Valóság, 1974 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1974-04-01 / 4. szám - VITA - FEKETE SÁNDOR: Petőfi és a kommunizmus (A költő világnézetéről)
FEKETE SÁNDOR: PETŐFI ÉS A KOMMUNIZMUS jók, de Lukácsyt soha Petőfi-kutató nem támadta, annál több méltánylásban és védelemben részesült, tárgyilagosan idézték értékes tanulmányait még azok is, akik buonarrotiánus Petőfijét tartózkodással vagy éppen néma elutasítással fogadták. Ezzel szemben nézzük meg, miként szél Lukácsy a Petőfi-filológia művelőiről. A polémiák feltételeiről költőnk műveltségéről nyilatkozva, Lukácsy ilyen verdiktet mond ki a mai magyar irodalomtudományról: „Petőfi olvasmányait nem szokás olvasni. Kézbe venni sem.” Mivel egy viszonylag nagy példányszámú folyóiratnak lehetnek olyan olvasói is, akik nem tájékozottak filológiai ügyekben, az ilyen kijelentések azt a képzetet kelthetik bennük, hogy Lukácsy Sándor az egyetlen irodalomtörténész, ki kézbe veszi Petőfi olvasmányait. Az Így félretájékoztatott érdeklődőkkel közölnöm kell, hogy Petőfi olvasmányairól rengeteget értekeztek a régi és mai magyar irodalomtudósok. Horváth János nagy műve például nyolcvan oldalnyi hatáskutató függeléket ad közre, amely sok megvilágító észrevételt tartalmaz Petőfi olvasmányélményeinek feltehető hatásáról is. Tegyük fel, hogy Lukácsy idézett kijelentését nem általában, hanem csupán a forradalomtörténeti olvasmányokra kell értenünk. Ezt az értelmezést a verdikt általánosító jellege nem könnyíti meg számunkra, de mert Lukácsy példái e témakörbe vágnak, szűkítsük le vizsgálatunkat e kérdésre. „Így történhetik meg — folytatja Lukácsy —, hogy életrajzok jelentek, sőt jelennek meg, melyek az Histoire des Chondins-t már 1846-ban, sőt 44-ben olvastatják Petőfivel, noha Lamartine műve csak 47-ben került ki a sajtó alól.” A Valóság olvasói elképedhettek a magyar irodalomtörténészek lehangoló tudatlanságának fenti példája láttán. A bökkenő ott van, hogy a fenti tévedéseket nem irodalomtudományi, hanem szépírói munkák szerzői követték el, s e könyveket a tudományos szakkritika már korábban bírálta, a Lamartine művét Petőfivel már 44-ben olvastató regényes életrajzot éppenséggel ízekre szedte. „így történhetik meg — folytatja tovább Lukácsy —, hogy Saint-Just könyvét (...) hol történetírói műnek, hol szónoklatgyűjteménynek nyilvánítják, noha az politikaifilozófiai fejtegetés.” Aki így melléfog az Esprit de la révolution értékelésében, valóban aligha fogta kézbe e könyvet. De melyik irodalomtudós tévedett ilyen vaskosan? A Valóság olvasóinak tájékoztatására megint el kell árulnunk, hogy nem irodalomtörténész, hanem a fentebb már említett regényes életrajzok szerzésével foglalkozó ifjúsági író degradálta szónoklatgyűjteménnyé „Petőfi Sándor kincsét”. Még egy mondattal foglalkozni kell, mert itt már Lukácsy nyíltan kollégáiról, tehát az irodalomtudósokról beszél, mégpedig ekképpen : „így történhetik meg, hogy a kommunista felfogású Alphonse Esquiros Histoire des Montagnards-ját egyetlen kollégám sem méltatta figyelemre, nem is említi sehol, noha e könyv a maga Marat-kultuszával aligha maradt hatás nélkül Petőfire.” Ha valóban senki sem említette volna Esquiros nevét és művét, és ha Lukácsy egy félmondatos kijelentésnél többet árult volna el a Hegypárt történetének Petőfire gyakorolt hatásáról, akkor némi alapja lehetne egy ilyen vádnak. A valóságban azonban sehol sem található nyomtatott nyoma annak, hogy maga Lukácsy érdemben foglalkozott volna Esquiros munkájával, az viszont bizonyítható, hogy más kollégák is említették e könyvet — e sorok írója például többször is. Például egy olyan cikkben is, amely együtt jelent meg Lukácsy fentebb említett dolgozatával, a Petőfi tüze című kötetben, s amely részletesen vizsgálja Petőfi forradalomtörténeti olvasmányainak hatását, s amely mellesleg Lukácsy egy-két nézetével is vitatkozik..." Mindebből sajnos le lehetne vonni azt a tanulságot, hogy Lukácsy Sándor az egész mai Petőfi-filológia elleni hangulatkeltő kirohanásában nem korrekt módszereket alkalmazott: az irodalomtudományra tüzelt, de Hunyady József regényes művének lapjaiból is csinálta a fojtást. Nem csoda, ha némely irodalomtudós elvszerűen tartózkodik attól, hogy polémiába bocsátkozzék Lukácsyval, úgy érezheti, hogy nincsenek meg a tudományos polémia feltételei. Én azonban nem azért tértem ki minderre, mert különösebben érzékeny léleknek hiszem magam. A fent jellemzett eljárás azért érdekes, mert abban Lukácsy egy jellegzetesen nem tudományos eszközt alkalmaz — a kihegyezett, indulat szülte túlzások stiláris eszközét. Márpedig a mértéktelen túlzás helyénvaló lehet bizonyos — például romantikus — szépírói munkákban, bizonyos — például szatirikus — műfajokban, de tudományos