Valóság, 1977 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1977-07-01 / 7. szám - LENGYEL LÁSZLÓ - PAPP ZSOLT: Legitimációs válság vagy a szerkezet válsága?
LENGYEL LÁSZLÓ - PAPP ZSOLT Legitimációs válság vagy a szerkezet válsága? Rendszer és válság A Német Szociológiai Társaság 1974-es kasseli kongresszusa nem vállalja az 1964-es és 1968-as szociológiai tanácskozások hagyományát, nem teszi témává a kései kapitalizmus elméletének rendszeres kidolgozását. Éppígy visszhangtalan marad a tőkés világgazdasági válság szociológiai jelentősége. A nyugatnémet polgári szociológia azonban nemcsak a válság megemésztésére képtelen, hanem figyelmen kívül hagyja azt a saját kebeléből fakadó művet is, amely már 1973-ban kapitalizmus- és válságelméleti alapvetést kínál a szociológia és a filozófia számára: Jürgen Habermas Legitimációs problémák a kései kapitalizmusban című munkáját. A kérdés kínálkozik : miért ír Habermas társadalom- és válságelméletet már akkor, amikor a világgazdasági válságnak még, előszele sem érződik ? Mi magyarázza, hogy központi fontosságot tulajdonít egy — úgymond — mintaszerűen szabályozott társadalom válságaspektusa elemzésének, amikor a kortárs polgári szociológia a jól integráltság javító szándékú szakszociológiai illusztrálásával foglalkozik? A következőkben, folytatva előző tanulmányunk (Válság- és társadalomelméletek : kihívás és válaszkísérletek. Valóság, 1977. 6. sz.) gondolatmenetét, főbb pontjain nyomon követjük Habermas eszmefuttatásait, kiemelt figyelmet fordítva azokra, amelyek a társadalmi rendszer és a válság meghatározásával és tipizálásával foglalkoznak. Célunk többrétű. Le kell írnunk a rendszert. Be kell mutatnunk logikai zártságát és történeti „általában valóságát”. Választ kell adnunk a kérdésre : tudunk-e ebből a rendszerből a valóságra következtetni? Ha igen, melyik az a valóság, amelyre e rendszer vonatkozik? Végül: melyik valóság nyújt alapot a rendszer empirikus kritikájához? Egybeesik-e ez a valóság azzal, amelyre a rendszer vonatkoztatható ? Habermas könyve indításakor behatóan foglalkozik egyes amerikai és nyugatnémet elméletek rendszer- és válságfogalmainak bírálatával. Miben látja közös hibájukat ? A szemrehányás — úgy véljük — kulcsfontosságú : a kortárs rendszerértelmezések jó része képtelen megkülönböztetni egy társadalmi rendszer azon elemeit, amelyek megváltozhatnak a rendszer megváltozása nélkül, azoktól az elemektől, amelyek megváltozása a rendszer fennállását érinti. Egy társadalmi rendszernek — mondja Habermas — nem minden struktúraváltozása jelent válságot. Egy társadalom rendszerének szervezettsége zavarba kerülhet, a rendszer számára előirányzott célok és értékek meggyengülhetnek — ugyanakkor a rendszer mégsem kerül a fennállását fenyegető kritikus helyzetbe, mert a rendszer tagjai — az egyének — nem vesztik el azonosság-élményüket, identitásukat. Hogy értsük ezt? Csak ha a társadalom tagjai a strukturális változásokat úgy tapasztalják, hogy azok kritikusak a fennállás szempontjából, és úgy érzik, hogy azok a társadalmi identitásukat veszélyeztetik, akkor beszélhetünk válságokról — olvassuk. Vagyis egy társadalom mint rendszer integrációjának zavarai csak abban a mértékben fenyegetők a társadalom fennállása szempontjából, amennyiben a társadalmi integráció forog kockán. Ami akkor következik be, amikor a normák útján szabályozott társadalmi közmegegyezés károsodik. A közmegegyezés károsodása az intézmények felbomlásához vezet. Habermas így különbséget tesz a rendszerintegráció és a társadalmi integráció között. A társadalmi integráció síkján bevezeti a társadalmi rendszerek identitása szempontját. Ez azt jelenti, hogy a társadalomban mindig rendelkezésre állanak értelmezési rendszerek, amelyek révén a rendszer tagjai — különféle csoportidentitások és csoportméretű egyetértések révén — ön-azonosságukat fenntarthatják. A társadalmi rendszerek összeomlásának egyik mutatója, hogy az azonosságért kereskedő értelmezési rendszerek elvesztik összetartó erejüket: ilyenkor az utódok nem ismerik fel magukat az egykor konstitutív hagyományban.