Valóság, 1974 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1974-04-01 / 4. szám - VITA - FEKETE SÁNDOR: Petőfi és a kommunizmus (A költő világnézetéről)
FEKETE SÁNDOR: PETŐFI ISS A KOMMUNIZMUS S itt érdemes kitérni Lukácsy egyik, több cikkében is kedvvel lobogtatott példájára. Martin Bernard emlékirata kapcsán felvázolja a buonarrotiánus forradalmár életútját: Bernard e szerint előbb rádöbbent a társadalmi igazságtalanságra, azután Saint-Simonért lelkesedett, majd a francia forradalom történetét tanulmányozta, a továbbiakban a haladás problémáján töprengett, eldöntötte, hogy érdemes küzdeni és végül belépett Blanqui buonarrotiánus szervezetébe, melynek „eskümintája Szilveszter fogadalmát inspirálta”. Ezen a ponton erősen kell tartóztatnom magam szatírikusi hajlamaimban. Ugyanis a hianarrotizmus címkéjével fel nem szerelhető forradalmárok egész sorozatát tudnám itt említeni, akik ugyanígy fejlődtek: előbb „rádöbbentek”, olvasgattak, vívódtak stb. és végül beléptek valamilyen szervezetbe... Tudományos fejtegetésekben ilyen érveléssel viszont még nem találkoztam, s ezért inkább hallgatok erről a logikáról. Szilveszterről és Petőfiről azonban nem lehet hallgatni, mert Lukácsy szerint ,,a két fejlődésrajz pontról pontra megegyezik”, mármint költőnké és Martiné. Ami a „mély, benső rokonságot” bizonyítaná Petőfi és a buonarrotiánusok között. Csakhogy... Ha Martin Bernard emlékiratát nem is, Az apostolt sokan olvasták. És tudjuk, hogy Szilveszter először is nem lelkesedett Saint-Simonért, másodszor ama bizonyos eskü után egyáltalán nem lépett be semmiféle bomnarrotiánus vagy egyéb szervezetbe, hanem... hanem elment falusi jegyzőnek, magányos népfelvilágosítónak. Majd utána ismét csak jó titkos társaság nélkül magányosan írta lázító műveit, majd börtönéből szabadulva magányos merénylő lett. Márpedig az egyéni merénylő elvileg más típus, mint a titkos szekták összeesküvő tagja! Mivel Petőfi viszont merénylő sem lett, ellenkezőleg népforradalmár volt, legalább két dolgot rögzítenünk kell: 1. Petőfi fejlődése nem mindenben azonos Szilveszterével, 2. sem Szilveszter, sem Petőfi nem tekinthető összeesküvő, titkos társasági forradalmárnak ! Szaktudós a vadvilág helyében? De a legfőbb különbség Babeufék és Petőfi között a művészet felfogásában mutatható ki. Árpi pedig — lévén szó mégiscsak költőről, és nem merénylőről vagy összeesküvőről — eléggé fontos számunkra. Lukácsy egy helyen azt a megdöbbentő tételt deklarálta, hogy Petőfinek nemcsak világnézete, politikai költészete is buonarrotiánus... Magyarországon csakugyan kevesen foglalkoztak e témával, s így visszhang nélkül maradhatott ez a kijelentés. Én azonban Hőség hava című darabomban felléptettem azt a költőt, aki valóban buonarrotiánus, sőt ő a babeufi — buonarrotti típusú világnézet költői képviselője — Sylvain Maréchalt. Elmélyedve kicsit e témában, ki merem jelenteni: megsérti Petőfit az, aki a buonarrotiánus költészet címkéjét ragasztja politikai verseire. Ha Maréchal némely tudósok vélekedésétől eltérően nem volt kettős ügynök, amit szívből remélek, mert kedves fickónak találtam, akkor is maga a szektás megszállottság és kótyagosság. Jelszavával („ha kell, vesszen minden művészet”) előde lehet sok mai nyugati „új baloldali” lázadónak, csak épp Petőfinek nem. Babeuf hívei egyébként rühellték a szépművészeteket. A nagy nyilvános népünnepélyekkel vélték pótolhatónak a színházat. Ezeken az ünnepélyeken az állampolgár néző és színész egyszerre, akárcsak a Legfelsőbb Lény tiszteletére lebonyolított hangulatos felvonuláson, amelyet David rendezett Robespierre kedvére. Képzeljük el Petőfit, a színház szerelmesét, mit mondott volna, ha esetleg tényleg a kezébe akad egy ilyen művészetellenes utópia? E tekintetben azután csakugyan egy világ választja el költőnket Babeufék minden emberi rokonszenvünket megérdemlő, ám mégiscsak szűk látókörű csoportjától. Ismeretes, hogy Petőfi különböző francia forradalmárok képeit kirakta szobája falára. A fentiek után talán nem jogtalan feltételezni, hogy Babeuf portréja esetleg nem véletlenül hiányzik Petőfi házi szentjei közül... Érdekes, hogy Buonarroti és Petőfi világnézetének egyik érintkezési pontjára Lukácsy sohasem tér ki: arra ugyanis, hogy az olasz forradalmár minden kommunizmusa mellett is mindvégig megmaradt hazafinak, az olasz egység hívének (noha bizonyos szektás elfogultság itt is érvényesült nézeteiben).12 Ennek nyilván az lehet az egyik oka, hogy Lukácsy az egész nemzeti ügynek nem tulajdonít kellő jelentőséget. Figyeljük meg ezt a mondatát: „Petőfinek, ha komolyan vette politikai küldetését, népköltői szerepét, alkalmazkodnia kellett Magyarország társadalmi viszonyaihoz, közönségéhez, a nemzeti küzdelem és reformmunka soron levő feladataihoz.”