekre osztott négyszögletes láda, amelyben a mosott palackokat tartják a jobb vendéglőkben. Duchamp-t dicsőítették és idézték, reprodukálták és interjúvolták — ő pedig tett néhány különös megjegyzést a művészekről és a művészetről, a saját művészetéről is. A Studio 1967 márciusi számában közölt interjúk során azt kérdezték tőle : miért állítja, hogy őt a művészek érdeklik, nem a művészet — amikor oly sokszor hangoztatja, hogy a mai művészek túlságosan korruptak, kommercializálódtak, túlságosan érdekeltek a művészet kereskedelmi oldalában. Kit tart tulajdonképpen művésznek? Bárkit, aki azt mondja magáról, hogy ő az ? „Manapság, azt hiszem, azt kell válaszolnom erre: igen! —felelte Duchamp. — Bizonyos értelemben a művész nem művész többé... Nem beszélünk a tudományról, mert nem ismerjük annak nyelvét, de mindenki beszél a művészetről. És a művészet kedvére van azoknak az embereknek, akik beszélnek róla. Tudja, ha megnézzük például, mi a siker titka, el kell dönteni magunkban: Pepsi Cola, illetve Meunier Csokoládé akarok-e lenni vagy Gertrude Stein, illetve James Joyce... James Joyce talán ma ugyanolyan siker fokon áll, mint a Pepsi Cola. Nem említheti a nevét, hogy mindenki azonnal ne tudná, miről van szó.” Marcel Duchamp: A lépcsőn lejövő akt